Az irodalom-szociologiától a vers világáig

Végel László: a vers kihívása, Symposion könyvek 44, Forum, Újvidék, 1975

1975. június 2.

Hat közismert, többségében fiatal, esetenként vitatott, de szemléletében egyként modern költőnkről írt hat »esszé«-jét gyűjti egybe Végei László legújabb kötete, A vers kihívása. Szerzőnk eddig megjelentetett kritikái és egyéb elméleti írásai nyilván többszörösét teszik ki a közreadott 125 oldalnak, ami igényességre, a fiatal kritikusnak önmagával szembeni szigorúságára figyelmeztet bennünket. De nagyot akarására is, mert a cím a kritikus általánosabb — interpretáló, elemző, kommentáló — álláspontjával szemben a bírálva-teremtő részvételét, harcosságát hirdeti meg »kihívásá«-ban. Nem akar élveteg olvasó, hűvös regisztráló, irodalmi kataszter-készítő maradni; ehelyett álszerénység nélkül egyénisége teljességét hirdetve és keresve, eddigi élettapasztalatának és művészet- -eszményének kérdéseire költészetek elemzésével egy- időben kíván választ találni. De más oka is van arra, hogy esszét írjon. Tulajdonképpen azoknak vállalkozott a kritikai ismertetésére, akik, Gál Lászlótól eltekintve, ha nem is indultak Végellel egyidőben, mint Tolnai, Fehér és Domonkos, mégis vele párhuzamosan, az ő esztétikai szemléletétől is termékenyedve lettek olyanokká, amilyennek e könyvét méltatja őket (Pap József, Koncz István). Nemzedéktársak pillanatnyi megállója tehát e könyv; másmilyen hasonlattal: olyan családi kép, melyen az alkotó saját arcvonásai is felismerhetők, mert azonosnak érezve magát szeretteivel, róluk szólva minden egyes szava saját magát is jellemzi. E tény pedig némileg módosítja Végei László esszékötete címének jelentését. Ő ugyanis nem hívja ki e verseket — miért is vívna a vele azonos fronton levőkkel? Önellentmondás enne mégis a cím? Korántsem. Valami (ez esetben a vers) vagy valaki azonos táborba a közös ellenség ellen is kihívható, jóllehet a »meg« igekötős alak közkeletűbb. De ne kicsinyeskedjünk, hadd igazolja a Symposion szellemisége, amihez Végei László esztétikailag mindmáig hű maradt, a »kihívás« ilyen értelmezését. Ez azonban újabb kérdést vet fel: ki a közös ellenség? Ha erre válaszolunk, Végei esztétikai szemléletének esztétikán kívüli alapját határoztuk meg. Ebben a lukácsi esztétika siet a segítségünkre, amelyet Végei napjaink emberi és esztétikai (így, szigorúan együtt) jelenségeinek megítélésében, tudatosan és rugalmasan, alapvető mértékként alkalmaz: ami segíti az emberi lény gazdagságának kibontakozását — jó, ami gátolja — rossz. Mindkettőnek, mint a hasznos, egészséges növénynek és a kártékony, beteges gombának, bizonyos feltételei vannak. Az előbbié az evilágiság, a gondolatok és érzelmek harmóniája, a lényeg és jelenség dialektikája, a szellem immanenciája és hite; az utóbbié a világon-kívüliség (akár a vallás, akár a nihilista tagadás formájában) vagy a környezetünkben levő tárgyak vonzásának vagy tasztításának kizárólagossága, amit Lukács »hatalom-védte bensőség«-nek illetve »rossz végtelenség«-nek nevez. Végei tehát a változó és változtatni akaró emberre esküszik, kritikusi érzékenysége azonban nem engedi meg, hogy ezt kötelező normaként állítsa a költők elé. Tisztában van azzal, hogy a valóság ellentmondásos jellegét a költők élik át a legmélyebben, miközben önmaguk lehúzó belső szörnyeivel is meg kell küzdeniük. A költészet lehet elvont is, csak ne a magánügyeiben, a saját egyéni végtelenjében, önkényesen teremtett jelrendszerében merüljön el, hanem a társadalmi ember eszményének és valóságának drámai elemekben is bővelkedő konfliktusában, a »másokért egyedül« állapotában, melynek eredeti nyelve a manipulált közhelynyelvet és az elidegenedést dokumentáló halandzsát egyaránt tagadja.

A vers kihívásának egyetlen klasszikus költője van,

Gál László, ezért Végel vele kapcsolatban és az ő költészete által is befolyásolva fejti ki irodalomszemlélete alapjait. Eszerint a vers, mely csak közvetve s ezért leginkább irreleváns módon hozható összefüggésbe a költő mögött álló társadalmi valósággal, önálló struktúrát, mikrokozmoszt alkot, ami azonban »nincs kitéve a valóságos lét, illetve a létet kifejező kommunikációs modell felé mutató mechanikus analógiának. Értelme és értéke csupán a »van«-ban létezik.,« Végel nem erőlteti a párhuzamot, miként mestere, Lukács György teszi oly gyakran. Inkább zárójelben hagyja. Ha ennek a kutatására fektetné a hangsúlyt, akkor szociologizálna, mint néhány évvel korábban a Tolnai Ottó költészetéről írt esszé első változatában. E szélsőség szélsősége a korral való áttétel nélküli, közvetlen kapcsolat számonkérése lenne, az egyértelmű kommunikációé, ami a mai versolvasó számára csak »komunikációs zörej«. Végei és nemzedéke nem eshetett ebbe a hibába, hiszen éppen ennek a tagadásával indokolta meg létjogosultságát, és bizonyította be életképességét. Az ellenkező véglet, miként jeleztük is már, a vers »motívumrendszerének« világ-idegensége, elmosódottsága, a betegességében önteremtő, s csak önmaga egyediségében dekódolható fantázia torzszüleménye. Az eszmény a Goethe-i, lukácsi dialektikus egyensúly: »A Vers és a Világ, a Költészet és a Valóság között egy intenzív kommunikációs mező keletkezik így, s ez döntő módon befolyásolja Gál László költészetét, elsősorban a költemények kompozíciós modelljének alakulását.« Joggal hihetnek, hogy Végei a történeti-genetikus módszert választja Gál költészetének megközelítésében, mivel közismert, hogy az a történelmi helyzetektől meghatározottan fejlődött. Nem ezt teszi, mert nem a versek horizontális, történelemből is kibontható összefüggései érdeklik elsősorban, hanem az ennek a befolyására is létrejövő, »strukturálódó« vertikális ösz- szefüggések, az emberi csodákat rejtegető mélyrétegek. Innen pedig azzal a tapasztalattal merül fel, hogy »Gál László költészetének alapvető ismertető jegye a központi motívumok variálódása és tömbö- sítése. Ez azt jelenti, hogy motívumrendszerének belső kombinációja homogén, pontosan körülhatárolható és többé-kevésbé állandó. Költői világa a létet sokkal inkább a maga intenzivitásában fejezi ki, mint extenzivitásában. Igazi nagy költői témái: az élet, halál, hit, hitetlenség, remény, reménytelenség...« Végel az e költészet által kínált fogódzókat fogadja el kiindulópontként, s elemzésében úgy folyamodik a nevezett ellentétpárokhoz, mint a vegyész az elektrolízis elektródjaihoz. A kiválasztott anyagot nem emelheti ki az oldatból, hiszen úgy a hit, a remény, a vitalitás pólusának termékei eleve értékesebbekké lennének, s a feszültség-teremtő erő, a Gál László-i vívódás elveszítené közegét, versteremtő szerepét, emberi hitelét a tiszta ész, a társadalmi haladás racionális érdekének száraz levegőjében. Egyszóval: Végei a vers világában hagyja a Gál László-i binárisan szembenálló hit-hitetlenséggel előszikráztatott árnyalatokat. Láthatjuk: nem »kihív«, hanem »leír«, vagy ha mindenképpen ragaszkodunk a »hív« igéhez, akkor inkább »előhív«, láthatóvá tesz, mint a fényképészek. Hívóoldatként itt az »örök emberi« ismérveivel találkozunk: az emlékezéssel, a groteszkkel, az ironikussal és az abszurditással. Ehhez annyit fűznénk, hogy Végei szempontjai következetes érvényesítésével lényeglátón ismerteti Gál László költészetét. Csupán az abszurditással kapcsolatban van kifogásunk: szerintünk e filozofikus kifejezés, melynek dadaista, egzisztencialista (Camus) vagy éppen nyárspolgári (Dür- renmatt) esetleg nihilista (Beckett) értelmezése egyformán eszünkbe villanhat, túlságosan erős az inkább fáradt melankóliára, révedező nosztalgiára, tétlen meditációra, elcsukló spleenre hajló, az öregkori hangulat hullámvölgyében fogadó Gál-vers — Hetven fölött — leírására.

S a történetiség? Nem zárják-e ki a fenomenológiai indítások? Nem, mert Végei az időben és térben elhelyezett, külső feltételektől befolyásolt meg a költő egyéniségétől meghatározott időtlen, általános metszőpontját keresi. Nem ellentmondás, hogy az utóbbiból indul ki, mert célja a társadalmi ember vers- -végtelenjének fogalmi meghódítása. A történeti szempont itt csak segédeszköz lehet, lehetne, ha a költészet hosszanti kiterjedése is érdekelné. Ekkor talán azt a — dogmatizmusellenességében merevségre hajló — tézisét is árnyalná, mely szerint a történelem változásai nem befolyásolták lényegesebben a Gál-verseknek a fenti ellentétpárokkal leírt belvilágát.

Végel László verseszménye klasszicisztikus; a natura- lisztikus konkréttól és a romantikus vagy szentimentális általánostól egyaránt viszolyog. Az intuíció nála arra jó, hogy a vers befogadásában megteremthesse az értelem és az érzés egyensúlyát, melyben az értelem, ha nem is fontosabb, de elsődleges. Ez ad magyarázatot arra is, hogy minek alapján bírálja Pap József egyik kísérletét, melynek — szerinte — »abban van a legveszélyesebb buktatója, hogy a meghatároz- hatatlant a meghat ár ózhat atlannal akarja kifejeznie Ennek ellenére felismeri, hogy »Pap nem a játékosmágikus, hanem a tragikus-mágikus költők közé sorolható, ő a szavak párosításával nem új ingert akar kelteni, hanem a régit, az elfelejtettet akarja megszólaltatnia« Az is meggyőző, ahogyan Pap József és Koncz István egy-egy találóan választott versét összevetve tipologizálja a költői alkatokat. Kár, hogy nem folytatja eljárását, s a továbbiakban megelégszik Pap és Fehér Kálmán egy-egy versének idézésével, ahelyett, hogy tüzetesebben megvizsgálná őket. Egyébként hitelt érdemlő, amit Pap József verseinek belső fejlődéséről, képeinek redukciójáról, az egyes szavak töltésének tudatos meghatározásáról megállapít.

Legteljesebb esszéje, ami tanulmánynak is nevezhető, Koncz István költészetét elemzi. Elszigeteltségében a nyitottságát, egyéni vívódásában a távlat keresőjét tiszteli, aki költészetünkben az egymással szembenálló nemzedékek között a folytonosságot képviseli, s a Symposionnal induló költői törekvéseket készíti elő. Végei elsősorban az értelmiségit értékeli költőjében, akinek »költészetében az entellektüel visszavonta a költő megbízatását.« Koncz költői világában vers és világ, szellem és mű, képzelet és gondolat súrlódva, egymást tagadva vannak jelen. Koncz azonban József Attila-i költő, aki nem képzelheti el létezését az értelem, a törvény, a harmónia és a rend eszményének keresése nélkül. Nem nyugodhat bele a rendezhetet- lenbe, egy-egy verse kísérlet, hogy fölülmúlja önmagát és helyzetét. Így aztán elvontsága konkrétsággal ellenpontozódik, a konkrét mögött ugyanakkor az általános távlata nyílik meg, mert »nem a szív, hanem az értelem romantikája ez.« Végei megállapításai megfontoltak és pontosak, ritkán ragadtatja el magát olymódon, hogy verselemzés helyett bizonyításán általánosságot mond, mint pl. ott, ahol a puritánul tömör mondatokat író Koncznál »barokkos gazdagságú nyelvet« említ, vagy amikor úgy véli, hogy »Koncz képei lángoló nagy freskók.«

Az új költészet fellépését Végei Tolnai Ottó Homorú versek című kötetének megjelenésétől számítja. Joggal fűzi Tolnai nevéhez az ironikus, verset tagadó vers divatjának születését, a már időszerűtlen verses képmutatás tagadását, a paradoxon szerepét, a modern donquijotteria vállalását, az aktivitás vágyát, a Che Guevara-romantikát, az apró tárgyak kultuszát, a filmszerűséget, a montázsolást. Konkrét elemzést azonban nem végez. Módszere: egy-egy jellegzetesnek vélt sajátsághoz egy-egy idézetben keres illusztrációt. Ennek az eljárásnak az a hátránya, hogy mivel a fontosabb versek árnyalt elemzése elmarad, nem hozza közelünkbe a Tolnai-verset, aminek következtében annak információ-értéke meghatározatlan marad. Egyértelműbben: ha egy verset a filmszerűség demonstrálása végett idézünk, még nem jelenti azt, hogy a vers jó is, hogy jelentése gombolyagjának vége nem veszett el valahol a költő tudatalattijának végtelenjében, az ihlet végtelenjében. Lehet, hogy az »Ablak- nyitás a nehéz / oszlopba« kezdetű strófa filmszerű, de nem biztos, hogy kommunikatív is. Végei e tanulmányaiban egészen közel jutott a versesztétikához, a döntő szembesülést azonban gyakran kerüli. Ezért mulasztja el az utóbbi néhány év legfontosabb Tolnai-verseinek, a Gerilladaloknak, a Balatonnak, a Legyek karfiolnak és az Agyonvert csipke darabjainak elemzését. Amit ebben az — 1968-ban írt, néhány évvel később átdolgozott — esszéjében ír, nem felesleges, de csupán egy — Tolnairól írandó — tanulmány bevezetőjének fogható fel.

Annál otthonosabban tájékoztat Fehér Kálmán költői fejlődéséről, a tárgytalan és a tárgyát meglelő indulat szakaszairól, Fehér verskompozíciójának sajátosságáról, az én és a közösségi tudat költői azonosságáról, e kapcsolat gyakori diszharmóniájáról, jelrendszerek közötti ingadozásáról, az indulat esztétikai közvetítés nélküli áradásának veszélyéről, a táj és történelem sajátos víziójáról. Eredeti Gál László és Fehér Kálmán társadalom-élményének tipológiai egybevetése is, végül pedig az »angazsáltság«, a nemzedéki élmény és a társadalmi utópia azonosságának felismerése. Ha azonban a vers kilép a mű és valóság, a költői én és a társadalom a kritikus számára csemegét jelentő vonzásköréből, s önmaga belterü- tein marad, a kritikus megtorpan. Nem utasítja el a kísérletezést, de nem is tud vele mit kezdeni. Ugyanabba a hibába esik, amelyikről már szóltunk: idézi a verset, ahelyett, hogy elemezné. Nem tudjuk meg ugyanis, hogy a Falvédő című vers esetében mit jelent »Petőfi versnyelvének kísérleti átkomponálása, amellyel a Petőfi-dilemmákat és problémákat is sikerült aktualizálnia.« (Emlékszünk: mely nyelv merne versenyezni véled — invokálja Petőfi, a nagy naiv költő a természetet. Fehér Falvédője szerint valóban egyik nyelv sem: az »e« betűk tengerében megjelennek a nyelvünket kissé egyhangúvá tevő »e« magán- hangzós szavak.)

A Domonkos István költészetéről írt esszé majdnem olyan átfogó, mint a Koncz Istvánét méltató. A költői tudat és vele párhuzamosan a költői nyelv eszmélke- dési útjának megrajzolására vállalkozik »a metafizikától a bele nem egyezés eposzáig«, a naivan romantikus rajongástól a csömörön és a cinizmuson keresztül a helytállásáig az »úgyis téves csatatéren«. Domonkos újabb költészete »életszagú«, primér indulatokban bővelkedő, ezért méltó tolmácsolójára talált A szenvedélyek tanfolyama írójában.

Végei László azok közé a kritikusak közé tartozik, akik — eltekintve a verselemzés előtti alkalmi megtorpanásától, a költői kísérlettel szembeni állásfoglalás esetenkénti hiányától, a költői tekintélynek a dogmatizmustól való félelme miatti fetisizálásától, a kedvenc költőjével (Koncz-cal) szembeni kritikátlanságtól, a nemzedéki öntömjénezés beütéseitől — nem lapos filológus bölcsességgel olvassák a verset, s nem is gyömöszölik az áltudományok mások által készített skatulyáiba, nem lubickolnak kényelmesen a divatos esztétikai árhullám felszínén, hanem egyéni világnézetet, s ennek megfelelő irodalomszemléletet igyekeznek kiépíteni maguknak. Ennek persze nem a műveletlen, monomániás önismétlés a módja, hanem a széleskörű terepszemle, s ennek eredményeként a nekünk megfelelő elsajátítása, szemléletünkbe olvasztása. Végei régen meghaladta már a vers társadalmi fogantatásának mindenhatóságába vetett lukácsi hitét. Most sem tagadja meg korábbi tapasztalatát, de mint kiindulópontot elveti, s csak a költői intenciók és a vers belső igénye szerint érvényesíti. Tárgya kívánja meg, hogy fogalomhasználatában eklektikus legyen, s hogy leírásaiban gátlástalanul merítsen akár a fenomenológia, akár a strukturalizmus vagy a szemiotika kifejezéstárából. Az eszköz lehet kölcsönzött is, — az a fontos, amit általa felszínre hoz. Problémája talán az is, hogy e kölcsönzésekben, s ilymódon a versek megközelítésében nem ment elég messze. Mintha attól tartana, hogy ez messze sodorná embereszményétől. Nyelve, szóhasználata és mondatszerkesztése is olykor megoldatlan és nehézkes. Szemlélete rugalmasabb nyelvteremtő képességénél, amely nehezen vetkőzi le az ilyenfajta tudálékos fogalmazást: »...Gál László egyéni-érzelmi-intellektu- ális szemlélete a társadalmi objektivációkban szinte- tizálódik.« Ennek ellenére Végei könyvét az év egyik legjobb magyar nyelvű tanulmánykötetének tartjuk. Kezdeményező bátorsága, szintézisteremtő igénye, többször felvillanó elemzőkészsége, a filozófia és a költészet iránti nyitottsága kötelez erre bennünket.

Vajda Gábor