Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 127–128. szám

Jovica Aćin

Az irodalom¬kritika és a mate¬rialista olvasás 1.

1975. november 3.

A kritika szakadatlan árulása: minduntalan elhalad lappangó vagy alábecsült ér­tékek mellett. Peremvidékén egy egész elmellőzött vagy egyenesen megtagadott világ létezik, s ez a világ kívülmarad önmegismeréséinek hatósugarán. Távol az új­raértékelés lehetőségétől ez a félreálított világ termékeny többlet s egyben hiány is — a hiány többlete —, amelyet a kritika mindenkor szigorúan körülhatárolt rendszere, ha időben mégoly változékony is, formai és tárgyi szempontból bár­mennyire dinamikus és expanzív, kitartóan áhít, ide konokul eltagad. Vágya feltár­ja, érdeke eltakarja. A hiánnyal való gazdálkodás határtalansága kereszteződik a többlettel való gazdálkodás véglegességével. A politikai és az ösztönös ökonómia ideológia és elfojtás eme egymásra találása fényt vet az irodalomkritika perem­vidékére, az irodalmi mű értékelésének és tolmácsolásának eme eddig nem méltá­nyolt, döntő fontosságú területére. Története során az irodalomkritika — de a mű­vészetekhez és az irodalomhoz ilyen vagy olyan módon kapcsolódó egyéb elméleti diszciplínák is (az irodalomtudomány, illetve az irodalomelmélet, az esztétika és a poétika, a retorika, a művészettörténet és egyebek) — több-kevesebb nyíltsággal állandóan tagadta ennek a produktív fehér foltnak, a szem eme vakfoltjának a lé­tezését, amely mostanára, a hagyományos ismeretelmélet összeomlásával, a rész­leges ontológiák gazdasági alakzatainak szétzúzása, mindenfajta emberi gyakor­lat eredendően materiális voltának a feltárása után — ami mindenekelőtt és leg­főképpen Marx érdeme —, a kitárulkozás csírájává válik, a műbírálat és szövegkutatás kritikai-elméleti gyakorlatának minden klasszikus, metafizikai feltételezését romboló törekvés forrásává. A kritika senkiföldjén, peremvidékén elhelyezkedni ugyanis nem más, mint Szakítás a klasszikus filozófiai irodalomszemleletnek a kritika iránt támasztott minden feltételével. Ennek érdekében mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk, mit takar ez a vakfolt, mi lényeges szorult az irodalomkritika szegélyére, mi a kulcsa a kritika árulásának. A feleletet a leomló klasszikus télte­lek romjai alatt leljük meg, a kritika tartópilléreinek genealógiájában. Mit rekeszt ki, miről hallgat a kritika. Mert valójában az által létezik, amit elhallgat. A hiány­zó éppen hiányával épül be a kritika szövegébe. S tulajdonképpen ezt tagadná az ittlét minden kritikai metafizikája, ezt az útalapjaiban meghatározó »áthúzott« eltérést.

Tartalom ás forma, lényeg és kifejezés, külső és belső, anyagi és szellemi, jelentő és jelentett stb. tradicionális ellentétpárjai csak pofonegyszerű dolgok megkerülésé­re jók. Erről győznek meg bennünket az elméleti kutatások legújabb fejleményei, a főképpen a post-strukturalista írás- és jelelméletek áltál Marx, Lenin és Gramsci munkái nyomán (termékeny kitérővel Nietzsche és Freud felé) kibontakoztatott elhatároló gondolkodás és az oszthatatlan anyagiság elve. Az eltérések logikáját követve, az újkeletű íráselmélettel, a különneműséget mint az oszthatatlan anyagi­ság motívumát követve az emberi gyakorlat fejlődéstörténetében, láthatóvá lesz az ún. irodalomkritika racionalisztikus elferdülése, radikális törése, amely köré, mint sajátos alibi köré, körülhatárolt tárgykörként, meghatározott módszerként építette magát, mintegy az önmagára soha rá nem kérdező tudományosság ideologémájaként; a logos autoritását erősíti eközben, és — jogos félelmében, hogy annak »beíródása« minden törvényt felborítva végérvényesen megszűnteti a meta-beszéd lehe­tőségét — elmellőzi, félreteszi, peremére szorítja a kritikai beszéd igazi szubjek­tumát.

Peremvidékén e szubjektum helye a textus és az olvasás helye volt. Ezért halaszt­hatatlan feladatunkká lett e peremövezet feltárása, melynek termékeny csöndjé­ben, a konstrukciót megbontó eltéréseikkel hatnak írás, olvasás és szöveg. Csak erről a szegélyről kezdhetjük ki mindazokat az ideológiai alakzatokat, melyekben a kritika alakot öltött története során, s melyeket a metafizikai irodalomszemlélet, elmélete kialakításában az irodalomra tukmált. Az irodalomelméletben, az esz­tétikában, az irodalomkritika [gyakorlatában lejátszódtak mindama hátráltató fo­lyamatok, melyeknek köszönhetően megsokszorozódtak az irodalom és a művé­szetek marxista megközelítésének (hamis) akadályai; s abban egymásra találtak, hogy visszaszorították a szöveg és az olvasás produktív műveleteinek problema­tikáját, a grammatológia, tehát az írás (mint dolog és mint folyamat) kérdéskörét, mégpedig olyan fonológiaközpontú rendszer metafizikai kivitelezésével, amelyben az írás csupán az élőbeszéd meghosszabbításának lekicsinyelt segédeszköze. A jel ideológémájaként, a társadalom és a munkamegosztás nyelvi ideológémájaként a kritika a maga kalauza, a gyakorlat semmibevevésének eldorádójává vált, a gya­korlatot semlegesnek, áttetszőnek és ha metafizikájában mégoly bravurózusnak is, mégis csupán technikai jellegűnek deklarálta. A kritika minden klasszikus tétele pusztán mellékes technikai műveletté alacsonyította az olvasást, s ezzel — a kire­kesztés és az illetékesség jogán — elszakította az irodalmi formaiként tételezett nyelvelt minden materialista vonatkozásától, s a maga zónájába vonta. Ilyképpen ezeknek az alapelveknek a lebontásában mutatkozna meg a materializmus eltökélt­sége, elszántsága, hogy kikezdi az irodalomkritika vezérelvének mindmáig alapve­tően háborítatlan érvényesítését.

Az irodalomkritika klasszikus tételei

Ha jóhiszeműek akarunk lenni, általában egy sor többé-kevésbé időszerű, valamint egy sor (ténylegesen vagy látszólagosan) elavult kritikai véleménynyilvánításra hivatkozunk. Az egyes kritikai áramlatok elméleti rendszeréneik kétségtelenül mindig egy vagy több tudományág képezte a tartópillérét. Ez az elméleti alapvetés az­után a kritikai gyakorlat belső koherenciájának ideológiai tényezőjévé vált. Ama diszciplínák közül, melyekre a kritika hivatkozik, elsősorban az újabban egyre dif­ferenciáltabban (fenomenológiai, egzisztencialista vitalista, pozitivista stb. kriti­kaként) érvényesülő filozófiáit kell kiemelnünk, továbbá a pszichoanalízist, az álta­lános nyelvészetet és a szemiológiát, a szociológiát (elsősorban a megismerés szo­ciológiáját), az antropológiát és a matematikát. Jóhiszeműségünk könnyen tévútra vezethet bennünket, mivel aki jóhiszemű, az inkább a kritikai baklövések létrehozta címkékkel, rangsorokkal törődik, semmint magával a szöveggel és általános fel­építésével. Így találjuk magunkat szemben a válság látszatával. A válság közvetlen tüneteiként felsorolt tényezők általában csupán külsőségesek, s főként azzal állnak összefüggésben, hogy a (kritikát rendkívül érzékenyen érinti a támaszául szolgáló elméleti rendszer miniden változása, amit — a hitelesség látszatának megőrzése céljából — minden alkalommal az irodalmi gyakorlatban bekövetkezett változással indokol meg. A válság során meginognak az adott időszakban megdönthetetlennek hitt tételeik, s a kritikai módszer elfogulatlansága érdekében az addig domináns szellemi-elméleti áramlatok újabbaknak adják át a helyüket. Az irodalomkritika kétségtelenül változik, változásai azonban sohasem bontják meg az alapképlethez való következetességét; elsősorban más szellemi területeikről a kritika fegyvertá­rába ikerült önálló összetevők iránti következetességét érintik. A változások hatása inkább metaforikus, mintsem tényleges. A válság nyelvének fedezékében a kritika önvizsgálata tör — korántsem válságban — élőre. Ez a nyelv szükségletet jelez — a modern kritika egyre inkább szükségét érzi annak, hogy behatóbban tanulmá­nyozza a kritikai tevékenység eredetét és létfeltételeit. A válság szükségszerű meg­látása az önvizsgálat szükségszerűsége. Korunk kritikájának létformája éppen ezért a válság, pontosabban a kritika által létrehozott válságképzet vállalása. Ugyan­akkor — és ennek stratégiai természete szemmel látható — ez az irodalom (és az irodalomszemlélet) átalakulásának pártolása is. Súlyos tévedés lenne Mallarménak a vers válságáról szóló sorait szó szerint venni. Csak kifogás ez, ürügy a maga költői vállalkozására, a költői nyelv szövetében bekövetkezett törés, az irodalmi szöveg egyfajta diszlokációjának, nem pedig a szerző által holmiféle »vihar« kavaróiként említett, rég elfeledett költők meghirdette »válságnak« a regisztrálása. A válság tehát annak a pillanatnak a termékeny illúziója, amikor a kritika előtt felvetődik önnön szükségességének a kérdése. És viszont: amíg a kritikán bélül fennáll a mű különféle (életrajzi, filozófiai, történelmi), egymást ki nem záró meg­közelítési módjainak a lehetősége, addig semmi sem viheti a kritikát arra a kriti­kus pontra, hogy rákérdezzen saját magára, saját eredetére és irodalmi szükségszerűségére. Ezt a korszakot ezért nem nevezhetjük az irodalomkritika igazi korá­nak. Még a legnaivabb, ismertető jellegű, olvasásra biztatva vagy attól eltanácsol­va értékelő »napi« kritikai tevékenység is töretlenül ragaszkodik valamilyen kiin­dulóponthoz, módszerét e kiindulópont szavatolta és a vele való egyetértésével újra meg újra megerősített gyakorlatiként kialakítva. Még fokozottabban érvényes ez az ún. »akadémikus« kritikára, amely pozitivista kizárólagossága folytán műfaji kérdésekre szorítkozik (a klasszikus műfajelmélet keretein belül), forrás- és hatás- kutatásra, a mű lélektani és történelmi keletkezésitörténetére, s köziben nem törő­dik a maga irodalmi funkciójával, feláldozza saját poétikájának miniden esélyét, hogy a »látszólagos« objektivitás igézetében egyértelmű nyelvi konstrukcióként mutathassa fel a műalkotást. Szilárdan bízva nézőpontja kiváltságos voltában, kölcsönözze bárhonnan is »tudományosan« elfogadott és hitelesített eljárásait, abban a tévhitben ringatja magát — tartósan —, hogy létezik egyetlen végleges interpretáció.

Jó szolgálatot tesz-e az irodalom tanulmányozásának a kritika, vagy rosszat, nyi­tott kérdés marad ma is, amikor egyetlen irodalomtörténet sem veheti magának a bátorságot, hogy megtagadja a kritika létjogosultságát, noha a kritika ellenőrizhe­tetlen vállalkozásai meg-megbolygatják bejáródott működését. Kétségtelen tény azonban, hogy a modern kritika érzi eredete és létjogosultsága tanulmányozásának fontosságát; érezhető az a törekvés is, hogy e kérdéseket igyekszik összefüggésbe hozni elméleti törekvéseiből következő sajátos célkitűzéseivel. Ilyen szempontból beszélhetünk igazi irodalomkritikáról: önmagáról való tudása itt tetőzik, önleleplezőn, mert öncsalását, a kritikái tettnek az önreflexió révén tökéletessé csiszolt módszertani elveik és az ezeket megalapozó alaptételek érdekében történő eláru­lását leleplezi. Modern kritikán elsősorban az európai kritikát értem, azt a kri­tikát amelyet az orosz formalizmus, a német Literaturwissenschaft, a schleiermacheri és Dilthey-i hermeneutikai reflexiók tapasztalatai, továbbá bizonyos mér­tékben az amerikai és az angol új kritika eklektikus eljárásai, a pszichoanalitikai eljárások eredményei (Gaston Bachelard, ami a szubsztancionális imaginációt il­leti, Freud és Lacan neofreudizmusa a tudatalatti és az ösztön irodalmi művi vetülete vonatkozásában), az antropológiai (Lévy-Strauss) és a lingvisztikai-szemiológiai kutatások vívmányai ihletnek. A térhódító strukturalista gondolat rést ütött azoknak a tudományágaknak a módszerem, hatásköri rendszerén, amelyek­nek ma oltalmát keresi a kritika. A mai európai kritikának így, tekintettél arra, hogy a benne lecsapódó sokféle tapasztalat is strukturalista indíttatású, bárhon­nan is kölcsönözze nyelvét, egy strukturalista poétika megalkotása adja kritikai teherbírását, önvizsgálati hatótávolságát, olyan poétikáé, amelyben lényegi mi­voltukban, megtisztultan láthatja viszont feltevéseit. Hogy az európai kritika ön­magára talált, autentikus kritika, az egyáltalán nem értékítélet, hanem inkább leíró, és mindenképpen ontológiai meghatározás.

A mai európai kritikának a kritikai foglalatosság ama harmadik, valóban irodal­mi funkciójához igazodó kritikai műveletsorra esett a választása, s eredete és lét­feltételei után kutatva szellemtörténeti jelleget kapott (Geistgeschichte). A gondol­kodásról való gondolkodás, a tudatról való tudat, az irodalomról szóló irodalom, a beszédről való beszéd történetévé vált tehát, metabeszéddé, ahogy Roland Barthes mondaná. Filozófiai nézőjpontja a transzcendetális motívumokkal szükségszerűen át­szőtt tudatfilozófiáé. Egy jelölésgyakorlat — az irodalom — jelöléseként a kritika ab­ban látja feladatát, hogy jelentőt állíthasson a jelentő mellé, azaz hogy a műalkotástól mint jeltől utat találjon a műalkotáshoz mint jelentéshez (vagyis a jelek rend­szeréhez, mely, mivel totalitás, a végső szintézist gátló minden különbséget eltörlő, megsemmisítő transzcendencia is). Ebből a rejtett hegelianizmusból egy jot­tányit sem enged a kritika. Kérdéses azonban, hogy ez a rejtett »hegelianizmus« beilleszkedik-e a hegeli gondolat egészébe, a Hegel által javasolt igazság-rendszerbe, különösen ha tudjuk, hogy metafizikai indíciói sokasága mélyén a kitárulko­zás, önfeltárás kevéssé demisztifikált törekvését is őrzi. Ezt a figyelmet érdemlő önfeltárást egyelőre még csak sejthetjük az irodalomkritika megtagadott perem­vidékén (feltárására Jacques Derrida tett kísérletet a George Bataille-ról és az Antonin Artaudról, továbbá — összetettebb módon — a Mallarméról szóló írá­saiban). A kritika tudatfilozófiához való tartozásának legékesebb bizonyítéka ko­runk egyik legnagyobb élő kritikusának, George Poulet-nak az életműve, aki vi­lágosan és egyértelműen állítja, hogy a kritika egy másfajta tapasztalat megraga­dására törekvő tapasztalat, vagyis egy előző tapasztalat meghosszabításaként — Dilthey Erlebnisséhez hasonlóan — kialakított személyes tapasztalat. Két tudat e koincidenciája természetszerűleg az én önfeláldozásával jár, valamiféle paramnézissel, melyben amit látunk, az egyben sohasem látott is. A kritika tehát annyi, mint kölcsönadni tudatunkat egy másik szubjektumnak, behelyettesíteni e másik szubjektum más entitásokkal való viszonyaiba. A szubjektum, amely a művet ol­vasó kritikus helyébe lép, sohasem lehet azonos a szerző személyével — ezzel Poulet tisztában van —, a kritikus egy határtalan tudatot bocsát magába, amely a mű egészére önnön ébredésének, kialakulásának gyújtópontjából lát rá. E gyúj­tópont körül örvénylik a mű egyszerre imaginárius és valóságos egésze. Ebben mutatkozik meg a kritika célja. A kritika olyan struktúra tehát, amely mindent be tud fogadni, minden jelet a másik jel ellenében értelmez, olyan struktúra, amely a részleteket zárt rendszerbe foglalja, s amely végeredményben maga is szerves része az olvasott mű tartalmának. A strukturalista kritika, a kritika min­denkori eszményeként, mint az egyetlen lehetséges kritika, végül megvetette alap­jait. Strukturalista lévén, céljai teljes tudatában tehát, rögzítette íratlan szabá­lyait. Alapvető eljárása: a részeket amihez tartoznak: az egész összefüggéseiben látni. Az irodalmi mű mint nyelvi anyagban megvalósított totalitás alaptörvényeit tartós alaptörvényekké nyilvánította. Kissé meglepő, de irodalmi szerepköréiben az irodalomkritikát talán Marcel Proust határozta meg legpontosabban: »Azok a művészi alkotások tökéletesek, amelyeknek egyetlen vonása sem különül el, me­lyekben minden elem rendre más elemek által nyeri el létezésének értelmét, mint ahogyan maga is értelmét adja más elemek létezésének.« Tálán az is furcsán hangzik, hogy Poulet-t vagy a kritikai megközelítés módozataiban hozzá közel álló­kat (jórészt Bachelard mitopoétikus »pszichoanalízisének« ihletettjeit), Jean Starobinskit, Jean-Pierre Richard-t, a régebbiek közül pedig Maurice Blanche-t, és Jean Rousset-t (akiket a kritikai eljárásaik elmélyítésében mutatkozó különbségek miatt legalábbis — és ez fontos —, nem vehetünk egy kalap alá) — strukturalis­ta kritikusoknak tekintjük. A kritikai önreflexió révén azonban tagadhatatlanul kapcsolatba kerülnek a strukturalista kritikával, mégpedig olvasói eljárásaik elő­bukkanó váza által, szándékuk által, hogy a kritika elfogadott vezérelvei: a tota­litás, a struktúra, a forma (nevezzük bármi néven az egészben uralkodó belső koherenciát) — magának a műnek a totalitását helyezzék előtérbe. Számos olyan modern kritikust említhetnénk még, akik kritikai krédójuk alapján — a látszó­lagos különbségek ellenére is — hallgatólagosan egyetértenék a strukturalista kritika által a kritikai ténykedés ősokaként (feltárt alapelvekkel.

De most tegyük félre a jóhiszeműséget. Fel kell vetnünk a kérdést, milyen mó­don alakítja ki rendszerét és a reá alapozott tételeit a strukturalista kritika, mi­ben és miért vall velük kudarcot, mi az, ami elől megfutamodik, amit szemle­hunyva elejt, hogy ezáltal a kritika önmagáról és saját (állítólagos) válságáról alkotott illúziója a kritikai vizsgálat öniróniájába torkolljon. Szükség mutatkozik ugyanis a szöveg, az olvasás és az írás elhatárolására, arra, hogy tisztázzuk az e jelenségek közötti különbségéket a strukturalista kritikában. Hogy milyen nagy mértékben elmosódnak a különbségek, hogy háttérbe szorul az olvasás mint ma­teriális aktus — mindez kiviláglik az európai kritika szinte démoni (ön)iróniájából, abból tudniillik, hogy a kritikai szövegek vízválasztóján, az eltérésék fabrikálása és redukálása között, a metafizika és a nem-metafizika határmezsgyéjén a kétségbeesés leleményességével erőszakolja a középpontba az »olvasást«. De miféle »olvasást«, az olvasás mely vonatkozásait? Ismét csak a totalizált olvasást. Az egyöntetűség, a totalitás, a transzcendencia, a homogenitás nevében felépülő önkéntelen irónia, e fokán, kétségtelenül bonyolultabbá teszi a maga előfeltéte­lnek (az egész klasszikus, metafizikai, logocentrikus feltételezésének, a közvetlen jelenlét, a mindent beragyogó logos feltételezésének és általában a tudatfilozófia és az idealizmus mint olyan minden fogalmának) leépülését.

Kezdjük idézettel. A strukturalista módszer kritikai változata »valamely mű egy­ségének a rekonstrukcióját szolgálja, azonos annak koherencia-elvével« — írja Gerard Genet 1964-ben. A strukturalizmus ilymódon a Leo Spitzer által immanens kritikának keresztelt, a mű belső, magánvaló poetikus szervezettségét vizsgá­ló kritika letéteményeséként jelentkezett. A strukturalista kritika mindent elkö­vetett, hogy megmentse az immanens tematikai tagolás elvét a szétforgácsolódás állandóan fenyegető veszélyétől. Genet idézett szavaiban mindenestül benne van az egész strukturalista kritikai eljárás. Tömören: igazolása és módszeres magin­doklása ez annak, hogy a mű egész harmonikusan összehangolt struktúrahálózata egységes. Genet a továbbiakban kifejti, hogy a struktúrák a mű magjában he­lyezkednek el, a mű »latens tartószerkezeteként«, s ilymódon »egyfajta geometriai (arány)érzék (nem geometrikus tudat)« számára objektíve elérhetők. Noha kri­tikai hozzáállásában különbözik például a fenomenológiai kritikától vagy a Spit­zer féle hermeneutikai-immanens stíluskritikától, a strukturalista kritika lénye­gében ugyanazt tekinti tárgyának, mint e két kritikai irányzat, csupán radikáli­sabban fogalmazta meg az irodalomkritika klasszikus tételeit, úgymint a totali­tás tételét, olyan tételeket, melyeknek érvényessége nyilvánváló. Az egységesség rekonstrukciója így a strukturalista kritika változata egy kritikai sarktételre, jegye annak, hogy maga is a nyugati szellemnek, a nyugati szellem (történetének terméke, annak a szellemtörténetnek, amelyben a koherencia feltételei az értékek hierarchiájában mindig is az alkotás, a mű, a gondolkodás, az itt-lét metafizikája, az igazmondás, az élő szó stb. feltételei voltak.

A strukturalista kritika a gyakran a műalkotás, a közvetlen alkotó tevékenység készletén élősködő intellektuális tevékenységnek tartott kritikát — visszahódítja az irodalomnak. A strukturalista kritika zászlóvivője hangsúlyozza, hogy öntör­vényű szöveg írója, tehát megalkotóija, amely amennyire az olvasott mű struktúrájának, annyira a műalkotást vizsgáló szubjektum struktúrájának is a hordo­zója. Nem véletlen tehát, ha Proustra hivatkozik, aki még a Saint-Beuve ellen írt tanulmánykötetében is maradéktalanul író, s aki talán a legszigorúbban hatá­rozta meg a módszer kulcsfogalmát, a struktúrát. Mint Genet mondja, a modem kritikát azok művelik, »akik maguk nem hoztak létre egyetlen művészi alkotást sem, illetve akiknek a műve valamiképpen az a központi üresség lehetne, az a mély passzivitás, melynek kritikai munkásságuk mintegy az öntőformáját mintázza«. A kritika ez esetbein a művészi alkotás egy fajtája, értékben is egyenrangú vele. Az irodalmi mű és a kritikai alkotás kiegyenlítése illetve kettőjük éles elkülönítése — legalábbis a modern kritikában — egy tőről fakad. Az is igaz, hogy sok esetben a szépírók is ólnak a kritikai módszer adottságaival, noha na­gyon óvatosan kezelik azt a (vitatható) tényt, hogy a kritikus egyszerűen közve­tít, s nem teremt, megvalósít. S mégis, az átrendezés, beavatkozás feltárás is egyben, olyan tevékenység, melyet a modern kritikusok erősen költői természe­tűnek tekintenek, s Maurice Blanchot illetve Luis Borgés példáját említik, akik­nél egészen elmosódik a határ a kritikai és a szépírói tevékenység között. Maga Borgés is megállapítja, hogy »a nagy költőt nem a képzelet teszi, hanem a meglátás«. Genet ezért szándékosain megkerüli a kritikai és a művészi tevékenység közötti kettősséget, hogy a hangsúlyt az írás két funkciója, a kritikai és a költői közötti különbségre helyezze, melyeket egy-egy alkotáson, irodalmi műfajon, pél­dául a regényen belül is szembeállít. Az elkülönítés és az azonosítás irányának azonosságában, a két eltérő gesztus azonosításában valójában a struktúra, a mű­alkotás lényegi megismerése iránti igény mutatkozik meg. Ha ez az elkülönítés ellentéte a kritikai tehetetlenségnek, akkor a két ellentétes momentum egybeol­vasztásának banális szükséglete végső soron mégis a kritika tehetetlenségét bizo­nyítja. Sőt, formulációiból ítélve a strukturalista kritika valószínűleg éppen ezzel próbálja álcázni tehetetlenségének tényleges okát, megtorpanását az olvasás át­látszatlan produktivitása előtt. A kritikai ösztön magát szeretné viszontlátni a sajátos világképet, nyelvi szövetet teremtő alkotói művelet művészi jegyeiben. E vágy magamagát leplezi le, akárcsak az írás ösztöne, ha eltagadja eredendő vágyát az olvasásra, az olvasás írással való kitöltésére. A forma, a struktúra csodálata ott kezdődik, amikor zárójelbe tesszük az alkotói intenzitás megtestesí­tőjét, amikor már nincs erőnk a struktúrateremtő erővonalak követésére, arra, hogy megfontolatlanul ellenük szegüljünk, egyszóval hogy magunk is alkossunk. Genet megfogalmazása azt takarja, hogy kritikára éppen a gyengeség, a vereség késztet, serkent. A modern kritikát elbűvöld a struktúra, a totalitásként félfogott forma. Újabb bizonyítéka ez annak, hogy az irodalomkritika lényegében mindig is strukturalista volt, s ma is csupán ilyen formában létezhet, valamint, hogy mint irodalomkritika a szellemi élvezet növeléséhez mással, mint önmaga fejlesz­tésével, tökéletesítésével nem járulhat hozzá. Önreflexiója mai fokán, csúcs­pontján a strukturalista kritika semmiféle újítást sem engedhet meg magának. Egyetlen szabad ösvény áll előtte: saját eredetének, lényegének feltárása, egyszó­val annak belátása, hogy a nyugat metafizikai történetének terméke. Mit tehet a kritikus? Genet e szavakkal zárja a modern kritika útjairól 1966-ban megtar­tott kongresszuson felolvasott tanulmányát: »Akárcsak az író, maga is író emberként, a kritikus csak egyet tehet (mert egyet jelentenek): hallgathat, írhat.« Er­ről az írásról, erről a hallgatásról lesz szó a továbbiakban.

Még a győzelmi mámortól ittas kritika sem tud szabadulni attól a melankolikus sejtelemtől, hogy a tűz, a féktelen lobogás nem őt illeti meg: a műalkotást nem a róla való értekezés teszi, hanem az, amiben ez az értekezés elszakad tőle. A kriti­ka végezte rekonstrukció legraffináltabb fogásaiban is csak egy meglevő konstruk­ció rekonstrukciója. A kritika évszaka az ősz. Mint az évszakok közül az őszre, rá is az ismétlés marad, a műalkotás harmonikus körfolyamatainak keresése, mintegy önmaga igazolására.

Nyilvánvaló, hogy a kritika (totalitásra törekvő) strukturalista távlatai nem ta­gadják a tartalmiságot. Jel és jelentés a struktúrában nem különülnek el, együt­tesen lépnek fel a műalkotás történelmi és életrajzi-lélektani eszközökkel szegé­nyesen jelezett időbeli meghatározottságait háttérbe szorító térbeli meghatáro­zottságaiban. A struktúra ugyanis nem azonos a puszta formával, kölcsönösség is, mely a totalitást adja; a struktúra forma és jelentés egysége — erre céloz Jakobson is a metonímia és a metafora egyértelműen szemantikai kategóriának bevezetésével a strukturalista poétikába, ezt jelzi továbbá Genet kiállása az »újretorika« mellett, valamint Rousset tanulmánykötetének árulkodó címe az Alak és jelentés (Jacques Derrida találóan bírálta az Írás és különbség első esszéjé­ben — alapjában véve az ő gondolatmenetét követem magam is). Éppen ezért a strukturalizmus szószólói sohasem is vetették el az imagináció fogalmát. Kétértelműségében ugyanis ez egyértelműen fedi a struktúra fogalmát, melyben egy a beszéd (mint forma) és a jelentés. Sőt, az imagináció is — Bachelard-tól kezdve Poulet-n át Jean Pierre Richardig és Jean Rousset-ig — tisztán műveleti haszná­latból a tematika fogalomkörébe került át, minit ahogy a struktúra is a formalista kontextus már-már technikai jellegű naivitását levetkőzve tematikai fogalommá vált. Az imagináció bekalkulálásával a strukturalista kritika magyarázatot talál a struktúraként és megbonthatatlan totalitásként tételezett mű talányos erede­tére is. Az irodalmi alkotó tevékenységet összefüggésbe hozza a művészetek fő funkcióját jelentő imaginációval, a konceptuális gondolkodásmódtól független szabad alakítás, általánosítás, szervezés funkciójával. Az imagináció révén a struk­turalizmus bemerészkedik a költői szabadság térségeibe.

Az imagináció jóvoltából a kritika egy világ parergájának megteremtésévé lesz, egy függelékvilágot csatol hozzá. Általa végső soron lehetővé válik számára, hogy tárgyaként magát azt a térközt nevezze meg, amelyben a mű energiája áramlik, a puszta távollétet, amiről Mallarmé álmodott egyetemes Könyve kapcsán, a sze­mélytelenséget, amely mellett Blanchot tör lándzsát mallarméi utakat követő kritikai vállalkozásában. Az alkotó képzeletnek már Kant is elsőrendű fontosságot tulajdonított A tiszta ész kritikájában — részben innen erednek Emmanuel Levinas ellenvetései, aki a strukturalizmust transzcendentális szub­jektum nélküli kantianizmusnak tartja. Bevonásával, úgy tűnhet, a strukturalista műveletsor olyan rejtett erők birtokába jutott, amelynek révén eljuthat a mű homályba vesző forrásvidékére, nem a jelentés eredetéhez, hanem az irodalmi te­vékenységet az írás, olvasás és textus működésére tagoló megoszláshoz. Ezen bu­kik akarva-akartalanul a strukturalizmus, megbukik, mihelyt megfeledkezik az írás eredendő jelenlétéről az ún. beszédben, az élő szóban, mihelyt háttérbe szo­rítja magának az olvasás jelentést kötő és oldó műveleténék nem homogén, textuális beavatkozásait, mert hiszen a mű olvasás előtti vagy olvasás utáni értelme nem létezik; s az olvasás művelete olyan folyamat, melyben olvasott és olvasatlan, létező és magíratlan szövegek különbségeik redukálatlan pluralitásában va­lóságos kísértetjárást rendeznek, amelybe egyszóval belejátszik az olvasott mű »uszályának«, »csóvájának« intertextuális hatása. Elbukik, mert nem tud hidat verni a műalkotás és a szöveg két partja, avagy a hérakleitoszi módon egy és mégsem azonos két folyó közé. Most már világos lehet előttünk, miért kezeli úgy a strukturalizmus a struktúrát, a forma és a jelentés egységét, a mű formáját és a forma művészetét, mintha nem lenne történelme, keletkezéstörténete. Fent em­lített könyve előszavában Jean Rousset a következőket írja: »Lehetséges-e egy­szerre, egyazon eljárással megragadni az imaginációt és a morfológiát? Ezt sze­retném megkísérelni... Egy homogén valóság szimultán értelmezését komplex eljárással.« Alkalmazása sikerességétől függetlenül már megfogalmazása is vere­ség egy olyan kritikai szöveggel szemben, amely túllépne a logos, a (totalitás, a homogenitás mégoly korszerű formában jelentkező hagyományán. Genet »geometriai (arány)érzéke« is csupán a gravitációs erőt, az anyagiság, testiség hatalmát nem ismerő euklidészi geometria szelleme, amely végső soron tanácstalanul áll a szövegtérben a szöveg egyetlen törvényszerűségeiként szabadon csapongó erő előtt. Az egyértelműen belső erők képét mutató, a hegeli dialektika ellenére sem külsőséges, a szimmetria elve általi minden tagadást elvetve minden hagyomá­nyos oppozíción felülemelkedő felszín sohasem szerepel ebben a mértaniasságban, mely egy síkba vetítő eljárásaival a forma és a statikus jelentés puszta alap­rajzává egyszerűsíti a textus élő szervezetét. Metafizikai intenciója áll jót a geometrizmusért, a totalitás, valamint a homogenitás és annak az idealista dialek­tikában legteljesebben megvalósuló kifejezése iránti igényéért. Az egész struktu­ralizmust leköti ez az intenció és fenyegető veszélye. A jelentést kibontva a struk­túrából magával a feltárás műveletével egyben eltakarjuk. Azáltal tűnik el, hogy rátalálunk — s ez jelentené a strukturalizmus kezdetét és végét, a jelentés jelen­tésének teljes mértékű racionalizációját. A jelentés jelentésének felbontása azon­ban, ami feladata lehetne egy az áttetsző, homogén, totalitásra törekvő struktura­lista olvasástól különböző olvasásnak, éppígy tautológiához vezethet, mert egy jelenséget az őt létrehozó erőkkel magyarázni nem más, mint létrehozni. Mégis, a nyelv csupán azáltal az, ami, ami hiányával van jelen benne, megmásíthatatlan és megmásítatlan eltéréseivel tehát, így nyelv a nyelv, így feltétele, lehetősége a nyelvnek. A strukturalista kritika úgy mutatja meg a műalkotás értelmét, hogy egy­ben elrejti, s a felbukkanó majd elmerülő jelentésnek ez a mozgása a nyugati metafizikai filozófiának az alapvető metaforája, az igazság mint aletheia, a nyílt­ság és rejtettség metaforája. A strukturalista kritikában teljességében mutatkoz­nak meg a nem materialista olvasás nehézségei, de benne merül fel egyfajta más­ság lehetősége is, mely — talán túlságosan kíméletlenül és analitikusan, s így kételkedve önnön lehetőségeiben, abban, hogy egyáltalán lehetséges lenne kike­veredni a metafizikai lezártságból, vagyis az irodalomkritika megállapításainak véglegességéből — szakít az írás hallgatásával, a hallgatással és az írással, ami­re Genet tett fogadalmat, a hallgatás alibijével, és rámutat az olvasás tanulsá­gában mutatkozó minduntalan elsikkasztott hasadásra. Az olvasásba »beleíródik« a hallgatólagos, az, ami kimaradt a szövegből, rögzítésre várva, olyan kifejtett munkaként, mely eredetiségével, igaz álmával másvalamire utal, önmagunk »beleírása« és »kiolvasása«, szövegek és emberek szerény, igaz testvériségében — a másikra.

Mint ahogy bennünket álmunkban, nyelvbotlásainkban a tudatalatti, a kritika is úgy adja ki itt-ott bizonyos perceiben saját árulását, s ekkor, ha csak homályosan is, felsejlik előtte az, aminek a képe a kritika »vakfoltjára« esik. Persze, csak ha nem a totalizáló szemlélet neutrális síkjára, a homogenizáló és teleologizáló gon­dolat zászlajára való leképezés az egész (túlnyomórészben ez következik be). De már a kivetítés élessége is annak lehet jele, ami hiányzik. Így alighanem megbízhatunk Gerard Genet szavaiban, aki a strukturalizmusról és az irodalomkritiká­ról írt ismert esszéjével azt jelzi, hogy az olvasás problémája bekerült az irodal­mi szöveg kérdéskörébe. Az esszé azzal a felszólítással zárul, hogy hozzá kell lát­ni az irodalom és a nem-irodalom elhatárolásához. S ez a felszólítás végső so­ron az irodalom funkciójának történetét követeli, e történet kritikai és poétikai vonatkozásaiban. Alapjául, Genet szerint, az írás és az olvasás egymás általi köl­csönös meghatározottsága szolgálhatna. Az orosz formalisták és Jakobson az iro­dalmi tények differenciált természetrajzát tételezve úgy vélik, hogy az irodalmiság a nem irodalminak is lehet funkciója. A filmművészet megszületése nagymér­tékben megváltoztatta az irodalom státusát. Az irodalom szférája mozgásban van, s minden újraértékelése megingatja, átrendezi. Nem ártana elgondolkodnunk: nem számláltattak-e meg az irodalom magasztos Könyvének napjai? Annyi bizonyos, nem beszélhetünk többé általánosságokban az irodalomról, mintha léte­zése magától értedődő lenne, mintha a világhoz való viszonya nem változna. Egy olvasástörténet, csap le Genet, »az olvasás intellektuális, szociális, mi több, fizi­kai története« az, aminek a hiányát érezzük. »Ha hihetünk Szent Ágostonnak [Borgés utal erre], tanítómestere, Ambrus volt az antik korszak első embere, aki csupán a szemével olvasott, némán. Az igazi történelmet a csend eme fenséges pillanatai adják«. Írni és hallgatni így annyi, mint írni és olvasni, olvasni és írni.

A csend története úgy is története az olvasásnak, mint olvasás, az írásnak, mint írás. S ha az irodalomkritika története a metafizikai irodalomszemlélet történe­teként, az irodalmi mű mint üdvös totalitás történeteként az olvasás visszaszorí­tásának, egy olyan hallgatásinak a története, melynek megtörése »fejükről talpuk­ra állítva« megdöntené az irodalomkritika miniden klasszikus elvét, akkor kétség­telenül halaszthatatlan tennivalónk az eddigiektől eltérő módon vizsgálni az olva­sás kérdéseit. S ebben csak az segíthet bennünket, ami eltér a kritika klasszikus elveitől, ennek a vizsgálatnak a vezérelve a különneműség és az eltérés hozzá tar­tozó »fogalma«. Az ilyenfajta olvasásnak ama oszthatatlan másságként az anyag lesz az alapelve. Éppen ezért a materialista olvasás próbatételére érdemes terü­let elsőül és egyedül (anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk a korai materialis­ták hozzájárulását) a történelem, a materializmus története ós a materialista történelemszemlélet döntő fordulójpontja, a marxizmus. Brecht és Gramsci nagy­szerű példáját csupán megemlítve kíséreljük meg összeállítani a marxi, lenini ol­vasási eljárások konkrét szabályszerűségeinek opuszát.

Fordította: Junger Ferenc