AZ „ÚJ SYMPOSION” SZERKESZTŐSÉGÉNEK

Novi Sad

1965. március 15.

Barátaim, a felelősség teljes tudatában kérlek benneteket, töröljetek a szerkesztőségi névsorból.

Az a létezésmód, amelyet magaménak szerettem volna tudni, alapjában és végképp deplasszálttá vált; elég a „vajdasági literatúrából”.

Rajtatok áll, hogy megítéljétek, gesztusommal ártottam-e ügyünknek. Hálás lennék azonban, ha egy dolgot nem tévesztenétek szem elől: nem az eddigiek negációjáról, hanem affirmációjáról, nem hirtelen és gyáva „metamorfózisról”, hanem a leglogikusabb következményről van szó; nem megfutamodás, hanem következetes kitartás: az embernek nyilván kínosabb önmaga legelementárisabb szükséglete ellen, inkognitóba vonulva Don Quijote-ozni, mint az ún. objektív valóság ellen.

Ne engedjétek, hogy az ilyesmi és ehhez hasonló befolyásolja a folyóiratot; az tőlünk, dekoratív(nak tűnő) motyóinktól független.

Ölel benneteket

Bosnyák István

Novi Sad, 1965. II. 5–6.

P. S.

Méltányolva fígyelmeztetéseteket, hogy február 6-i levelem a maga kurtaságában félreértésekre adhatna okot, néhány dolgot megkísérlek most utólag precízebben meghatározni, vállalva a banalitás kockázatát is.

Gesztusom okának lényege – a hónapok óta tartó csendes bojkottáláson, a gyanús személyek iránt szokásos viszonyuláson, s minden betetőzéseként egy, a reagálásomat közvetlenül kiváltó inszinuáción túl – az, hogy egzisztenciámat alapjában vélem elhibázottnak, emberileg, morálisan alapjában vagyok diszkvalifikálva – s az tökéletesen lényegtelen, hogy „igazságosan” vagy „igazságtalanul-e. Lényeges az, hogy fölöslegessé váltam önmagam előtt. Mindig mindent egy kártyára igyekeztem játszani, s most ez az egy-kártyára-föltett létezésmód vált számomra irreálissá. (Ha csak groteszkségről vagy abszurditásról volna szó, azt könnyen túl lehetne haladni, hisz mást se teszünk, mint pillanatról pillanatra túl tesszük magunkat a magunk és mások abszurditásán).

Ti, akik ismertek, talán megegyeztek velem abban, hogy szó sincs részemről megfutamodásról, az árral szembeni úszás feladásáról; az, amit teszek, egy minden „objektív nehézségtől” nehezebb, ha akarjátok, kínosabb út vállalását jelenti: önsanyargatást, ti. annak az életmódnak a nem-folytatását, melyet legelementárisabb szükségletemnek tudtam és tudok továbbra is.

Meggyőződésem, hogy ember-voltamat (nem minősítve azt „jónak” vagy „rossznak”, csak pusztán mint olyannak véve) egyedül a választott módon tudom revelálni. Gesztusom moralitása csak egy nem kizárólag személyes, egy általánosabb nézőpontról lehetne kérdéses, hisz igaz az, hogy a legtisztább egyéni etikai tett is árthat egy általános, az egyénitől nem kevésbé tiszta célnak. Hiszem azonban, hogy tettemmel legalább annyit használok ügyünknek, mint nélküle használhattam volna: vannak helyzetek, melyekben egyetlen gesztus többet érhet megannyi vitacikknél, esszénél, pamfletnél.

Ezek után már fölösleges is hangsúlyozni, hogy a 6-i levelemben említett „vajdasági literatúra” alatt nem értem a Symposion-mozgalmat is; a szkeptikusok ne dörzsöljék a markukat, a Symposionban nincs „torzsalkodás”, „belső ellentét”, a történtek eredete a Symposionon kívüli. Az „objektív valóságba” vezethetők vissza, természetesen nem általánosságban véve e fogalmat, hanem nagyon is konkrétan: a „vajdasági” objektív valóságba, a legvajdaságiasabb valóságba. De az is lehet, hogy csak önmagamba.

BOSNYÁK István

Novi Sad, 1965. február 18.