EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125139. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 3. szám

Jack Kerouac

BARLANGLAKÓK

(Részlet)

1965. március 15.

Ez már mégis több volt a soknál. Mint mondom, a targoncaesettel kezdődött... azon az estén vörösbort ittunk Dantenál, s igen ittas állapotban voltunk, s ez most mindkettőnket undorral tölt el... Yuri is velünk tartott, Ross Wallenstein már odabent volt a helyiségben, s Yuri, talán mert föl akart vágni Mardou előtt, egész éjszaka vásott kölyökként viselkedett, mintha csak felfordulást akarna csinálni a bárban, ujjainak apró koppintásai­val állandóan Wallenstein tarkóját ütögette, de Wallenstein (akit a vagányok sokszor megvertek ezért) megfordult s szem­üvegén átragyogó nagy szemével, borotválatlan Krisztus-arcával csak ridegen bámult rá, mintha ez a tekintet már önmagában is képes lenne földre dönteni, jó ideig nem is beszélve egyáltalán, míg végül ennyit mondott: „Ember, ne vacakolj velem”, de mi­kor beszélgetve újra barátai felé fordul, s Yuri újra ugyanazt csinálja, Ross ismét azzal a könyörtelen, borzalmas, a barlang­lakókra jellemző, Mahatma Gandhi-szerű védekezéssel fordul vissza (melyet én már akkor gyanúsnak találtam, amikor először beszélve velem, így szólt hozzám: „Ha melós vagy, beszélj is úgy, ahogy egy melóshoz illik”, s e kihívó megjegyzése igen képtelenül hatott, ha figyelembe vesszük az én 170 fontnyi sú­lyomat az ő 130 vagy 120 fontjához képest, a jó isten áldja meg, úgyhogy titokban ezt gondoltam: „Nem, nem verekedhetsz ezzel az emberrel, csak ordítana, üvöltözne, meg a zsarukat hívná, és arra kényszerítene, hogy újra megverd, meg folyton álmaidban is üldözne, nincs is mód rá, hogy egy barlanglakót padlóra küld­jön az ember, meg egyáltalán, hogy elhallgattassa őket, ők a legelhallgattathatatlanabbak a világon, ebben az új kultúrá­ban”)... végül, mikor Wallenstein kimegy a klozettba, hogy könnyítsen magán – Mardou éppen a bárpultnál van, hogy három újabb pohár bort hozzon nekünk –, Yuri azt mondja ne­kem: „Gyere, menjünk utána a vécére és toljunk ki vele”, én meg felállok, hogy Yurival menjek, de nem azért, hogy Ross-szal kibabráljak, hanem hogy elejét vegyem, nehogy bármi is tör­ténjék odabent... Yuri sokkal inkább elemében volt, mint én, félig-meddig vagány ő, akit Soledadban, mert egy dühös küzde­lemben helyt állt magáért, már javítóintézetbe is zártak... ahogy a klozett felé megyünk, Mardou mindkettőnket megállít, s ezt mondja: „Istenem, ha fel nem tartóztatlak benneteket” (a zavartan nevető szegény kis Mardou mosolyog is, meg szipog is egyszerre), „még képesek vagytok benyitni hozzá”... Ross iránti korábbi szerelme, no meg Ross hiányos öltözetének képe, azt hiszem, nagyjából ugyanolyan helyet foglalt el akkor képzele­tében, mint most ő az enyémben. Ó, ezek a gyötrő lapok az idő könyvében...

Innen aztán, mint szokás szerint, az Álarcba megyünk, sörö­zünk, még részegebbek leszünk, majd kimegyünk, és hazaindu­lunk, Yuri pedig, aki éppen most érkezett Oregonból, és nincs hol aludnia, megkérdezi, nálunk alhat-e, én hagyom Mardou-t, szóljon ő a maga lakásáról, s erőtlenül, a legnagyobb kavarodás közepette annyit mondjon: „rendben”, Yuri meg egyenesen haza tart velünk... útközben rábukkan a targoncára és azt mondja: „Szálljatok föl, én leszek a taxi, és eltollak mindkettőtöket, fel a dombra, egészen hazáig”... Rendben van, felszállunk hát és a hátunkra fekszünk, olyan részegen, amennyire csak vörösbor­tól lehet részeg az ember, ő meg tol minket a tengerparttól egészen a mi végzetes parkunkig (ahol álmaim és előérzeteim szomorú vasárnap délutánján ültünk), tovább nyargalunk az örökkévalóság targoncáján, az angyali Yuri meg tolja, csak a csillagokat látjuk és néha egy-egy háztömb tetejét... egyikünk agyában sincs egyetlen gondolat sem az elkövetett bűnről (azaz egészen futólag az enyémben, de lehet, hogy a többiekében is), s a veszteségről, ami valami szegény olasz koldust érhetett, mert elvesztette tragacsát... lenn a Broadwayn Mardou előtt nyilvánvaló okból leszállok, s ezentúl én tolok, s ők ketten utaznak tovább, Mardou és én bop-ot[1] énekelünk, még a Ma éjjel ragyognak a csillagok dallamára is, még min­dig részegen... hülyéskedés közben leparkolunk Adam lakása előtt, és zajongva felrontunk hozzá... Másnap, miután én a padlón aludtam, Yuri pedig a heverőn horkolt, Adamra várako­zunk, égve a kíváncsiságtól, vajon hallott-e már éjszakai zsák­mányunkról, Adam dühtől sötét arccal érkezik haza munkájá­ból, s azt mondja: „Úgy látszik, fogalmatok sincs, milyen bajt okoztatok valami szegény örmény házalónak, ilyesmire sosem gondoltok... meg az odúmat is veszélyeztetitek azzal a vacak­kal a ház előtt, mi lesz, ha a zsaruk rátalálnak, mi történt veletek?”. Carmody meg azt mondja nekem: „Leo, én azt hi­szem, te követted el ezt a mesterművet” vagy „Te agyaltad ki ezt a briliáns dolgot”, vagy ilyesmit, holott igazán nem én csi­náltam... és egész nap le-föl szaladgáltunk, szemmel tartva a targoncát, amely távol attól, hogy a hekusok fölfedezzék, még mindig ott pihent, ahol hagytuk, viszont Adam háziura illegette magát előtte, kíváncsian, hogy ugyan ki követeli majd magáé­nak, érezve, hogy van valami almás a dologban, sőt még Mardou kopott pénztárcája is rajta volt, úgy, ahogy részegen ott felej­tettük, s amelyet a háziúr, a további fejleményeket várva, vé­gül is elkonfiskált (a lány elvesztette egyetlen pénztárcáját és néhány dollárját)... „Csak egy dolog történhet, Adam, ha a zsaruk megtalálják a targoncát, nagyon könnyen észrevehetik a tárcát is, megnézik a címet és elviszik Mardou-nak, ő meg azt mondja: »Nahát, megvan a tárcám«, és kész, ennyi az egész.” De Adam kiabál. „De még ha nem is történik semmi, feldúljátok a lakásom nyugalmát, bejöttök lármát csapva, itt hagytok egy rendszámmal ellátott járművet a ház előtt és aztán azt mondjátok, semmi az egész...”. Én pedig megérezve, hogy dühbe gurult, ké­szen állok a válaszra, és azt mondom: „A fenébe az egésszel, egy frászt se törődj vele, de ne kívánj engem a pokolba, ezt nem vagyok hajlandó lenyelni tőled... részeg tréfa volt az egész”, teszem hozzá, Adam meg így szól: „Ez az én lakásom, ahol akkor vagyok dühös, amikor...”, erre felállok, odadobom neki a kul­csait (a kulcsokat, amelyeket azért csináltatott nekem, hogy bármikor ki-be járhassak), de azok összeakadnak az anyám la­kásának kulcsaival, egy ideig komolyan bajlódunk a padlón, hogy szétszedjük őket, míg végre Adam rátalál a magáéra, én pedig azt mondom: „Ne ezt, ez az enyém, na végre”, ő zsebrevágja, és végül helyben vagyunk... Ki akarok rohanni és elhagyni a la­kást, ugyanúgy, mint egykor Larryét... Mardou is ott van, látja, hogy veszekszem... de távol van attól, hogy kiálljon mellettem. (Egyszer megkérdezett: „Ha valaha is összeveszem valakivel, segítesz nekem?... Én pedig, tegyük fel, közben azt hiszem, engem akarsz bántani?” „Édesem”, mondtam erre, „akkor majd megpróbállak biztosítani, hogy nem akarlak bán­tani, te pedig észre térsz és én megvédelek”, egy öregedő férfi önvallomása volt ez... olyané, aki a valóságban sokkal többször veszekszik)... Érzem a sötét indulatok hullámát, már úgy ér­tem, érzem, amint a gyűlölet, a harag és a romboló kedv kiárad a sarokban ülő Adamból, alig tudok ülni ez alatt a sorvasztó telepatikus átok súlya alatt, körülöttem mindenütt Carmody cucca hever a lakásban, bőröndökbe pakolva, ez már mégiscsak túl sok... (Az egész inkább komédia, meg is egyezünk a végén, hogy komédiának tekintjük...) Aztán másról beszélünk... Adam hirtelen visszahajítja a kulcsot, az kiköt a combomon, én meg, ahogy egy dörzsölt kanadai francia teszi, hogy fölényét bizony­gassa, kisfiúsan felugrom, a kulcsot a zsebembe lököm, kicsit rötyögve, hogy Adamot jobb kedvre hangoljam, s hogy egyben hassak is Mardou-ra a „korrektségemmel”... ő azonban észre sem vette, valami másra figyelt... a béke tehát helyreállt, s azt mondom, „Yuri a hibás az egészben, s nem igaz, hogy, mint Frank mondja, én agyaltam ki a dolgot”... (a targonca, a sö­tétség ugyanolyan, mint mikor látnoki álmomban Adam lefelé jött a falépcsőn, hogy az „orosz pátriárkát” megnézze)... A le­vélben tehát, melyet mintegy szépsége parafrazált visszhangja­ként írok Mardou-nak, bután dühös, de „korrektnek tetsző”, lát­szólag „nyugodt, mély, költőinek tűnő” megállapításokat teszek, olyasmiket, mint „Igen, dühös lettem és visszadobtam Adamnak a kulcsokat, mert »a barátság, az odaadás, a költészet szent ti­tokzatosság mélyén szunnyad«, s ez a láthatatlan világ sokkal elbűvölőbb, semhogy a társasági kapcsolatok ítélőszéke elé hur­colhassuk”, vagy valami más hasonló hantát, melyet Mardou bizonyára fél szemét behunyva futott át... a levél, amely arra volt hivatott, hogy a lány áradó melegséggel írt, imádandó kis remekművét visszasugározza, üres és semmitmondó vallomással kezdődött: „Az utóbbi időben valahányszor szerelmes levelet ír­tam, mindig kiderült, hogy halandzsa az egész” (utalás az év elején lejátszódó, Arlene Wohlstetterrel kapcsolatos románcomra), „és örülök, hogy te tiszta és nyílt vagy”, illetve, „hogy tiszta és nyílt szemed van”, hangzott a következő mondat... a levélnek szombat reggel kellett volna megérkeznie Mardouhoz, hogy érez­ze jelenlétem melegségét, amíg én odakinn nehéz munkámat vég­zem, s anyámat a Market Streetre, hat havonként kétszeri nagy nézelődő és bevásárló útjára kísérem (öreg kanadai francia munkásasszony, képtelen eligazodni a San Francisco-i utcák szövevényének rendszerében), de csak jóval azután érkezik meg, hogy újra viszontlátom, úgyhogy a lány jelenlétemben olvassa el, és hülyeség az egész... ez nem afféle irodalmi sirám, hanem valami, ami fájhat Mardou-nak, talán a kölcsönösség hiánya, s az egész buta dolog az Adammal való veszekedéssel kapcsolatban... „Ember, hát nem volt jogod kiabálni rá, ez az ő lakása, s csak neki szabad...”, de a levél egyetlen nagy védőirat, hogy igenis „jogom van Adamra kiabálni”, s egyáltalán nem válasz a lány szerelmes soraira...

Önmagában a targoncaeset nem is lenne fontos, de amit lát­tam, s amit gyors szemem és éhes paranoiás agyam azonnal magába nyelt... az Mardou egy gesztusa volt, mely szívemet a gyomromba sülyesztette, s amit, bár kételkedtem, hogy egyálta­lán láttam-e, mint sokszor, most is helyesen magyaráztam... Bejöttünk, felrohantunk a lépcsőn, és rávetettük magunkat a nagy dupla ágyra, felébresztve Adamot, kiáltoztunk, cibáltuk egymást, Carmody pedig szintén ott ült az ágy szélén, s mintha csak azt mondta volna, „De gyerekek, de gyerekek”, egyetlen halom részeg fráter voltunk... egyszer aztán a Mardou és Yuri között folyó ide-oda csapkodó játék valamennyiünk szeme előtt a heverőn végződött, amelyre, úgy hiszem, mindhárman letottyantunk... de én szüntelenül beszélve, egészen más okból ki­szaladtam a hálószobába, de aztán visszatérve észrevettem, amint Yuri, látva, hogy visszajövök, a heverőről a földre huppan, s miközben így tett, Mardou (aki valószínűleg nem látta, hogy jövök) kezét a fiú után nyújtotta, mintegy azt mondva, Ó, te betyár, mintha az, mielőtt lefordult a kaucsról, jól megbiriz­gálta volna, vagy valami más enyelgő dolgot vitt volna véghez... ekkor vettem észre először fiatalos játékkedvüket, melyből én zordon íróságomba zárkózva nem vettem ki részem, s ekkor lát­tam meg korosságomat is, és a következőket kezdtem magamban hajtogatni: „Öreg vagy, vén kurafi vagy már, boldog len­nél, ha ilyen édes, fiatalos játékban lenne részed” (de mindazon­által, ezzel egy időben tovább tervezgettem magamban, amit már vagy három hete fontolgattam, hogy hogyan is rázhatnám le magamról Mardout, anélkül, hogy megbántanám, „anélkül, hogy észrevenné”, s hogyan alakíthatnám ki életemnek egy ké­nyelmesebb módját, mondjuk azt, hogy otthon maradhassak egész héten át és írhassak, dolgozhassak a három regényen, melyekkel sok pénzt akarok keresni, hogy aztán csak egy-két görbe napra jöjjek be a városba, nem azért, hogy Mardou-t lát­hassam, hanem egyszerűen olyasmiért, amihez akármilyen más tyúk is megfelel; ez volt az én három hete tartó gondolatom, a háttérben lappangó valóságos mozgatóerő, amely a Féltékeny fantáziát, a Nagy bűnt és az Ágyunk körüli vi1ágot létrehozta)... s most látva Mardou-t, amint olyan „Ó, te”-szerűen megböki Yurit, hirtelen összerázkódtam a gondo­latra, hogy talán történik valami a hátam mögött... figyelmez­tetést éreztem a gyors és azonnali reagálástól, amellyel Yuri, hallva, hogy jövök, legurult a heverőről, kicsit bűnösen, egy kis, mint ahogy én mondani szoktam, „nyavalyás”, vagy meg nem engedett érintés miatt, ami Mardou-t arra késztette, hogy édes, szeretett ajkát felé biggyessze, megbökje, és mint a köly­kök ... Olyan is volt Mardou mindig, mint egy gyerek, jól em­lékszem az estére, mikor először találkoztam vele, amikor Julien a padlón hevert, s ő ott kuporgott mögötte, én pedig azt magyaráztam nekik, miért nem ittam azon a héten egyáltalán (tény, hogy ebben az időben, hála annak, hogy a hajón történt események megijesztettek, New Yorkból így szóltam magamhoz: „Ha így folytatod az ivást, éhen halsz, mert egyetlen állást sem tarthatsz meg többé”, s visszatérve Friscóba nem is ittam sem­mit, úgyhogy mindenki így kiáltott: „De remek színben vagy”), ezt meséltem akkor ott, azon az első estén majdnem fejközelnyire Mardou-hoz és Julienhez, olyan gyerekesek voltak naiv miértjeikkel, amikor megmondtam nekik, hogy nem iszom többé, olyan gyerekesen hallgatták magyarázatomat az első korsó sört követő másodikról, a belek morajlásáról, a har­madik korsóról, a negyedikről, „És aztán elmegyek, napokon át iszom és elveszett ember vagyok, úgyhogy néha attól félek, vég­leg alkoholista lettem”, ők meg gyerekesen, más nemzedékhez tartozóan, egyetlen megjegyzést sem tettek, de lenyűgözöttek, kíváncsiak voltak... egészen ilyen volt Mardou a fiatal Yurival szemben is (az ő korosztálya), mikor megbökte, „Ó te”, aminek akkor részegségemben nem sok figyelmet szenteltem, aztán el­aludtunk, Mardou meg én a padlón, Yuri pedig a heverőn (mint egy kölyök, mindenről megfeledkezve, igazán nevetséges volt, mint ahogy az volt az egész)... ez volt a legkezdete a bűnös féltékenységi álom megvalósulásának, amely a targoncaesettel kezdődött, s tovább folytatódott azon az éjszakán, amikor Bromberghez mentünk, mely az egészben talán a legborzalmasabb volt.

Mint általában minden, ez is az Álarcban kezdődött.

Ragyogva, reménytől tisztán kezdődnek ezek az éjszakák, men­jünk, látogassuk meg barátainkat meg miegymás, telefonok csengenek, emberek jönnek-mennek, kabátok, kalapok, meg­állapítások, sziporkázó megjegyzések, nagyvárosi nyüzsgés, egy rundó sör, még egy rundó sör, a beszélgetés egyre magával ragadóbbá válik, egyre izgatottabbá, áthevültebbé, még egy rundó, elérkezik az éjfél, egészen későre jár, a boldog, kipirult arcok most már nekivadulnak, az egyik haver hamarosan már erősen ingadozik, da-da-dam pa-pa-pam, a fanyar, füstös, ré­szeg, késő éjszakai lötyögés végül is elérkezik a csapos hangjáig, aki, mint Eliot valamely látnoka, azt kiáltja, ZÁRÓRA... Többé-kevésbé ilyen állapotban érkeztünk meg az Álarcba, ahová aztán egy Harold Sand nevű srác lépett be, aki egy évvel ezelőtt véletlenül ismerkedett meg Mardouval, fiatal regényíró, Leslie Howardra hasonlít, most fogadták el egy kéziratát, s ezért kü­lönös varázzsal bír előttem, valósággal elnyeltem a tekintetem­mel... ugyanazért érdekelt, mint Lavalina, irodalmi babérok utáni áhítazásból, irigységből... mint mindig, most sem figyel­tem eléggé Mardou-ra, no meg Yurira sem, akinek állandó je­lenléte társaságunkban most sem keltett bennem gyanút, s aki­nek panaszai, „Nincs egy lyuk, ahol meghúzzam magam... el tudod képzelni, Percepied, mit jelent az, ha még írnia sincs hol az embernek? Nem szoktam egyáltalán lányokat felhozni, Carmody és Moorad nem akarják megengedni, hogy továbbra is náluk maradjak, olyanok, mint két vénkisasszony”, alig érintet­tek, csupán annyi megjegyzést tettem Mardou-nak Yuriról, mikor éppen kiment, hogy „Olyan, mint egy ágról szakadt mexikói, ide­jön, és az utolsó cigarettát is elszedi az embertől”, amin mind­ketten nevettünk, mert valahányszor Mardou-nál beállt a pénz­ügyi apály mélypontja, mindig felbukkant valami potyázó... na, nem mintha végül is én ajánlottam volna fel Yurinak a potyázást (érthető okból ezt illetőleg óvatos voltam vele szem­ben...). Yuri meg én azon a héten portói bor mellett hosszan beszélgettünk egy bárban, azt bizonygatta, hogy minden költé­szet, én meg a vers és próza közötti jó öreg különbségekkel hozakodtam elő, mire ő így szólt: „Ide figyelj, Percepied, hiszel te a szabadságban?... hát akkor megmondom, mi kell ide, költészet, költészet, minden költészet, a nagy próza is költészet, s a nagy vers is költészet.” „Igen”, mondtam én, „de a vers az vers és a próza az próza”... „Nem, nem”, kiáltotta, „ez mind költészet”... „Jól van”, mondtam én, „elhiszem, hogy hiszel a szabadságban, és lehet, hogy neked van igazad, igyá1 még egy pohárral”. Aztán felolvasta nekem „legjobb sorát”, valami „Ritka nocturne” vagy mi volt a címe, úgy hangzott, mint valami képes magazinban olvasható versike, s nem a legjobb dolga volt... olvastam már sokkal jobb költeményeket is tőle, sivár gyermekkoráról, macskákról, árokban fékvő anyákról, a hamuvödörbe lépő Jézusról, a bérkaszárnyák szélkakasain felragyogó bíborszínű fényről, meg ilyesmiről, amelyekkel nagy léptekkel látszott haladni a fény felé... a lényeg az, hogy valamit tudott csinálni, és jól is csinálta... „Nem, a »Ritka nocturne« nem a te igazi hangod”, de ő egyre bizonygatta, hogy nagy vers. „Ha pillanatnyi ihlet alapján írtad volna, akkor még elhinném, hogy tényleg nagy”... „De úgy írtam... csak úgy áradt az agyamból, én meg csak lejegyeztem, úgy hangzik, mintha előre megtervez­tem volna, pedig nincs így, egyetlen robbanás volt, mint ti mondjátok, spontán vízió!...” Ma már fölötébb kötve hiszem, amit mondott, hogy a „Ritka nocturne” spontánul született meg benne, de akkor hirtelen ez egyszerre felfokozta iránta érzett tiszteletemet; mintha mindketten hamisan rejtegetni igyekeztünk volna valamit egymás elől, miközben ott borozgattunk a szalon­ban Kearney-nél.) Yuri akkoriban minden éjszaka Mardou-val és velem lógott – szinte árnyékunkká vált –, Sandet pedig már régebbről maga is ismerte, mikor tehát Sand, mint afféle, sikertől elkapatott fiatal szerző „ironikus” tekintettel, a kabátja hajtókájára tűzött nagy parkolójeggyel benyitott hozzánk az Ál­arcba, mi hárman, lecsapva rá, kényszerítettük, hogy asztalunk­hoz üljön... és rávettük egy kis beszélgetésre... Az Álarcból a Pater 13 felé haladva a sarkon túl még soká kell mennünk, s útközben (ma már erősen és fájdalmasan emlékeztetve a targonca-éjre, s Mardou „Ó, te!” mozdulatára) Yuri és Mardou lökdösődve, egymást taszigálva, kergetőzni kezdenek, dulakodva a járdán, míg végül a lány felkap egy nagy, üres kartondobozt és a fiúhoz hajítja, az visszadobja, újra olyanok, mint a köly­kök... én komoly hangú beszélgetésbe merülve elöl haladok Sanddel, de valahogy – ő is nézegeti Mardout – nem vagyok képes (végeredményben meg sem próbáltam) tudtára adni, hogy Mardou az én szerelmem, s jobb szeretném, ha nem meresztgetné rá a szemét olyan feltűnően, mint Jimmy Lowell, az a színes­bőrű tengerész, aki, miután egy kanmuri kellős közepéről hívtuk el telefonon, egy skandináv szaktársa kíséretében meg is jelent, majd Mardou-t és engem bámulva megkérdezett, „Te szoktál le­feküdni vele?”, mire én igent mondtam, aztán pedig, egy éjsza­kával a Vörös dob együttesének fellépése után, ahol Art Blakey püfölte a dobot és Thelonious Mónik hozta izzadva lázba az új nemzedéket nyakatekert hangjaival, megvadult tekintettel fixálva a zenekar tagjait, valósággal megbűvölve őket, amikor éppen azt mondogatom Yurinak, „ő a dzsessz szerzetese[2] és szentje”, a szókimondó, csípős, csúfondáros Jimmy Lowell oda­hajol hozzám, s azt mondja „Kedvem lenne kezelésbe venni a tyúkocskádat” (ugyanúgy, ahogy a régi szép időkben Leroy meg én cseszegettük egymást, éppen ezért nem vagyok felháborodva), „mi lenne, ha megkérném rá?”, mire én azt válaszoltam, „Ez nem olyan lány, biztos vagyok benne, hogy mostanában csak egy valakivel törődik, s ha ilyesmire kérnéd, megmondaná neked a magáét” (ebben az időben még nem éreztem a féltékenység fáj­dalmát, az eset véletlenül éppen a „Féltékeny álmot” megelőző éjszaka történt)... nem voltam képes tudtára adni Lowellnak, hogy ez... szóval, hogy én magamnak kívánom megtartani Mardou-t... hogy azt akarom, csakis és kizárólag az enyém legyen... képtelen voltam kereken azt mondani neki, „Idehallgass, ez az én nőm, mit járatod a szád, próbálj csak hozzányúlni, hát velem gyűlik meg a bajod, ugye érted a szöveget, akárcsak jóma­gam?”... Ilyen hangon kellett volna beszélnem egy olyan ba­rommal, mint ő volt, s másként az udvarias, kimért Sanddel, ezzel az igen érdekes fiatal fickóval, mondjuk, így: „Nézd Sand, Mardou az enyém, s én jobb szeretném, ha stb...”..., de ő csak egyre mereszti rá a szemét, ezért is marad velünk és kísér el a sakkon túlra a Pater 13-ba, viszont Yuri elkezd dula­kodni a lánnyal, hülyéskedve, végig az utcán... úgyhogy, mikor később elhagyjuk a Pater 13-at (egy bár a móló közelében, ma piszkos, és mi sem történik benne, egy évvel ezelőtt azonban pirosingű angyalok voltak ott, akik mintha egyenesen Genet és Djuna Barnes műveiből léptek volna elénk). Én Sand öreg kocsijának elülső ülésére ülök, mert végül is haza készül vinni bennünket; Sand mellé ülök tehát, hogy jobban beszélgethessünk, s hogy részegségemben elkerülhessem Mardou nőiességének ha­tását, egy kis helyet azonban mégis hagyok a lánynak az első ablak mellett... ő viszont ehelyett a másik... nem, előbb mel­lém rakja a farát, s csak azután az ülés támláján átmászva veti magát a hátsó ülésre Yuri mellé, aki egyedül ül ott, hogy aztán tovább birkózzon és viháncoljon vele, most már olyan intenzi­tással, hogy félek hátratekinteni, saját szememmel látni, mi tör­ténik ott, s hogyan lesz álmomból (álmomból, melyet nagy ügyet csinálva belőle, mindenkinek elmondtam, még magának Yurinak is) keserű valóság.

Megállunk Mardou ajtaja előtt, a lány ittasan azt mondja (Sand és én részegségünkben úgy határoztunk, hogy valamennyien Los Altosba hajtunk, berontunk a jó öreg Austin Bromberghez, s újra olyan murit csapunk nála, amilyenben többször volt részünk azelőtt): „Ha le akartok menni Bromberghez Los Altosba, hát csak menjetek ti ketten, Yuri meg én itthon ma­radunk...”, szívem mélyre süllyedt... mélyre süllyedt, bár vártam már, hogy ezt fogom hallani, sejtésem beigazolódása most aztán az egészre feltette a koronát.

De közben mégis erre gondoltam, „Öregem, itt az alkalom, hogy megszabadulj tőle” (hiszen három hete forgattam ezt a fejemben), de szavaim szörnyen hamisan csengtek a fülemben, magam sem hittem el őket többé.

A járdán azonban, miközben Mardou és Sand előttünk halad a hátsó lépcső bejárata felé. a felhevült Yuri megragadja a karomat, „Ide figyelj, Leo, én igazán nem akarok lefeküdni Mardou-val, torkig vagyok vele, azt akarom, hogy megtudd, nem akarok lefeküdni vele, csak éppen, ha te elmész, ki akarom aludni magam az ágyadban, mert holnapra megígértem valaki­nek, hogy”... Én most már csak azért is vonakodom ott ma­radni a Heavenly Lane-i lakásban, mert Yuri is ott lesz, sőt már ott is van az ágyon, lapítva, nehogy valaki azt mondja, „Szállj ki abból az ágyból, mert mi akarunk odafeküdni, te pe­dig töltsd azon a kényelmetlen széken az éjszakát”... Ez tehát, jobban, mint bármi más (fáradtságom ellenére is fokozódó előre­látásom és óvatosságom), arra késztett, hogy egyetértsek Sand­del (különben ő is kelletlen már), miszerint tényleg lehajthat­nánk Los Altosba és felverhetnénk a jó öreg Bromberget, Mar­dou felé fordulok hát, s olyan tekintettel nézek rá, mintha csak valami sugallatként ezt mondanám, „Na, te ringyó, itt maradhatsz Yurival, ha akarsz”, ő azonban eközben már előkerítette kis utazókosarát és belerakta fogkefémet, hajkefémet meg a saját holmiját, most az a tervünk, hogy mi hárman ruccanunk ki... ezt is tesszük, Yurit az ágyban hagyjuk... Útközben, Bayshore közelében, ott a nagy főútvonalon, az útmenti lámpák éjszakájában, ami most nem más, mint a sivárság a szemem­ben, s a Brombergnél töltendő „víkend” undor és szégyen csupán, nem tudom megállni, hogy, amint Sand kiszáll húsos zsemléket vásárolni egy útmenti falatozóban, Mardou-ra ne pil­lantsak. „Átugrottál a hátsó ülésre Yurihoz, miért tetted ezt? és miért mondtad, hogy vele akarsz maradni?”... „Butaság volt tőlem, de csak éppen jókedvem volt.” Én azonban aljasan nem akarok hinni neki többé... a művészet rövid, az élet hosszú... teljes pompájában virágzik ki bennem a féltékenység szörnye­tege, nyersen, mint valami vigyorgó gúnyrajz emelkedik fel bennem: „Te meg Yuri egész idő alatt egymással hancúroztok, akár akkor álmodban, amiről meséltem neked, ez elviselhetet­len...” „Ó, én sohasem hiszem, hogy az álmok valóra vál­nak...” „De nyuszikám, nem is erről van szó”, de nem hiszek neki... látom a nézéséről, hogy szemet vetett a fiúra... nem lehet átejteni egy olyan öreg rókát, aki már tizenhat éves ko­rában, még mielőtt a szíve igazán megdobbant volna, össze­szűrte a levet egy lehetetlen kis kokottal és szélhámosnővel, no de, ez dicsekvés... Olyan rosszul érzem magam, hogy ki sem bírom, egyedül kuporodom össze a hátsó ülésen... tovább haj­tunk, Sand meg, aki vidáman fecsegő kiruccanást képzelt el ma­gának, s aki most egy nyűgös szerelmespár nyavalygásai köze­pette találja magát, felfigyel egy szövegfoszlányra: „De én igazán nem hittem volna, hogy ilyesmire gondolsz, nyuszikám”, úgyhogy nyilván felelevenedik képzeletében a „Yuri-incidens”... szóval jó néhány kínos dolog között találja magát, s még egészen Los Altosig kell hajtania, így hát ugyanazzal az erőbedobással, mely képessé tette, hogy regényének félmillió szavát leírja, nekiru­gaszkodik és nekilendíti a kocsit a Félsziget éjszakájának, majd tovább a hajnalhasadásnak.

Hajnali szürkületben érkeztünk Los Altosba, Bromberg háza elé, s miközben az ajtócsengőt nyomkodjuk, mindhárman zava­rodottak vagyunk, én vagyok a legzavarodottabb valamennyiünk közül... Bromberg pedig egyenesen lejön hozzánk és zajos ová­cióval kiáltja, „Leo, én nem is tudtam, hogy ti ismeritek egy­mást” (ez Sandre vonatkozik, akit Bromberg igen nagyra be­csült), aztán rumos feketére Bromberg híres-nevezetes konyhá­jába megyünk... Nyugodtan elmondhatjuk, hogy Bromberg a legérdekesebb pacák a világon, rövid, sötét, göndör hajjal, amely, akárcsak Roxanne-nak, a kis hipster lánynak, apró harisnyakötőre emlékeztető kígyókban hullik a homlokára, s nagy, iga­zán angyali szemei ragyognak, forognak, ő egy nagy gagyogó baba, nagy zsenije a beszélgetésnek, és valóban tanulmányokat és esszéket is írt már, meg neki van (erről nevezetes) a lehető leg­nagyobb magánkönyvtára a világon, ott, ugyanabban a házban, egy könyvtár, amelynek a műveltségét köszönheti, nem is be­szélve nagy jövedelméről... a házat az apjától örökölte... egyébként egyszerre Carmodynak is ő lett az új kebelbarátja, Peruba készül menni vele, indián fiúkat akarnak megvizsgálni és tanulmányozni, művészetről társalogni, irodalmárokat látogatni, meg ilyesmit... velem való szerelmi kapcsolata révén oly sok minden zsongott már Mardou fülében (bizarr kulturális fo­galmak), hogy ez időben már egészen belefáradt a kulturált hangvételbe, szeszélyes explicitásokba, a kifejezések hangsúlyo­zottan árnyalt finomságába, melynek a forgó szemű, eksztatikus, majdnem görcsös, nagydarab Bromberg valósággal atyamestere volt: „Ó, fiacskám, ez olyan elbűvölő dolog, s úgy gondolom, sokkal, sokkal jobb, mint Gascoyne fordítása, bár azt hi­szem...”, Sand pedig egy nemrégi nagy összejövetelt idézve, általános elismerést keltve, magas tenor hangon imitálja őt... ők ketten tehát irodalomról beszélgetnek ezen a számomra egye­dülálló, kalandos, nagyvárosi, jellegzetesen friscói szürke haj­nalon, a konyhában szanaszét hever minden, Bromberg időnként (pizsamában) felugrik, hogy előhozza Genet három hüvelyknyi vastag francia kiadását, Chaucer régi kiadását vagy bármit, amiről Sanddel beszélgetve szó esik, Mardou fáradtan pislogva és még mindig Yurira gondolva (mint ezt én hiszem, magamban) ül hűlőfélben levő rumos feketéje mellett a konyhaasztal sarká­nál... Én pedig egy támlátlan széken ülök, sértetten, összetör­ten, megsebzetten, s hogy még rosszabb legyen, egyik csészét a másik után iszom, utánatöltve a gyomromban levő súlyos kotyvalékot... végül nyolc óra tájban a madarak énekelni kez­denek, s Bromberg erős hangja, a hallható leghatalmasabbak egyike, mély eksztatikus zengésével megremegteti a konyha falait... aztán bekapcsolja a gramofont... pazar, jól bútoro­zott, mindennel felszerelt ház ez, francia borokkal, hűtőszekré­nyekkel, hangszóróval ellátott háromsebességű lemezjátszókkal, pincével stb... Szeretnék Mardou-ra nézni, magam sem tudom, milyen arckifejezéssel... valójában nem merek rátekinteni, ne­hogy csak könyörgést találjak a szemében, amely mintha azt mondaná, „Ne aggódj, nyuszikám, én mondtam neked, beismer­tem, hogy buta voltam, nagyon sajnálom, sajnálom, sajnálom...” Ez a „sajnálom”-tekintet sért a legjobban, mert ha így oldalról pillantok rá, látom, hogy...

Mégsem járja, hogy a rigók ilyen fakók legyenek, amit meg is említek Brombergnek, mire ő megkérdezi, „Mi van veled ma reggel, Leo?” (szemöldöke alól fecsegve pislog rám, hogy jobban lásson és megnevettessen)... „Semmi, Austin, csak éppen kinéz­tem az ablakon és megláttam, milyen fakók ma reggel ezek a madarak...” (Már előbb is, mikor Mardou felment az emeletre, hogy rendbehozza magát, szakállasan, komoran, hülyén, részegen magyarázgattam valamit ezeknek a művelt úriembereknek, va­lamit az állhatatlanságról, ami szintén meglephette őket... ó, állhatatlanság!...)

Így hát, szinte tapintható boldogtalan rágódásom ellenére, mi­közben Verdi- és Puccini-lemezeket hallgattunk a nagy, emeleti könyvtárban (amelynek mind a négy fala, a szőnyegtől a mennyezetig, olyan dolgokkal van tele, mint Az apokalipszis magyarázata három kötetben, Chris Smart összegyűjtött költeményei és egyéb munkái, a komplett ez meg az, méltatása valamely tessék-lássék megírt zagyvaságnak 1839-ből vagy 1638-ból), a többiek igyekeznek mindenben a kedvembe járni. Aztán váratlanul felugrom és azt mondom, „Én most aludni megyek”, tizenegy óra van, jogom van fáradtnak lenni a padlón üldögéléstől, Mardou egész idő alatt királynői fenséggel ül egy könnyű széken a könyvtárszoba egyik sarkában (ahol egyszer a hí­res félkarú Nick Spaint láttam ülni, amikor Bromberg, a vala­mikori boldog időkben, lejátszotta nekünk a Gereblye útja eredeti felvételét), s nagyon magányosan, tragikusan, elveszetten néz rám... sértődöttségem miatt annyira sértődöttnek látszik és szomorúsága rám is annyira átragad – úgy hiszem, túl érzékeny vagyok –, hogy egy hirtelen megbocsátási rohamomban odafu­tok hozzá, leülök a lába elé és fejemet a térdére fektetem, ott a többiek előtt, akik ekkor már nem is figyeltek ránk, ez az, Sand nem is törődik az ilyesmivel, mélyen belemerül a zenébe, a könyvekbe, a sziporkázó társalgásba (amihez foghatót még vé­letlenül sem lehet elképzelni sehol máshol a világon, s ami, igaz, ezúttal fáradtan, mégis átáramlik mindent felfogni akaró agya­mon, úgyhogy egyszeriben szinte látom életem egész formuláját, ismeretségeimmel, szerelmeimmel, gondjaimmal, utazásaimmal együtt, újraéledve valami nagy szimfonikus kavargásban, bár igyekszem nem tudomást venni róla e 105 fontnyi barna nő miatt, akinek apró, piros szandálkájának szíjaitól körülfont láb­körmei görcsösen nyelni késztetnek)... „Ó, kedves Leo, úgy lát­szik, mintha unatkoznál”.,. „Dehogy unatkozom! hogyan is unatkozhatnék itt?”... Azt kívánom, bárcsak kedvesebben tud­nék beszélni Bromberghez. „Valahányszor ide jövök, valahogy rosszul érzem magam, ez bizonyára nagyon bántó megjegyzésnek látszik a házadra és a vendéglátásodra nézve, holott egyáltalán nem erről van szó, hát nem érted, hogy összetört a szívem, és hogy kinn az ablakon túl minden sivár” (és hogyan magyaráz­zam meg néki, hogy mindez azért van, mert mikor egy más alkalommal vendége voltam, és mikor szintén hívatlanul, hajnali szürkületkor törtünk be hozzá, s Charley Krasner, a gyerekek, Mary meg még mások is eljöttek, úgy berúgtam a gintől és a Schwepptől, hogy összezavarodva, elveszetten akkor is csak magamba roskadtam, majd elaludtam, ott helyben a padlón, a szoba közepén, világos nappal mindenki szeme láttára... s bár mindez rég tovatűnt már, mégis okot adott arra, hogy Bromberg víkendjét kedvezőtlenül kommentáljam)... „No nem, Austin, csak éppen rosszul vagyok egy kicsit...” Kétségtelen azonban, hogy Sand halkan suttogva valahol már közölte vele, mi játszó­dott le a szerelmesek között, s a szintén szótlan Mardou is – a legkülönösebb vendégek egyike, aki valaha is beesett Brom­berghez, egy szegény megvert „barlanglakó” néger lány, két garast sem érő ruhában (amit különben nagyvonalúan észre sem vettem), de mégis oly különös, zárkózott, komoly arckifejezessel, mintha valami furcsa, nem kívánatos, valószínűtlen angyal­ként lenne jelen a házban – mint később mondotta nekem, a körülményekből kifolyólag teljesen fölöslegesnék érezte magát... így aztán mindebből, az egész körülöttem zajló életből azt sü­töm ki, hogy aludni megyek a hálószobába (ahol valamikor Charley meg én Maryvel meztelenül mambót táncoltunk), és ki­merülten új lidérces álomba merülök, hogy aztán körülbelül három óra múlva szívszakasztóan tiszta, ragyogó, egészséges, boldog délutánra ébredjek, a madarak még mindig énekelnek, meg a gyerekek is dalolnak, olyan ez, mintha valami pókként egy poros ládában ébrednék, s mintha a világ nem is az én számomra létezne, hanem légiesebb, magabiztosabb lények számá­ra, akik sokkal mentesebbek az állhatatlanság szennyétől, mint...

Míg alszom, a többi három beszáll Sand kocsijába és (annak rendje és módja szerint) kihajt a mintegy húsz mérföldnyire lévő tengerpartra, a fiúk a vízbe ugranak, úsznak, Mardou pedig az örökkévalóság partjain sétál és lábujjai, melyeket annyira szeretek, belenyomódnak a sápadt homokba, letaposva az apró kagylókat, anemónákat és a kiszikkadt száraz tengeri hínárt, amit rég sodort partra a víz, a szél hátrafújja rövidre nyírt haját, mintha csak az Örökkévalóság találkozna a Heavenly Lane-nel (már ahogy én ezt ott az ágyamban elképzelem), (lá­tom is, amint elbiggyesztett ajakkal sétálgat, nem tudva, mit is tegyen a következő pillanatban, Szenvedő Leójától cserbenha­gyatva, valójában egyedül, s képtelenül arra, hogy Bromberggel és Sanddel a művészet minden apró szemétjéről és kacat­járól csevegjen, mit is tehetne?)... Mikor tehát visszatérnek, az ágyamhoz jön (miután Bromberg előzőleg vadul felrobog a lép­csőn és elordítja magát az ajtóban: „ÉBREDJ föl, Leo, csak nem akarsz egész nap aludni, mi közben már a tengerparton is vol­tunk, hát ez igazán nem szép tőled!”)... „Leo”, mondja Mardou, „én többé nem alszom veled, mert nem akarok este hét órakor Bromberg ágyában ébredni, mégiscsak túl sok lenne, ha ebben is utánoználak, és így képtelen vagyok...” Itt gyógykezeltetésére gondol (amelyre a velem és brancssal való tisztára agyalágyult csellengés és italozás miatt nem is járt többé, és elégtelen egész­ségére, az őrülettől való félelem rárontó fenyegetésére, ami életének szörnyű hányatottságában és a velem való nem kívánt viszony következtében tovább növekedett, hogy aztán borzadva ébredjen rá mindenre egy idegen (egy bizonyos, bennünket még­sem teljes szívvel vendégül látó idegen) ágyában, a szegény te­hetetlen Leo mellett... Hirtelen ránéztem, nem annyira igazán megindító panaszait hallgatva, mint inkább azt a fényt kutatva szemében, amellyel Yurira nézett, bár nem az ő hibája volt, hogy ez a fény akár az egész világra sugározhatott volna egy­szerre, ó, szerelmem ragyogása...

„Őszintén beszélsz?”... („Istenem, de megrémítesz”, mondta később, „arra kényszerítesz, hogy azt higgyem, két személyből állok, s hogy közülük az egyik valamiképpen megcsalt téged, míg a másik... ez igazán megrémített...”) De amint azt kér­dezem, „Őszintén beszélsz?”, a fájdalom, amit érzek, oly nagy, mintha abból a bizonyos kuszált, ordító álmomból kelt volna életre újra („Isten úgy rendezte el a dolgokat, hogy életünk kevésbé kegyetlen álmainknál”, egy idézet ez, amit isten tudja, hol olvastam egy más alkalommal)... Míg mindezt érzem, s miközben emlékezetemben más Brombergnél történt émelyítő, macskajajos ébredések elevenednek fel, meg életem valamennyi macskabajos ébredése, úgy érzem, „Öregem, ez már igazán a vég kezdete, nem folytathatod így tovább, mennyi zagyvaságot lesz még képes a jobbik éned elviselni, s meddig marad egyáltalán a jobbik, ha továbbra is ilyesmivel táplálod a lelkedet... öregem, meg fogsz halni, amikor a madarak színe megfakul... ez lesz a jel...”. De tovább gondolkozva még más balhék is fel­merültek bennem, víziók elhanyagolt munkámról, tönkrement egészségemről (már megint az én jó öreg, úgynevezett egészsé­gem), végleg kibillent agyamról... csupa azonos vágányban ha­ladó gondolat... Ó, istenem, mennyi őrült illúzió és üres locso­gás nő ki önszeretetünkből és bánatunkból... de most, miközben Mardou fáradtan, komolyan, durcásan fölém hajol, s képes arra, hogy mialatt állam borotválatlan csúfságaival játszik, húsomon keresztül megérezze a fájdalom és vereség minden rezdülését, amit csak feléje küldhetek, előbbi felismerése az „Őszintén beszélsz?”-szel kapcsolatban, valami mély kút fenekéről jövő kiál­tásként, mintha kimondaná a döntő szót... „Menjünk haza, nyuszikám.”

„Várnunk kell, amíg Bromberg elindul... akkor, azt hiszem, ugyanazzal a vonattal mehetnénk...” Felkelek tehát és átme­gyek a fürdőszobába (ahol, míg a többiek a tengerparton voltak, már voltam, s szabadjára engedve szexuális fantáziámat, arra az időre emlékeztem, mikor egy másik, még sokkal féktelenebb Bromberg-víkend során szegény hajcsavarokra tekert hajú, fes­tetlen arcú Annie-val voltunk odabenn, mialatt Leroy, szegény Leroy, a másik szobában el sem tudta képzelni, mit csinál fe­lesége olyan sokáig, hogy aztán később, felismerve, mi dolgunk volt a fürdőszobában, kétségbeesetten rohanjon bele kocsijával az éjszakába, s most ezen a reggelen emlékeztessen a fájdalomra, amit okoztam neki, csak azért, hogy egy kicsit még jobban jól­lakathassam azt a falánk férget vagy kígyót, amit nemiségnek nevezünk)... Belépek a fürdőszobába, lemosom magam, aztán lemegyek és igyekszem vidámnak látszani.

Még most sem tudok egyenesen Mardou szemébe... illetve a saját szívembe nézni. „Ó, miért tetted?” – rezdült meg bennem, és kétségbeesve sejtettem meg mindazt, ami ezután következett.

Varga Zoltán fordítása

 


[1] Különleges, újfajta ritmusú dzsessz. (A ford. megjegyzése.)

[2] Az eredeti szövegben ennek bizonyos szójátéki jellege van: az itt családnévként szereplő Monk szó ugyanis angolul szerzetest jelent. (A ford. megjegyzése.)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.