EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996266. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Ivo Žanić

Az író magánya

Andrić műveinek felhasználása a boszniai háborúban 1

2007. október 1.

Tavaly nyáron a spliti Feral Tribune két egymást követő augusztus 12-i és 19-i számában két egymástól meglehetősen különböző világnézetű és teljesen különböző kulturális-eszmei alakulatokat képviselő külföldi szerző cikkét közölte s írásában mindkettő az olasz származású német rendező Roberto Ciulli valamint a magyar származású osztrák újságíró Paul Lendvai is Ivo Andrić műveire hivatkozott persze mindkettő a maga módján. Az előbbi a „baloldali jugofil” Slobodan Šnajder drámájával foglalkozott amely a boszniai háborúban elkövetett nemi erőszakokat tematizálja és arról beszél hogy a témát „Andrić alkotásain keresztül és a többi háború előtti boszniai irodalmi alkotás prizmáján keresztül szemléli”. A második szerző a „jobboldali kroatofil” arra tett kísérletet hogy politikailag taglalja a boszniai katasztrófát és mintegy csattanóként megjegyzi hogy Ivo Andrić könyveiben egyébként melyek közül néhányat „most újra elolvasott” „már minden meg van írva a gyűlöletnek ez az egész laboratóriuma” amilyenként ebben a háborúban is megmutatkozott.

Sajátos kulminációja volt ez az Andrić és művei tekintélyére való hivatkozásoknak a horvátországi és a bosznia-hercegovinai háború kapcsán de azok akik az utóbbi időben akár csak felületesen is figyelemmel kísérték a sajtót havonta legalább egyszer találkozhattak hasonló vallomással fölvetéssel  vagy érveléssel.

1993 augusztusában Kinkel német külügyminiszter mielőtt megkezdte volna nyári szabadságát egy nyilatkozatban kijelentette hogy Andrić Híd a Drinán című kötetét is a poggyászába tette. Ezzel bizonyára arra akarta felhívni a figyelmet hogy semmiképp sem akarja elhanyagolni a boszniai problémát. Ugyanezekben a napokban egy kanadai békefenntartó katona azzal dicsekedett a Vjesnik újságírójának a Split-Zágráb repülőúton hogy az említett regényt már elolvasta pillanatnyilag éppen az Omer pasa Latasszal foglalkozik. Morillon tábornok az UNPROFOR egykori boszniai parancsnoka emlékirataiban említi hogy a belgrádi francia nagykövet tanácsára Andrić regényeit állandóan ott tartotta az éjjeliszekrényén Janko Vraniczany-Dobrinović Horvátországnak a Benelux-államokba delegált nagykövete pedig Richard Goldstone-nak a hágai törvényszék főügyészének és munkatársainak azt javasolta hogy olvassák el a Híd a Drinánt „mert a regény valamelyest érthetővé teszi hogyan közelíthető meg szerb szempontból a probléma amely rendkívül sajátos és nem fekete-fehér természetű”. Peter Handke is ahogyan az Igazságot Szerbiának című esszéjéből kitűnik átengedte magát az emlékezésnek Andrić Drináról alkotott „örök tanulságokat hordozó eposzára”gondolva amikor 1995 végén megmártotta kezét „a Drina téli vizében”. Schoups belga tábornok az UNTAES katonai részlegének parancsnoka ez év [1996. – a szerk. megjegyzése] januárjában – talán csak udvariasságból vagy mégsem – a szerb vukovári tévé adásában arról beszélt hogy jobban érti a szerbeket amióta elolvasta a helyi hatalomtartóktól ajándékba kapott híres regényt.
Tovább is sorolhatnánk a példákat itt csak néhányat említettünk a számos újságíró diplomata katona művelődési szakember közül akik egyazon céllal nyúltak Andrić irodalmi opuszához. Mintha az író sokak számára prófétaként jelenne meg akinek a szövegeiből kiolvashatók a mai boszniai tragédia gyökerei megérthető az ország szellemi-politikai földrajza és megjósolható a jövője. Hogy bármely irodalmi életműnek így a sajátjának is ez lehet a sorsa nagyon is világos volt Andrić számára. Halála előtt mondta: „Műveiddel takaróznak majd mindenféle irányzatok és ideológiák derék harcosai és a fanatikusok is akiknek semmi közük az egészhez és gátlástalanul felhasználják majd a maguk céljaira oly mértékben amennyire a hasznukra fordíthatják és olyan módon ahogyan az nekik a leginkább megfelel.”

Az irodalmi valóság autonóm valóság saját törvényszerűségeivel a maga életét éli mégis egy adott történelmi valóságban keletkezik és ha egyszer létrejön akkor visszahat az adott valóságra formálja azt és kiegészíti többek között oly módon is ahogy most Andrić regényeit tanulmányozzák azok akik ma Bosznia-Hercegovina sorsáról döntenek és az olvasottak alapján vonnak le valamilyen következtetéseket. Így szemlélve az „Andrić-eset” számos reális kérdést tesz föl az irodalmi és az irodalmon kívüli valóság viszonyáról az alkotótevékenység föltételeiről a szerző felelősségéről a mű recepcióját illetően az irodalmi irányzatok alakulásáról és ezek ideologizációjáról akár maga a szerző viszi ezt véghez akár hivatott vagy kéretlen jó szándékú vagy rosszindulatú érzelmezői. A legegyszerűbb persze az lenne ha az írót akinek művében nevetséges rút vagy gonosz idegen fordul elő – tehát szinte minden írót a világirodalomban Shakespeare-től kezdve Othellójának alattomos olasz Jágója miatt egészen Tolsztojig a Háború és béke ostoba francia Rambale-ja okán – rasszistának és xenofóbnak kiáltanánk ki aki nevetség tárgyává teszi az idegent és emiatt szokatlant „a nép előítéleteivel játszik bedől a ’felsőrendűbb’ és ’alávetett’ népekről és kultúrákról szóló csábító eszmének” (Koljević 1995). A probléma rendkívül összetett érzékeny és többjelentésű és az ilyenfajta a kisebb ellenállás mentén történő viszonyulás nemhogy nem old meg egyetlen valós kérdést sem hanem még inkább megsokszorozza a félreértéseket és újabb konfliktusokat teremt.

Leegyszerűsítve politikai szinten amely azokat az aspektusokat is uralni szeretné amelyek egyáltalán nem hozzá tartoznak: a horvátok számára Andrić szakadár aki eladta magát a szerbeknek a diplomáciai karrierért; a szerbek szerint „a legnagyobb nem született szerbről” van szó olyan példáról amelyet minden horvátnak követnie kellene „az állami egység magasabb érdekeinek” szolgálatában; a bosnyákok szerint átkozott aki a muszlim valóságból szándékosan csak a morbid bizarr és beteges tartalmakat ragadta ki és műveivel módszeresen adagolta „a bosnyákok negatív csaknem rasszista karakterológiáját” „a múlt romantikusan tendenciózus” és a nagyszerb történetírás politikai téziseinek ideológiai mintáját követve ahogy azt dr. Muhsin Rizvić (1930-1994) posztumusz tanulmányában olvashatjuk (Rizvić 1996).

Rizvić ugyan meghalt mielőtt a kézirat végleges szerkesztését elvégezte volna de terjedelmes tanulmánya (688 oldal) interpretatív és módszertani szempontból egyértelműen befejezettnek tekinthető és konzisztens. A tanulmányt a NIPP Ljiljan kiadó március 10-én a szarajevói Dom ljiljanában hivatalosan is bemutatta kifejezetten átpolitizált megvilágításban mint az – Andrićtyal és életművével való végső leszámolást – legalábbis a bosnyákok részéről. Az írót azzal vádolták hogy „irodalmi ottomanizációt folytatott Bosznia ellen” a keresztes háborúk egyfajta folytatását más módszerekkel (Esad Durković) és „embertelen muszlimellenes ideológiát és alattomos gyűlöletet képviselt az iszlám-keleti kultúrával és civilizációval szemben” (Džemaludin Latić).

Andrić irodalmi műve egyébként a boszniai valóság objektív sokrétegűsége miatt amely sokféle recepciót feltételez különösen alkalmas az úgynevezett imagológiai interpretációra. Ez a megközelítés amely az irodalmi műalkotást az eszmei társadalmi és politikai jelenségekkel összefüggésében szemléli – miközben nem profanizálja és nem semmisíti meg esztétikai dimenzióját és autonómiáját – még attraktívabbá válik a háborús kontextus miatt amelyben Andrićot erőteljesen aktualizálták főként aljas szándékokkal felhasználva a legkülönfélébb manipulációs lehetőségeket.

A kép az imago intellektuális érzelmi objektív vagy szubjektív elemek egyéni vagy kollektív képzete valamely országról népről társadalmi csoportról… Az imago kialakításában az érzelmi elemek erősebbek mint az objektív elemek és egyetlen idegen sem olyannak lát egy országot mint amilyennek azok szeretnék láttatni akik ott születtek. Azt a képet tanulmányozni amelyet egy író alkot más országról a saját tapasztalatai kapcsolatai vagy olvasmányai alapján különösen akkor értékes és érdekes ha az író a saját hazájában valóban fontos személyiség és valódi irodalmi és közvéleményformáló hatása van.

De azért hogy egy ilyen anyag használható és a megismerés szempontjából valóban releváns legyen a kutatást ki kell terjeszteni „addig a szintig ahol az írott művek a hatásokat befogadó nép tükrének tekinthetők” tehát az ún. szépirodalmon túl ki kell terjednie a népköltészetre és a tömegkommunikációs eszközökre is (Pichois Rousseau 1973: 92).2

Eredetileg a szűkebb értelemben vett ima-gológia azt tartotta feladatának hogy az egyik népnek a másikról alkotott képére annak irodalmán keresztül világítson rá és így sajátos formális karakterológiai katalógust állítson össze. Ám fölismerve hogy a szövegek nemcsak egy adott kontextusból erednek hanem egy adott kontextusból aktualizálódnak is a multidiszciplináris kutatásba bekapcsolódott az emberi lélek azon megnyilvánulásainak a kutatása is amely az adott képalkotás tartalmi kérdéseit is megválaszolhatja. Hogyan és milyen mértékben hat az irodalom a közvéleményre hogyan illeszkedik az általa alkotott kép abba a képbe amelyet egyik nemzet alkot a másikról – ezek az irodalomtudomány a szociológia a történetírás és az etnikai antropológia határterületeinek a kérdései.
Az ilyen jellegű kutatások túllépnek a hagyományos eszmetörténeten mert az az előbbiektől eltérően megkerüli a szöveg művészi tartalmát. Így Rizvić azzal hogy párhuzamba állította és minőségileg egyenlővé tette azt a képet amelyet Andrić a regényében alkotott a muszlimokról és Andrić doktori disszertációjának a téziseit amely szerint az iszlám előretörése kulturális tekintetben hátravetette Boszniát módszertani hibát vétett és eltörölt egy érzékeny már-már alig észlelhető de mindenkor rendkívül fontos határvonalat. Mert Andrić doktori disszertációja természeténél fogva eszmetörténeti kutatások tárgya lehet az irodalmi alkotás tekintetében viszont csakis az imagológia az illetékes az imént meghatározott értelemben.

A fönti határvonal meglétét érzékelte Ivan Aralica is amikor joggal utasította vissza azokat a kritikákat amelyek azon háborogtak hogy ha valaki egyszer egy olyan mélyen humanisztikus töltetű regényt ír mint A rabok lelkei (Duše robova) amely a bosnyák-dalmát határon folyó háború idején  játszódik és egy katolikus és egy muszlim fiatalember barátságáról szól miként írhat iszlámgyűlölettel átfűtött politikai publicisztikát mellyel alig palástoltan Bosznia-Hercegovina etnikai felosztása mellett foglal állást. Ugyanakkor ő is politikai álláspontjának kifejtésekor egy szépirodalmi szöveget húz elő érvként Ivo Andrić Levél 1920-ból című elbeszélését. Amikor a boszniai multikulturalitásról van szó megjegyzi hogy „mindannyian jól emlékszünk Andrićnak arra a képére amelyben a két templomtorony és a minaret emelkedik a csillagos ég felé és ezek három késre hasonlítanak amelyek elszunnyadtak de közben rosszat gondolnak egymásról annak ellenére hogy napjaikat állandóan egymás mellett töltik”.3

Mme de Staël műve a De l’Allemagne (1810) a klaszikus példája annak hogyan lehet egy népről az irodalom által képzetet alkotni és azt terjeszteni. Ezzel a könyvvel ugyanis a franciák körében a német népről és Németországról egy apolitikus ország imagója alakult ki ahol álmodozásba feledkezve élnek az emberek csupa filozófusok és költők. E kötet fogadtatásából indult ki az a semmitől sem akadályoztatott germanofil járvány amelyből csak a Németországgal 1870-ben kitört háború gyógyította ki Franciaországot ugyanakkor egy másik végletbe a nem kevésbé eltúlzott németgyűlöletbe taszítva.

Rebeka West angol írónő meditatív útleírása A fekete bárány és a szürke sas (1941) ugyancsak a mai napig egyik alapolvasmánya minden angolszász diplomatának aki Szerbiába Horvátországba vagy Bosznia-Hercegovinába érkezik szolgálatra. Brian Hall nemrég remekül taglalta az írónő nyíltan rasszista „a szerbekbe történt belebolondulásának” etiológiáját továbbá a horvát és különösképpen a bosnyák eszmei-kulturális alárendeltségről szóló álláspontját rámutatva arra is hogy valahol mélyen beágyazódva ezek a képzetek még ma is éreztetik hatásukat. Robert D. Kaplan például az írónő ideológiai állításaira alapozta a balkáni lelkekről (1993) írott könyvét amelyet Bill és Hillary Clinton valamint Colin Powell tábornok is tanulmányozott amikor a fegyverszállítási embargó és a boszniai szerbek elleni légi csapások megszüntetéséről tárgyaltak. Clintonra akkora hatással volt Kaplannak a balkáni népekről szóló meggyőző leírása mely szerint ezeket a népeket már hat évszázada a rigómezei csata óta kibékíthetetlen ellentétek sújtják hogy arra a következtetésre jutott jobban teszi ha nem keveredik bele ebbe a távoli viharba. Kaplan pedig azt látta a Balkánon amit a fél évszázaddal korábban keletkezett olvasmány sugallt neki – egy szereposztást amely szerint a szerb hősök Krisztusként áldozzák fel magukat a horvátokat beszennyezik a német és az itáliai kulturális hatások a bosnyákok pedig a történelem zsákutcája. Ez „író és olvasó számára is nagyon vonzó megközelítés mert könnyen megérthető. Hiszen mindannyian arra vágyunk hogy megértsük valahogy a történelmet” (Hall 1996).

Így egyáltalán nem vitás (és nem is meglepő) hogy Andrić irodalmi opusza amelyben egy ország és az ott élő népek imagóját írta le amelyet számos nyelvre lefordítottak és az irodalmi Nobel-díjjal is megtámogatták történelmi-politikai kézikönyvvé vált és hatása megállíthatatlanul áramlott tovább olyan hajszálereken amelyek egy részét már sohasem tudjuk azonosítani.

Elvileg minden tapasztaltabb regényolvasó folyamatosan észben tartja hogy alkotói képzelet művét tartja a kezében és nem történettudományi munkát és minden ellenkező látszat ellenére nem a történelemnek kijáró kritériumok alapján fogja megítélni hanem azok alapján amelyek az adott műre vonatkoznak és belső törvényszerűségeiből erednek (Lešić 1973: 44). A gyakorlatban azonban és ez fokozottan érvényes olyankor amikor a valóság erősen átpolitizált és háborús traumákkal terhelt kevesen tartják magukat ehhez az elvhez még ha nincsenek is rossz szándékaik. Ha közben a gyanútlan olvasó még annak a szofisztikált manipulációnak is áldozatául esik amely épp a képzelet és a valóság (fiction és faction) határvonalának eltörlésére játszik meg fog feledkezni arról hogy valaha is egyszerű olvasója lett volna Andrić prózájának amely vagy tetszett neki vagy éppen unalmasnak találta nagyra értékelte vagy kevésbé sikeres irodalmi műnek tartotta.

Az író által alkotott világ nem a véletlen szeszélye de nem is kizárólag az alkotói szuverenitás eredménye hanem a képzetek összességéből ered képekből amelyeket az alkotó birtokol és amelyeket felhasznál egyrészt a maga képességeinek megfelelően másrészt a változó körülmények következtében (Konstantinović 1986: 137). Egy sor irodalmi műnek köszönhetően Križanićtól kezdve Šenoán át a kortárs Senker-Mujičić-Škrabina „Histo/e/rijade”-ig a horvátok például a szlovénokról olyan imagót alkottak amely szerint az „élet politikai ideologizációja legelrettentőbb formájának képviselői” (Pogačnik 1991). A német közönségnek Friedrich Schiller Wallenstein-trilógiája a horvátokról a kegyetlen rabló nép imagóját közvetítette egy történelmi leírás alapján amely a harmincéves háborúban (1618-1648) a katonai határőrvidékről Albrecht Wallenstein császári hadvezér seregébe besorozott katonák viselkedéséről szólt. A második világháború után a nagyszerb propaganda ügyesen használta ki ezeket az epizódokat a horvát politikai emigráció pedig kitartóan igyekezett Schillert „helyreigazítani” és „megmagyarázni” ami körülbelül annyira sikerült nekik mint a Bosanski poglediban a bosnyákoknak Andrićot megmagyarázni tehát semennyire (Blaženković 1974). Másrészt a német ember a horvát realista irodalomban „társadalmilag felsőbbrendű piperkőcként jelenik meg titokzatos erotikus vonzerővel bír és áldozatát Mefisztóként vagy don Juanként a pokolba vezeti”. Ez az imago javarészt irodalmon kívüli hatások nyomán alakult ki az elnémetesítéstől való félelemből és abból az ideológiai képzetből hogy a falu a nagyváros romlottsága előli menekvés oázisa. Abban az időben ugyanis a horvát nagyvárosokban nagyon erős volt a német kulturális-gazdasági befolyás. Amikor a század közepén megváltoztak a politikai viszonyok megváltozott a németek imagója is az irodalomban (Pederin 1978). Egy országról és népről alkotott kép valamely irodalom egészében a fejlődése során úgy alakul át hogy néha az idegen ország evolúcióját követi máskor pedig azét az országét amelyhez az író tartozik.

H. R. Jauss recepcióesztétikája azon az elven alapul hogy minden mű a megjelenésének pillanatában bizonyos várakozásoknak felel meg és az olvasóból előhívja az elvárásoknak bizonyos horizontját. Éppen Muhsin Rizvić kutatta azt hogy a muszlim olvasó a maga referenciális rendszerében és elváráshorizontján hogyan reagált arra az imagóra amely róla a horvát szerb és montenegrói irodalomban megjelent és ennek kapcsán különösen értékes összehasonlító tanulmányokat közölt Mažuranić Smail-aga Čengić halála és Gundulić Osman című műveiről.

Ezekben a munkákban világosan elkülönített négy szintet: elsőként a mű esztétikai értékét amely belső törvényszerűségeiből ered; másodikként a horvát irodalom fejlődési logikáját és a horvát társadalom kulturális-történeti tapasztalatát mint olyan kontextust amelyben a mű keletkezett és működött úgy ahogy létrejött; harmadsorban a bosnyák-muszlim világ történelmi tapasztalatait valamint önértelmezésének és önismeretének azokat az aspektusait amelyek következtében a mű nemtetszés forrása lett; negyedsorban pedig a mű időnkénti ideologizációját a napi politikának megfelelően.

A bosnyák-muszlim értelmiségnek a Zágrábbal való első érintkezése idején a 19. század kilencvenes éveiben „keresztezte az útját” Mažuranić alkotása és zavarba ejtette őket Smail-aga Čengić kegyetlen gonosztevőként való ábrázolása „teljes ellentéteként annak amit ők magukban hordoztak”. Mažuranić költői művére való irodalmi reakcióként „egy történelmi-lelki világról szóló a másikhoz intézett negatív ’üzenetre’ való válaszként” ekkor ugyanerre a témára született Safvet-beg Bašagić költeménye és Osman-Aziz elbeszélése. Igaz hogy ezek nem lehettek Mažuranić művének irodalmi megfelelői mert az írók nem voltak annyira tehetségesek és olvasóik sem álltak az irodalmi kultúra ugyanazon szintjén és nem is ugyanabban a korban éltek viszont amit a művek elérhettek azt nagyon is elérték: a szóban forgó regény „erkölcsi-pszichológiai megfelelői lettek” (Rizvić 1990).

Ezt olvasva sajnálhatjuk hogy Rizvić Andrić művével kapcsolatban nem tartotta magát következetesen a fent említett módszertani alaphoz. Az olyan közbevetett megjegyzések  hogy az irodalomkutatás során figyelembe kell venni „a recepció mérvadóságának és az elváráshorizontjának elméleti problémáját a többnemzetiségű és multikulturális környezet minden csoportjának vallási-nemzeti és kulturális-történelmi identitástól függően” (311) azt jelzik hogy megvolt az a csaknem ideális alkalom hogy egy releváns opusz kapcsán fontos tanulmányt kapjunk a különböző nem ritkán szemben álló történelmi visszaemlékezés együttélésének kulturológiai-lélektani implikációiról és azokról a formákról amelyekkel az irodalom ezt feldolgozza. Fölösleges azt emlegetni milyen különleges csemege lehetett volna egy imagológiai-recepcióesztétikai tanulmány a bosnyákok horvátok és a szerbek megjelenéséről egymás irodalmában mindenféle kombinációban és éppen Rizvićnek volt meg a felkészültsége egy ilyen téma megalapozásához.

Ehelyett felületes pszichologizmusra és biografizmusra alapozott ideológiai vádiratot írt.

Andrić eszerint a karrierje miatti „megszállott aggodalmában saját komplexusait és pszicho-neurotikus feszültségeit kompenzálta és szabadította fel regényei által” az Omér pasában pedig önmagát ábrázolta illetve „az elszerbesedett ember erkölcsi-lélektani képét” adta aki a származásából fakadó gátlásait a bosnyákok kollektív bűnösségébe szublimálja.

Elhibázott az irodalmi köntösben megjelenő történelmi igazság relativizációjának vádja is illetve az olyan kutatásokra való hivatkozás amelyek azt mutatják ki hogy Andrić nem jól ismerte volna az iszlámot (Aleksandar Popović) továbbá az is  hogy hol tért el a dokumentáris történelmi tényektől (Midhat Šimić). Az irodalmi mű a képzelet szüleményeként a tényközléseiben nem lehet igaz és nem lehet hamis; semmilyen történelmi tény felfedése nem hitelesítheti az irodalmi mű állításait nem igazolhatja de nem is vitathatja el ahogyan azt bármilyen más kontextusban megteheti. A regényíró nem veti magát alá a leíró jellegű és tényszerű igazságoknak csakis a saját művészete belső törvényszerűségeinek (Lešić 1975: 42-43).

Andrićot abban is bűnösnek találta hogy Gyerzelez Alijáról szóló korai elbeszélésciklusával hozzáfogott „a legismertebb és legnemesebb bosnyák epikus legendahős mítoszának és ezzel együtt a népköltészetben és a romantikus történelemben bemutatott hősiesség dicsőség és harc egész hagyományának a lerombolásához” (Rizvić 1996: 10). Marijan Matkovićot 1970-ben élesen elítélte a horvát közvélemény és botrányosan félbeszakították drámájának előadását a zágrábi Horvát Népszínházban mert A tábornok és bolondja című darabjában Zrínyi Miklós horvát bánt narciszoid és hiú embernek ábrázolta akit minden cselekedetében egyetlen dolog motivál nevezetesen az hogy olyan legendát teremtsen magáról amely majd túléli őt. A szerbeknél még rosszabbul járt Siniša Kovačević amikor 1990-ben a Jugoszláv Drámai Színház színre vitte Szent Száva című darabját amelyben a címszereplőt idegbeteg Ödipusz-komplexustól szenvedő figurának mutatta be.

A mítoszról legendáról a művészi és történelmi tényekről szóló vita minden társadalomban nagyon érzékeny és érzelmektől terhelt így sohasem eredményez – nem is eredményezhet – átfogó és megnyugtató megoldást. Biztonsággal csak az állítható hogy egy nép kulturális történelmi és politikai érettsége abban mérhető hogy önmagában tartósan nyitva hagyja a mítoszteremtés és mítoszrombolás kritikai párbeszédét illetve megőrzi a népi és az elit kultúra a hagyomány által áthagyományozódott ismeretek és a tudományos tények kreatív egyensúlyát. Ha Andrić állítólagos bűne elsősorban vagy kizárólag abban van hogy nem bosnyák (de boszniai!) létére megbántotta Gyerzelez bosnyák mítoszát akkor ne aggódjunk – ugyanígy ha nem még lesújtóbban elítélik majd azt a bosnyákot is aki egy föltétlenül ránk virradó napon majd munkába veszi ezt a nemzeti hőst mint ahogyan azt „odahaza a sajátjával” már megtette Matković és Kovačević.

Ha mindebből közvetve azt az álláspontot kellene leszűrni hogy az írónak nem is kellene a maga társadalmi vallási vagy nemzeti közegén kívüli személyekhez nyúlnia meg kellene magyarázni azt is hogy érvényes-e ez a nem muszlim szereplőkre is például Ahmed Muradbegović vagy Hamza Huma regényeiben.

Minden politika és ideológia bármely irodalmi mű szelektív megközelítésekor olyan interpretatív keretet használhat amelyre az adott pillanatban szüksége van. Amikor 1938 elején kinevezték az Ukrán KP titkárává Nikita Hruscsovnak a tömeges üldöztetések szimbolikus modelljéül Gogolnak a kozák Bulyba Tárászról szóló regénye szolgált. „A Párt és a nép árulóit az utolsó szálig megsemmisítjük” jelentette be „úgy ahogyan Bulyba Tárász is félreállította népének árulóját” nevezetesen saját fiát Andrejt aki egy lengyel lányba volt szerelmes. Andrej az ukránok közötti Nyugat-pártiság jelképeként kapcsolódik az aktuális ideologémába emellett ellenpontja saját apjának és politikailag megfelelőbb Oszap fivérének akik hűségesek az orosz cárhoz és Ukrajna mint Oroszország anyácska hű leányának víziójához (Kolarz 1952: 134-135).

Azt állítani hogy Andrić Híd a Drinán című műve bár a cselekmény nem tart 1941-ig „valójában a második világháborúban történt genocídium [melyet a csetnikek követtek el a bosnyákok ellen] elbeszélői-szuggesztív anticipációja volt” (Rizvić 1996: 223) metodológiailag annyit jelent mintha azzal vádolnánk Gogolt hogy a Bulyba Tárásszal előrevetítette a sztálini üldöztetéseket Ukrajnában. Mi több ezzel az interpretációval valójában egy paradox fordulattal a nagyszerb propagandisták legitimálják önmagukat egy irodalmi szöveg manipulációja által. Mert a két interpretáció lényegében találkozik – először is abban a kiindulópontban amely minőségileg kiegyenlíti a valóság két szintjét hogy kölcsönösen legitimálják egymást aztán pedig a végkifejletben amely tiszta ideológiaként jelenik meg. Sem Gogol sem Andrić regénye nem volt a rémtettek anticipációja csak utólag kezdték ezek legitimációjaként használni őket hogy akit ezzel be lehet etetni azt beetessék.
Ennyiben valóban indokoltan jegyezte meg Džemaludin Latić a szarajevói bemutatón hogy Andrić művét „legjobb olvasói a balkáni muszlimok között vérfürdőt rendezett szerb mészárosok voltak és máig azok”. Ezzel épp azokra irányította a figyelmet akikre valóban kell – azokra akik az eredeti irodalmi kontextusból a saját politikai diskurzusuk szolgálatában bizonyos epizódokat motívumokat és metaforákat kiemelnek és szuggesztív jelképekké dolgozzák át őket egy adott történelmi szituáció az emberi viszonyok vagy példaértékű cselekvések jelentéshordozó lecsapódásaiként.

Nem vette észre azonban hogy előadásának további részében melyben hemzsegtek az ideológiai klisék és a történelmi keresztény-muszlim viszonyra vonatkozó veszélyes utalások ő maga is ugyanilyen a velejéig ideologizált olvasóvá vált. A sors iróniájának köszönhetően ez igen gyorsan nyilvánvalóvá vált éppen a Ljiljanban abban a hetilapban amelynek nemrég még ő volt a fő- és felelős szerkesztője.  Miután alkalma nyílt elolvasni hogy mi mindent mondtak Latić és mások Szarajevóban egy olvasónak eszébe jutott hogy Andrić Kövön Počiteljben című lírai prózájában nem említi a Hadži Alija dzsámit. Mivel a dzsámit a háborúban azok a gazemberek rombolták le akik magukat a világmindenség legnagyobb horvátjainak tartják egyértelmű lett hogy miben gyökerezik mindaz a gonoszság ami szülőföldjére és a népére szakadt: „a bosznia-hercegovina-i horvátok nagyon figyelmesen tanulmányozták Andrićot” és íme teljesen egyértelmű hogy Počitelj most „pontosan olyan mint amilyennnek Andrić a legműveltebb bosnyák katolikus látta egykoron eltűnt a dzsámi és a karcsú minaret”4. A kör akkor zárult be amikor egy horvát pártújságban megjelent bemutatkozó interjújában a horvát olvasótábor egyik igen fontos tagja is megszólalt. Abbéli haragjában hogy a horvát ellenzék „a maga szalonjaiból merő konformizmusból” támadja pártjának politikáját Božo Raić a Horvát Demokrata Közösség Boszniai Szervezetének újonnan megválasztott elnöke roppant magabiztosan viccelődött: „Nehogy már ők okítsanak minket arra hogyan kell Bosznia-Hercegovinában élni hisz őket maga Andrić sem tudta eléggé felokosítani.”5

Így hát akár tetszett ez nekik akár nem ugyanazon korpa közé keveredett a költő Latić az egykori kommunista koncepciós per áldozata és a marxizmustanár Raić a Kommunista Szövetség kupresi járási bizottságának egykori titkára és ezzel igazolták hogy ez a bizonyos mentalitás egyáltalán nem csak a szerb ideológusok előjoga bár az Andrić regényével való manipuláció módszertanilag kétségtelenül náluk a legkidolgozottabb lélektanilag a legkifinomultabb és következményeiben a legnagyobb hatású. Tudván hogy a hódítók hatalma a nép gondolkodásában alapozódik meg és a szükséges politikai mobilizáció nem valósulhat meg a tömegek képzeletére gyakorolt erőteljes hatás nélkül az ideológusok az elmúlt néhány évtizedben Andrić prózájára alapozva kitartóan építgettek egy elképzelést készülve a végső háborús leszámolásra.

Hogy érthetőek legyenek az eszméket a tömegek felé a lehető legegyszerűbben kell közvetíteni – képekben mert csak ezek tudnak igazi hatást kiváltani elképeszteni vagy elcsábítani akcióra indítani. A tömegek képzelete nagyon erős aktív és örömmel veti alá magát az ilyesfajta benyomásoknak. G. le Bon szerint a tömegeket a képzeletre gyakorolt hatással lehet megnyerni mert csak képekben tudnak gondolkodni. Az egyszer felébresztett kép egy sor további képet hív elő amelyek semmiféle logikus kapcsolatban nem állnak az elsővel még kevésbé a saját maguk által ábrázolt tényekkel. Csak arra szolgálnak hogy meghatározott módon megjelenítődjenek és rendeződjenek és saját tömörségükkel olyan frappáns összképet alkossanak amely a célközönség szellemét áthatja és elbűvöli (Le Bon 1989).

Egy ilyen képet emeltek ki Andrić Levél 1920-ból című elbeszéléséből amelyet angol fordításban Karadžić palei irodájában osztogattak a külföldieknek és a szerb lobbi is tömegesen terjesztette Londonban. A szerb rádió és televízió egyes programja 1995. december 11-én a szöveg alapján készült monodrámát sugározta amit nehéz lett volna nem úgy értelmezni mint a daytoni egyezménnyel kapcsolatos világos politikai üzenetet. Az utóbbi években alig volt olyan Boszniáról szóló újságcikk amelyben ezt az elbeszélést ne idézték volna terjedelmesen mintegy bizonyítékként arra hogy Bosznia-Hercegovina csaknem sorsszerűen a „gyűlölet földje” amelyet legbölcsebb lenne etnikailag felosztani.6

Még frappánsabb képet találhatunk Andrić Híd a Drinán című regényében és éppen e körül a kép körül összpontosul az író opuszával kapcsolatos félreértések és manipulációk  többsége. Arról az epizódról van szó amelyben a „törökök” – a bosnyákok a nagyszerb ideológiai paradigmában a törökök történelmi pszichológiai és politikai leszármazottainak felelnek meg – a szerb Radisav parasztot karóba húzással büntetik mert lázadást próbált szítani a višegradi híd építésére befogott emberek között.

Irodalomelméletileg kizárólag az epizód dramaturgiai funkciójáról és a regényszerkezetben elfoglalt helyéről lehetne vitatkozni. A tények esetleges nem valószerű ábrázolását a regényben nem a történeti hanem a művészi pontatlanság miatt lehetne elítélni amennyiben nem tesz eleget az irodalmi mű belső törvényszerűségeinek vagyis ha a művészileg nem tűnik hitelesnek (Lešić 1975: 43). Dušan Pirjevac szlovén filozófus kiváló elemzése megmutatja hogy Radisav kínhalála a regény koncepciójában lényeges töréspont „olyan rituálé amelyben szent dolog tárul fel” annyira fontos esemény hogy enélkül nem épült volna meg a híd illetve Mehmed pasa hídja csak az erőszak emlékműveként maradt volna fenn és nem „nyílt művészi alkotásként” fejeződött volna be. Krisztus szenvedését a kereszten nem magyarázhatjuk valamiféle orientális és római kegyetlenségről szóló elbeszélésként és olyan büntetésként sem értelmezhető amelyet a legitim hatalom és az uralkodó társadalmi réteg hajt végre az engedetlen és nyilvánvalóan lázadó alattvaló ellen. Nem állítható hogy Krisztus és tanítása azért élte túl a Római Birodalmat mert Krisztusnak „igaza” volt: azért élte túl mert Krisztus magára vállalta a szenvedést és a halált és így „megmentette” a világot (Pirjevec 1978: 138).

Történetileg karóba húzással az oszmán hódoltság idején a hadifoglyokat a lázadókat és a hajdukokat büntetik és a népi énekekből tudható hogy azok is hasonló módon álltak bosszút. Egy nagyon régi büntetési módszerről van szó az asszír leleteken is látható a görögöknél és a rómaiaknál az oroszoknál és a bolgároknál is ismert volt még a keresztség felvétele előtt a 15. században pedig tömegesen alkalmazta Vlad Tepes a Drakula gróf néven ismertté vált vlah fejedelem (Đorđević 1984).7

A délszláv térségben uralkodó oszmánokkal kapcsolatos általános démonizáció és egyoldalú megjelenítés egészében amely valójában a jugoszláv történetírást és különösképpen a publicisztikát jellemezte többé-kevésbé rejtetten ott bujkált az az eredetileg nagyszerb ideologéma hogy a balkán muszlimjai sajátos történelmi atavizmus amely megsemmisülésre ítéltetett. Ilyen alapon kristályosodott ki a bosnyákokkal kapcsolatos álláspont hogy ők mindannak a „történelmi bűnnek” hordozói amelyet a keresztények elszenvedtek abban az időszakban. A karóba húzott ember képe már jóval Andrić előtt a balkáni oszmán uralom sajátos jelképe lett. A múlt században a népi epikus énekek és a romantikus nemzeti ideológiák által terjedt a szerbek és kisebb mértékben a horvátok között és hatása az irodalomban is megmutatkozott.

Téves és veszélyes lenne ebben a Nyugat összeesküvését látni amely állítólag 150 éven át manipulálta a horvátokat szó szerint rájuk erőltette Zajc Zrínyi című operáját és Kljaković rajzát a karóba húzásról Mažuranić költeménye mellett mindezt azzal a céllal hogy politikailag hipnotizálja őket és akaratukon kívül is a boszniai muszlimok rég megjövendölt pusztulásának eszközévé tegye őket (Posavec 1994). Igaz persze hogy bizonyos belső társadalmi erők néha napi politikájuk legitimációja céljából elővették ezeket a műveket. Az is igaz hogy az iskolai tananyag alakítása feletti hatalom birtokosai mindenkor a kulturális kánon alakítói és birtoklói is. Az iskolához való viszonyulás ugyanolyan mint a kultúra egészéhez való viszonyulás: ha az iskolában nem idéznek bizonyos szövegeket vagy szerzőket akkor azok nem jelennek meg az új generációk tudatában (Oraić Tolić 1990: 61).

A jugoszláv kommunisták kritikátlanul beemelve a saját politikai mitológiájukba a délszláv különösen a szerb-montenegrói epika nagy részét azzal a céllal hogy jelképesen az egykori felkelők örököseiként jelenítsék meg magukat de facto átvették a hősköltemények erőteljesen muszlimellenes hangulatát és akarva-akaratlan továbbörökítették azt az iskolai tananyagban. Ebből gyakorlatilag az következett hogy a lakosság azon része amely az iszlám kultúrát örökölte elődeitől ki volt zárva a hivatalos szimbolikus eszköztárból hagyományos kultúrájuk alakjai pedig akiknek jelentősége mérhető a keresztényekével kimaradtak a reprezentáns erkölcsi minták katalógusából. Tegyük hozzá mindez a nagyszerbségnek valójában váratlan égi adomány volt: mások végezték el a munkájukat méghozzá fizetség nélkül.

Ezzel az általános kerettel párhuzamosan sok bosnyákban egy egész konkrét eseményre való traumatikus emlék is élt: Mustafa Dovadžija a 23 éves szarajevói partizánfutár tragédiája akit a Romanija hegyen a csetnikek 1942-ben karóba húztak. Ez olyan gonosztett volt amelyről csak bizalmas társaságban lehetett beszélni és még akkor is tabu maradt amikor a boszniai szerb Rodoljub Čolaković egykori partizán és a kommunista hatalom magas tisztséget betöltő funkcionáriusa emlékirataiban a nyilvánosság elé tárta (Čolaković 1977: I. 740). Míg az utcákat és tereket sok kitalált hősről és a háború végén a partizánokhoz átállt egyébként igazoltan csetnik gonosztevőről nevezték el Dovadžija ezt a megtiszteltetést csak Bosznia-Hercegovina önállósulása után kaphatta meg szülővárosában.
Amikor Andrić megkapta a Nobel-díjat Alija Nametak író az emigráns Bosanski pogledi című lapban 1962-ben emlékeztetett Dovadžijára és Sulejman el-Halebire akit 1915-ben ugyanilyen módon végeztek ki a francia gyarmatosítók. Azt akarta bemutatni írja hogy ez a szörnyűség „nemcsak a primitív törökök ’privilégiuma’ hanem megtették ezt a ’kulturált’ franciák is”. Az cikket álnéven közölte de az akkori hatóságok felfedték személyazonosságát és „felelősségre vonták” (Nametak 1994: 131).

Láthatjuk milyen légkört teremtettek egyesek Andrić regényének jelenete köré és hogy a bosnyákok csaknem belekényszerültek abba hogy az irodalmi kontextuson kívül valamiféle ellenük irányuló politikai vádként éljék meg. Mindennek azonban megint csak semmi köze Andrićhoz és irodalmi munkásságához hanem valami egészen máshoz. Amikor 1990-ben a szarajevói Vox ifjúsági hetilap címoldalán olyan képet közölt Andrićról amelyen az író egy ceruzára van karóba húzva ez drasztikus és ízléstelen de az évtizedes frusztráció után pszichológiailag érthető tiltakozó kiáltás volt. Ma azonban amikor a bosnyákok végre szabadon beszélhetnek magukról igazolt törekvésükben hogy leleplezzék a manipuláció mechanizmusát melynek ki voltak szolgáltatva és korszerű kulturális-politikai identitást építsenek maguknak semmi rosszabbat nem tehetnek mint hogy a másik végletbe esnek – az oszmán hatalom idealizálásába. Ezzel a hozzáállással ami egyúttal lelkileg megkerülhetetlen azonosulást jelent az oszmán hatalommal mint saját történelmük „aranykorával” elismerik hogy igaza van a nagyszerb ideológiának amikor anakronisztikus oszmán maradványnak tekinti őket.

Az újabb politikai kontextusban is egy konkrét esemény alapján aktualizálódott a karóba húzott ember képe és került be a média szuggesztív közvetítésével szerb közvéleménybe. Ez az úgynevezett Martinović-eset volt. 1985. május elsején Đorđe Martinovićot Gnjilane melletti szántóföldjén súlyosan megsebesítették egy üveggel amelybe valamiféle pálca vagy kisebb karó volt belehúzva. A sérülés körülményei nem tisztázódtak maga Martinović többször is megváltoztatta vallomását és számos dolog mutat arra hogy az egész esetet a jugoszláv (szerb) titkosrendőrség rendezte meg. Hivatalosan azt közölték hogy Martinovićot hátulról két „ismeretlen” férfi támadta meg albánok mert mielőtt eszméletét vesztette albán beszédet hallott.

Ideológiai-politikai interpretáció szerint ez még egy bizonyíték volt arra hogy Koszovón az albánok terrorizálják a szerb lakosságot de az interpretációt kötelezően kísérő verbális-fogalmi kapcsolatok tömeges gyártásába egy új elem is bekerült az a frappáns kép amelyről Le Bon beszél: az ügyesen kiforgatott percepció szerint Martinovićot nem egy botra húzott üvegpalackkal támadták meg hanem „egy palackba csomagolt karóba húzták” (Brana Crnčević). A karóba húzás motívuma azóta véglegesen intézményesült és jelentéssűrűsödéssel a nagyszerb propaganda imaginációs sarokpontjává vált.
A koszovói szerbek az egykori JSZSZK elnökségének albán tagja elleni demonstrációikon a „Fadilt (Hoxha) karóba” transzparenst hordozták maga Đorđe Martinović pedig „vértanú és szent” lett akit „karóba húztak mint elődjei közül oly sokakat akiket hitetlen gyauroknak neveztek”. Ez az esemény folytatása lett azoknak a „karóba húzásoknak amelyek Lázártól (a kenéztől) Đorđeig sorakoznak” és Martinovićnak „ugyanaz a története és sorsa” mint Avakum diakónusnak az 1814-es szerb felkelés résztvevőjének akinek az oszmánok felajánlották a kegyelmet ha áttér az iszlám hitre de mivel ezt visszautasította karóba húzták. Martinović ügyvédje is kihasználta nyilvános fellépéseiben ezt a hasonlatot sajátos módon összeolvasztva a szimbolika oszmán aspektusát a hivatalos szocialista ideologémával („Martinovićot üvegbe burkolt karóba húzták” éppen „a proletariátus világnapján”) az újságírók csoportja pedig nyílt levéllel fordult a nyilvánossághoz melynek címe „Az igazságot karóba húzták” volt (Spasojević 1986). A költők pedig azon kezdtek versengeni milyen utalásokkal jelenítsék meg morbid üzenetüket: az egyik vízióban „föntről hol az ég összeér / kilovagol karón Szent György [Đorđe]” a másikban a sebesült visszanyeri tudatát „mintha valami elviharzott / oszmán időben / a karón tért magához” a harmadik költő pedig „testvéreihez” fordul „ki fog minket megvédeni” azoktól „akik a szerbeket alattomban megint karóba húzzák” (Zorić 1989).

Arról hogy milyen szimbolikus fontossága és paradigmatikus jelentősége lett ennek az esetnek az is tanúskodik hogy a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia memorandumában is helyet kapott mint „még soha nem tapasztalt erőszak” amely „a török időkből ismert karóba húzásra emlékeztet”. Csak idő kérdése volt hogy a bántalmazást amely időközben teljesen hipnotikus vizualitásra egyszerűsödött mikor hozzák kimondottan is összefüggésbe Andrić jelenetével. Így aztán többek között egy belgrádi publicista egy zágrábi hetilapban emlékeztette a horvát és szlovén szakadárokat „Martinović kínjaira akit az [albán] szakadárok üvegpalackra és karóba húztak mint annak idején a janicsárok” Radisavot a szerb parasztot Andrić regényében.8

Ez a  kép került a képi gondolkodás (pensée imagée) fókuszába és lesz az a pont ahonnan elindul a kollektív hallucináció visszafordíthatatlan mechanizmusa. Az ilyen módon felébresztett eszme „a kikristályosodás magva lett” amely hatalmába keríti az értelmet megöli a kritikai ítélőképességet és amit az üzenet befogadója lát az már nem maga a tárgy hanem az a kép ami a lelkében életre kelt (Le Bon 1989: 52). Azokat a tudatalatti félelmeket és lelki reakciókat amelyeket a szerbekben a karó képe ébresztett mint a bosnyákok és az albánok felől érkező fenyegetés valamivel később a horvátok felől a kés képe jeleníti meg végtelen médiaáradatba kapcsolódva a Mlinar-ügyként ismert szintén homályos és minden bizonnyal ugyanannak a titkosszolgálatnak a rendezésében történt esemény kapcsán.

1990. május 18-án Benkovac egyik sötét utcasarkán felszíni nyaki sérüléssel találtak rá Miroslav Mlinarra a Szerb Demokrata Párt helyi választmányának elnökére aki azt mondta hogy ismeretlenek támadták meg – magától értetődően horvátok – és meg akarták ölni. A szerb média úgy közölte a hírt hogy a fiatalembert „megkéselték” Jovan Rašković a Szerb Demokrata Párt elnöke „a népirtás visszatéréséről” beszélt a „kés és a torok játékáról” mint 50 évvel ezelőtt közkeletűvé vált a „Miroslav Mlinar lelkének meggyilkolása” kifejezés Mlinar pedig a belgrádi kórházból azt üzente hogy „újból kész arra hogy torkát az usztasák kése alá tegye” ha ez az ára a szerb szabadságnak stb.9

A két kép a karó és a kés funkciójuk szerint azonosak nagyon pontosan választották ki és formálták meg őket úgy hogy a saját célközönségüknél felébresszék azokat a traumákat amelyeket a szerbek a két elnyomó rendszertől az oszmántól és az usztasától szenvedtek el és amelyek állítólag újra megtörténnek napjainkban Koszovóban Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban. A médiában és a nyilvános politikai összejöveteleken való ismétlődésük hatása összeadódik és ezek a képek szuggesztíven fejezték ki az individuális és kollektív emlékeket ide értve a személyes emlékeket és a szociális kapcsolatok által az iskolai tananyag vagy más írásos anyag által közvetített emlékeket.

A karóba húzás képét elővette a horvát propaganda is a bosnyákok elleni háborúban: Mate Boban a Horvát Demokrata közösség Bosznia-Hercegovinai Szervezetének (HDZBiH) elnöke azt írja notórius levelében Kuharić bíborosnak hogy azok akiket „karóba húztak” nem tudnak a bosnyákoknak megbocsátani továbbá Ravno Stolac Neum és Čapljina települések arra a hírre hogy az Owen-Stoltenberg terv szerint területük egyes részei a bosnyák köztársasághoz kerülnének visszautasítják ezt a lehetőséget mert „kelet-Hercegovina horvátjai öt évszázada emlékeznek a karóba húzásra”.10
Az Andrićtyal való manipuláció a szerb oldalon 1995 márciusában Višegradban érte el morbid tetőpontját ahol 1992 véres tavasza után nem maradt egyetlen bosnyák sem és kulturális-vallási örökségüknek egyetlen darabkája sem. A híres híd mellett összegyűlt mintegy kétszáz író politikus és pap Nikolaj dabro-boszniai metropolitával az élen hogy megünnepeljék Andrić regénye kiadásának ötvenedik évfordulóját és megemlékezzenek az író halálának 20. évfordulójáról. Radovan Karadžić leleplezte Andrić szobrát Dobrica Ćosić pedig Boszniáról „mint a gyűlölet földjéről” beszélt az Andrić-könyvek állítólagos  szarajevói égetéséről Boszniáról mint „nemzetközi iszlám csatatérről melyen át az iszlám Európába akar betörni” és „az igazságos felszabadító és honvédő háborúról” amelyet a szerbek Bosznia-Hercegovinában viselnek. „Meggyőződésem hogy  ezekért a célokért küzdve ma itt Višegradban Andrić is velünk tartana.”11  Kis idő múlva Ljubomir Zuković „a Szerb Köztársaság kormányának művelődési és oktatási minisztere” a háború kitöréséig a szarajevói egyetem népköltészetprofesszora a palei hetilapban azt magyarázta hogy Radisav irodalmi felhívására „indult meg az ellenállás a felszabadító harcok a törökök és az eltörökösödöttek ellen amely a mái napig tart” és „hogy holnap amikor diadalmasan befejeződik ez a felszabadító harc” a višegradi híd mellé egy szobrot kellene neki állítani mert ő volt a „törökök és eltörökösödöttek elleni lázadás első áldozata”.12

Végezetül talán nem hiábavaló emlékeztetnünk W. L. Webb amerikai újságíróra aki 1993 tavaszán Zvornikban találkozott egy „csetnik kapitánnyal akinek a derékszíja kézigránátokkal volt teleaggatva félrészeg volt a kimerültségtől és a fanatizmustól” és az ő véleményét közvetítette Webb újságja a New Statesman olvasóinak: „Ha igazán meg szeretné érteni mi történik már megint Boszniában újra el kell olvasnia a klasszikus történelmi regényt a Híd a Drinánt Ivo Andrić boszniai Nobel-díjas író művét. Néha már az az érzése az embernek hogy olyanok között van akik beleőrültek a történelembe abba amit a nagyhatalmak tettek velük”.13

Ha komolyan vennénk ezt a véleményt abban az értelemben ahogy megfogalmazták tehát ha egy regényt tudatosan vagy nem tudatosan „történelmi műnek” fogadnánk el ez azt jelentené hogy ott vagyunk ahol a part szakad azon a ponton ahonnan már nincs visszatérés. Webb szerkesztője a cikknek a Beleőrültek a történelembe címet adta habár az igazsághoz közelebb állt volna a Beleőrültek abba hogy nem különböztették meg a múltat a jelent és az irodalmat cím és ez messze nem csak az újságíró zvorniki beszélgetőtársára vonatkozott volna. Andrić olvasói megoszlanak aszerint hogy meg tudják-e még különböztetni a valóságot a fikciótól vagy már belesüppedtek a sötétségbe a két világ határán anélkül hogy felfogták volna mi is történt velük. Hiszen sokukat csak az a megsemmisíthetetlen jóindulatú emberi szándék vezette hogy a káoszba úgy-ahogy valami rendet vigyen hogy megértse a múltat és a jelent.

Mindannyiuk felett az előbbiekre leselkedve az utóbbiakat még mélyebbre taszítva ott lebeg annak a harmadik társaságnak a mefisztói vigyora akik szándékosan változtattak át egy irodalmi művet varázstükörré s ezen keresztül minden naiv és zavart Alice szempillantás alatt átléphet Csodaországba és ha már elege van belőle akkor kiléphet onnan önbizalommal telve azzal a meggyőződéssel hogy felfogta végre ami addig sehogyan sem volt felfogható. Az omladék és a temetők amelyeket esetleg a tükör túlsó oldalán látott valóban hiteles díszletek voltak az emberek pedig egy jópofa regényes történet szereplői.

A kellékes előtt pedig le a kalappal: a vér az akárha valódi lett volna.

VOJNICS Ibolya fordítása

 

1  A fordítás a szerző Pisac na osami című tanulmánya alapján készült. In: Erasmus 18 (1996) 48—57.
2  Manapság ez utóbbi tanulmányozása különösen ösztönző. Zenica környéki bosnyák falvakat látogatva a legnagyobb példányszámú horvát napilap tudósítója kizárólag „az árnyékban lustán heverésző férfiakkal” találkozik akik „melaszból készült folyadékok hektoliterjeiről álmodnak” továbbá „elhízott asszonyokkal tarka buggyos nadrágjaikban” akik „hajnalban a [szexuálisan] megterhelő éjszaka fáradalmait pihenik ki” és „naphosszat a csipás gyermekeiket számolgatják” olyan emberekkel akik „gyermeteg vigyorgással” igazolják hogy „a fogszuvasodás esztétikai szempontból valóban az ember kellemetlen ellensége” és így tovább. Az efféle álszellemességek az emberek és a hangulat sematikus csupán a lexikára szorítkozó jellemzése (jaran bolan čibuk dukat bula) a promiszkuitásra történő utalások az olyan eljárások amelyekkel a szerző a saját meggyőződését a horvátok kulturális fölényéről a másik szájába adja közvetve jelezve annak részéről a maga alárendeltségének a beismerését („Há dógoztam én komám Rijekába’ is tudom én ecsém hogy mi a kultúra”) hogy a direkt gúnyolódásról már ne is beszéljünk („a hodzsa óbégat a magasból”) ez már színtiszta rasszizmus függetlenül attól hogy itt szemmel láthatólag nagyon szegény és elmaradott falvakról van szó. Vö.: Damir Karakaš: ’Nije jarane vrijeme putovanja’ Večernji list 1996. 07. 13.
Számos szerb bosnyák montenegrói és horvát újság bővelkedik efféle szövegekben amelyek dokumentarizmus és tényfeltáró objektivitás mögé rejtve közlik ideológiai üzeneteiket épp ezért az imagológiai kutatások valóságos kincsesbányái. Annak idején amikor a belga sajtó hasonló riportokat közölt hogy ezzel civilizációs küldetésként jelenítse meg Kongó elfoglalását André Gide úgy tűnik univerzális érvényű kijelentést tett: „Minél műveletlenebb a fehér ember annál ostobábbnak látszik számára a néger”.
Megjegyzem olybá tűnik hogy föntebb idézett szerzőnk utólag kissé stilizálta is a hallottakat. Bizonyos Šemsudin ugyanis azzal biztatja hogy „esetleg akadna itt olyan nena is akit fölpróbálhatna” ami még ha mellőzzük is az ajánlat autentikusságának a kérdését így semmiképpen sem hangozhatott el. A nena turcizmus ugyanis nem azt jelenti amire a szerző gondol hanem nagymamát illetve általában véve idős nőt öregasszonyt. És ezt bizony mindegyik boszniai muszlim kisgyermek tudja szó szerint attól a pillanattól fogva hogy először szóra nyitja a száját. De hát ez már a pszichoanalízis témaköréhez tartozik.
3   Vö. Ivan Aralica: ’Bosansko more u hrvatskoj duši’. Slobodna Dalmacija 1994. 02. 15. és: ’Balada o tri noža’. Uott 1994. 03. 01.
4  Husein Mešinović: ‘Ivo Andrić u Počitelju’. Ljiljan 169 1996. 04. 10.
5  ’Borimo se za jednakost Hrvata u BiH’. Državnost 40 1996. 03. 01.
6   A szó szerint megszámlálhatatlan mennyiségű példa közül lásd a belgrádi Politikatudományi Kar Orientalisztika tanszékének docensével Miroljub Jevtićtyel készült interjút: Duga 412 1989. 12. 09. Branko Brđanin: ’Pozna pamet uzaludno znanje’. Glas srpski (Banjaluka) 1992. 09. 15. Borislav Soleša: ’Statistički povratak u Lijepu Našu’. Duga 1612 1995. 04. 01.
Ilyenre Horvátországban is találunk példát különösen a horvát—bosnyák háború idején. Az elbeszéléseket többek között ilyen értelemben idézte a Danas Zlatko Kramarić ellenzéki politikus és irodalomtudós egyetemi tanár továbbá a már említett Ivan Aralica író és a Horvát Demokrata Közösség politikusa. A már említett szövegében ő Andrić eredeti irodalmi metaforájához hozzátette a maga szuggesztív képzelt folytatását amelyben a boszniai harangtornyok és minaretek késekké válnak. A kés képéről még szót ejtünk ebben a szövegben.
7  Nem mellékes körülmény a szerzőnek az a megjegyzése hogy a húszas években írott tudományos dolgozatának az ötletét „egy újabb keletű festmény adta amelyet a belgrádiak ezekben a napokban a Terazije egyik üzletének kirakatában láthattak” és amely egy karóba húzott embert ábrázolt.
8  Branko Krkeljić: ‘Ispod mog nivoa’. Danas 410 1989. 12. 26. (olvasói levél).
9 Borba 1990. 09. 06.; Politika 1990. 05. 23.; és különösen a Duga hetilap a nyár végi számaiig folyamatosan.
10 Slobodna Dalmacija 1993. 05. 27. és 1993. 08. 26.
11 Dobrica Ćosić: ‘Sudbina sveg srpstva’; Javnost 210 1995. 03. 18. A beszédet «amelyhez mérhető arcátlanságot még magának a szerzőnek az opuszában sem találhatunk» Stojan Cerović kommentálta A banalitás géniusza címmel (Vreme 230 1995. 03. 20.): „Dobrica Ćosić ott áll Kelet-Boszniában a legnagyobb népirtás helyszínén és a legsúlyosabb vádakkal illeti annak áldozatait. Látja ezt az Úr az Isten Savaot a Mindenható? Bátorítja Karadžićot hogy tartson ki és győzedelmeskedjen és a megboldogult Andrić kezével írja alá és áldja meg mindazt amit ő Radovan eddig elvégzett és amit a jövőben lesz elvégezendő. És odahelyezi ehhez valaki másnak a Nobel-díját mint annak az igazolását hogy a szerbek annyi gonosztettet hajthatnak végre amennyi szükséges ahhoz hogy egyesüljenek.”
12 Ljubomir Zuković: ‘Az ősök mint harcostársak’. Javnost 227/228 1995. 08. 05.
Ezúttal bosnyák környezetben „megszületett az egyik világ alkotói üzenete a másiknak” abban az értelemben ahogy M. Rizvić beszél erről de ezúttal nem „morális-lélektani” jellegű hanem annak irodalmi megfelelője. Adem Kahriman könyve amelyet Nedžad Ibrišimović Bosanacnak írt című regényében (Szarajevó 1992) a szerző egy kiváló intertextuális polemizáló eljárással  átveszi Andrić jelenetét azzal hogy megváltoztatja a kulcsszereplők neveit. Azokat a szavakat amelyeket a karón haldokló Radisav intéz a törökökhöz az új irodalmi és történeti kontextusban Mustafa Dovadžija mondja az őt kínozóknak: „Csetnikek csetnikek... – csukladozott – ... pusztuljatok... el mint a kutyák... dögöljetek meg mint a kutyák...”
Irfan Horozović Boszniai bika című elbeszélésének (Száműzött város Zagreb 1994) jelentése is Petar Kočić Jegenye című elbeszélésével való intertextuális játékra épül egy olyan műre tehát amellyel a nagyszerb propaganda úgyszintén manipulált lélektanilag felkészítve a nem szerb lakosság kiűzését a banjalukai körzetből. A horvát irodalomban ehhez hasonló példa Ivan Slamnig novellája a Horvát hol loptad a nyakláncot? az Ellenség (Neprijatelj Zagreb 1959) című kötetéből amely Schiller Wallensteinjének a megfelelő jelenetére adott replika. De ezek a művek amelyek valakinek az imagójával való kreatív szembesülésre ösztönöznek akár a magunk kultúráján belül akár más kultúrákkal való párbeszédben és amelyek a rossz közérzet pontjait megnyitják a valódi mondhatnánk pszichoanalitikus katarizis előtt ezek nem a gyakorlati politika szándékai szerint keletkeznek hanem autentikus alkotói ihlet nyomán. Továbbá ezek valódi hatást csak traumákkal kevésbé terhelt nyilvánosságban és kultúrában tudnak kifejteni amelyik nyitott a dinamikus önmegisméresre.
13 A cikk fordítása megjelent a zágrábi Vjesnik napilap 1993. május 5-i számában.

Irodalom
Edward Bacerzan: ’Perspektive «poetike recepcije»’. In: Umjetnost riječi XVIII/2-4 Zagreb 1974 139—154.
Gustave le Bon: Psihologija gomila. Zagreb 1989. (A szerző Psychologie des foules 1913. című művének horvát fordítása)
Milan Blažeković: ‘Crne legende i Hrvati’. In: Vinko Nikolić (szerk.): Hrvatski razgovori o slobodi. München-Barcelona 19742 233—249.
Bosanski pogledi 1960—1967. Változatlan utánnyomás London 1984.
Rodoljub Čolaković: Zapisi iz oslobodilačkog rata I-II. Sarajevo 1977.
Tihomir Đorđević: ’Nekoliko turske kazne / 1. Nabijanje na kolac’. In: Naš narodni život. Beograd 1984. 153—161.
Brian Hall: ‘Rat Rebeke West’. In: Vijenac 67—68 1996. 07. 25. 39—41.
Hans Robert Jauss: Estetika recepcije. Beograd 1978. (Magyarul lásd H. R. J.: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika Budapest 1999
Walter Kolarz: Russia and Her Colonies. London 1952.
Svetozar Koljević: ’Nationalism As Literary Inspiration’. In: Božidar Jakšić (szerk.): Interkulturalnost u multietničkim društvima / Interculturality In Multiethnic Societies. Beograd 1995. 191—207.
Zoran Konstantinović: ’Od imagologije do istraživanja mentaliteta’. In: Umjetnost riječi XXX/2 Zagreb 1986 137—142.
Zdenko Lešić: Jezik i književno djelo. Sarajevo 1975.
Alija Nametak: Sarajevski nekrologij. Zürich—Zagreb 1994.
Dubravka Oraić Tolić: Teorija citatnosti. Zagreb 1990.
Ivan Pederin: ’Književna i vanknjiževna isposredovanost lika Nijemca u prozi hrvatskog realizma’. In: Književna istorija 11 42. sz. Beograd 1978 261—276.
Claude Pichois André M. Rousseau: Komparativna književnost. Zagreb 1973.
Dušan Pirjevec: ’Andrićev Na Drini most’. In: Slavistička revija XXVI/2 Ljubljana 1978 115—145.
Jože Pogačnik: ’Fenotip slovenstva u hrvatskoj književnosti’. In: Komparativno proučavanje jugoslavenskih književnosti 4 Zagreb 1991 173—195.
Zlatko Posavec: ’Povijest manipuliranja umjetnošću (Kako su stvarane predrasude o Bosni’. In: Republika Hrvatska XLIV 183—184 Zagreb 1994 67—114.
Muhsin Rizvić: ’Između mita i istine’. In: Vjesnik / Panorama subotom 641 1990. 10. 20. 14—15.
Muhsin Rizvić / Ivo Žanić: ’Slike iz zanemarene književnosti’. In: Start 579 1991. 03. 30. 54—59.
Svetislav Spasojević: Slučaj Martinović. Beograd 1986.
Pavle Zorić (szerk.): Temelji. Nova srpska poezija o Kosovu. Beograd 1989.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.