Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Danyi Magdolna
Az irodalmiság semmitmondása
Brasnyó István: Másként s másként. Forum, Újvidék, 1978.
1979. április 1.
Brasnyó István új verseskönyve, a Másként s másként a korábbi verseskötetekben, az Égetni viszik?, a Szociográfia és a Kialudt tűz c. kötetekben megismert költői világ egyenes vonalú folytatása. Újabb kötetnyi vers és prózavers abból a sajátos költői szociográfiából, melyben, alakulásában követve, a kritika évekkel ezelőtt a felfedezés örömével ismerhette fel egy korszerű tájköltészet lehetőségeit, többnyire jelezve ugyanakkor a hiányérzeteket is, a tényt, hogy ez a költői szociográfia, Közép- és Észak-Bácska pusztulásba hajló tanyavilágának leírása végül is megreked az irodalmiság, a pallérozott beszéd küszöbén, s nem lesz egy szintétikus költői látás hordozójává, ami a felszíni képen túlmutatva ragadná meg körülírt anyagának eszmeiségében hitelesítendő, költőileg valós tartalmait. "Hiányzik verseiből a költői látásmód alakító erejének intenzitása, mely a részletet mindig az egész kedvéért, a parciálist az egyetemes sejtetésének, megnevezésének az eszközeként használná" – fogalmaztam jómagam a Kialudt tűz verseinek olvasói tapasztalatát. A Másként s másként olvasói tapasztalatát summázva, már csak egyértelmű hiányérzeteinkről adhatunk számot. Ami ebben a versvilágban szoci-ografikusan hiteles, azt korábbi köteteiből ismerjük, ilyen jellegű ismereteinket e kötet szövegei nem mélyítik el és nem szélesítik, csupán újramondják, mégpedig a megismerés szándékának minden szellemi erőfeszítése nélkül, motorikusan és hangsúlytalanul, ahogyan csak a magára maradt öntudatlanság, a fecsegő emlékezet ismételheti magát a végtelenségig, ha nem fegyelmezzük, rácáfolva a kiindulására, mikor még a közlés szándéka vezérelte, vezérelhette a beszélőt.
Az irodalmiság semmitmondásának csapdájába került mondatok felsorakoztatása valami melankolikus líraiságban – állapíthatjuk meg kesernyés szájízzel a kötet néhány mondatnyi verskarcolatairól. Egy rezignált életérzés semmire sem kötelező jelzőivel ellátott tárgyainak, létállapotainak megérintése, nem tudni miért, jobbára céltalanul – brasnyói kifejezéssel élve – az "ódon emlékezet felhőkig szökő hepehupájának" stilisztikai unalmában és ürességében, gondolatra, igazi közeledésre képtelenül, elidegenedve az emléktől, és idegenül, megnevezetlenül maradva a jelenlétben. A Másként s másként szövegeinek szellemi fáradtsága, monotóniája leleplező érvényű: egy mögöttes tartalmak nélkül való, világtalan táj az, hova Brasnyó verses szociográfiája kalauzol bennünket.
Brasnyó István azok közül az írók közül való, akik sokat írnak, belső fegyelmezés és szelektálás nélkül. S ha így van, ezt a szelektálást nyilvánvalóan másnak kell vállalnia. Könyvkiadásunk nem tesz jót azzal, ha magára hagyja őt az alkotói önkritikátlanságban.