Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

DOKUMENTUM

Sugár János

AZ ÖNTUDATOS KÉZ

Néha a valóság túlságosan komplex ahhoz, hogy szavakba foglaljuk. Egy ábra viszont olyan formát adhat neki, amely képessé teszi, hogy elterjedhessen szerte a világban. J. L. Godard: Alphaville Becsuktam a szememet, hogy lássak. Paul Gauguin Egy demokratikus társadalom csak úgy védheti meg magát, ha a képnyelvet a kritikai reflexió stimulálására használja és nem a hipnózisra való felhívásra. Umberto Eco

2000. október 2.

A médiumok fejlődése inkább az igények és a lehetőségek (később aztán a lehetőségek és az igények) evolúciójának tekinthető mintsem egy olyan folyamatnak amelyben az újabb törvényszerűen jobb is és felváltja a régit. Ez az evolúció megköveteli hogy meglássuk benne a dinamikus modellt és eszerint is gondolkodjunk róla hiszen gondolatközvetítő és rábeszélő eszközeink megjelenése kialakulása népszerűsége és a hozzájuk vezető tudományos-technikai út egyre szorosabb összefüggésben állnak a társadalmi-történelmi folyamatokkal. Az új eszközök megjelenésével a régi médiumok nem tűnnek el csupán jelentőségük változik meg befolyásuk értékelődik át: mintegy átalakul az aktuális üzenetük. Bizonyos funkciók átadódnak és új addig elképzelhetetlen hatásmechanizmusok kezdenek érvényesülni. Az úgynevezett új és az úgynevezett régi médiumok közti konfrontáció növekvő médiumtudatosság kialakulásával jár azaz az ösztönös természetes használatot felváltja egy olyan alkalmazás amely egyre inkább a megtervezettség a design irányába mutat. A médiumok története egyben a tudatosság története is.
A civilizáció kialakulása során az egyén törvényszerűen a másik felé fordul. A túlélés érdekében együttműködésre kényszerül társakat keres csoportokat alkot különböző típusú kapcsolatokat alakít ki és mindezek során félreérthető jelek kibocsátója és céltáblája is lesz egyben. Az egymást figyelmeztető jelek figyelemfelkeltő hanghatások egyértelmű kontextusában alakulnak ki a szavak kezd el szabványosodni a nyelv. Képeket fogadunk be amelyekből aztán szavak lesznek agyunk a bennünket körülvevő totalitást - a születéstől a halálig tartó négydimenziós képet - szavakká alakítja.
A valóság szavakba alakításában nagy szerepe van a kéznek. Kezünk képes a legfinomabb mozgásokra: az ész végtagjaként alkot rajzol és ír. A kéz mozgása finom és véletlenszerű rendellenességekből épül össze és ezek a jellemző pontatlanságok akár azonosítóként is szerepelhetnek mint az aláírás - a változó körülmények között a leginkább változatlan. A kézmozgás tekinthető a kép és az írás közös gyökerének. A kommunikáció alapvetően testi funkció: a tüdő a hangszálak a gesztikuláló végtagok mozgásaira épül mintegy ezek összhangja. Az aktuális kontextustól (konkrét helyzettől) függetlenedő absztrakt beszéd amely a nyelv és az azt követő írásbeliség kialakulásának feltétele a képi ábrázolás segítségével alakult ki. A kéz vezetett át a nem szintaktikus nyelvi állapotból onnan ahol még egy jel egy egész helyzetre vonatkozott oda ahol a nyelvi jeleknek már konkrét jelentésük van. A tanulás az ismeretátadás folyamata is képekhez kötődik. A kéz mutatott rá a megnevezett tárgyra majd megjelenítette lerajzolta az éppen nem látható nem kéznél levő dolgokat és ezzel segítette az írásbeliséghez elengedhetetlen absztrakt nyelv létrejöttét. A gesztikuláló (a levegőbe) és (a felületre) rajzoló kéz a nyelv partnere és ebből a rajzmozgásból önállósult az írás illetve a kép.

A beszéd az első médium. Általa az egy személybe zárt gondolat kitör és a hordozó személyétől elidegenedve jelenik meg: formát mintegy testet ölt és képes eljutni másokhoz lehetővé téve akár azt is hogy két személyiség egy cél érdekében praktikus egységet alkosson. A beszéd két résztvevő között karnyújtásnyi (halló)távolságban zajló élő folyamat és az azonnali közvetlen interakció lehetőségére épül. Egyedül nem beszél senki.
A közvetettség kultúrája a beszéd szavainak rögzítésével az írással kezdődött. Új absztrakt dimenziók nyíltak ki: a rögzítés emlékezet is volt egyben és az írásbeliséggel minden egyszerre időn és téren áthatoló üzenetté válhatott. Az írás a beszédtől eltérő új médium új tulajdonságokkal és új típusú előnyökkel. Hatékonysága óriási lett ennek az ára viszont a közvetlenség elvesztése volt.
Az élőbeszéd a dialógus valódi elidegenülése ugyanakkor nem az írás megjelenésével hanem jóval később a hangrögzítéssel kezdődött. A hangrögzítéssel megszűnik a beszéd személyessége és ezzel együtt a válasz lehetősége is (csakúgy mint az írás esetében) ám ez kiegészül azzal a további újdonsággal (amely aztán minden későbbi medializáció sajátja lesz) hogy megjelenik egy illúzió ebben az esetben a személyes közvetlenség illúziója és ezáltal megbomlik az irreverzibilitás egyeduralma. Az egyénre jellemző - azonosítóként is szolgáló intonációjú - élőbeszéd most már közvetíthető lesz raktározható hanglenyomattá válik. A beszéd a mikrofon jelenlétével vált nyilvánossá - a cyberspace talán itt jelent meg először. Közvetlen tapasztalataink aránya csökken: egyre inkább olyan közegben élünk ahol élményeink és tudásunk nagy részéhez közvetett formában jutunk. Világosan látszik hogy e kornak nagyon fontos jellemző kérdése a medializálhatóság vagyis az hogy miként lehet közvetítésre alkalmas formát adni valaminek ami így az eredeti kontextus szinkronjából kiemelve eljuttatható olyanokhoz akik nincsenek jelen a hagyományos fizikai értelemben. Más térben más időben léteznek - és ez lehet akár a múltban vagy a jövőben - vagyis a lineáris időhöz kötött entitások számára bejárhatatlan közegben.
A fotográfia egy technikai és egy tudományos konjunktúra szülötte az optika és a kémia interdiszciplináris találkozása amellyel a camera obscura illékony képének maradandó rögzítését lehetett megoldani. A technikai kép a valóság olyan új típusú képét állítja elő amelynek létrejöttekor a készítő feltehette a kezét mondván: ez egy olyan befolyásolhatatlan optikai-kémiai folyamat amelybe lehetetlen kívülről belenyúlni. A kamera csak azt tudja leképezni amit valóban ott lát maga előtt és ezért lehet a kamera képe (a technikai kép) a történelem során először bizonyító erejű. Ugyanez nem volt korábban elmondható egy akármilyen nagy valósághűségű rajz vagy festmény esetében hiszen annak minden eleméért minden egyes képpontért egy személy - az alkotó - felelt aki ha akart el tudott térni a valóságtól illetve akit a kontextus saját lelkiállapota világnézete és a korszellem egyaránt befolyásolhatott méghozzá nem is föltétlen tudatosított csatornákon. Pontosan megismételhetetlensége miatt lehet az ilyen kézi kép egyedi termék amely éppen egyedisége miatt képes az idő múltával értékét növelni. Ez a kéz lendületére épülő folyamatos egyediség (kalligráfia) tökéletesen megfelelt az irreverzibilis és lineáris időben való élet élményének.
A fotográfiát megelőző időszakokig a képtechnika olyan különböző alágai fejlődtek ki (rajz grafika festészet) amelyek kifejezetten reprodukciós célokat szolgáltak: festmények amelyek képtárakat ábrázoltak tehát katalógusként működtek; portrék; épület- és városképek; vagy éppen a főúri vadászzsákmányt a felvett adatok alapján utólag ábrázoló festmény. A fotográfiával a befolyásolhatatlan ezért bizonyítő erejű képtípus jelent meg amely magától értetődő módon átvette és tökéletesen ellátta az ilyen jellegű reprodukciós feladatokat. Ez a technikai kép olcsó volt ráadásul egyre olcsóbb lett (ez a medializáció jellemző mellékhatása) és egyszerűen meghatározható mindenki által elérhető kellékei voltak. A kellékek egészen odáig egyszerűsödtek hogy minden addig ismerttől eltérő módon (látszólag) már semmilyen szaktudás vagy adottság nem kellett egy kép elkészítéséhez: ön csak megnyomja a gombot és a többi a mi dolgunk ahogy a Kodak 1900-ban bevezetett híres Brownie gépének a reklámja szólt. A medializálás hasonlóan a könyvnyomtatáshoz a kép esetében is egyfajta deklasszálódást jelentett az egyediség aurájának elvesztését vagy ha úgy tetszik a demokratizálódást. Talán a legszembetűnőbb változás a képek számában jelentkezett. Az előbb említett és 16 éven keresztül gyártott Brownie-ból csupán az első évben 150 ezer példány fogyott el - és a képkészítésre irányuló plebejus igény szinte szétrobbantotta a korábbi képfogalmat.
A fotográfia megjelenése és elterjedése alapvetően átalakította a valóság leképezéséről kialakult nézeteket azáltal hogy egyszer és mindenkorra elidegenítette a látáshoz való viszonyunkat. A civilizációs folyamatoknak megfelelően a perspektíva a camera obscura és a diaporáma mellett a technikai kép a látás folyamatát tudatosította. Kikerülhetetlenül szembesülni kellett azzal hogy az emberi látás és a gép "látása" minden optikai hasonlóság ellenére döntően különbözik. Az ember a számára fontosat a lényeget látja a képben (gondoljunk csak az úgynevezett amatőr képek jellegzetes hibáira) míg a gép az optika látószögén belül mindent egyenrangúnak "lát". A fotografikus kép egyértelművé tette hogy az emberi látás nem kizárólag egy optikai folyamat hanem egyben szellemi művelet is. A gép leképez az ember viszont az ábrázolással eleve értelmez is kontextusba helyez. A látás folyamatában az optikai rész kiegészül az értés műveletével olyasmivel amire a gép - ideális tanúként - garantáltan nem képes. Mivel másként lát a gép az értelmezést más módon kívülről a médium működését (látásmódját) megértve kell a képben létrehozni. A technikai kép készítése során a szubjektum látványosan kizáródik a képalkotás folyamatából. Ez adja e képkészítés legfontosabb újdonságát is: az így készült kép ugyanis objektív bizonyító erejű. Az itt vázolt folyamat további fontos új eleme a civilizációs bizalom a technika korrektségében a folyamat zártságában.

A fotográfia megjelenése a festészet fejlődését is alapvetően megváltoztatta. Mivel a technikai kép nem képes szubjektív lenni maximálisan eleget tesz a valósághűség igényének hiszen a valóság puszta és pontos leképezésére az a fajta kép alkalmas amelyet nem egy kiszámíthatatlan szubjektum mikromozgásokra képes keze hanem egy manipulálhatatlan folyamat vezérel. A nyelvet kialakító a dolgokra rámutató kéz gondolkodik szerkeszt egészen odáig hogy megépíti a képgépet és ezáltal létrehozza a kéz nélküli képet. A kéz felszabadul és a vonal most már valóban sétálni indul a papíron: a rajzoló kéz azt tehet amit akar. A technikai kép mint új médium leválasztotta azokat a funkciókat a képi ábrázolásról amelyek (aktuálisan) nem voltak lényegesek újraértelmezte a kép fogalmát és ezzel a képzőművészet felszabadult a látványhű ábrázolás kritériuma alól. Megnyílt az út az egyéni látásmódok a belső képi világok szabad kifejezése bemutatása előtt. A belső látásra való hivatkozás elfogadottá vált a festő azt festette meg amit csak ő lát. Az individuum így képpé vált és ez minél egyénibb szokatlanabb meglepőbb volt annál ismertebbé válhatott. A fotográfia felfedezését követő nagyjából hatvan év alatt lejátszódott a látás forradalma bemutatták a festészet valóságra történő hivatkozásának különböző típusú lehetőségeit az impresszionizmustól a szuprematizmusig és (méltán) megtöltötték a múzeumokat festményekkel. Egyetlen más műfaj sem jeleskedett ennyire. A magára maradt narrativitást a technikai kép a mozi vitte el.
A kép korábbi kivételessége csökkent de új addig elképzelhetetlen képfajták is kialakultak: a pillanatkép a mikroszkopikus kép a röntgenkép az UV-kép az ultrahang stb.; olyan képek amelyek a valóság addig láthatatlan érzékeink számára ismeretlen területeit ábrázolták. Kialakult a kognitív azaz a megismerést elősegítő kép amely a kutatás a dokumentáció és a megfigyelés eszköze. A valóságnak az a része is megragadható és képként birtokba vehető lett amelyet addig egy méret egy dimenzió vagy éppen a mozgás folyamatossága eltakart.
A fotótechnika rohamos fejlődése hamarosan a frontalitás végét is jelentette: az alany ettől fogva már nem okvetlenül szembesült azzal a ténnyel hogy róla (egy őt túlélő) kép készül. Ez egyfelől a magánszféra átjárhatóságának nyilvánossá válásának irányába tett első lépés másfelől pedig egy olyan új világkép amelyben nincs felkészültség hanem éppen az esetlegességek őrződnek meg az individuális pillanatélmény tudatosodik és válik fontossá. Számos különbsége ellenére a képzőművészethez sokban hasonló folyamat játszódott le: az (örökké)valóságra való reflexió elmozdult az önreflexió irányába. Ez az elmozdulás szintén a további technikai médiumok megjelenésével teljesedett ki.
A technikai kép egyszerűen másolható; ezáltal az eredetiről - ismét csak korábban elképzelhetetlen módon - számtalan egyenértékű másolat készíthető és így a valóság hű képe nemcsak olcsóbbá hanem könnyen terjeszthetővé is vált. Mivel hamisíthatatlan ezért tényeket ismereteket közvetíthet akár egészen távoli területekről: az ismeretszerzés spektruma a hiteles (képi) információ megjelenésével hirtelen nagyon tággá vált. Mindez ugyanakkor egy jellemzően hamis transzparencia érzetével ajándékozza meg használóit és a technikai felfedezésnek az újdonságnak kijáró ováció sokszor elnyomja a kritikus elemzés a fogalmi használatbavétel igényét.
A digitális technikák megjelenésével aztán alaposan átalakult eredetiségfogalmunk. Bármilyen digitálisan tárolt információ az eredetivel azonos minőségben másolható - ezzel megszűnt a különbség az eredeti és a másolat között.
Mivel a kép a szöveg és a hang azonos digitális formában van elmentve és tárolva ezeket akár egymásba is lehet alakítani. A kép a szöveg és a hang már nem okvetlenül külön csatornákon jelenik meg hanem egy közös multimediális hordozón amelyen a kép a hang és a szöveg nem lineáris Gesamtkunstwerk jelleggel összekapcsolódhat. A számítógépkorszak óriási előrelépését jelenti az hogy a feldolgozhatatlan mennyiségben kitermelt információ átfordítható egy esetleg könnyebben feldolgozható formába. A leghatékonyabb információhordozók amelyek a legtöbb adatot képesek könnyen befogadható formában megjeleníteni a képek. A vizuális befogadás nagy kapacitású és nem kötődik különösebb műveltséghez. Elég rápillantani mondjuk a statisztikai tortaszeletre vagy egy aprócska időjárási térképre ahhoz hogy tájékozódjunk és nem kell a mögötte álló elemzésekkel adatokkal tisztában lennünk. Az ismereteknek ez a befogadása élményszerű azaz nem tudatos. Alkalmazható; minthogy azonban előre feldolgozott vagyis összetevőivel nem csak a végeredménnyel ismerkedünk meg a gondolatmenet ismeretlen marad. A multikulturalitás élménye is szorosan kapcsolódik a kontextusmentes közérthető képi kommunikációhoz: azonnal fogyasztható vizuális jelek ikonok segítségével igazodunk el nap mint nap a civilizációs szimbiózis sűrűjében.
A digitális kép lehet egy számítógépben generált kép egy előzőleg megszerkesztett valóság (bármely) nézete egy olyan kép amelynek - annak ellenére hogy esetleg tökéletes valósághűséggel rendelkezik - nincs köze a fizikai valósághoz. Ezzel meginog a technikai képekkel szemben kialakult hagyományos bizalom hiszen a digitális képgenerálással előállított álló- és mozgóképek nagy elhitető erejük ellenére becsapnak mivel nincs közük annak fizikai valóságához amit éppen ábrázolnak. Akár naponta megtapasztalhatjuk az illuzionizmus barokkos jellegű konjunktúráját. A különbség annyi hogy a barokk illuzionizmus és a trompe l'oeil kép virtuóz emberi kéz alkotása volt benne az egyéni tehetséget csodálhattuk és föl sem merült hogy oksági láncolatra épülő bizonyító erejű képnek tekintsük. A generált technikai kép nem a valóság megbízható leképezése hanem egy a valóságban nem létező konstrukció amelynek éppenhogy nincsen modellje a fizikai valóságban. Ebben a vonatkozásban a digitális kép nagyon közel áll ahhoz a modern festészethez amely szabadon alakuló ismeretlen világok képét tárja elénk.
Nemcsak az a kép digitális amelyet egy számítógép generál vagy egy digitális kamera rögzít: analóg képeket is lehet digitalizálni. A kép ebben az esetben is egy vektorral egy linkkel egészül ki a digitális konvergencia jegyében. Egy digitális képhez ugyanis hozzátartozhatnak azok a kép- szöveg- és hanglinkek - az a kapcsolatrendszer amely esetleg értelmezi a képet és továbbirányítja a nézőt. A digitális kép nem egymagában álló kép hanem egymással egyre inkább kapcsolatba lépő képek hálózata amely magától értetődően kiegészül a digitálisan tárolt egyéb információkkal. Ha a számítógép képernyőjén megjelenik egy kép akkor azzal valamilyen módon meg kell találni a kapcsolatot: meg kell nézni hogy holérzékeny hol vannak "hot spotok" merre van a továbblépés útja elrejtve. A képből interface lesz és így be lehet lépni a kép kognitív terébe; erre a műveletre a kéz a legmegfelelőbb eszköz. Az érintéssel a rajzolással és a tapintással analóg módokon kerülünk interaktív kapcsolatba a tartalmakkal. A digitális képek a multiszenzorális illúzió: a tökéletes és komplex folyamatos és interaktív egyetlen kép irányába tartanak. A különböző digitális eszközök konvergenciája oda vezet ahol a kép a valóságba olvad és megszűnik. Ebben a totális képben a kéz navigációs eszközként működik: a virtuális valóságban a rámutatás egyenlő az odamozgással. A kézből ikon lesz interface-t kezel s bár finomsága messze nincsen kihasználva mégiscsak az első testrészünk képviselőnk a cyberspace-ben.

A technológia egyre inkább olyan új eszközöket ad a kezünkbe amelyekkel kapcsolatban lényegi szerepet játszik a potenciális felhasználó: nem fogják ugyanis gyártani az eszközt ha nem lesz nagy menynyiségben eladható azaz sikeres. Ugyanakkor azonban nem léteznek még rájuk vonatkozó igényeink nincs olyan emlékünk amelyhez ezek felhasználását?kötni lehetne. Eszközeink többsége referenciamentes; csak használatbavételük során tanulhatjuk meg hogy pontosan mire is alkalmazhatók mi lehet funkciójuk üzenetük értelmük miben egészítik ki és/vagy alakítják át a korábbi médiumok alkalmazását. Nagyon általánosítva azonban már most is lehet annyit mondani hogy a medializáció legalább egy nagyon pozitív eredménnyel járt: megjelent egy olyan újfajta képesség amely nem egy eszközhöz vagy egy konkrét műfajhoz kötődik hanem azoknál általánosabb. Médiatudatosságnak nevezném ezt.
A médiatudatosság visszacsatolásra alkalmas pontosabban éppen az a fő funkciója hogy visszacsatoljon. Az újabb technikák egy sor olyan kérdést és problémát vetnek fel amilyet a régebbi technológiák műfajok kifejezőeszközök nem tettek és az így megszerzett tudás visszacsatolható a már jól ismert hagyományos referenciális kifejezésmódokhoz. Az új médiumok így a régiek felhasználását is megreformálják. Az a fajta új ismeret amelyet egy új eszköz birtokbavétele jelent visszacsatolva a hagyományos médiumok területére azt eredményezi hogy bizonyos funkciók elválaszthatóak lesznek egymástól. A könyv mint médium rengeteg funkciót magára vállalt olyanokat is amelyek teljesen ellentmondanak az ideális könyv koncepciójának. A lexikon vagy a telefonkönyv - mint két szélsőséges eset - fizikailag is a könyvnek mint médiumnak a határaiba ütközik. Azzal hogy megjelent a digitális adattárolás a könyvmédium - az új tudatossággal gazdagítva és ezt visszacsatolva - képes arra hogy saját magát önreflektív módon újradefiniálja vagyis gyakorlatilag le tudja magáról választani azokat a funkciókat amelyek nem közvetlenül a lényegéből adódnak.
Ahol minden praktikus ismeret közvetíthetővé válik és az élmények többsége közvetett módon jut el hozzánk ott a luxusnak a kivételezettségnek a különlegességnek fontos eleme lesz mindaz ami nem közvetett amihez elengedhetetlen a személyes jelenlét. Vagyis amikor egy adott esetben redundáns verbalitás mellett egy kizárólag az egyidejű jelenlétben kibontakozó kapcsolat keletkezik amelyben ugyanakkor a résztvevők közötti kommunikáció totális. Totális abban az értelemben hogy nemcsak a szigorúan vett (azaz medializálható) információátadási csatornákra korlátozódik a figyelem hanem kiterjed mindarra ami emellett létezik még. Gesztus metakommunikáció szín szag tapintás - működhet a kéz. Egy tökéletesen medializált világban végül is a magánélet mellett a művészet az amely nem válik teljesen közvetíthetővé és így a közvetlen érzéki tapasztalás terepe maradhat. A nézőnek saját személyes irreverzibilis idejét kell arra áldoznia hogy egy műtárggyal kapcsolatba kerülhessen - csakúgy mint a magánéletében egy másik emberrel kapcsolatban. Nyilvánvalóan léteznek megfelelő technikák arra hogy miként lehet szükség esetén (a kezet kiiktatva) az én-te viszonyt a dialógust praktikus és hatékony információcserére szűkíteni amely természetesen megkönnyíti az ismeretszerzést vagy a társadalmi együttélés megszervezéséhez nélkülözhetetlen szimbiotikus összehangolódást - ám ezek mind elszegényítik az élmény teljességét és praktikus akár szimultán is gyakorolható tevékenységgé szűkítik a másikra való koncentrálást az egyszeri irreverzibilis időben zajló személyes tapasztalás kalandját.