Az utolsó beszélgetés Gombrowiczcsal

(Az interjút Bettina Knapp, a Hunter College (USA) francia szakos tanára készítette 1969 júliusában az Azúr-parton - ahol Gombrowicz meg is halt -, s a The Drama Review 1969. 1. számában jelent meg először.)

1975. október 1.

— Mely írók hatottak önre?

G. — A lengyel költők közül Mickiewicz és Pasek; a franciák közül Montaigne, Rabelais, A. Jarry és a szürrealisták (nem közvetlenül, hanem, mint valami, ami a levegőben van); az angolok közül Shakespeare, a Pickwick klub és Chesterton; az oroszok közül Dosztojevszkij; a németek közül Goethe és Thomas Mann.

Van még néhány klasszikus, így például Cervantes, aztán filozófusok, mint Schopenhauer és Nietzsche, akik inkább írói nézetemre, semmint a stílusomra voltak hatással.

Önmagam formáltam magam — mégpedig kedvelt íróim stílusa ellenében.

K. — Hatott-e Önre a festészet?

G. — A festészet? Én ellensége vagyok a festészetnek — küzdök ellene, akárcsak a dohányzás ellen. Az életben léteznek jogos értékek és jogtalanok. Ha kenyérre van szüksége, ez jogos, ám ahhoz, hogy szeresse a festészetet, romlottnak kell lennie. Mi ez a romlottság? A hatalmas műkereskedői piac, a mesterséges kultúra, az egyéni versengésen alapuló eltorzult szenzibilitás, a ránktukmált értékhierarchia és így tovább. A Cahier de V Herneben jelenik meg Dubuffettel e kérdésekről folytatott polémiám.

K. — Hogyan keletkezett első drámája, az Ivona, a burgundi hercegnő?

G. — Műveim többsége, valóban, tőlem függetlenül formálódik.

K. — Részt vesz-e a próbákon?

Beszélget-e a rendezővel és a színészekkel mielőtt elkezdődnének a próbák?

G. — Soha.

K. — Fejlődött-e az Ön színháza az idők folyamán?

G. — Színházam sajátosutat jár meg, önmagát alakítja, miként minden művem. Amikor hozzákezdek egy darabhoz, soha nem tudom, hol fogok kilyukadni. Ez minden művemről elmondható. Cinikus vagyok. Keresem a hatást, a költőiséget, és, különösen, a színpadi értéket. Három darabomat minden színházi hatástól függetlenül gondoltam el és írtam meg, mivel gyakorlatilag soha nem járok színházba, különösen hogy, mióta Argentínából elköltöztem, kívül kerültem minden színházi és irodalmi környezeten. Ilyen körülmények között a magam sajátos útját kellett járnom. Amikor 1964-ben két darabomat bemutatták, a kritikusok az abszurd színház képviselőihez soroltak, Ionescoval és Beckettel együtt. Holott első darabomat 1935-ben, a másodikat meg épp 1946-ban írtam! Vagyis jóval Beckett és Ionesco műveinek a megjelenése előtt. Mi több, az én színházam nem abszurd színház, s én alapjában véve ellene vagyok az abszurddal való megszállottságnak, és általában ellenzem mindazt, ami a mai irodalomban uralkodó. Ez kezd unalmassá válni.

K. — Az Ön darabjainak hősei hús-vér emberek-e, vagy valaminek a jelképei?

G. — Nem. Nem szimbólumok. Nem vagyok XIX. századi regényíró.

K. — Milyen környezetben szereti viszontlátni darabjait?

G. — Jó színházban: legyen elég nagy és jó akusztikájú.

K. — Fontos szerepet tulajdonít-e színházában a díszletnek, a hang- és fényhatásoknak?

G. — Igen, ezeket fontosnak tartom. Bár gyűlölöm az örökké egyforma á’ la modestílust. Őszintén szólva, egyszerűen nem avatkozom bele ezekbe a dolgokba. Szabad kezet adok a rendezőmnek. Általában véve, lustaságom miatt ezekben a dolgokban én igazi hivő vagyok és hiszek a Mindenhatóban.

K. — További tervei?

G. — A sír.