Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 5. szám

Gerold László

AZ IDEGEN

Egy mai dráma, s ami körülötte van

1965. május 15.

AZ EREDMÉNY

Szétnyílik a függöny.[1] Berreg a telefon. Megjelenik a főszereplő házaspár. Soltész Tamás mérnök és neje. Hamarosan ezután megtudjuk, hogy Soltész sérült embert hagyott az országút mellett. Idegenkedett attól, hogy az ülés új vászonhuzatát esetleg ismeretlen ember vérével mocskolja be. Majd arról szerzünk tudomást, hogy idegenkedik segíteni egy fiatal munkatársán, akinek egyetemi felvétele éppen az ő egyetlen alá­írásán múlik. (Nem kellene-e azokat is megvizsgálni, akik meg­engedik, hogy egyetlen aláírás határozza meg egy-egy ember jövőjét?) Ilyen és hasonló embertelen, valóban idegen dolgokat művel Soltész mérnök, anélkül, hogy tudnánk, miért teszi, miért ilyen, mióta ilyen. Mert nem elegendő és nem is nehéz felfedezni, hogy Soltész önző, magánakvaló, embertelen – idegen egy szo­ros, közösségi és emberi érdekekkel együvé tartozó közösségben. A dráma szempontjából azonban az a döntő kérdés, hogy miért, milyen előítélet vagy öröklődés alapján önző és idegen Soltész Tamás. Erre Illés Endre nern ad választ. Soltészt feketén, ko­romfeketén ismerjük meg, így találkozunk vele már az első pil­lanatban, s a fekete minden színárnyalatát végigjárva ilyen is marad. Sematikus hőse egy sablonos, előregyártott elméletre épí­tett színműnek. Az írói (szívesebben mondanám: szerzői) szán­dék nyilván a következő volt: találni, adni egy negatív hőst, a lehető legszélsőségesebbet, és ezt elrémisztő példának hozni fel minden negatív ellen. Így született Soltész Tamás, fiatal, jól szituált értelmiségi, akiben egy csepp nem sok, annyi emberiség sincs, aki talán a rabszolgatartó, vagy a legsötétebb feudá­lis vonások megtestesítője a XX. században. Illés Endre műve naiv csinálmány, laboratóriumi mesterkedés eredménye. Iránydráma, s abból is a legszerencsétlenebb fajta. Sablonjait nem nehéz eleinte nyomon követni, hogy később, az első felvonás után, már előtte járjunk. Szinte merészen diktálva a tempót, állítgatva az akadályokat és kajánul kéjelegve abban, hogy mi Soltész mérnöknél is jobban tudjuk, mi fog vele történni. Ne­künk ezt módszerével maga Illés Endre árulta el. Ez esetben nem is a nézőt megdöbbentő váratlan momentumokat hiányol­juk, hanem a hősökben – drámai! – munkálkodó vulkanikus mozgás váratlan, kiszámíthatatlan, emberi kitöréseit. Soltész Tamás nem ura a helyzetnek s önmagának. Ő marionett-figura az író elméletek alapján mozduló kezében. Az iránydráma elvei szerint helyes az, hogy aki idegen, azt leckéztetni, büntetni kell. Ez igazolható lenne, ha... S ebben a feltételes ha-ban sok min­den rejlik. Egy mondatban: nemcsak egyetlen színmű sikertelen­sége, hanem ezen túl egy drámaírói iskoláé, elméleté is. Kriti­kusai már leszögezték, hogy a párbeszédek gyökerei, indítékai nem a hősökben vannak, hanem az író előtt fekvő famentes papirosban, imaginárius csinálta gyökerek ezek. A főhős min­den becsületes írói szándék ellenére is megmarad laboratóriumi zabigyereknek. A bosszantó persze az, hogy Soltészhez hasonló idegenek vannak, csak valószínűleg nem annyira sötétek, s ezek­ről kideríthető magatartásuk oka. Soltész mérnökről nem. Nem elég azt tudni, hogy ő anyagilag biztosított, hogy korszerű álomlakása, áramvonalas kocsija, helyes felesége és nagyszerű állása van. Mindez nem lehet döntő, jellemformáló, amelyre talán még drámát is lehet építeni. Mindezért nem szükséges, hogy idegen legyen, noha talán ezek a motívumok is hozzájárulnak, hogy valaki mások iránt közömbössé váljon. Vagy Illés Endre a jó­léttel együttjáró fölényes, önző magatartásra akar figyelmez­tetni? Nézzük a folytatást! Megtudjuk, hogy Soltész mérnök el­len a vállalatban fegyelmi vizsgálat indul egy kötélpálya leszakadása miatt. Rábizonyítani nem tudnak, a felelősségtelen munka vádja egyedül néhány ember gyanújára szorítkozik. Mű­ködésében ugyan újból felfüggesztik, de amennyire sablonos és mesterkélt a lefolytatott vizsgálat, minden lelki indítékaival együtt, éppannyira kevésbé meggyőző a feleség elhatározása, hogy férjét, a kíméletlent és az önzőt magára hagyja akkor, mikor ennek a legnagyobb szüksége lenne rá. Bármennyire várt és szükséges Soltész magára maradása, a sablonokkal operáló szerző képtelen ezt meggyőzően megmutatni, elhitetni velünk.

Nem ismerjük, akár explicite, akár implicite a miértet, s ezért tehet Soltész bármit, számunkra nem azért lesz idegen, mert önző és embertelen, hanem azért, mert mozgatják és nem mo­zog, mert elméletekkel bélelt fűrészporbábu, és nem sikeres megvalósításokból és kudarcokból álló idegember.

AZ ELMÉLET

Illés Endre művét a sematizmus öli meg. Ahogyan Az ide­gent voltunk kénytelenek elmarasztalni, éppúgy egy má­sik író, Illés Jenő dramaturgiai tételeivel is ezt kell ten­nünk.

Illés Jenő a Mai dráma – mai dramaturgia[2] című tanulmány­kötetében, igaz, egymással homlokegyenest ellenkező tételek is vannak, e kettősség ellenére a sablonosság követelményeit mégis dominánsnak látom.

Illés Jenő így ír: „Egy dráma, amely eleve úgy teremti meg a szituáció alaprajzát, úgy jelöli ki az ellenfeleket, hogy ezzel minden titok tudójává tett bennünket – semmi emóciót nem válthat ki a nézőből. A konfliktust lealkudni a dráma halálával egyenlő. Óvatos méricskéléssel eszméink, hőseink, világunk iga­zát sem lehet képviselni – csak a konfliktus megkövetelte hév­vel, szenvedéllyel, indulattal.”

S ezzel akár Az idegen találó bírálatát is adhatná. Másutt viszont éppen e bírált sematizmus védőszárnya alatt tünteti el az embert a színpadról, ideológiák fegyverévé, szócsövévé teszi, megfeledkezve arról, hogy a fekete-fehér hősök nem hősök, csak árnyképek. „A drámai cselekmény aktivitása és aktualitása összhangzást követel – a dráma hősei, amikor színpadra lépnek, mindig határozott embercsoport nevében szólnak –, akár morális vagy politikai mondanivalókat görget is a szavuk.” A dráma elsősor­ban indulat, akár a líra; a szócső indulata pedig bármennyire is hisz a tételek igazságában, nem meggyőző, mert elvész egyéni ereje. Hiába vallja Illés Jenő: „ehhez az is kell, hogy a hős és a konfliktusa fedje egymást, mert ha az író a drámától függet­len gondolatait akarja a hősökre ruházni, anélkül, hogy a kon­fliktusokból erre lehetőséget teremtene”, ha nyolc sornál lejjebb már ezt olvassuk: „Sarkadi Imre remek alkotása (Elveszett pa­radicsom) azért hagy némi hiányérzetet bennünk, mert a dráma orvosa és annak konfliktusa csak bizonyos mértékig fedi a mű nagy morális konfliktusát.” Merő ellentmondás: egyfelől létezik a hősök konfliktusa, másfelől van a „mű nagy morális konflik­tusa”. Miért van szükség hősökre, ha rajtuk kívül munkál a mű nagy morális összeütközése? Milyen vívódást hordanak, rejte­nek magukban ezek a hősök? Vagy jelentékteleneket, vagy kívül­ről rájuk kényszerítetteket. Mindkét esetben: hamisakat. S mit eredményez az ilyen elmélettel fölfegyverzett íróember alkotása? Ha kritikus, akkor vértelen, elnéző, az elmélet kedvéért örö­mest megalkuvó bírálatot: „Lelkiismeret-ébresztő szándék szülte ezt a művet, ezért oly túlfűtöttek a párbeszédei, agitál ez a da­rab, minden szimbolikát mellőz, egyértelműen, közérthetően fo­galmazza meg drámai mondanivalóját. Ez a túlfűtöttség néha már zavar is bennünket, mert minden szereplő nyelvében egy­aránt jelen van, ez a túlzott hév gyengíti a darab konfliktusá­nak erejét is, a jellemrajz mélységét is aláássa olykor. A törté­nelmi kép hiteles, tökéletesen összegezi a társadalmi erővona­lakat, problémái is felsőfokokban fogalmazódnak meg. Bár az ábrázolás minősége alatta marad a hatásnak, a megjelenítés len­dülete forró hangulatot teremt, magával ragad bennünket.” Ha pedig színműíró, akkor Az idegenhez hasonló alkotást.

Néhány érdekes recenzió, portré, néhány szép oldalt tartal­maz Illés Jenő könyve, amelynek talán látszólag kevés köze lenne Illés Endre drámájához, ha nem láttam és nem olvastam volna a két munkát gyors egymásutánban, nem csapott volna meg mindkét műből a mindennél veszélyesebb sematizmus lehe. Illés Jenő könyve a mai dráma – mai dramaturgia címén oly­kor közhelyeket süt el, kivált az általános részekben. Illés Endre drámája korszerű problémák hordozóiként sematikus, kívülről irányított papírhősöket visz színpadra. Mindkettő egy káros el­mélet eredménye. Ahogy Az idegen szerzője megszabja a hősök cselekvési tervét, ugyanúgy Illés Jenő is kész elméletekkel igyek­szik konkrét alkotásokhoz közeledni, szánt szándékkal felfedezni bennük és alkalmazni rájuk a SZABÁLYT. Ez a sematizmus a közös, ezért lehet egy drámáról és egy tanulmánykötetről egy­szerre, egy helyen szólni. Illés Jenő írja egy helyütt: „vállalnunk kell a világirodalom kihívását”, azt hiszem, nagyszerűbb lenne inkább kihívni a világirodalmat. Persze sematizmussal akár az egyiket, akár a másikat már régen nem lehet.

RENDEZŐ, SZÍNÉSZEK

Azt szinte mondani is felesleges, hogy a sablonokat a rendező vagy a színészek sem tüntethetik el. Esetleg a rendelkezésükre álló technikai vagy belső megjelenítő eszkö­zökkel mérsékelhetik a gyengét, szorgalmazhatják a jót.

Ekképpen tett Tatár Eszter is, a budapesti Nemzeti Színház rendezője, amikor fényhatásokkal, elsötétített részekkel és kör­szelet-világítással igyekezett a múlt és jelen váltakozásán át biztosítani az előadás dinamikáját. Sokkal nehezebb dolga volt Gelley Kornélnak, Soltész mérnök alakítójának. Ő valóban csak esetlen és természetellenes lehetett egy olyan hős szerepében, akiről azt ugyan tudja, hogy mit tesz, de azt, hogy miért, már nem. Soltész mérnök anakronisztikus figurájáért elsősorban nem Gelley a hibás. Timár Éva a feleség szerepében már sokkal jelentősebb kreációt valósíthatott meg. Úgy látszik, a szigorúan Soltész Tamásra ügyelő író éber tekintete elől olyankor el-eltűnt a feleség alakja, s ez ennek köszönheti emberibb, teljesebb jegyeit. Benne Tamás csúnya feketesége tarka kockákra töre­dezik, több benne a fény, s ezért sikeresebb Timár Éva Évája Gelley Kornél Soltész Tamásánál.

Az elfogadható, hogy a színháznak fórumnak kell lennie, de éppen ezért nem kell elfelejteni, hogy minden dráma, fusson ez akár a korszerűség, a maiság címkéje alatt, elsősorban történelmi alkotás is. Ezt és erről a sematizmus formanyelvével írni pedig csak tiszavirág-életű eredményeket szülhet. Dokumentálásként Illés Jenőtől kölcsönzöm az alábbi Illyés Gyula-idézetet: „A történelmi tragédiák a színpadon nem a történelem küzdelmei­től lesznek tragédiák. A lélekétől.”

Tegyük még hozzá: nemcsak a történelmi tragédiákra áll mindez, hanem minden drámai alkotásra, s ezért a mű igazához a lélek küzdelme fontosabb az ideológiák harcánál.

[1] Illés Endre: Az idegen, a budapesti Nemzeti Színház műsorán szerepel. Rendező: Tatár Eszter, Soltész Tamás: Gelley Kornél, Soltész Éva: Timár Éva.

[2] Illés Jenő: Mai dráma – mai dramaturgia, tanulmányok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1964.