Basara címtelen

1994. március 10.

Április első napjaiban az újvidéki Soros alapítvány helyiségeiben megtartott könyvbemutatón Predrag Marković és Mihajlo Pantić méltatta Svetislav Basara munkásságát. A szerző a következőket mondta De bello civili című könyvéről:

Úgy hozta a sors, hogy én Uzsicén élek, s az a ház, ahol lakom, megint csak a sors szeszélyéből, a kórház tőszomszédságában van. No, és van ott egy aszfaltozott térség, ahol '92-ben, amikor ezt a "felszabadító" háborút elkezdték ezek az idióták, majmok, "az évszázados hajlékok" védelmezői, akik - mint látom - itt Újvidéken is védik az évszázados hajlékokat, egymást érték a leszálló helikopterek. Minden reggel, minden áldott nap, arra ébredek, hogy hallom, du-du-du, itt vannak a helikopterek az ablakom fölött. Leszállnak, sürgés-forgás, látom, embereket szednek ki belőlük darabokban, kezek, lábak, törzsek... Előbb a szerbeket, mondja valaki, csak utánuk a muzulmánokat... Eh, annyi idiotizmust láttam abban az évben, hogy ha nem volnék ilyen jólnevelt, egy nagy pofont kennék le annak a (kritikus) barátunknak, aki felrója nekem, hogy most nincs úgy, ahogyan elképzelte, hanem úgy van, ahogyan azt meg kellett írnom: a drámát is, meg ennek a drámának a prózai változatát is, a De bello civilit, amelyet megírtam, mert nem lehetett éppen mindig inni, ami pedig a legjobb megoldás ebben az országban. Így történt, hogy két piálás között írtam - lehetőleg úgy, hogy ne tessen senkinek - az idiotizmus egy változatáról, amelyet mindannyian szenvedünk. Ti itt némileg kevésbé, mert messze a határ... Rendben van, '91-ben ti voltatok közelebb, de hát a horvátországi háború von Claussewitz szerint zajlott, az egy úri háború volt ehhez a másikhoz viszonyítva... Mint elfogulatlan szemlélő, mi mindent láttam én szobám ablakából...! Akkor Bajina Ba[tában voltam, s csak a Drina választott el azoktól az emberektől, akiket ismertem... a barátaimat ölték meg az évszázados hajlékok valamiféle "védelmezői", noha semmi rosszat nem csináltak, csupa rendes embereket, akikért mindenkor tűzbe tenném a kezem, én, az ízig-vérig, hamisítatlan, pravoszláv vallású szerb, aki az voltam akkor is, amikor az évszázados hajlékok védői tűzijátékos tornabemutatókra jártak annak a rakás szerencsétlenségnek a nagyobb dicsőségére... Szóval, ezek az én muzulmánjaim voltak, akiket leszúrtak, agyonvertek, lelövöldöztek teljesen ártatlanul... Ezeknek a nyomasztó benyomásoknak a hatása alatt, amitől nem óvhattam meg magam, annak a keserűségnek a hatására, amely abban az évben és a rákövetkező esztendőben mardosott, nos, ekképpen született meg ez a könyvecske, amiről most nincs magas véleményem, aminthogy sikerültebb könyveimről sincs. De valami önmagam felett végrehajtott autodafé-t áhítottam, hogy elhatároljam magam "az évszázados hajlékok védelmezői"-től.

Borbély János fordítása