EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996352. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

BALÁZS BÉLA

Lenkei Júlia

Balázs Béla utókoráról

2010. október 1.

Amikor másfél évvel ezelőtt egy Balázs Béla százhuszonötödik születésnapja alkalmából tervezett konferencia szervezői bevezető előadást kértek tőlem, amelynek – a felkérő levél szerint – „Balázs munkásságának egészéről kellene szólnia, s ezen belül arról, hogy az irodalomtörténet (»Spenót«, újabb publikációk, ha vannak stb.) hol jelöli ki Balázs helyét, s ez érvényes-e ma is”, zsigerből idegenkedvén a helykijelölésről és érvényességről szóló ex cathedra nyilatkozatoktól, úgy találtam, ez mégiscsak jó alkalom lesz összegereblyézni a régebbi és újabb cikkeket. Amikor aztán e folyóirat szerkesztősége megtisztelt azzal, hogy elkérte publikálásra a júniusi beszélgetésen elhangzott előadást, nemcsak röstellném szóról szóra elküldeni azt, ami a konferenciának helyt adó intézmény honlapján már szerepel, de a dolgozat írása óta eltelt lassan egy év, így újabb összegereblyéznivalókkal találtam szembe magam. Egy még újabb dolgozatra nem érezvén lelkierőt, ami alább olvasható, az nagyrészt a tavaly nyári előadás jegyzetekkel ellátott, itt-ott kissé megváltoztatott szövege, és néhány újabb olvasmányélmény, illetve tapasztalat rögzítése.

Az ünneplés és a legújabb tanulmányok örvendetes sorjázása nem változtat azon a benyomásomon, hogy a Balázs-jelenség egy kicsit mintha torkán akadt volna az utókornak. Évekig mintha mindenki bele akarta volna erőltetni a maga dobozába, de hol egy makrancos idea, hol egy pajkos váratlan gondolatmenet, esetleg egy-egy visszatérő szempont vagy következtetés mindig kiszabadult belőle. Költő, prózaíró, -színpadi szerző a legkülönfélébb műfajokban, esszéis-ta az irodalom és a művészet széles tárgy-köré-ben, filozófusa a filmnek és leírója a film konkrét művészi eszközeinek – s ezek a tevékenységi területek nem pusztán egymás mellett léteztek, -hanem egyik a másikból fakadt, egyik a -másikat támogatta, gazdagította, kiegészítette, másik oldalát mutatta. Ezt egységesen megragadni nem kis feladat, nem is sikerült eddig senkinek. -Aztán a fanyalgás: nem is volt olyan jó költő, a darabjai játszhatatlanok, filmelmélete nem eredeti és nem is szakszerű. Mégis, az újabb generációk időről időre újra rácsodálkoznak, -sokan -nekifutnak az életmű ilyen vagy olyan szempontú felfedezésének. Miközben örvendek a Balázs Béla -által inspirált kreativitásnak, a friss, új gondolatoknak, bosszant, amikor itt-ott tárgyi hibába, pontatlanságba, felületességbe botlom. És -vajon ki mit használ fel a már meggondolt gondolatból? Egy év után, a legújabb olvasmányok ismeretében, megerősödött tapasztalat: a korábbi ref-lexió ismerete minden jó szándék és fegyelem mellett esetleges (számomra alapvető tanulmányokat nem látok hivatkozni, és én is sokszor többéves késéssel veszek észre izgalmas publikációkat), félő, hogy értékes gondolatok maradnak homályban, esetleg kevésbé árnyaltan újra kitalálódnak, ahelyett, hogy gazdagon újakat inspirálnának. Talán ezért sem haszontalan körülnézni a Balázs-utókorban.

Ami a szépíró Balázs Bélát illeti, A Kékszakállú herceg vára természetesen folyamatosan jelen van operaházak, rádiók, lemezgyárak műsorán. Gyakran adják elő A fából faragott királyfit is. Érett kori drámái közül halála után összesen egy bemutató volt, a Cinka Pannát vették elő Szegeden 1974-ben. Egyik-másik játéka újra meg újra megjelenik klasszikus bábszínházak vagy alternatív színpadok produkcióiban, és nem kis meglepetésemre jó néhány bemutató adatát találtam meg az eredeti Kékszakállú-misztériumból is. A rádió és a televízió archívuma egy sor vers- és mesefelvételt őriz, a rádióban még az öregkori színdarabok egyikéből-másikából, sőt az életmű és környéke dokumentumaiból vagy azok nyomán is készült – még nemrég is – hang- vagy tévéjáték. Nagyszabású fiatalkori drámáit egyáltalán nem játsszák, viszont a legnagyobb szabásúból, Az utolsó napból tévéjáték készült 1979-ben Meczner János rendezésében. Nem egy művéből/műve alapján készült film, ezek közül a magyar filmtörténet klasszikusai közé sorolható Rózsa János Álmodó ifjúsága.

Műveinek kiadása hézagos és ötletszerű. A mesék, ifjúsági regények viszonylag gyakran megjelennek. A Magyar Helikon hetvenes évekbeli, Szántó Tibor tervezte sorozata ma már a könyvtárakon kívül hozzáférhetetlen, szerencsésnek mondhatja magát, akinek birtokában van.1 Tematikus, műfaji vagy más szempontú gyűjtemények kiadásához e sorok írója is igyekezett hozzájárulni, elsősorban a korabeli sajtóban vagy a hagyatékban talált írásművek összegyűjtésével, az életmű egy-egy szegmensére ráirányítva a figyelmet.2 Mivel a kiadatlan hagyaték nagyon gazdag, folyóiratokban rendszeresen találkozunk forrásközlésekkel, elsősorban Balázs filmes munkásságának tekintetében.3 (Ebben az áttekintésben ezt a filmes munkásságot, jóllehet talán életművének legsúlyosabb része, csak érintőlegesen fogom tárgyalni.) Mindent összevetve, sok érdekes publikáció mellett hiányzik jó néhány tízes-húszas-harmincas években megjelent kötet hozzáférhetővé tétele, hiányzik a legalább hat-nyolc ország sajtójában megjelent művek közzététele, fájdalmasan csonka a Napló4, hiányzik egészében a hagyaték feldolgozása szövegközlési szempontból, végső soron tehát hiányzik egy alapos kritikai kiadás, de legalább egy tisztességes Összes Művek. Német kollégáink jócskán megszégyenítenek bennünket az Arsenal kiadó konok következetességgel egymás után kibocsátott csinos köteteivel.5

*

Az irodalomtörténetben ugyancsak nem mondható elhanyagoltnak Balázs Béla életműve. Azzal sem értek egyet, hogy a rendszerváltozás alapvetően megváltoztatta volna az értékelését. Ha egyik-másik elemzését ma már túlhaladottnak érezzük, annak inkább immanens okait feltételezem, bár bizonyos ideológiai kényszerek nyilvánvalóan működtek. A Helikon-sorozat bevezető tanulmányain azonban már a hetvenes évek közepén sem kimutathatók ezek a kényszerek, s e tanulmányok aligha mellőzhetők a kutatásban.

Az persze lehetséges, hogy az akadémiai irodalomtörténetnek gondot okozott, mit kezdjen Balázzsal. Éppen az egyik utóéletével is foglalkozó tanulmányban olvastam azt a kultúrpolitikai pletykát, hogy – amit magam sem értettem soha – az első évfolyam második számától a Nyugatban publikáló, sőt holnapos Balázs Béla nem kaphatott teret a Sőtér István szerkesztette magyar irodalomtörténet Nyugat-nemzedéket feldolgozó kötetében, ahol pedig őt jócskán túlélő szerzőt is szerepeltettek.6 Ama bizonyos kényszert azokban a tanulmányokban látom, amelyek mindenáron egy valahonnan elinduló, valahová céltudatosan igyekvő, végül megérkező, egyirányú fejlődésvonalat igyekeztek bemutatni. Ez a szándék elsősorban K. Nagy Magda monográfiáját jellemzi, amelynek hibáit most nem sorolnám el, a kötet maga azonban ma is megkerülhetetlen, ha valaki Balázs Béla életművével szeretne foglalkozni.7 Szabolcsi Miklós monográfiaigényű tanulmánya is részben hordozza ezt a teleológiát, de elemzései mélyenszántóbbak annál, hogy ezt túlságosan zokon vegyük.8 Ennek a két nagy lélegzetű dolgozatnak az is volt a célja, hogy két, két és fél évtized után visszahozzák az irodalomtörténeti köztudatba Balázs Béla nevét, akit, kár volna eltagadni, a halála után eltelt esztendők során bizony egy időre beborított a feledés. A redivivus talán két, véletlenül időben egymáshoz közel eső ténynek tulajdonítható: a hagyaték megnyílásának egyrészt, a fiatal Lukács és a -Vasárnap Kör iránt feltámadó érdeklődésnek másrészt (a heidelbergi bőrönd nagyjából ugyanebben az időben került elő). Megvolt tehát az életműve iránti kíváncsiság megszületésének a szubjektív, kielégítésének az objektív feltétele.

Az előbb említett tanulmány úgy fogalmaz, hogy Balázs utókora hálátlan volt. Én ezt egy kissé visszavetíteném, és azt mondanám, hogy a hazatérése utáni recepció volt nagyon is hálátlan. Kevesen hordtak össze a magyar irodalomtörténetben maguknak annyi kudarcot, mint 1945 és ’49 között az akkor már világhírű Balázs Béla. Ennek részben személyiségbeli okai lehettek – extrém módon narcisztikus személyiségének semmi dicséret nem volt (nem lett volna) elég, ha nem kapta meg, megpróbálta kikövetelni, kiveszekedni magának, boldogot-boldogtalant sértett-magyarázkodó leveleivel zaklatott, amivel csak még nagyobb ingerültséget váltott ki, sőt nevetségessé tette magát. Mert az -elismerésért könyörgő siránkozáshoz nagy adag -öntudat, hogy azt ne mondjuk, gőg társult – teljesen érthetően egyébként. Amit azonban nem vett észre, amit csak mi látunk már egyértelműen, az okos utókor, hogy nagyobb erők játsz-májának játékszerévé vált. Ahogy az volt már a harmincas években a Szovjetunióban, amikor irodalomelméleti kérdésekben vérre menő vitákba bonyolódott Lukács Györggyel, aki a teljes megsem-misítés ellen, a puszta fizikai fennmaradásért harcolt Balázsnál lényegesen nagyobb ellenfelekkel. Ezek közé az ellenfelek közé tagozódott be Lu-kács szemében – és talán ténylegesen is –, erről a harcról valószínűleg mit sem tudva, az esztétikai vitát vívó Balázs az ő világmegváltó irodalmi -eszméivel, jobb sorsra érdemes energiáival, s Lukács minden erre való tekintet nélkül söpörte el a maga nagyon goromba, irodalmi tekintetben egyébként teljesen jogos érveivel.

A háború utáni kultúrpolitikai harcoknak sem a tényleges hatalmi kereteit (vezető pozíciók filmgyártásban, oktatásban, tudományban), sem a pszichológiáját (ki kit köt magához, ki milyen hangot enged meg magának a publikus és a magánjellegű levelezésben stb.) Balázs nem látta át, vakon-kétségbeesetten vagdalkozott, és közben minél többet dolgozott (lapot szerkesztett, intézetet gründolt, előadásokat tartott, filmeket javított forgatókönyvfázistól bemutató előtti utolsó pillanati fázisig), minél több nyilván-valóan jobbító szándékú kritikát eresztett meg, annál több ellenséget szerzett magának. Jól megágyazott tehát a feledésnek. Balázs Béla 1919-ben úgy ment el ebből az országból, hogy az, hogy kinek kell és kinek nem az ő költészete, világnézet kérdése volt9, s úgy jött vissza ’45-ben, majd úgy ment el végleg ’49-ben, hogy úgy tűnt: senkinek nem kell.

Az e feledés fátylait elsőként fellebbentő K. Nagy Magda és Szabolcsi Miklós után két külföldi kutató veselkedett neki Balázs-monográfia írásának. Az amerikai Joseph Zsuffa – alias- Zsuffa József – olyan mértékig kutatta meg az életművet, hogy csak egy-egy korszak és tárgykör nagyon specializálódott szakembere tud olyan momentumot említeni, amely elkerülte a figyelmét.10 Jó lenne, ha ez a könyv megjelenne magyarul, de kiadása embertelen munka lenne, hacsak a szerző nem bocsátaná a fordító rendelkezésére eredeti – mégpedig rendszerezett, annotált – jegyzeteit az idézett források eredeti magyar szövegeivel, hiszen ezek visszafordítása abszurd, visszakeresése lehetetlen, még egy kutatói életmunkát feltételező feladat lenne. Zsuffa egy kicsit sem értékeli az életművet, ez nem feladata. Annál inkább értelmezi Hanno Loewy, aki nemcsak a balázsi teória és a szépirodalmi praxis állandó oda-vissza vonatkoztatásával elemez, hanem még nemzetközi (főleg persze német) környezetben is elhelyezi Balázs fejlődését.11 Loewy egyébként szerkesztője-válogatója az Arsenal kiadó Balázs-sorozatának.

Balázs teljes életművét kisebb terjedelemben bemutatja még néhány nyomtatott tanulmány, illetve elektronikus portál, olvashatjuk egy-két színházi előadás műsorfüzetét (egyre fontosabb műfaj!), valamint a jelenleg Szegeden látható emlékkiállítás katalógusát is.12 A „Neospenót”, az új magyar irodalomtörténet13 Vasárnap Kör-fejezetében Karádi Éva a címből következően Balázsnak a Szellemtudományok Szabadiskoláján tartott előadásait ismerteti, a szemünk előtt születő Villanyspenótban14 (már ha egyáltalán behívható) még nem szerepel Balázs Béla. Talán az egy Zsuffa-monográfiát kivéve közös ezekben a munkákban az, hogy terjedelmük háromnegyed-négyötöd részét az 1919 előtti életszakasz foglalja el. Részben, gondolom, azért, mert leginkább ebből a korszakból állnak rendelkezésre kézbe -vehető munkái Magyarországon, és az irodalomtörténeti -közmegegyezés – tán az Álmodó ifjúságot kivéve – Balázsnak ezt a korszakát tartja értékteremtőnek. A célzatos fejlődést leíró munkák pedig az emigrációs éveket puszta kitérőnek tartják még akkor is, ha nem tagadják, hogy a filmes életmű a későbbi években született meg. Komplett életmű-értékelés azonban aligha végezhető ilyen hiányos alapon, és azt sem állíthatjuk egyértelműen, hogy a világnézeti fordulat – szerintem egyébként ilyen nem volt, legfeljebb politikai nézetekbeli – érdektelen műveket eredményezett. Az életmű erővonalai bonyolultabbak ennél. A kutatásra vár tehát a feladat: egy arányait tekintve is kiegyensúlyozott Balázs Béla-kép felvázolása.

*

A Balázs munkásságát feldolgozó kisebb formátumú tanulmányokat két csoportra tudnám osztani. Az egyik csoportot alkotják azok a tanulmányok, amelyeknek célja maga az életmű egy bizonyos korszakának, vonatkozásának, szegmensének górcső alá vevése, értelmezése. A másik csoportba azok a dolgozatok tartoznak, amelyek egy külső szempontú irodalomtörténeti vagy irodalomelméleti probléma megvizsgálásához használják kiindulópontul, ürügyül, demonstrációul- Balázs Béla egyik-másik művét, s ezzel a Balázs-kutatást (is) gazdagítják.

Az életút kronológiáját tekintve a magyarországi után a bécsi-berlini korszak viszonylag jól feldolgozott (Szabolcsi15, Nemeskürty16, John Ralmon17) a szovjetunióbeli alig. A hazatérése utáni vitái egy részét József Farkas feldolgozta18, de egészen drámai levelezésének más darabjai továbbra sem közismertek (bár szerintem -József Farkas tanulmánya sem).

Célzottan kifejezetten költészetéről a monográfiák erről szóló fejezetein kívül csak a Helikon-féle A vándor énekel bevezető tanulmánya ad Radnóti Sándor tollából elemzést, de lehet, hogy itt egy s más elkerülte a figyelmemet. Pedig Balázs Béla lírája még a ma már kissé falsnak hangzó időskori versekben is nagyszabású, egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy szép, minden szándékos nyelvi vagy ideológiai megfontoláson átsüt ezekben a versekben a tehetség.

Prózája jóformán teljesen kívül marad az irodalomtörténeti reflexió látóterén – Szabolcsi Miklós regénybevezetőjén kívül19 legutóbb Földes Györgyi foglalkozott egy sajátos nézőpontból a Lehetetlen emberekkel.20

Igen gazdag irodalma van ellenben Balázs Béla drámaírói munkásságának. Ami a fiatalkori darabokat illeti, Fehér Ferencen kívül -ezeknek Bécsy Tamás szentelt nagyszabású elemzéseket.21 A tanulmányok nem hagyják reflektálatlanul Balázs idevonatkoztatható elméleti munkáit sem, gyakran tükröztetik a drámák praxisát a Halálesztétika, a Dramaturgia vagy más írások teóriájában. Az új magyar színháztörténet második kötetében ugyancsak Bécsy Tamás külön fejezetet szentel Balázs Béla dramaturgiájának22, Kenyeres Zoltán pedig az elemzések körén általában kívül maradó Dialógus a dialógusról című munkát vizsgálja, amely a Nyugat-repertó-riumban a drámák között szerepel, filozófiai dialógus lévén azonban inkább filozófiai esszé.23 A fiatalkori egyfelvonásosokkal, ahogy a színlapokon is, az elemzésekben is gyakran találkozunk, érdekes viszont, hogy sem Kocsis Rózsa24, sem pedig Radnóti Zsuzsa25 nem tulajdonít különösebb jelentőséget ezekkel kapcsolatban az új formák, új színpadi médiumok felhasználásának, a színpadi eszközök tágításának a magyarországi avantgárd dráma gyökereit kutatván. Az időskori darabok, lehet mondani, a kutyát sem érdeklik, mai szemmel talán -érthetően, Tarján Tamás is lesajnálóan emlegeti őket, valószínűleg joggal. Siklós Olga jobb sorsra érdemes energiával igyekszik besorolni őket a magyar drámairodalom sodrába26: mai szempontjaink talán már mások. Annyit viszont ezek a darabok is talán megérdemelnek/-nének, hogy egy alaposabb elemzés keretében -kimutassuk, mennyiben többek ezek egy eltévelyedett, politikai eszmék sodorta írói szándék termékeinél, milyen jegyek alapján sorolhatók – szerintem legalábbis – igenis szervesen Balázs -életművébe, és nem kizárólag azért, mert életrajzilag egy és ugyanaz a személy írta őket. (Jómagam sok évvel ezelőtt tettem erre egy bátortalan kísérletet a Cinka Pannával kapcsolatban.27) A két világháború közt írt tandrámák, szkeccsek, egyfelvonásosok teljesen kívül maradtak a kutatás látószögén, mivel ezekről egyáltalán nem tudunk semmit.

Külön fejezetet képez Balázsnak a zenéhez, illetve zeneszerzőkhöz való viszonya. A Bartók-kapcsolatot elsősorban Demény János28 publikációiból ismerjük részleteiben, a Kékszakállú elemzései gyakran kitérnek az eredeti miszté-riumra, például Ujfalussy József vagy Kroó György írásaiban. Ugyanez vonatkozik természetesen A fából faragott királyfira. Bartókon és Kodályon kívül azonban Balázs egy sor zeneszerzőt inspirált – a kortárs németektől egészen A csendből operát író Huszár Lajosig.

Balázs filmelmélet előtti/melletti elméleti munkásságát nemigen veszi komolyan az utókor. Filmteóriáját természetesen sokat elemezték, korai munkásságában az idevezető út első -lépéseit, csíráit nemkülönben, akár tematikusan, a film valóságos megjelenését az egyes írásokban, akár -elvontabb értelemben, az életmű, a korai elméleti írások mélyebb rétegeiben kimutatva az ideirányuló kezdeményeket, rokon jegyeket a korai, akár szépirodalmi művekben. Ilyen utalásokat találunk akár Fehér Ferencnél, akár természetesen Nemeskürty Istvánnál. Jómagam is -sokszor leírtam, hogy Balázs Béla tánccal, mozgással kapcsolatos fiatalkori gondolatait közös alapról fakadónak látom filmelméletével, de -Kőháti Zsolt is -elemezte Balázs filmhez vezető útját29, A látható embernek pedig igazán nagy irodalma van (a külföldiek közül magyarul is olvasható Matti Lukkarila munkájának egy fejezete30, legújabban pedig Erica Carter Balázs Béla korai filmelmélete című tanulmánya, ugyancsak egy nagyobb lélegzetű munkából31). Balázs más vonatkozású esztétikai gondolatait leginkább Fehér Ferenc32 és Angyalosi Gergely33 vizsgálta, és mint említettük, dráma- és líraelméletét áttekinti A magyar irodalom történeteinek „Formával a káosz ellen” fejezete. Ebben a tekintetben a legfrissebb fejlemény Mihály Emőke kitűnő könyve, amely – nem elhanyagolható előzmények után34 –, bár Balázs színházelméletét veszi célba, valójában egész elméleti horizontját vizsgálja. 35

*

Az életmű egyes szegmenseit tekintve – akár életrajzi, akár műfaji, akár motivikai tekintetben – két momentumot említenék meg. Az egyik a Nő. Én ugyan ezt a legnagyobb mértékben irrelevánsnak és sok tekintetben ízléstelennek tartom, de tény, hogy a Balázs Béláról szóló irodalomban gyakran találkozunk vele. Ízléstelennek természetesen az életrajzi munkákban tartom, hogy jóformán egyetlen vele foglalkozó sem mulasztja el megemlíteni, hogy Balázs falta a nőket – ennek persze ő maga adott jó alapot a nyilvánosság számára naplójával. Ismert ugyan Lesznai Anna bonmot-ja, aki, mikor Balázzsal kapcsolatos ereklyéiről kérdezték, a csontvázát ajánlotta fel, lévén az egyetlen asszony, „aki nem volt szerelmes Balázs Bélába, és nem volt a szeretője sem Balázs Bélának” az ő köreikben.36 De nem tudom, hány helyen olvastam a Riefenstahl-kapcsolatról csámcsogni, ami szerintem a megvalósult életmű szempontjából legfeljebb rendkívül intenzív átéltségről, élet és mű szerves összefonódásáról tanúskodik, magukról a művekről azonban édeske-veset árul el. A szerelmi líra a konkrét háttér ismerete nélkül is bőven megáll a lábán. Tény, hogy a nagy fiatalkori drámák triójából kettőnek a főhőse nő, ezekben azonban szerintem életlehetőségek – lélekutak és formák – konfliktusairól van szó, ahol a női szerep egy a sok közül, legfeljebb lehetőség ennek a konfliktusnak az ábrázolására, semmiképp sem a fogalom szociológiai értelmében. De persze ha már ott van, vizsgálható ez a szempont is.

A másik ilyen motívum – szerintem lényegesebb – a mese. Ennek Balázs esztétikai elméletében, konkrét irodalmi munkásságában és fejlődésében is döntő szerepe van, és erre rá is találtak sokan, egészen a legutóbbi időkig újra meg újra felmerül a Balázzsal kapcsolatos szakirodalomban. Eöry Vilma37, Földes Györgyi38, legújabban Palásti Gábor39 vagy a monográfiát is író Hanno Loewy40 nevét kell itt említeni (jómagam is elkövettem az előző évfordulón egy ilyen tárgyú dolgozatot41). Ezt a szempontot, ellentétben az előbbivel, igen érdekesnek és gyümölcsözőnek tartom.

Az általam említett másik áttekintési kiindulópont az, ahol Balázs életműve jó alkalmat szolgáltat egy jól körülírható kutatási program, egy aktuális workshop számára egy-egy általánosabb irodalom-, esetleg színházelméleti vagy esztétikai probléma tárgyalására. Nem egy olyan -tanulmánygyűjteményt, illetve konferenciaanyagot találtam erre az előadásra készülve a legújabb Balázs-irodalom pásztázásakor, amely a tudományt legújabban foglalkoztató dilemmák feltárásához Balázs-művet használt fel. Vagyis Balázs Béla nagyon is jelen van az emlékezetben. Ilyen volt A perem felől. Emergenciák és médiakonfigurációk 1900/2000 című kötet42 vagy Az olvasás rejtekútjai. Műfajiság, kulturális emlékezet és medialitás a 20. századi magyar irodalomtudományban43, mindkettőben két dolgozat is foglalkozik Balázs Bélával, előbbiben Sylvia Horváth A kifejező mozgások nyelve Balázs Bélánál és Rácz Gabriella A lélek változó hangzó terei. Bartók Béla / Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára című munkája, utóbbiban Kricsfalusi -Beatrix Formakánon versus színházkoncepció. Lukács György és Balázs Béla korai írásainak dráma- és színházelméleti összefüggéseiről, valamint Lénárt Tamás Az életjelenségek képsoroza-tától a film szelleméig. Képek Balázs Béla esztétikai írásaiban című tanulmánya. Már ennek az előadásnak az elhangzása után találtam rá az interneten egy izgalmas- -tanulmányra, amely a verbális, a zenei és a vi-zuális rétegek összefüggését vizsgálja a Kass János által illusztrált Kékszakállú-kiadás kapcsán, példaképpen „a több mediális összetevőből felépített kommunikátumok megközelítéséhez”.44 Vass László talán nem is tudja, mennyire ízig-vérig Balázs Béla szellemében fogant ez a megközelítés, legfeljebb az ő idejében még nem nevezték a célt kommunikátumnak…

*

Mindezek alapján kézenfekvő a következtetés: Gyuris György szenzációs, huszonöt évvel ezelőtti bibliográfiája óta hiányzik egy kiegészítő adatbázis (nem szólva arról, hogy az ott feldolgozott időszak anyaga is – technikai okoknál fogva – bevallottan hiányos volt). Reméltem, hogy a 125. évfordulóra megszületik ez a kiegészítés, mert nem ismerjük elég jól egymás munkáit, közös vagy érintkező témáink feldolgozásait. Ebben a reményemben sajnos csalódtam. A tavalyi évforduló eseményei azonban nagyon jót tettek a -Balázs-utóéletnek – konferenciák, pódiumbeszélgetések, kiállítások, vetítések, színielőadások, --tematikus folyóiratszámok, forgatókönyv- és esszépályázat –, úgy tűnik, Balázs Béla a legfiatalabbakat is izgalmas gondolatokra tudja indítani. Talán így szólna hozzájuk: „Köszöntöm őket máma, és megmondom nekik, hogy sohasem éreztem őket publikumnak, személytelen nyilvánosságnak. Tudom, hogy akik az én írásaimat -igazán szerették, azokat mind egyenként én is szerethettem volna, és tudom, hogy egymásban is barátokra ismernének. Nem publikum voltak, hanem -rokonok.”

1. Halálos fiatalság. Drámák, tanulmányok. Előszó: Fehér Ferenc: Narcisszusz drámái és teóriái. Budapest, 1974; Az álmok köntöse. Mesék és játékok. Előszó: Fehér Ferenc: Balázs Béla meséi és misztériumai. Budapest, 1973; A vándor énekel. Versek és novellák. Előszó: Radnóti Sándor: A sorsát kereső lélek költészete. Budapest, 1975.

2. Balázs Béla levelei Lukács Györgyhöz. MTA Filozófiai Intézet Lukács Archívum, Budapest, 1982; A csend. Novellák, Úti levelek. Magvető, Bp., 1985; Táncjátékok. Criticai Lapok Alapítvány, Bp., 2004; a közös fiatalkor tanúja: Bauer Hilda: Emlékeim. Levelek Lukácshoz. MTA FI LAK, Bp., 1985.

3. Lásd elsősorban a Filmtudományi Szemle és a Filmspirál évfolyamait, újabban az Apertúra elektronikus folyóiratot. E sorok írója pedig ezúton mond köszönetet a Criticai Lapok szerkesztőségének, ahol mindig készséggel álltak rendelkezésre újabb s újabb ötletei felmerülésekor.

4. Sajtó alá rendezte Fábri Anna. Magvető, Bp., 1982.

5. Die Jugend eines Träumers. Autobiographischer Roman. Berlin, 2001; Ein Baedeker der Seele und andere Feuilletons aus den Jahren 1920–1926. Berlin, 2002; Geschichte von der Logodygasse vom Frühling vom Tod und von der Verne. Novellen. Berlin, 2003 Balazs, Bela: Der heilige Räuber und andere Märchen. Märchensammlung. Berlin, 2004.

6. Tarján Tamás: A hold ezüstje. Balázs Béla drámáiról. A Tiszatáj Diákmelléklete, 1998. február.

7. K. Nagy Magda: Balázs Béla világa. Kossuth, Bp., 1973.

8. Szabolcsi Miklós: Út a magánytól a közösségig: Balázs Béla. A ma-gyar irodalom története 6. k. Akadémiai, Bp., 1966.

9. Vö. Kiknek nem kell és miért a Balázs Béla költészete + Lukács György egyéb Balázs-tanulmányai: Lukács György: Balázs Béla és akiknek nem kell. Kner Izidor kiadása, Gyoma, 1918., illetve in: Lukács György: Ifjúkori művek. Sajtó alá rendezte Tímár Árpád. Magvető, Bp., 1977.

10. Joseph Zsuffa: Béla Balázs, The Man and the Artist. University of California Press, Berkeley–Los Angeles–London, 1987.

11. Hanno Loewy: Béla Balázs – Märchen, Ritual und Film. Vorwerk, Berlin, 2003.

12. http://www.sk-szeged.hu/statikus_html/kiallitas/balazsbela/index.html.

13. A magyar irodalom történetei. 1–3. Főszerk.: Szegedy-Maszák Mihály. Gondolat, Bp., 2007.

14. http://irodalom.elte.hu/villanyspenot/index.php/Kezd%C5%91lap

15. Balázs Béla berlini évei. In: A kultúraköziség dilemmái. In-ter-kul-turális tanulmányok Vajda György Mihály 85. születésnapjának meg-ünneplésére. Szeged, 1999.

16. Vö. pl. utószavát A látható ember / A filme szelleme 1984-es kiadásához (Gondolat, Bp.).

17. Ralmon, John: Balázs Béla német emigrációban. Balázs Béla 1884-–1949. Filmtudományi Szemle 27. Bp., 1979.

18. Lásd: Erkölcs és hivatástudat. Irodalmi tanulmányok. Magvető, Bp., 1989.

19. In: Lehetetlen emberek. Szépirodalmi, Bp., 1965.

20. Valós regény – fiktív napló. BB: LE; Napló. Alföld, 2008/6.

21. Lásd: Bécsy Tamás: Drámák és elemzések (tanulmányok). Dialóg Campus Kiadó, Bp.–Pécs, 2002.

22. Dráma és színházelmélet a századelőn – Balázs Béla dramaturgiája. In: Magyar színháztörténet 1873–1920. Magyar Könyvklub–Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Bp., 2001.

23. http://sites.google.com/site/kenyereszoltan/bal%C3%A1zsb%C3%A9ladial%C3%B3gusa.

24. Kocsis Rózsa: Igen és nem. A magyar avantgard színjáték története. Magvető, Bp., 1974.

25. Radnóti Zsuzsa: Cselekvés-nosztalgia. Drámaírók színház nélkül. Magvető, Bp., 1985.

26. Siklós Olga: A magyar drámairodalom útja: 1945–1970. Magvető, Bp., 1970.

27. A vándor utolsó útja – Balázs Béla késői drámája: Cinka Panna balladája. Irodalomtörténet, 1980/2.

28. Adatok Balázs Béla és Bartók Béla kapcsolatához. Magyar Zenetörténeti Tanulmányok 4. Kodály Zoltán emlékére. Zeneműkiadó, Bp., 1977.

29. Vö. Filmspirál 13–14. 1998.

30. Vö. Filmspirál 14.

31. Vö. Apertúra 2009. ősz.

32. Vö. Balázs Béla és Lukács György szövetsége a forradalomig. In: A budapesti iskola I. Fehér Ferenc–Heller Ágnes: Tanulmányok Lukács Györgyről. T-Twins–Lukács Archívum, 1995.

33. Lásd: A lélek lehetőségei: líra és szubjektumelmélet összefüggései a század eleji Magyarországon. Akadémiai, Bp., 1986.

34. Mihály Emőke: Balázs Béla „metafizikája” – művészetelméletének filozófiai alapjai. In: Nyelvészet és irodalomtudomány. Kriterion, Kolozsvár, 2001.

35. „Mint nyugtalanító titkos gondolatok élnek…” Balázs Béla elméleti írásainak egy mai megszólítása. Koinónia, Kolozsvár, 2008. E kötet tipikus példája annak, hogy mennyire véletlenszerűen szerzünk tudomást a megjelent művekről, és ha már tudomást szereztünk róluk, milyen nehéz hozzájuk jutni. Az adatot egészen véletlenül találtam az interneten, a könyvnek magyarországi kölcsönözhető példányára nem akadtam, végül a Bookline-on sikerült beszereznem.

36. Lásd: Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk. PIM, Bp., 2004.

37. Balázs Béla Bécsben és a Csodálatosságok könyve. In: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon II. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság–Scriptum Kft., 1993.; illetve A Balázs Béla-féle szimbolizmus a Nyugat első korszakában. In: A Nyugat stiláris sokszínűsége. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2008.

38. A mese metafizikája és a magyar avantgárd (Balázs Béla, Lesznai Anna és Kassák Lajos meséi). Irodalomtörténet, 2000/4.

39. Palásti Gábor: A mese autentikus formájának megteremtése a századfordulón. Balázs Béla meséi. Bárka, 2004/1.

40. Hanno Loewy: Ruhákról és kertekről. Balázs, Lesznai, Lukács és a mese: a szép felszín élete. In: Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2003.

41. A lélekvalóság nem-euklidészi geometriája – Lukács György és Balázs Béla a meséről. In: Lukács György irodalomelmélete. Pécs, 1986.

42. Gondolat, Bp., 2006.

43. Ráció Kiadó, Bp., 2007.

44. http://www.jgytf.u-szeged.hu/~vass/keksz.htm.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.