Az esszé nyomában

(UNGVÁRI TAMÁS: Az eltűnt személyiség nyomában, Szépirodalma Könyvkiadó, Budapest, 1966.)

1966. november 1.

Megbocsáthatatlan kérkedés volna Ungvári szemére vetni már elöljáróban, hogy elzárkózó, ahogyan azt néhány kritikusa megkockáztatta. Éppen a világirodalom fogalmának átalakulásában, a kölcsönhatások, a „hajszálcsövességek” szinte kifürkészhetetlen világában válik üressé a partikularizációnak az a vádja, mely a teljesség nevében kevésnek tünteti fel a részt. Mert ha a teljességet immár elképzelni is alig lehet, hacsak nem mint valami technicizált összességet, akkor a hatások gazdagító kereszteződését tekintve, a részletek is sokatmondóak: a fa többet árul el az erdő rejtett tulajdonságairól, mint amennyit az erdő maga.

Ungvári, esszéiben, különös kritériumot alkalmaz: a világirodalmi jelleget. S ezt nem a látszólagosan vitathatatlan értékek rangsorának megfelelően teszi, hanem sokkal mélyebbre indul: a rejtettebb gyökerek, a titkosabb források felé. Mire való akkor az elzárkózás vádja?

Vagy azt vegyük elzárkózásnak, hogy példatára kimerül az angol, esetleg a német, még

ritkábban a francia irodalom emlegetésével? Éppen a világirodalmi jelleg megértése hatálytalanítja ezt a vádat: a meglevő, soha teljesebben ki nem épített, szinte áttörhetetlenné tett ideológiai és filozófiai határvonalak ellenére az emberi közérzetnek és magatartásnak, az ember gesztusának mélyreható közös vonásai, ismertető jelei vannak. Mert az Ungvárival valló esetleges részleges ellentmondás árán sem tartom a művészetben legfontosabbnak az ideológiát, és legkevésbé sem vehetem azt a művészet fluidumának. Az ideológia a művészetben csak akkor volna érvényes, ha filozófiává emelkedne. Így a művészetben csak zavart okoz, veszedelmes kizárólagosságra késztett, merev bezárkózásra. Ezért válik különösen fontossá, hangsúlyozottan termékenynyé az Ungvári alkalmazta kritérium: a világirodalmi jelleg. Az egyes jól megválasztott részek vizsgálata nem jelenti az egyetemesség tagadását, mert bizonyos, hogy az irányok, az ízlésformák rendjében a következetes azonosság keresésétől el kell állnunk, ha mondjuk, egyszerre beszélünk a francia, német esetileg az angol vagy amerikai egzisztencializmusról: a különbségeket és a változatokat érvényesíteni kell. Nem a partikularizáció vádja érheti Ungvárit, inkább a túlzott egyértelműségre való törekvése; ezt teszi, amikor a magyar irodalomszemléletet vizsgálja: „csak a műnek szava a tiszta beszéd”, állítja majdnem patetikus színpadi pózban, miután kimondja: „Irodalmi szemléletünk fogalmi és logikai rendszerét lenne illő feltisztítani”. Azaz beszéljünk a műről, de legyünk szemléletünkben azonosak. Hány lépésre van ez a dogmától? Persze gyakorlatában ezt Ungvári is ellenpontozza, szerencsére lerombolja. Különösképpen akkor, amikor írói arcképeket rajzol meg biztos kritikusi hozzáállással: ott nem kísérti az egyetemes logikai és fogalmi rendszer...

Ungvári kitűnő érzékkel tudja megfogalmazni a modern irodalom néhány sajátos vonását: a személytelenné romlást, a műfajok válságát, az elszakadások nyomát, a kor mérgeinek hatását... Sokszor azonban a könnyed szellemességig langyítja fel ugyanezeket: a személyiség klasszikus értelmű megfogalmazása, sőt eszménye is hatástalanná vált: Kafka Gregorjának módjára valami gyógyíthatatlan betegség folytán féreggé romlik; az okok szálainak göngyölítésében Ungvári sohasem tér e1 az első példától: néhol filozofikusain elmélyült, máshol és talán többször szellemesen riportszerű, ezért felületes. Mert sohasem merül fel benne az, hogy a személyiség eltűnése együtt jár egy újabb, a klasszikustól lényegesen elütő személyiségelmélettel, mely a marxizmus antropomorfizmusától sem idegen.

Az általános személyiségelméletet persze nem lehet csak a filozófiai vagy az irodalmi példák bírálatával kialakítani: belejátszik ebbe a szociológiai, a társadalmi, a történelmi stb. meghatározók szerepe is. Rendben van, hogy erre Ungvárinak nem volt helye.

Más kérdés viszont az, hogy megengedhető-e a példák bírálata a feltételezett eszmény nélkül? Azt nem hisszük Ungváriról, hogy az eszményit még mindig a klasszikus személyiségelmélet vérbő, morális hazugságaiban tartaná fenn. Az sem biztos, hogy az „örök lázadó”-t megszemélyesítő Camus koncepciója, s még egy egész sor más íróé, „képtelenül mesterkélt” volna. Csak egy megbízhatatlan, még körvonalaiban sem sejtett, ki nem mondott személyiségielmélet adhat jogot az ilyen következtetésékre. Camus „örök lázadó”-jának bírálatát nem lehet a koncepcióba szűkíteni: Camus tagadhatatlan irodalmi hatását vitatnánk el ezzel: hiszen „az irodalom örömmel rácáfol a valós tapasztalatokhoz nem igazodó gondolkodásra”, mondja Ungvári. Persze, a kérdés az, hogy mit tartunk valós tapasztalatoknak. Vagy azt állítaná Ungvári, hogy a mai összekuszált, ellentétekben elburjánzott világban nincs táptalaj a „valós tapasztalatokhoz” igazodó, az „örök lázadót” felismerő gondolkodásra? Aki a modern szociológiai irodalmat, mondjuk David Riesmann (nem Reismann, ahogy Ungvári következetesen néhányszor leírja) Magános tömegét ismeri, s számba veszi annak tudományos eredményeit, aligha zárkózhat el az olyan ember méltányos emlegetésétől, „aki cselekedeteinek szabad megválasztásával” harcol az őt eltörpítő, emberi mivoltában léket ütő adottságok, kényszerek, hozzá nem illő eszmék ellen.

A modern nyugati irodalomnak minden bizonnyal nagyobb figyelemmel tartozunk, mint hogy felületesen, koncepciójában vitassuk el. Legalábbis azon erőfeszítés miatt, amit az ember egy adott világban meghatározó, etikai és morális jelzők felismerése, megfogalmazása érdekében tesz.

Ungvári pontosan következtet, okosan, jól értesülten írja körül tárgyát, de megtorpan, amikor következtetni kell; ezzel nem ítélem el törekvését, de nem is írhatom ezt javára. Nem ítélem el, mert megnyugtatóak az ismeretei, és megnyugtató a célja: nem vezérli a dogmatikus kizárólagosság. De nem írhatom javára, mert ahogy az erdőhöz a fa járul, ha nem is törvényszerűen a fa is az erdő általános képében érvényesül csak...

Ungvári igazi formája kétségtelenül a portré. Mégpedig a jó talajból kinövő, szellemes, körültekintő, a begyöpesedett rangsornak sokszor fittyet hányó, de mindig pontos, következetesen kimért arckép.

Talán ez az oka annak, hogy azok az írók, akik a képsorba kerültek, különbeknek tetszenek azoknál, akik az általános feltevést, az esszéíró elméleti (vagy csak hosszadalmasabb) hozzáállását példázzák műveikkel. Camus legalább annyit érdemelne, mint Graham Greene... Mindenesetre Ungvári méltányosabban tudja kezelni az író művét, életének fontosabb szakaszait, szellemi vérkeringésének útjait akkor, amikor csak vele foglalkozik, amikor nem igyekszik mást is elérni, mint a műről hozott kritikusi ítéletet. Ez az ítélet egyúttal általános benyomást is kelt: a részek megfogalmazásában ott van a teljesség koncepciója is. Persze a portré műfaja nagyabb biztonságra, az anyagnak kritikusabb felhordására kényszerít, mint az esszé sokszor tendenciózus példaválogatása. Nem az egyik vagy a másik komolyságában kételkedünk, csupán azt vetjük fel, hogy hol és mikor juthat leginkább kifejezésre egy olyan írói alkat, amilyen az Ungvárié. Nem kizárólagos kritikusa ő a ma irodalmának, de nem is a korszellem félreérthetetlen diagnózisát kitapogató, általánosítani tudó tudósa. Az esszének egy alkalmazott műfaját érvényesíti, ezért fér szó inkább ahhoz, amit mond, mint ahogyan mondja.

Ungvárinál a koncentráltságnak nagyobb fokával találkozunk akkor, amikor az egyes írókról beszél, amikor a műveket határozza meg a műnek megfelelő értékrendben, mint akkor, amikor tüneteket általánosít. S többször vitathatjuk el az utóbbit, mint az előbbit: ott biztosabban mozog, az esszéíró szabadsága a kritikus tárgyhoz kötöttségével termékenyen párosul, és olyan eredményeket tud felszínre hozni, melyek nemcsak gondolkodásra késztetnek, hanem sokszor lelkesíteni is tudnak; emitt ‒ mondjuk, az amerikai prózáról szóló tanulmányában ‒ erőszakoltaknak érezzük az állításokat, bár csak ritkán indokolatlanoknak: az amerikai novella és elbeszélés nem csak népszerűségben, értékeiben is meghaladja sokszor a regényt, s ennek több oka van, mint amennyit Ungvári feltételez. A konkrét írói arcképek megfestésekor hozott ítéletei biztosabb kritikai hitellel bírnak, mint az elméletei. Szinte szívdobogtatóan izgalmas például a Huxley-ről mintázott arckép és bosszantóan felületes, míg langyosan híg az eltűnt életrajz nyomozása, vagy az amerikai mítoszokról szóló cikk. Ne soroljulk a példákat tovább.

Ha Ungvárit valamiként is dicsérni kell ‒ ő bizonyosan nem szomjazik erre ‒, akkor éppen ardképfestő érzékenységét kell kiemelni: néha olyan elevennek érezzük az írót (persze nem mintha filmvásznon szemlélnénk, hanem a mű bűvkörében), mintha előttünk állna. Ezt nemcsak az ítélet megbízhatóságával, az ismeretek alaposságával, a közlés közvetlenségévél, a mondatok tisztaságával éri él, hanem mindenekelőtt azzal, hogy ki tudja tapogatni az ütőerét, el tudja fogni a rejtettebb utalásokat, a részek és a részletek révén mélyre tud hatolni.

Kár, hogy Ungvári könyvében aránylag kevés szó esik a költészetről. T. S. Eliot és a modern líra című tanulmánya érdékes kezdeményezés az összehasonlítható irodalom terén, és ugyanakkor az Eliot költészetével kapcsolatos megállapításai arra engednek következtetni, hogy sok mondanivalója volna éppen a líráról. De, mert elfogadtuk Ungváritól a mi lett volna ha képtelenségét, álljunk meg itt.