EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015410. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Svetislav Basara

Az utolsó fal

1999. május 3.

Valamikor a nyolcvanas évek végén Ted Turner, a CNN tévétársaság elnöke megvásárolt két lerobbant szállodát. Nem sokkal ezután a szállodákban tűz ütött ki, és a CNN stábjai vezető hírként a helyszínről közvetítették a tűzesetet. Az, amit a nézők a tévéik képernyőjén láthattak, nem holmi dezinformáció volt, katasztrófa szimulálása, hanem a történelem végének helyszíni közvetítése. Az, amit katasztrófaként mutattak be, az csalás volt, de az "események" rendezésének ténye és a tévéközvetítés valamiféle valós katasztrófát jelentettek. A dezinformáció egy olyan rendszeren belül lehetséges, amelyben a "reális" információk dominálnak, amikor viszont a rendszerben a dezinformációk uralkodnak el, akkor beindul a relativizáció folyamata: többé nem lényeges, hogy az adott információ kapcsolódik-e az eseményekhez, és a dolgok sorrendjében az események megelőzik-e az információkat. Ennek mára már klasszikus példája a markalai piacon tartózkodó civilek lemészárlása, amelyet a politikai marketing részeként rendeztek meg Boszniában, és amely mutatja, hogy a csalás későbbi felderítésének nincs semmilyen hatása. A trükk a stratégia részévé válik. A valóságban mindez még sokkal bonyolultabb, és teljességgel lehetetlen felmérni a környező, vagyis a globális tényezőket, hiszen ebben a magas fokon informatizált korban, a televíziós adások pillanatnyiságának, a hordozható eszközöknek, a mobiltelefóniának köszönhetően az egész világ közvetlen környezetté vált.

A várakozással ellentétben, hogy a gyorsaság és a kommunikácó mindenütt jelenvalósága a kozmopolitizmus szellemét fogják erősíteni, a más kultúrák iránti érdeklődést, és meg fogják könnyíteni az integráció folyamatát, éppen az ellenkezője történt: bezárkózás a helyi határok közé, és minden létező felosztás elmélyítése. A dolog azonban csak első látásra abszurd; ezért a helyzetért arra a tényre háríthatjuk a felelősséget, hogy a világ egy nagy szomszédság lett, amelyben megszűnt minden különbség a lokális és globális, a centrum és a periféria, a provincia és a metropolis között. A különbség, amely az információs társadalom előtt fennállt a kisebb és nagyobb városok életének gyorsasága és intenzitása között, amikor az információk a centrumból a periféria felé haladtak, ma a telekommunikációs technikáknak köszönhetően megszűntek, és minden provinciává vált. Ennek következtében a provincializmus szelleme, amely a távolságtartás hiányából táplálkozik, átszövi az élet minden területét, ami különösen szembetűnő a világpolitikában, amely többé nem rendelkezik eszmékkel és stratégiával, hanem mindent a rövid távú taktikára vezet vissza. A politikai projektumok és a politikai döntéshozatal folyamatai már egy ideje nem a tények megítélésén alapszanak, hanem a döntéseket az információk elemzése után hozzák meg, függetlenül attól, hogy ezek az információk milyen viszonyban vannak a valósággal. A dolog természetesen a valóságban sokkal összetettebb, hiszen többé nem is olyan egyszerű megkülönböztetnünk, hogy a példánál maradjunk, mi a valós tűz, és melyiket szimulálják csupán a CNN hírműsora számára. Lehet, hogy egy helyszíni közvetítést látunk egy nem megrendezett, valós eseményről, és nem lehetünk biztosak abban, hogy ezt az eseményt nem ügyesen adagolt misztifikációk és dezinformációk sorozatával idézték-e elő. Mennyire valós egyáltalán egy esemény, amely nem a dolgok valódi menetének logikája szerint következik be?

Mára már megállapíthatjuk, hogy a történelem nem történik, hanem közvetítik számunkra. Az információk eme történelem utáni megaprodukciójának háttere talán nem is a szociális érdektelenség mértéke, amikor már nincs szükség valós információkra, hanem az a tudatos szándék, hogy a történelmet egy központból történő irányítás alá vessék. A számítógépek mindenütt jelenvalósága és helyettesíthetetlensége már most a személyi szabadság korlátozásának tényezője. Olyan különböző területek egyetlen interface-hez kapcsolása, mint a munka, a pénzforgalom, a szórakozás, a levelezés, az informatikai korban az embereket elszakíthatatlanul a hordozható és asztali számítógépekhez fűzi. Az interaktivitás és a felhasználóbarát rendszerek afelé a tendencia felé mutatnak, hogy az interaktivitás kétirányú legyen, tehát a felhasználó-számítógép viszony mellett megjelenik a számítógép-felhasználó viszony is, ami már ma is többoldalú hatással van az emberek életére, azzal fenyegetve, hogy belátható időn belül az egyén feletti nyílt ellenőrzés eszközévé legyen.

Egészen egy-két évtizeddel ezelőttig a hadigépezetek, ha egyszer hadrendbe állították őket, a külső tényezők tömegétől függtek, az időjárás szeszélyeitől és a kiszámíthatatlan tényezők sorától, amelyek egy háborút igen kockázatos vállalkozássá tettek mindegyik fél számára. Az informatikai kor ebben is változást hozott a történelemben, bevezetve a biztos háborút: az előre megnyert háborút, olyan háborút, amelyben a technológiailag fejlettebb hadseregek részéről az áldozatok száma minimálisra csökkenthető. A mai háborúkban a területnek és a terepviszonyoknak csak másodlagos jelentősége van. A műholdas, az infravörös és a radartechnikákat olyan mértékben tökéletesítették, hogy a rejtőzés, az álcázás és ezzel összefüggésben a meglepetés tényezője teljesen kizárt, és ez ugyanakkor ki is zárja a stratégia és a taktika szükségességét, amelyek mindig is az áthatolhatatlanságra, a láthatatlanságra építettek, és így a háború egyszerű videojátékká vált, amelyben a lövész és a cél közé egy számítógép került, mint a háború mediatizációjának és absztrakttá tételének új tényezője. A katonai eszközök fejlődését követve, ezek alkalmassá tételét a közepesek számára is, felvetődik a gondolat, hogy a háborúzások történetének megvannak a maga rejtett forradalmai, amelyekben a hadigépezet ellenőrzése a katonai vezetők kezéből átkerül a pénzügyi réteg kezébe. Ahogy a keresztes háborúk a maguk pszeudovallási céljaival nem jelentettek mást, mint a kereszténységért folytatott harc áthelyeződését a szellemiről a profán szférájába, így a hadieszközök további fejlődése is a háborúzás céljává a szellem elleni globális harcot tette meg, a növekvő pénzvilág érdekében. Lassan oda jutottunk, hogy egyes személyek és körök, amelyeknek a háború érdekében áll, már nemcsak hogy nem vesznek részt a katonai hadműveletekben - ami a modern korig bevett gyakorlat volt -, hanem a háború céljaira a civil lakosságot mobilizálják.

Lassanként azonban, a telekommunikációs technikák és az információk permanens vizualizációja és gyártása zavaros összevisszaságából felsejlik az informatikai forradalom rejtett tendenciája, az, hogy elkészítsék a világ meggyőző kópiáját, amely egy ideális kivetítésben abszolút független lesz Isten teremtésétől és a gondviseléstől. Ez a kópia csak első látásra foglalja el a maga helyét a valóságban. A tapintható világhoz képest az aktuális és a virtuális valóság közötti különbség túlságosan is nyilvánvaló, így a virtualitás veszélyét nem vesszük komolyan. De ez a párhuzamos világ nem is akarja átvenni a Teremtés helyét; az emberi képzeletet célozza meg, az emberi érzékeket és akaratot, és végtére is a virtualizáció végleges helye az emberi psziché.

Az informatikai technológiák mindegyik ága az alig álcázott szolipszizmus magas fokát mutatja, kezdve a famózus GPS-től (Global Positioning System), amely a műholdas követésnek köszönhetően lehetővé teszi a felhasználó számára, hogy meghatározza pontos helyét, bárhol is tartózkodik a földtekén. Ahogy az emlékezetet és a számolást segítő eszközök menthetetlenül megfosztják az embert a kreatív erőfeszítéstől és a saját emlékezetétől, passzív szubjektummá téve, aki mindinkább objektum lesz, így a GPS véglegesen elidegeníti az embertől a veleszületett tájékozódóképességét.

Az új technikák a gyorsasággal és a hatékonysággal indokolják szükségességüket. De a gyorsaság nem minőség, hanem viszony az objektumok között az idő-tér kontinuumban, és ebből levonhatjuk a következtetést, hogy az informatikai technológiák pillanatnyisága nem változtatja meg az emberi viszonyok minőségét, hanem abszolút zavart hoz ezekbe a viszonyokba, zavart, amelyben az ég és föld, a létező és a nemlétező, az igaz és a hamis közötti különbség lassan jelentőségét veszti.

Mert az interface egy olyan végleges kiegyenlítő, amelynek a fiktív felületén a dolgok és tartalmak ugyanolyan jelentőséggel bírnak, amelyben megszűnik minden hierarchia, még a feje tetejére állított is. És most vissza kell térnünk a modern világ utolsó tájékozódási alkotásához, amely többé már nem létezik: a berlini falhoz.

Mielőtt foglalkozni kezdenénk a berlini fallal, nem árt, ha újraértelmezzük a fal fogalmát egyáltalán, a fogalmat, amely a többihez hasonlóan a modern korban deszakralizálódott, elvesztette szimbólum jellegét, és az építészet, az épületstatika keretei közé szorult. A falat ma annak fogják fel, ha gondolkoznak róla egyáltalán, mint aminek első pillantásra látjuk: fizikai akadálynak, védelemnek, átláthatatlanságnak. Ugyanakkor a gyakorlati funkciói mellett a falnak megvannak a maga szimbolikus, metafizikai és végtére is politikai dimenziói is, mert egy figyelmes elemzésnél láthatjuk, hogy a fal elsődleges institúció, minden későbbi institúció csírája, gépezet, amely meghatározza a kulturális teret, legyen az egy szentély szakrális tere, egy város nyilvános tere, az emberi lakóhely intim tere vagy - Kína esetében - egy egész császárság tere.

A berlini fal ugyanakkor az egyszerűsítésekre való hajlam áldozata is, amely olyannyira jellemző korunkra. Azt mondhatjuk, hogy leggyakrabban napi politikai és mindenesetre helyi jelenségként tekintettek rá. Bizonyos tekintetben a sorsa Marilyn Monroe, James Dean, Jim Morrison és Andy Warhol; a Coca-Cola, a blue jeans, a Marlboro vagy Sigmund Freud sorsára hasonlít. Ez a sorsa az univerzális pszeudoszimbólumoknak. Ellenben ha belebocsátkozunk egy kissé figyelmesebb elemzésébe, akkor azt láthatjuk, hogy a berlini fal drámaian több ennél.

A berlini városnegyedek között kanyarogva ez a geopolitikai szerkezet, a "fejlett technológiák" által a háttérbe szorítva, egyszerre volt a kétpólusú világ központja és mediátora. Mindkét geopolitikai blokk ideológusai a jó és a rossz valamiféle határának tekintették. Igencsak funkcionális határnak, amint látni fogjuk. Szimbolikusan elválasztva ezeket a blokkokat, paradox módon mindkettőnek kohéziót és stabilitást nyújtott. Durván fogalmazva, a berlini fal, kettéválasztva a világot tulajdonképpen definiálta azt, és hatékony gátként szolgált a széthullás folyamatai ellen, akár regionalizációként, akár az autonómia iránti vágyként írjuk ezeket körül.

A berlini fal eltüntetése szinte abban a pillanatban kiváltotta a területi elhatárolódás krízisét, mi több, magának a terület fogalmának a krízisét, akárcsak a nagy egységek instabilitását, amelyek az integráció eszméjére épültek, egy olyan krízist, amelynek az első következménye a szovjet birodalom összeomlása és ex-Jugoszlávia katasztrófája lett. Szinte abban a pillanatban mindkét irányba, mint amikor egy gát ledől, elindultak a legnegatívabb hatások áradatai, ahogy keletről nyugatra, ugyanúgy nyugatról keletre is. A fal mint szimbolikus határ megszüntetésével az egykori kétpólusú világ mindkét oldala - akarta ezt vagy sem - a legrosszabbat kapta a másiktól, a legfelforgatóbbat és a legbanálisabbat abból, amit a másik adni tudott. A várt és vágyott emancipáció helyett a provincializmus hulláma következett, és a kozmopolitizmus helyett, csak látszólag paradox módon, az úgynevezett átmenetben lévő országokban a legprimitívebb, a törzsiség határán álló nacionalizmusok támadtak fel.

A berlini falról mint metafizikai határról beszélünk, mint olyan határról, amelyet nem szabad átlépni, nem fizikai, hanem morális értelemben, mert mindkét oldalról a rossz birodalma terül el. A falnak egy ilyen státusa szükségszerűen rákényszerítette a Keletet is és a Nyugatot is az etikai hierarchia figyelemreméltó tiszteletben tartására, igaz, valamiféle degradált, ideologizált formájában. De hát jobb valami, mint semmi. Mert a szabályok megszüntetésének föld alatti folyamatai - a fal ledöntése csak ezeknek egy végső manifesztációja - minden szabályozás, még a kvázietikus szabályok teljes eltüntetéséhez is vezettek, úgy keleten, mint nyugaton. Hogy a határok ilyen globális megszüntetését eltakarják, adminisztratív szabályok hiperprodukciója következett be, és új államok sorának létrejötte, amelyeket szélsőséges belső és külső instabilitás jellemez.

Ez az instabilitás viszont globális; nem más, mint a világ geopolitikai kettéosztottságának elkerülhetetlen következménye, amelynek a kétoldalú feszültségéből jött létre a viszonylagos stabilitás a berlini fal mindkét oldalán. Egyszerűen szólva: egy térség destabilizációja mindig kikerül az ellenőrzés alól, és kiterjed az egész világra. Többé már egyetlen állam sem stabil, csak ez szigorúan őrzött titok. Saját stabilitásának az illúzióját a Nyugat mindenekelőtt információs mindenhatóságának köszönhetően tudja fenntartani, amivel a média és a politika eszközeivel folyamatosan tűzfészkeket hoz létre az átmenetben lévő országokban, és ezzel eltereli a figyelmet a saját szociális dekomponáltsága és állami szabályozatlansága előrehaladott folyamatairól.

Egyébként, ha levesszük a hangaláfestést, a berlini fal mozgóképei a színtiszta vandalizmus levegőjét árasztják, sokkal inkább emlékeztet bennünket valamiféle forradalomra, semmint az egyesülés ünnepére. Miért is döntötték le a berlini falat egyáltalán? Az igazán szörnyűséges építészeti alkotásokat, a koncentrációs táborokat például nemcsak hogy nem semmisítették meg, hanem emlékművekké, múzeumokká alakították. A berlini fal a helyén maradhatott volna anélkül, hogy bármi következménye lett volna ennek Németország egyesítésére, de ez egy nemkívánatos emlékmű volt. Olyan emlékmű, amelyik az utolsó kísérletre emlékeztetett, amely megpróbálkozott a világ olyan-amilyen berendezésével, olyan eszmék alapján, amelyek meghaladják a csupasz merkantilizmust. A berlini fal vége valóban az ideológiák végét jelentette, de ebben nincs semmi jó: az ideológiák helyébe most az ideogrammák jönnek.

Az ideológiák, bármily megcsonkítva, bármennyire leegyszerűsítve is, de még mindig metafizikai fogalmakra támaszkodnak, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, igazság. Mindez eltűnik a fal ledöntésének éjszakáján, amely után nem virrad fel a meghirdetett szabadság, hanem csak valami másnapos reggel, amit a félhivatalosan The New World Ordernek neveznek. Ez valami siránkozás lenne a hidegháború után? Valamiképpen igen. Mert az ember fennmaradásában, a szó valódi értelmében, nem lényeges, hogy egy eszme hazug vagy megvalósíthatatlan; a lényeg, hogy metafizikus legyen, hogy a legfőbb értékké bármi olyat tegyen meg, aminek nincs köze a profithoz, még akkor is, ha visszaélnek vele, és éppen profit megszerzése érdekében.

Lehetetlen észre nem venni, hogy a berlini fal leomlása egybeesik a számítógépes, kommunikációs és videotechnológiák hirtelen, mondhatni robbanásszerű fejlődésével, amelyek hatékonyan megszüntetik az egykori vasfüggöny mindkét oldalán bármiféle "ideológiai munka" szükségességét. A beszéd, avagy a diskurzus mára végképp elveszti jelentőségét, és visszahúzódik a képek özöne előtt, lehetővé téve ezzel magának, hogy összevissza beszéljen, és így felszabadítsa magát a "magasabb célok" szolgálatának meddő rabsága alól. Ezt a tendenciát még a korai hatvanas években megfigyelte Herbert Marcuse, amikor azt írja: "This languague, which constantly imposes images militates against the development and expression of concepts."

Éppen így lett: mindenféle koncepciónak vége. A munka, rend és nyugalom szállóige két szóra fogyatkozott, a munkára és a nyugalomra; a rend - így gondolják - egyébként sem lehetséges a technológiai és kommerciális folyamatokon kívül, a tisztán matematikai viszonyokon kívül. A tőke és a termelés folyamatainak ideológiamentesítése viszont hatalmas lépés visszafelé, egy olyan szint felé, amelyre az ideológiák soha nem süllyedtek. Az ezekben szereplő Ígéret Földje ugyanis fölbecsülhetetlen értékű, éppen azért, mert elérhetetlen. Az automatizált Eldorádóról szóló álomnak viszont van egy nagy hibája: meg fogják valósítani. Sőt, máris megvalósították. De van ebben egy paradoxon - nagyon kevés benne a valóság.

Mivel a világnak mindig valamiféle kettősségen kell nyugodnia, valamiféle feszültségen, most egy új felosztással találkozunk, a technológiailag fejlett és az átmenetben lévő országokkal. Az elmaszatolt definíciókból azt lehet kivenni, hogy az átmenetben lévő országok a volt kommunista országok, a korszerű világrendbe való beilleszkedés folyamatában. De az átmenetben lévő országok nem egyebek, mint amit a nevük mond: az áthaladás országai, az úton lévő országok, tranzitországok, tranzitutak, elkerülő utak a magasan fejlett világ körül. Nevük egyúttal társadalmi berendezkedésük és politikai programjuk is. Paul Virilio a maga látomásos szövegeiben a jövőt kronopolitikának látja, amelyben lemondanak a területfoglalásról, és a technológiailag fejlett államok az időt foglalják el.

Az új világrend egy egyszerű, de nehezen felismerhető taktikára vezethető vissza: a magasan fejlett államok belső békéje és prosperitása kettős módszerrel valósítható meg: a tömegkommunikáció eszközeinek (gépjárművek, televízió, számítógépek, mobiltelefonok) széles körű használatával megszűnik minden közvetlen kommunikáció, és a szabad mozgás gyakorlatilag annyira redukálódik, amiről a low-tech diktatúrák csak álmodni tudtak. Mert a szabad mozgás lényege az, hogy el lehet menni olyan helyre, ahol nem érhető el az ember; a rejtőzködés, a meglepetésszerű megjelenés és eltűnés lehetőségére. A telekommunikáció, a teleemisszió globális hálójának kiterjedésével ez többé nem lehetséges, mert minden emberi szükséglet ebbe a hálóba fonódott: pénz, áru, tranzakciók, szórakozás - mindez a fizikai világból az abszolút ellenőrzött informatikai rendszerbe helyeződött.

Természetesen bárki elmehet a fizikai valóságban oda, ahova akar, de hát miért is menne bárhová, ha minden elérhető számára egy monitor közvetítésével. És ha éppen el is menne, akárha nem is ment volna sehova, minden pillanatban hívhatják mobiltelefonján. Végső soron, bárhová is menjen, előbb vagy utóbb vissza kell térnie, mert a rendszeren kívül többé nincs semmi.

Másrészt az átmenetben lévő országok rossz példaként szolgálnak, elrettentésként, színpadként, ahol korlátozott méretű háborúkat robbantanak ki, amelyek a globális televíziós rendszert bőségesen ellátják hátborzongató alapanyaggal. Most a másik oldal szörnyűsége materializálódott, dokumentálható lett; nem úgy van, mint a berlini fal idejében, amikor fiktíve áthajították a falon, hanem realizálták. Azért is nevezik az átmenetben lévő országokat így, mert ezek állandó instabilitása, átmeneteik egyik formából a másikba valójában lényegi rendeltetésük.

A berlini forradalom 1989-ben szimbólumként a geopolitika végét jelezte. Azóta, egészen mostanáig egyre világosabb, hogy nem létezik semmiféle stratégia bolygónk fejlődésére, hogy nincs egyetlen politikai erő a világon, amely, akár csak a propaganda szintjén, a világ mint egész fejlődésének vízióját felmutatná. Még a népszerű futurista regények és elbeszélések írói is visszakoztak. Hogy a tudományos-millennisztikus vállalkozások alkonyáról ne is beszéljünk, amilyenek a génmanipuláció és az emberi szervek mesterségesekre való cserélése, tehát azok a projektumok, amelyektől virtuális halhatatlanságot reméltek. Úgy látszik, hogy hallgatólagos egyezmény született arról, hogy nem áll előttünk semmilyen jövő. Sőt, a hollywoodi katasztrófafilmek hulláma alapján a világ megsemmisítésére irányuló vágy egyre erősebb. Áthaladtunk azon a ponton, amely után már az egészen átlagos ember is ösztönösen úgy érzi, hogy a hátramaradt idő csak inerció, és a globális háló, a teleemissziós gépezet mindenhatóságával nem jelent semmiféle fejlődést, inkább a gyógyászat mesterségesen életben tartó készülékeinek megfelelője.

A különbségek eltűnésének általános tendenciája, amely a fal ledöntése óta létrejött, olyan furcsa helyzetekhez vezet, amelyek mindenféle, akár fiktív igazodási pont hiányáról tanúskodnak. Így, példának okáért, a szerb kommunisták privatizálják a társadalmi tulajdonban lévő vállalatokat, egyetlen ugrással a legvulgárisabb kapitalizmus idejébe térve vissza, és a munkavállalók rabszolgamunkáján gazdagszanak, míg a másik oldalon a pápa hivatalosan is elismeri Darwin evolúciós elméletét.

Többé nem a területi aspirációkkal és a nagyhatalmak imperializmusával van dolgunk. Többé nincs senki a világon, leszámítva a harmadosztályú népeket, aki arra törekedne, hogy elfoglaljon egy területet, és a saját kultúráját megpróbálja ráerőszakolni az ott élőkre, azon egyszerű oknál fogva, hogy többé senki nem hisz a saját kultúrájában, és hogy a sajátos kultúrák ellobbannak az arrogáns középszerűség áradatában. Most az időbeli hegemonizmus egy fajtájával állunk szemben, amelyben minden stratégia arra vezethető vissza, hogy egy-két másodperccel megelőzzük az ellenfelet.

Az időpolitika, ahogy Paul Virilio nevezi az aktuális állapotokat, megfelelő előtörténettel rendelkezik; ha pontosak akarunk lenni, az idő elsődlegessége a tér felett a totalitárius doktrínák és rendszerek terméke, a kommunizmusé és a fasizmusé. Annak ellenére, hogy mindkettő, az inerció következtében, nagy területfoglalásokat végzett, lényegük mégis kronopolitikai: az Ígéret Földje helyébe (tér) az Ígéret Idejét állították, amelybe meg kívántak érkezni. A kommunizmus vagy az Ezeréves Birodalom, ez teljesen mindegy.

Ha jobban meggondoljuk, a kommunizmus nem is politikai doktrína volt, hanem hazug vallás. Összeomlása a modern kor végét jelentette. A szovjet totalitarizmus és a műholdak totalitarizmusa, ez a szublunáris, álvallásos lelkesedés nem csupán a vasfüggöny mögötti lakosságot mobilizálta és tartotta karámban, hanem a liberális Nyugatot is mobilizálta, arra serkentve, hogy a legtöbbet hozza ki magából a hatékony védelem érdekében. Paradox módon a XX. század totalitárius ideológiái mindkét oldal meghatározó erői voltak, egyik mellette állt, a másik ellene volt, ez ma már tökéletesen mindegy. A Szovjetuniót megsemmisítve a Nyugat a maga halálos ítéletét is aláírta. Most technikusok, viszonteladók és ügynökök lépnek a történelem színpadára, és egyik pillanatról a másikra megszüntetik a történelmet, mint gazdaságtalan pazarlást. Most a gyakorlatban tapasztalhatjuk a "kereskedők" diffúz uralmát a fogyasztók/készpénzfizetők fölött. Az emberi élet minden vonatkozása merkantilizációjának tanúi vagyunk, beleértve a régi rend utolsó védőbástyáját, a hadsereget is, amely az új erőviszonyok között valamiféle technológiai-technikai intézet lesz, amelyben a hagyományos katonai erények, a hősiesség és a becsület eltűnnek, és a tiszteket a katonai gépezetet működtető technikussá teszik, amelynek többé nem a védelem és a támadás a célja, hanem a profit.

A kronoimperializmus explóziója már nem kötődik nagy csapatmozgásokhoz, mert az, amit most mozgásba (átmenetbe) hoztak, az maga a világ. Egy alacsony intenzitású, állandó háború van folyamatban, amelyben nem a hadseregek, hanem a harcterek mozognak. Az emberáldozatok minimalizálására törekszenek, azon egyszerű oknál fogva, hogy mindegyik áldozat egyúttal egy fogyasztó elvesztését jelenti. Nem emberszeretetről van tehát itt szó, hanem takarékosságról, ez ennek a totális háborúnak a logikája, amelyben most élünk, és amelyet nem észlelünk a maga mérhetetlenségében és mindent átfogó voltában, amelynek része például a Coca-Cola és a Marlboro globális expanziója is. Mert valójában minden expanzió egy lelassított robbanás.

A növekvő unalom, amely ráborul a mai világra, a merkantilizációból következik. Azon a szinten vagyunk, ahol már nincs semmiféle stratégia, csak a logisztika maradt, a biológiai létezés végtelen kiszolgálása, a biológiai létezésé, amelyet már minden egyéb tartalmától megfosztottak.

A két nemrégen zajlott háború, az öbölbeli és a volt jugoszláviai, világosan mutatják a merkantilista kor gyáva természetét és kettős arcát: a high-techet és a low-techet. Míg az iraki sivatagokban az amerikai pilóták, az elektonikai és dromológiai fölényük abszolút biztonságából, a cyberspace-en belülről, amely megbénította a fizikai teret, a videojátékbéli objektummá átminősült ellenséget semmisítik meg, addig a szerb tüzérek, úgyszintén biztonságos távolságról, gránátok tonnaezreivel árasztják el Szarajevót, és ezeket nem egyéb célból lövik ki, csupán a rombolásért. Ezek mögött a katonai műveletek mögött zavartalanul folynak a pénzügyi tranzakciók, és egy jövendő történelemkönyvben nyugodt lélekkel leírható lenne: az öbölháború célja a high score elérése volt, a paléi háborúé pedig - a raktárak kiürítése. Az emberi áldozatok csak arra próbálnak döntő bizonyíték lenni, hogy ezek történelmi háborúk, de ezt csak nagyon kevesen hiszik el. Éppen ez a hitetlenség, ez az apátia ad alkalmat még sok ilyen háborúra.

A horizont mögött pedig új veszély leselkedik: egy dologra ugyanis nem lehetünk befolyással, és nem is menekülhetünk ennek hatása elől. A hatások, amelyek keletről nyugatra haladnak, nem annyira látványosak és szembeszökőek, mint a fordított irányba tartók, de éppen ettől még veszélyesebbek. Az állam eszméjének, a jogi, etikai és gazdasági rendszereknek a szétesése, amely az átmenetben lévő országokban történik, nem tartható ellenőrzés alatt. A széthullás olyan folyamat, amelyet nem lehet ellenőrizni, amelyet csak elodázni lehet egy meghatározott időre. De ez az elodázás - amely tehát egyféle hibernáció - ugyanolyan végzetes, mint maga a széthullás. Így, hacsak nem következik be valamilyen bibliai léptékű csoda, egyáltalán nem zárható ki, hogy ez a nemzedék megéri minden rémálom legszörnyűbbikét: az átmenetben lévő világot.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.