Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 6–7. szám

Mirko Kovač

BARBA DONATO HALÁLA

...ebből a legjobb nyolc oldal, melyet a forradalom alatt vesztettem el – a horvát barba Donatóval egyidőben jelenik meg – Dariját Giuliettának nevezték el – ez az egyetlen fejezet, amelyben Jakovról nincs említés – a végén könnyek, a pap könyörgése, s azon túl hideg szél kezd fújni.

1965. július 15.

Barba Donato volt az egyetlen, ha nem az utolsó dalmát Hercegoviná­nak ezen a részén. Emberemléke­zet óta a városban semmi sem vál­tott ki akkora izgalmat, mint barba Donato különös halála, ami nekünk, hercegovinaiaknak, pontosabban hercegovinai magyaroknak továbbra is a legtitokzatosabb eseménynek szá­mított, amely a legváratlanabbul jött: tizenöt nappal szlávája után, amikor még mindig jó egészségnek örvendett, s amikor felesége fel­ügyelete mellett megfürdött és tisz­ta alsót váltott.

Donato Kaštel Stariban született, a forrás mellett, abban az esztendőben, amikor a cseresznye virágzott, és amikor a halál és a születés volt a legszebb erény. Nagyanyja, bizonyos birisi születésű Anna, ennél a forrásnál, amerikai pénzen, felújította szent Rókus imaházát, mely a birtokukon feküdt, a Trogir felé vezető út mentén, s mindezt éjszaka csinálta, másnap pedig šjora Andricával szent szavakat kiabált:

Jaj istenem, a zén lelkem látta, a zén lelkem látta.

A helybeliek pedig jöttek imádkozni, és otthagyták adományai­kat meg kegyeletüket.

Bizisten, mondták, legszentebb isten anyja.

Donato pedig elrakta a pénzt nagyanyja kasszájába, aki úgy végrendelkezett, hogy Donato ne nyissa azt fel házassága nap­jáig, de Donato mégis felnyitotta, amikor betöltötte huszadik életévét, pontosabban, amikor először hált nővel, egy csinos tri­eszti lánnyal, és neki ígérte a kasszát, tegyen meg ennyit és elégítse ki kíváncsiságát, hogy nyissák ki és együtt számolják meg a pénzt, mert meg volt győződve, hogy a kasszában renge­teg pénz van, hiszen az szent pénz, amely sokasodik és megkét­szereződik.

Aztán egy színház jött Kaštelba, és életének első asszonya el­ment egy nevetséges ficsúrral, s a fogatból, melyen elutazott, Donatónak kidobta az üres kasszát, ő pedig szégyenében és el­fogultságában nem tudott visszaintegetni, s a kasszát is elfelej­tette fölvenni és belenézni, ahogy ez már a dalmátoknál szokás, hátha maradt benne valami.

Donato a mólón összegyűlt dalmátoknak mesélte, hogy Kaštel Lukšić fölött az országúton látta arany csézában a szerb trón­örököst, őfelsége, Sándor király fiát. Egy hölgy karjaiban, me­sélte Donato, és olyan gyenge volt a teste, olyan apró a feje, hogy nem bírt volna felegyenesedni, ha valaki nem segítette volna a hölgyek közül, akik körülvették. S amikor szent Rókus imaházához értek, így szólt Donato: kézenfogva kivezették a trónörököst, kispárnákkal támasztva fel a fejét, s ő undorodva nézte a katolikus imaházat, aztán elvitték a forráshoz, ahol a trónörökös, különben már felnőtt ember, elkezdett sírni, amikor az arcán érezte a friss forrásvizet és nem akart inni belőle, s így a hölgyek karján visszatért a csézába, ahol egyiket elkezdte csókolgatni, s a többi hölgy szeme láttára keskeny ajkával meg­fogta érzékies és fehér mellén a bimbót, s aztán továbbhajtott Trogir felé. Szörnyű csikorgással tűnt el a cséza az úton, én pedig a forráshoz mentem, úgy mondta Donato, és ezt az ara­nyat találtam, biztos a király vesztette el, vagy a hölgyek kö­zül valaki, meg ennek a meztelen, angol hercegnőnek a képét, ami Sándor királynak van ajánlva. Aztán az a hír járta, hogy a fiatal trónörökös nudista, s hogy egy fehér palástban jelenik meg a nudistastrandon kíséretével és segédeivel körülvéve, akik támogatták, bátorították meg masszírozták, mielőtt a vízbe ereszkedett. „Szerb királynak” nevezte magát, s azt hajtogatta, hogy éberen vigyázzanak, nehogy elmerüljön a szerbség, de azt mondják, annak ellenére, hogy sovány és fejletlen volt a teste, az a bizonyos férfiassága mégis akkora volt, hogy az egész ud­vari nemesség szégyenkezett és igyekeztek eltakarni ezt a para­doxális bizonyítékot, azonban maga a király szándékosan mu­togatta elsőbbségét, s ebben a hölgyek is támogatták, s mi több, még az udvar idősebb asszonyságai is.

Kaštelban azonban gyorsan eltűntek ezek a mesék a trónörö­kösről, megjelent ugyanis valami szikár, világhírű tudós, aki­ről az a hiedelem járta, hogy Gospićon született és fényképezni kezdte a dalmátokat, úgyhogy Donatónak is van néhány képe, mely kettőjüket örökítette meg a Kaštel Lukšić-i Miljenkov-kastély előtt. Ez a különös tudós nem akarta felfedni kilétét, csak annyit mondott a dalmátoknak, hogy hívják Nicolasnak, azok közül pedig senki sem tudta, hogy miért világhírű. Aztán kezdték magányosan látni, és azt hitték, itt akar letelepedni, né­hány zadari pedig azt a hírt terjesztette róla, hogy kőfaragó és azért jött, hogy egyesítse az embereket és berántsa őket valami pártba, s kezdtek tőle elmaradni meg eltüntették a fényképe­ket, melyeken vele együtt látszottak. Donatónak megmondták, a hatóság tudomást szerzett arról, hogy ő vezette ide. Még az éjjel elvitték mindkettőjüket, s teljes tizenegy esztendeig nem jött hír šjor Donatóról, míg aztán egy nyár végén megjelent hosszú szárú fekete cipőben, fehér, széles karimájú kalapban, és so­káig senki sem ismerte fel. Ő maga sem jelentkezett. Egy ideig úgy élt, mint egy idegen, s éjjelente megjelent egyedül a mó­lón, ahol hiába igyekezték felismerni, és ki tudja, meddig kísér­gették volna így, ha nem vált volna gyanússá. Csak a vizsgá­lat után közölték, hogy Donato visszatért, és hogy valahol valami világhírű börtönben volt, ahova a kommunistákat zárják. Úgy­hogy megváltozott. Hallgatag, megközelíthetetlen lett, a kezén bilincsnyomok, az arcán számtalan sebhely és ránc volt. Aztán közölték vele, hogy itt már a családjából senki sem él, s hogy a háza be van szegezve. A helybeliek mondták el, hogy a család­ját elüldözték a fiú bűnei miatt, a húgán pedig valami fekete katonák erőszakot követtek el, aztán otthagyták holtan a házban, az ajtókra meg az ablakokra halálfejet ragasztottak, úgyhogy senki sem merte kinyitni és bemenni.

Sok-sok évig éreztünk, így mondták a helybeliek, a bü­dös levegőt, ami ebből a házból áradt, és ami, nagy meglepetésünkre, nemhogy eltűnt volna, de évről évre terjedt, s ha vé­letlen a ház közelébe jutottunk, erős áramlatokat éreztünk a sötét ajtón meg a pincéken keresztül. Ahogy az évek múltak, a házat csúszómászók lepték el, lehetett hallani a moha meg a csalán közt, csúf madarak röpködtek a tetőn ki-be, vereked­tek egymással, néha meg érthetetlen hangok is hallatszottak. Így van ez, ha üres a ház, mondták, ha beüt a baj, és megkérdezték šjor Donatót, mi lett azzal a sovány emberrel, aki miatt őt is elüldözték.

Donato azt mondta, hogy ez az ember meghalt, s ez minden, amit róla tud.

Néhány napig Kaštelban maradt, elvette feleségül az egyiket a három magános nővér közül, akik szinte semmi nélkül éltek, s a legidősebbről, šjora Elláról, aki betegnek, egész életében holtfáradtnak látszott, azt beszélték, hogy Teslával volt valami kalandja, noha ez nehezen hihető, mert amíg Jugoszláviában tar­tózkodott, semmi érdeklődést sem mutatott a nők iránt, s me­sélik, hogy Amerikában is visszahúzódottan élt, szerényen valami padláson, ahol szabad idejében élő vagy döglött madarakat fes­tett, amikkel aztán teletömte a padlást.

Donato elvette a legfiatalabbat, Tona kisasszonyt, aztán nyom­talanul eltűnt.

Egy ideig Horvátországban kóborolt, majd felkereste Gustav Gajt, akivel rokonságban volt, s ez aztán elküldte Hercegovi­nába, a Városba, és Donato hivatali szolgaként helyezkedett el az Elidánál, bár emellett még a piaci ellenőr tisztjét is ellátta, s itt a Városban végre sok éves csavargás és honvágy után, igazi otthonra és menedékre talált.

A Városban az első dolog, ami nevéhez fűződött, a féleszű Zazija rég várt szülése volt, akiről azt mesélték, hogy több mint egy évig hordta a gyereket, pontosabban attól a naptól kezdve, amikor šjor Donato megjelent a városban. Aznap, amikor Za­zija szülése elérkezettnek látszott, Donato is megjelent, tiszta ünneplőben, egy szál rózsával a hajtókáján. Jól tudta, hogy az egész város neki tulajdonítja a gyereket, noha tisztában vagyunk vele, hogy Donatónak semmi köze sem volt a szerencsétlen Zazijához. Elida rábeszélésére még a jókívánságokat is elfogadta. A városiak egész reggel vártak a tűző napon, míg Zazija meg­szülte gyermekét a pincében, s azzal foglalkoztak, hogy foga­dásokat kötöttek, fiú lesz-e vagy lány, élve jön-e a világra vagy halva, azt azonban senki sem gondolhatta, hogy egyik sem lesz, s valóban, mi, akik tudjuk, még ma sem mondjuk el, mi szü­letett ebben az évben, amely egyébként is csodálatos és hihe­tetlen sejtelmek jegyében telt el. Ezt a gyereket is inkább va­lami szerencsétlenség hírnökének vettük, mint emberi lénynek, s még abban az órában, melyben megpillantottuk, megfojtottuk, este pedig elrejtettük abba gödörbe, amelybe a dögöket szok­tuk dobálni. Szörnyű volt, amit a gödörnél láttunk, mert ahogy beledobtuk ezt, ami született (nem mondhatjuk meg, mi volt), megjelent Zazija, úgy, betegen, az anyaság rettenetes érzésével, elkezdett sírni és le akart mászni a gödörbe, s hiába magyaráz­tuk neki, mit szült, de végül mégis minden jól fejeződött be, mert Zazijának egy másik gyereket ígértünk, olyat, amelyik azonnal tud majd járni és beszélni. Zazija boldog volt, kezével megsimogatta hasát és mondta: megint itt lesz majd, mert csak mi tudtuk, mennyire megváltozott Zazija a terhesség alatt, a gyengeelméjűség, a lelki bénaság jelei mintha teljesen eltűntek volna a boldogságérzet mellett, mely ezekben a hónapokban egész lényét betöltötte. A meleg, fájó emberi vágyat, hogy boldogsá­gát kimutassa, egész idő alatt a hasát simogatta. A gyerek apja sohasem lett meg.

Elida szemrehányásokat tett Donatónak Darija iránti szerel­méért, melyről Donato felesége, šjora Tone is tudott.

Igaz, már nyolcvanon fölül volt, s négy év óta bűzlött valami vesebajtól, ezt a bűzt csak a felesége tudta elviselni, aki azt me­sélte, hogy a férje mindenre rászoktatta, s teljes ötven esztendőn keresztül alázta, ha nem számítjuk a háborút, amikor jó három évig elszakadtak egymástól.

Egyedül akkor voltam nyugodt, mondta felesége, šjora Tone, aki Donato bácsi halála napján felkiáltott:

Szentséges úristen, szentséges úristen! – méghozzá a sírnál, azonban erre senki sem figyelt, még Jeftimije tisztelendő sem, a kislány sem, aki az egyetlen koszorút vitte, melyet még két évvel ezelőtt küldtek s mindmáig a szobájában lógott. Biztos né­hányszor megjavították, másképp már az első érintésre szétesett volna. A lánya, aki egy amerikai alattvalóval szökött meg, még akkoriban azt hitte, hogy meg fog halni, s mivel koszorúkészítés­sel foglalkozott – egy ideig abból tartotta el az anyját és őt is – ezt írta rá:

Drága Papinak, hogy örökké fölötte álljon ez a Rózsa.

lányod Marija

erre kellett volna néhány méter piros krepp-papír, de ő két sorban írta, apró, már kifakult ezüst betűkkel, melyeket Jeftimije atya legjobb akarata ellenére sem tudott elolvasni, ez mozdulatlan tekintetén is látszott, aztán pedig köhögési rohamot ka­pott, úgyhogy jó negyven percre meg kellett szakítanunk a te­metési szertartást.

Mindezek mellett bennünket főleg az érdekelt, hogyan te­mették el, meg bizonyos mértékben az, hogy mi módon halt meg. Minden jel szerint az utolsó orvosi vizsgálat és lelet alap­ján barba Donato éjjel 11 órakor halt meg, hirtelen fulladás és uraemia következtében, „a temetés másnap a pravoszláv te­mető templomából lesz megejtve”, mert Donato még akkor, ami­kor a Városba költözött és piaci ellenőrként dolgozott, nem tudni, hogyan és mi okból, felvette a pravoszláv hitet. Felesége, nővére, šjora Klara még akkor tett látogatásakor a kórházban kijelen­tette: meglát a szent Rókus, hogy vallást cseréltél, és elsírta ma­gát, amikor megpillantotta barba Donatót, amint teljes hosszá­ban kitölti a kórházi ágyat: visszajössz-e, szép bátyó.

Feltételezték, hogy a temetésen az orosz Darija is részt vesz, aki barba Donatóval egykorú volt, s aki elsápadt és megtört, ami­kor meghallotta, mit szült Zazija, mert ő is azt hitte, hogy Do­nato gyereke, és a Város az idő tájt azt beszélte, hogy šjor Do­natónak különös betegsége van, melyet a száműzetésből hozott, s később a nőkre vitte át, de nem azért, mert meg akarta őket fertőzni, hanem mert, úgy látszik, ez a betegség arra kényszerítette, hogy állandó szükségét érezze a nőnek, s ez szinte halála napjáig nem hagyta nyugton. Darija már jó ötven éve a város­ban él, zongoraleckéket adott egy öreg, osztrák tiszt elmebajos lányának, s épp annyi ideje minden este a kutyájával sétál, me­lyet minden tisztességes polgár csak csúnyának mondhat. Csak azon az estén 1921-ben nem vitte magával, mintha tudta volna, hogy majd megszólítja egy horvát, aki a férfiasság megteste­sítője volt, s akiről még felelős állásban lévő emberek: tisztek, vasutasok is meséltek.

Meglátta Dariját, ahogy az állomás mellett sétál szürike felöltő­jében, mely csak az álla alatt volt bekapcsolva. Sárga kesztyűje volt és egy tiszta fehér botija, mellyel hadonászott, amikor éne­kelni akart, ez a bot mégis beszélgetéskor tett neki nagy szolgá­latot, mert partnere hasának feszítette. Egyszer pedig bizonyos Saranovićnak levette vele a sapkáját, és amikor meglátta kopasz fejét, elnevette magát:

bizisten tudtam, mondta.

Csodálatos, hogy sosem magasztalta Oroszországot, és sokszor mesélte, hogy ő Lengyelországból való, amit pedig a városiak nem hittek, mert a háború alatt orosz katonákkal énekelt.

Túl rövid ruhát hordott, ami az idő tájt egyáltalán nem volt divatos, pontosabban hátul sokkal rövidebb volt, amit a horvát is észrevett. Csodára most nem hadonászott a bottal, nem is pró­bált énekelni, egyszerűen sétált a kis ösvényen, mert nemrég vette be orvosságait, s hamarosain le kellett feküdnie.

A horvát odament hozzá:

Bum vas jebel, mondta.

Darija méltóságteljesen folytatta útját, természetesen rá se nézett, aztán hirtelen megfordult és fehér botjával megérintette a nadrágját, mintha valami bűzlő dologhoz nyúlna:

Ön nem úriember. Nem szégyelli magát. Szaglik.

Ali vi gosp’ ne bute znali kaj ja imam u hlaćama – mondta a horvát.

Hihetetlen, mondta Darija, istenem, ennyi évvel a háború után, és még mindig szaglik.

Aztán eltolta botjával és megfordult.

Ha a horvát jobban meg akarta volna nézni, láthatta volna vékony lábát és hatalmas cipőjét, mely majdnem leesett róla. Igazán láthatott volna még néhány részletet, a gyűrött, fehér harisnyát, melyet csak azért hordott, mert illett a bothoz. De hogy láthatta volna, amikor szinte hozzáért hátulról, s a nő tudta, hogy mitől lélegzik olyan szaggatottam, de nem akarta észrevenni. Aztán, amikor azt mondta:

vrag vam dal mater za kaj se ne korenete,

hirtelen megfordult s volt is mit látnia. Egyesek azt mondták, fel is sikoltott, ami Darija méltóságát tekintve szinte hihetet­len, de ha sikoltott is, csak tettette magát, mert mindent tudhatott előre. Legvalószínűbb, hogy csak felkiáltott: „juj!”, noha ezt a felkiáltást akkor is használta, ha ismerőssel találkozott, vagy ha előtte a vasútállomástól a Városig vezető úton felbuk­kant egy macska vagy egy tyúk.

De, hogy ne térjünk el túlságosan Darija leírásával, rögtön meg kell vallanunk, hogy harmadnapra sóvárgó extázisban sze­relem született Darija és a horvát között, az asszonyok pedig vasárnaponként eljöttek hozzá, amint a horvát elköltözött egy huszonnyolc kilométerre fekvő kisvárosba, ahol katolikus temp­lom volt, és érdeklődtek, vajon minden olyan-e ennél a férfinál, mint ahogy mesélik. Az ájtatos asszonyok csodálkoztak, sőt néha undorral nézték mindezt, és sorban azt mesélték, milyen boldo­gok a férjükkel. Egyesek szerint Darija, mivel ez időben lesze­gényedett, pénzt kért a szerelme férfiasságáról mondott mesé­kért, de ezt csak kitalálták, ilyesmi csak Amerikában történhe­tett volna meg, vagy akárhol másutt, mindenesetre Hercegovi­nától távol.

Ez nem normális, erősítették az asszonyok és hányták a ke­resztet. Egyesek még arra is ajánlkoztak, hogy halála napján megfürdetik, ami igazán nevetséges volt, de gyorsan kitudó­dott, hogy ezt egy tiszt felesége mondta tréfából. Az asszonyok elszörnyűködtek, amikor Darija kijelentette, hogy mindennek ellenére sohasem tudta őt kielégíteni, amit aztán rögtön úgy értelmeztek, hogy nem is akarta. Ma azonban kiderült, hogy a horvát sohasem aludt vele, még azon a bizonyos éjszakán sem, 1921-ben.

Ha tovább mesélnénk ezeket a történeteket, bizonyára nagyon messzire jutnánk barba Donato halálától, még azt is elfelednénk, hogy meghalt, azonban a horvát sorsa azért is érdekes szá­munkra, mert abba, nem tudjuk, mennyire igazoltan, beleszővődik barba Donato is.

A szörnyű szerelem, mely Donatót kínozta, gondba ejtette az egész családot. E szenvedés és féltékenység miatt nem terhelték többé nehezebb munkával, félesége, šjora Tone virrasztott fö­lötte, kijártak hozzá az orvosok, Elida pedig nyugtatni próbálta, s meggyőzni az ilyen szerelem tarthatatlansága felől. Donato szenvedésében és magányában bosszút forralt az az ember ellen, aki váratlan fájdalmat okozott neki. Ez időben kapott levelet a lányától, de azt mondják, nem nyitotta fel, noha nagyon sze­rette őt. A nyugtalan, megférhetetlen Donato békétlenséget oko­zott a családban, noha senki sem értette, minek neki ebben a korban Darija, még kevésbé értették Donato szerelem-vágyát még akkor is, amikor a városban mindenki a halálát várta. Az egész város ismerte Darija iránti szerelmét, úgyhogy a legtekintélye­sebb emberek jöttek meggyőzni, és elmesélték, hogy Darija be­teges teremtés, fekete, dagadt, petyhüdt szemzacskókkal, csupa csont meg élettelen, összeszáradt bőr. Megérinteni a testét éppen annyi, mint a halált érinteni meg. Ajakkal érinteni meg éppen annyi, mint meghalni. Lehet, hogy Donato szerelme csak a halál utáni vágy volt, bár legbiztosabb az, hogy ő maga nem így ér­zett. Egyedül csak azt tudta, hogy szereti. Egyesek azonban azt állították, hogy semmilyen horvát nem létezik, s hogy Darija már évek óta magányosan él az osztrák tiszt padlásszobájában. Mesélték neki, hogy ott rettenetes piszkosság van, hogy elsza­porodtak a mindenféle serkék, s hogy a rovarok miatt kibírha­tatlan az éjszaka. Donato mindent hamarabb elhihetett, sem­mint azt, hogy a horvát nem létezik. A gyerekek magyarázták neki, hogy látták a horvátot Darijával, s hogy nagyon hasonlít Donatóra, pontosan olyan csontos arca van, lassú a járása, mint azé, aki megjárta az életet, s ez a hasonlatosság, melyről beszél­tek, Donatót még jobban felbőszítette, mert azt hitte, Darija csak a vele való hasonlóság miatt szereti, s csak azért fogadta el, mert piszkos és mert férfiasságának szép jelei vannak. Donatót sze­rencsétlen szerelme mind jobban magával ragadta, míg teljesen tehetetlenné nem vált a horváttal szemben, s többé már nem akarta megölni, annyira megtört, hogy előbb ölte volna meg saját magát. Különben ezt a horvátot, akit sohasem látott, nem tudta önmagához hasonlítani, hanem úgy képzelte el, mint va­lami szörnyeteget, mely emberfeletti erővel rendelkezik, s Do­nato minden kísérlete, hogy elűzze, hiábavalóvá vált. Aztán néha Donato is kételkedett Darijának iránta való szerelmében, mert ha szeretné, szakított volna azzal a horváttal. Mégis mentegető­zik, azt hiszi, azért teszi mindezt, hogy még jobban serkentse Donato szerelmét. Lehet, hogy minden nőnek csak annyira van szüksége, hogy tudja: szeretik, még ha olyasvalakivel él is, aki iránt semmit sem érez. A szeretett nőnek, gondolta Donato, messze kell lennie. Annyira kimerítette a horvát iránti féltékeny­sége, hogy a lába elé kívánt hullni és gyönyörködni ennek a szörnynek a hatalmában, mely meg tudta szerezni Darija sze­relmét. Egyszerre egészen váratlanul megváltoztak Donato ér­zelmei. Ahogy nőtt Darija iránti szerelme, úgy nőtt a horvát iránti csodálata. Csak most, amikor hatalmas szeretetet érzett iránta, tűnt neki úgy, hogy megölhette volna. A Városban Da­rijának tilos volt megjelennie, nehogy fokozza Donato betegsé­gét. Darija hosszú életében most először volt elégedett piszkával és rovarjaival. Életét, mely lassan végéhez közeledett, váratlan boldogság töltötte be, az öreges petyhüdtséget valami belső fény sugarai járták, át, egész lényében megélénkült, úgyhogy kette­jük élete párhuzamosan futott, azzal a különbséggel, hogy Da­rija boldog volt, Donato pedig szenvedett, bár Donato szenve­dése is csak a szerelem következménye volt, és az egész Város mesélte, hogy mind a kettő kijelentette, szeretnék, ha együtt temetnék el őket. Ezt a különös öregkori szerelmet sokfélekép­pen magyarázták, Donatónak pedig, mielőtt meghalt, egy túlvi­lági hang jelentkezett, s tudtára adta, hogy pont tizenegy óra­kor a horvátot megölik, és ekkor Donato azt kívánta, hogy halna meg ő is mihamarabb, és egy hirtelen és csodálatos dolog történt: pontosan tizenegy órakor kilehelték lelküket. Úgy tűnik, hogy Donato halála kicsit ravaszság volt, amit arról a kis mosolyról is észre lehetett venni, ami az arcán maradt azután, hogy örökre lezárta szemét. A gyerekek csakugyan azt mesélték, hogy a hor­vát eltűnt, vagy meghalt, vagy megölték, csakhogy a gyerekek valamiben tévedtek: sohasem tudták megkülönböztetni, melyik a horvát, melyik barba Donato. Donato bácsinak halála előtt csak a végrendeletet sikerült megírnia, s azt, hogy mindennek ellenére egész dalmáciai birtokát Darijának hagyja örökségül.

Darija nem jött el a temetésre, s a végrendeletről sohasem hallott, noha abban többek között ez is benne volt:

„Legnagyobb emberi célomat azon a napon értem el, amikor megláttam Dariját, a kedves Daškát, így becézgettem, s holtan is így szólok hozzá. Gyöngédsége, melyet irántam mutatott, át­alakította az életem. Uram, légy irgalmas, jutalmazd meg örök élettel ezt a teremtést. Lelkem mélyéből törnek fel a könnyek, mert most értem meg, milyen nagy az élet, ha csak titkon egy kicsit hiszel is benne. Ó, ha vele nem találkoztam volna, már rég halott lennék, vagy jobb, ha így mondom: míg vele nem ta­lálkoztam, addig voltam halott. Örültem a halálom napjának, mert régi kívánságom volt olyan hősiesen halni meg, mint ami­lyen gyengéden Darija élni tudott, itt megakadnak a könnyeim és egyetlen reményem a sötét, hideg világ, az, új, teljesen sza­bad élet. Darija, Darijácska, nem tudlak többé így kedveskedve hívni, mert a számra felbuzog a gyönyörű halál, mely minden embernek csak akkor jön el, ha megérti az élet természetét, ó istenem, aki az életben nem akad egy ilyen csodálatos teremtményre, ki miatt boldogan halhat meg, annak a halálfájdalom alázat és vesztesség. De én, kedves Darija, rád hagyom egész birtokomat, a gyönyörű szőlővel együtt, hogy mihamarabb megkívánd a nyugalmat, ami után régen vágysz. Függönyözd be az ablakodat, ha besötétedik, tudd meg, hogy ez volt az én éle­tem teelőtted. És amikor felhúzod a függönyt és a nap bera­gyog a szobádba, ez, Darija, az én halálom. Ne neheztelj rám eze­kért a gyenge hasonlatlokért, mert nem vagyok költő, noha ezt a végrendeletet a szívemmel írom, mely megrepedne fájdalmá­ban, ha nem lenne a tied, bocsásd meg, hogy Elida verssorát tettem ide, noha emlékszem, sohasem tudtad elviselni. Az ítélet­napig rád hagyományoztam minden részt, hogy nyugodt legyek: tied minden a...”

Ezt a végrendeletet két órával a halála után, amint átkutat­ták Donato holmiját, megsemmisítették, és a Városiak sohasem tudták meg, mi állt benne, különben a temetés napján, ahogy az utóbbi években csinálták, a sárnál kellett volna felolvasni, így barba Donatót minden beszéd nélkül temették el, békésen, szin­te teljes csöndben, csak a félrevert harangok rekedt és szomorú kongása hallatszott félpercenként.

A temetésen meglátták Józsefet, bal kezében zsebkendőt tar­tott, a jobbal pedig keresztett vetett, míg Jeftimiije tisztelendő énekelt.

Gospodi pomiluj

azonban bennünket nem József érdekelt a legjobban, hanem maga a halott, aki a templom közepén ült az egyik ikon alatt, egy nagy, bőrrel bevont székben, melyet különben az érsek szo­kott használni, ha ide ellátogat. Nyugodtan hunyta le a szemét, kezét pedig kétoldalt a karfára helyezte. Tiszta volt, frissen bo­rotvált, s arcán ott ült a halottak békés, engedelmes arckifeje­zése. Lehet, azért választotta ezt a testhelyzetet, hogy megha­zudtolja a halálát vagy általában az olyan ember halálát, aki élete alkonyán éli át a szerelmet. Fölötte búzába szúrt gyertyák reszkettek és egy idősebb mondta:

olyan, mintha aludna.

Valaki pedig észrevette, úgy tűnik, mintha nevetne, az ülés­mód és a testhelyzet alapján pedig az embernek az a benyomása támadt, hogy hallja is, valószínűleg az arcára ült enyhe mosoly miatt. Azok, akik még életében kinevették elkésett, öregkori szerelmét, most szégyenkeztek barba Donato holtteste előtt. Le­het, mindez szintén Donato elgpndolása volt, azzal a céllal, hogy bár még egy pillanatig szégyenítse és megfélemlítse mindazo­kat, akik nem hittek szenvedésében és erős szerelmében, melyre csak élete alkonyán talált rá.

Elébe járultak, és virágot szórtak a lábához, míg bal felől ott állt mellette a felesége, talpig gyászban, meg a nővére, aki barba Donato botját tartotta, valamint a többi rokonság.

A pap lóbázta a füstölőt.

A néhány jó barát keresztet vetve elvonult a halott előtt.

Egyik-másik megállt, hogy jobban megnézze, egy bizonyos Ramadan, valami muzulmán csavargó pedig fel akarta húzni a felső ajkát, de amikor közelebb lépett, megremegett, meghajolt, majd ügyetlenül megcsókolta a térdét. Sokan azt hitték, hogy a muzulmánoknál ez így szokás.

Egyesek meg sem merték közelíteni a holttestet, bizonyára kü­lönös helyzete miatt, másoknak pedig az egész holmi látomás­nak tűnt, valami fantasztikus Gogol-meséhez hasonlított.

Mindenki azt hitte, így, a széken fogják vinni, mert lehet, hogy ez a megboldogult akarata. Aztán néhány primitív hercegovinai, na meg a rokonságnak is nagy meglepetésére, a sógornője egy virágot tűzött kabátjára. Donato keze, mint általában a halottaké, megmerevedett és eleinte nehezen lehetett elválasztani a szék karfájától, s belehelyezni a botot. Az, hogy a halottnak oda­adták a botot, még nagyobb meglepetést keltett, s hogy kezével görcsösen megmarkolta, nyugtalanságot, féléimet, megütközést váltott ki. És akkor, amikor a jelenlevőket kiverte a veríték, ugyanakkor a halott homlokán is megjelent. Mindenki tudta, azon erőlködik, hogy felálljon. Az első kísérlete, akárhogy is segítette magát a bottal, nem sikerült, csak amikor šjora Mande és felesége nővére, Klara feltámogatták, akkor egyenesedett ki és állt bizonytalanul néhány pillanatig. Szomorú látvány volt ez a halott, ki azon erőlködik, hogy megmutassa, milyen elenyésző az élet és halál közti határ. Mindenesetre ebben a pillanat­ban sajnálatot váltott ki, nagyobbat, mint amit halott iránt érezni lehet. Senki sem látta, hogy jelt adott volna az indulásra, mégis megindult a menet, legelöl a pappal és Donatóval, néhány öreg kíséretében, majd egy nagyon magas nő következett, aztán József meg a többi rokon, Donato igazán nagyon lassan balla­gott a kivájt gödör felé, botjára támaszkodva, s ahogy később a felesége mesélte, talán tíz percig mentek a temetőig, és akarva, nem akarva, egész úton hallgatniuk kellett botjának kopogását a kövezeten, s Klara sajnálta, hogy nem tettek gumit a végére, mert így kímélték volna Jafetet, aki a menet előtt a keresztet vitte, s egész idő alatt attól féltek, hogy elejti, mert köztudomású volt, hogy nem tudja elviselni a bot kopogását, fiatalságának egy részét ugyanis fogdában töltötte, s több mint négy évig hallgatta a vízcsepegést valami rossz hírű osztrák börtönben. Aztán šjora Mande keltett szárnyra néhány hihetetlen mesét, melyek nem nagyon érdekelnek bennünket, annál is inkább, mert šjora Mande azon a vasárnap, azon a délutánon néhányszor han­gosan felnevetett, és barba Donato halálát káromolta, bár ez nem jelenti azt, hogy nem lehetett igaz, amit mondott. Állítása szerint látta, vagy úgy tűnt neki, hogy néhányszor jobbra-balra fordult, míg áthaladtak a temetőn és az elhaltak nevét olvasta, aztán felemelte a bal kezét és megtörölte izzadt homlokát, egyszer meg éppen megállt megpihenni, mert utolsó napjaiban is így csinálta a piacra menet: kétszer szusszantott csak a lépcsőkön.

Šjora Mande azt állítja, hogy egy helyen vizelni is akart, bal kézzel megpróbálta kigombolni a nadrágját, de erre a felesége megjegyezte, hogy életében sem tudta bal kezével kigombolni, és ha véletlen a jobb keze el volt foglalva, mindezt neki, a fe­leségének kellett elvégezni, s ez számára, bár ő így mondta, mindig kellemetlen volt.

De ha nem vizelni akart, mondta šjora Mande, akkor meg kinyújtotta a kezét és megérintette Klara mellét, mert az támo­gatta bal felől, kezét a hóna alatt tartva, ami egyáltalán nem csiklandozta, bár mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy halvány mosoly ült az arcán, és hogy lehunyt szeme alatt fá­radtságot vagy önelégültséget lehetett látni, elégedett volt, szép és vonzó halott voltával.

Šjora Mande meséi igazán hihetetlenek voltak, de az, amit a temetőben, közvetlenül a sírgödörnél láttunk, első pillanatban zavarba hozott bennünket, később azonban elhittük, hogy így kell lennie: a halott kóstolni kérte a bort, mellyel a sírját kellett meglocsolni. Senki sem akarta ezt a kívánságát teljesíteni, és senki sem tudja, miért. Csak azt mondják, hogy mozdulata, mellyel a borért nyúlt, olyannak látszott, mintha magából a po­kolból jönne, s hogy ugyanabban a pillanatban a szél megrázta a leveleket, s apró szemű, hideg eső kezdett esni. Amikor szót­lanul elvált a többitől s a kis lépcsőn leereszkedett a gödörbe, a tiszteletes elkezdte énekelni a Večnuja pamjat-ot,

egy öreg pedig időről időre felelgetett neki szintén énekelve: ámen, ámen.

Amikor leért, senki sem láthatta többé.

Mély volt a gödör, meg neveletlenség is lett volna nézni, ho­gyan keres magának kényelmes helyet, s hogyan szórja kezével szét a nedves földet.

Felesége elsírta magát és elsőként dobott egy göröngyöt a sírba. Figyelmesebben kellett volna dobnia, nehogy megsértse szemét vagy bárhol az arcán, de mivel könnyes volt a szeme, nehezen tudta eltalálni, melyik oldalára fordította a fejét, me­lyikre a lábát.

Ahogy elkezdték dobálni a földet, Klara elkiáltotta magát, hogy a botot itt felejtette, s óvatosan utánaengedte a gödörbe, amikor pedig már betakarták földdel, šjora Mande rádobta az üveg bort meg az olajat, aztán akkor először ő is elsírta ma­gát, s mindenki megértette, hogy šjora Mande szíve korántsem olyan kemény, mint ahogy ő mondja.

Elment hát barba Donato is, mondta egy öreg, és megkérte šjora Tonét, Donato feleségét, adná neki Donato egyik régi ka­bátját, cipőjét, mert hogy 1912-ben is elosztottak mindent.

Amint az eső alábbhagyott, mindenki elment. Madarak gug­goltak a fa sírkeresztek szélén. Az emberek gázolták a rohadó faleveleket, melyek minduntalan a cipőjükhöz ragadtak. Hideg szél fújt.

Néhány nappal később a Város azt mesélte, hogy Darija el­tűnt, azt mondják, ugyanúgy érte a halál, mint barba Donatót, és azt is mondják, hogy néhány vallásos asszony látta, amint sötétedés előtt Donato sírja felé ment, ugyanúgy volt öltözve, mint amikor megismerkedtek, s azóta nem látta senki. Így az­tán a márványlapra, melyet Donato sírja mellett állítottak fel, ezt írták ószláv betűkkel: béke a szeretőknek.

ford. Hulmann László