Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Raffai Ferenc

Baráth Ferenc

1966. február 1.

Fiatal művészeti életünk leg­ádázabb „struggle for life"-ját alighanem a képzőművészet vívja, és ezen belül is a tusrajz és a grafika.

Olajjal való festésről egyelő­re szó sincs, s hogy miért, azt hiszem, nem is érdemes részle­teznünk.

Fiatal képzőművészeink szá­ma nem nagy, alig vannak né­hányan, talán éppen ez az oko­zója késhegyre menő harcunk­nak. Nem egymás egzisztenciá­jára törnek, más művészeti ágat sem bántanak; katonás agresszivitásuk látszólag isten háta mögötti régiókban követeli a magáét, egy formai ethoszban, amely aztán a „nagy” princípi­um eszményében teljesedne ki. Nagyjából ez a modern művé­szet pszichológiája, ami egyúttal autonóm szellemet tételez föl, azaz a képletet úgynevezett gyenge lelkek nietzscheánus vágyálmai töltik be.

E lázasan termelő kis csoport galériájából Baráth Ferenc mű­vészetét szeretném kiragadni. A többiekéhez viszonyítva ő be­atnikebb. Például Mauritsnál. Baráth ősi élményt hoz magá­val, vallásosat s egész művésze­tének ez szabja rendjét. Felüle­teinek harmóniája kedves és naiv. Az ősiség e megnyilatko­zására azonban kétféle módon reagálhatunk. Míg egyfelől visszasietés a túl szubjektívvá váló világképből a naiv szépség felé ‒ tehát mintegy ellenszereként a művészi devalvációnak ‒, ad­dig másfelől normális főmotívum: nem disszonanciákból kö­vetkező. Nem a forma fogalma lesz fontos, hanem a kép. A kép keresi a neki megfelelő érzé­kenységet is. Baráth eddigi vál­lalkozása főképp az esztétikai princípiumok meghódításában merült ki, újra csinálta a művé­szetek történetét — csak leki­csinyítve. Így aztán megvan nála a bizonyos fajta vitaliz­mus, s főképp ennek az antité­zise kidolgozott, a geometrizáció. Baráth azt sugallja, hogy e két elv szintézise nem történt úgy, ahogy kellett volna, s in­nen származtathatók a későbbi anomáliák a művészetben. (Gondoljunk csak a japán met­szeteket gyűjtő Gauguinre, aki elhibázottnak tartja az európai művészet fejlődését, pont a gö­rögöktől kezdve, és egy ilyen koncepció jegyében dolgozik, vagy Nietzschére, aki a görög géniusz interpretálásakor nem fogja föl önálló esztétikai prin­cípiumként a vitalizmus és a szép fogalmát.

E művészet, a „kisbaráthé”, még nem hozott nagy eredmé­nyeket, lehet, hogy kísérlete rámegy az új érzékenység megkeresésének igényére. De ugyanakkor hiba is lenne szá­mon kérni tőle beethoveni vagy cézanne-i harmóniák terem­tését.

Az esztétikai szenzibilitás ku­tatásának láza, ami Baráth ké­peiből kisugárzik, nagyon rokon az őskeresztény indulatokkal. A szintézis, azaz valamilyen hu­manizmus megvan, de Baráth-nál a harmonikus érzések ural­kodnak, a dekoratív összetevő túlsúlyával.

Misztikus panteizmusa sokban hasonlít Tolnai költemé­nyeire. (Ez esetben nem célom eldönteni, képzőművészet vagy költészet járt-e előbb!)

Röviden csak ennyit szeret­tem volna elmondani a gyorsan fejlődő képzőművészről, akiből még szobrász is lehet.