Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 171–172. szám

Danyi Magdolna

Az érzékiség és értelem lepkeszárnyai

Jegyzet Weöres Sándor psyché-költészetéről

„Dem Geistigen sein Leben, dem Lebendigem seine Gestalt."
(Hölderlin)

„Megmaradni egynek, az börtön, önmagammá lenni, annyi mint nem lenni."
(Pessoa)

„Az egész Világ ölelő kurva Vénusszá légyek, vagy ha nem lehet, minden olvasóimé."
(Psyché)

1979. augusztus 15.

1.

Honnan közelítsünk Psychéhez, e múlt század eleji „naiv” költőnő – ma íródott – verseihez, szövegei-hez, hogy naivaknak ne bizonyuljunk a szemében, hogy méltatlanokká ne váljunk „ölelésére”, az olva-sás „kurva vénuszi” gyönyörűségére?

Azt mindenesetre bizton vélhetjük, hogy míg Tamás Attila szép-komoly összefoglalója a zavart öröm pír-jával vonná be Psychénk cigány-arisztokrata arcocskáját, az azt követő irodalomtörténeti értékelést ol-vasván („Mert az ugyan elmondható, hogy a kötet-nek minden egyes darabja igényes munka – olyan alkotás azonban már, kérdés, van-e közöttük, amelyiket a Weöres Sándorhoz hasonló nagyságrendű »Psyché-kortársak«-nak, Berzsenyinek és Csoko-nainak a legrangosabb alkotásai mellé oda lehetne állítani, velük egyenértékű költeményként.” Tamás Attila: Weöres Sándor, Akadémiai Kiadó, Bp. 1978. 196. old.) fellobbanó szeméhez rosszul illő aláza-toskodással pukkedlizne tüstént:

S én könnyű vagyok, nyíltan bevallom,

Öcsém Uram bocsájtsa-meg nekem.

(Toldy Ferencz Úrhoz)

Az irodalomtörténeti-kritikai olvasást járhatatlan út-nak tartjuk a magunk számára, nem azért, mintha (ha már feltétlenül antológikusan kell tájékozódnunk) nem találnánk Berzsenyi, Csokonai és – Weöres Sándor „legrangosabb alkotásai mellé állíthatót”

Psyché költészetében (például az Epistola ennen magamhoz címűt!), hanem, mert félő, hogy a szö-veg-test tényleges minőségei helyett kritikusi mér-legünk csak azt mutatná meg, amire ez a költészet jóelőre figyelmeztetett bennünket: a klasszicisztikus fennség, a „colosszális és kétségbeejtő” nagyság idegen tőle. Ha a költészet, az esztétikai élmény magasrendűsége valóban abban nyilvánul meg leg-inkább, hogyan tud megteremtődni a költői beszéd-ben „az ellentétes impulzusok egyensúlya” (Ri-chards), megvalósulni „a kontrasztokból fakadó egybehangzás” (K. Sabina, idézi Jakobson), az Angelus-i (világot, létet) látó „isteni” szemmé lényegülve, akkor a Psyché a modern magyar költészet leg-összetettebb kihívása.

Weöres Sándor teremtő költői játéka, Psyché költé-szete „enn ismeretre”, létismeretre és a költészet végtelen – ésszel legfeljebb felparcellázható, de kö-rül nem határolható – térségeinek a megsejtésére „tanít” bennünket, mint minden magas rendű köl-tészet. Nyíltan beismerjük, mércénk a tetszés, az élvezet, s nem csak abban az értelemben, ahogyan Barthes emeli a fogalmakat a szövegminőség kriti-kai szintjére, hanem úgy is – mert hiszen lényegileg nem is mondanak ellent egymásnak –, ahogyan Füst Milán követelte meg a költészettől: „egész szerve-zetem rendítse meg, ha tetszésemre pályázik. ’’Maxi-malistábbak lehetünk-e Psychéhez, kinek léte és költészete ugyan irodalomtörténeti-poétikai játék is, ám mintha csak azért öltözne ez a költészet a történelmiség formaköntösébe, hogy bizonyíthassa szá-munkra a mindenkori magasrendű költészet átválto-zási képességét: végső, eszközein túli nyitottságát annak, ami belső megszervezettségében valaha is radikálisan vállalni tudja a nyílt jelenlétet.

2.

„Nem a másik »személyisége« az, mi nélkülözhe-tetlen a számomra, hanem a tér: egy szomj dialekti-kájának a lehetősége, a gyönyör átláthatatlansága: ha csupán egyetlen játék létezne, a játékok nem lennének játszhatók.” A fogódzóul idézett Barthesi gondolattöredék pontosan jelezheti Weöres költői teremtésének irányultságát. A sokszorosan hierarchizált játékszabályok közepette alakuló költői beszéd-ben megannyi érzéki csapda: a nyelv lokalizálható kötöttségei, megnevezhetőségei. A kitárulkozó nyelv párnázott, szárnyas ajtai mögött azonban újra és újra a rések: a másságok, a módosulások hasadékai – az olvasás botrányaivá szelidülten. Somlyó György értő megközelítésében (Fiú-e vagy lány? A költészet vérszerződései, Szépirodalmi, Budapest, 1977.) sorra láthatóvá lesznek e módosulások, meta-morfózisok: a történelmiség és modernség, a női és a férfi princípium, a költői személyiség és a költői beszéd dialektikájának eme egyedülálló kihívásai.

Psyché költészete megköveteli tőlünk, hogy kilép-jünk saját korunk kultúrájából, irodalmi konvenciójá-ból, kanonizálva azt a számunkra már idegen, archai-kusnak minősülő nyelvi konvenciót, amit más múlt-beli költőknél az élményi olvasásban hajlamosak va-gyunk „nem észrevenni”. Csokonai költészete szá-munkra annak ellenére korszerű, hogy kora kultúrá-jának konvenciórendszerében fejezte ki magát; mi saját kultúránkon belül maradva olvassuk, önző beidegzettséggel lefejtve róla, „nem olvasva” azt, ami benne konvenció, végül is a nyelvet magát; öntudat-lan csonkítással tartalmi olvasást végzünk. A Psyché olvasásakor ez a mozzanat beépül az esztétikai él-ménybe: vállalnunk kell a játékot, nyelvi konvenció-ként is olvasnunk kell, hogy ráérezhessünk az e konvenciórendszert (a költői nyelvet) belülről feszítő erőkre. Csak e feszültségeket, érzékelve térhetünk meg, elbizonytalanodva, saját kultúránkba, anélkül azonban, hogy az e kettősségből eredő feszültség feloldódna. A Psyché tökéletesít egy másfajta nyelvi konvenciót, ráirányítva a figyelmet e másságra, ab-szolút körülhatárolja magát egy (re)konstruált metanyelvben, mintegy intézményesíti a költői beszéd nyelvi kódjait, hogy a költői beszéd maga ne legyen más, mint ez intézményesség elleni totális, több frontú lázadás, ahol minden nyelvi jel eltérés voltában jut jelentéshez; minden nyelvi kétértelműség, ami rést üt e, mondjuk, formai (re)konstrukción, a nyelvi kö-töttségektől való megszabadulás, a költői beszéd ellenőrizetlen, „isteni” szabadságának a pillanatává lesz: közvetlenséggé, bennsőséggé, „izgató érin-téssé”. A költői nyelv a konvencióhoz tartozást cél-zó építkezés és az azt belülről lehetetlenítő ironikus destrukció Janus-arcúságával áll előttünk, nem egy-szerűen a folyamatos alakulás, hanem a folyamatos átváltozás képességének a birtokában.

Valami egészen hasonló történik a költői személyi-séggel is. Weöres Sándor, újabb önmagától elide-genítő alkotói kötöttséget vállalva, személyesíti a nyelvi konvenciórendszert, amiből, lerombolva azt, építkezik; pszicho-analitikus körültekintéssel sajátosít, jelöl meg egy hangot, megismert önmagához képest látszatra valami abszolút másnak (nőnek!) a hangját. Életrekelt egy személyiséget, aki lehetett volna is, meg nem is, de mert életrekeltették, hát: van, életének, indulatiságának teljes történelmi és alkati konkrétságával, valószerűségével. Ám Psyché nem keveredik el „az életben” – sem „kora”, a XIX. század irodalmi életében, sem Weöres Sándor köl-tészetében, annak valamiféle álcázott alteregójaként. Megmarad egy teremtett hangnak, egy szuve-rén látásnak. S miközben élvezzük a „lehetett volna is, meg nem is” – Psyché életszerűségét, nőiessé-gének és költészetének történelmi és élményi hite-lességű szuggesztív önmegvalósulásait – esztétikai élményünk túlmutat a ráismerésnek, elfogadásnak, beleélésnek ez olvasói élvezetén. Psyché költésze-te nem az, amivé hitelesíti magát a Nyelv, a Tör-ténelem, a Pszichológia adottságait feltérképezve – s amivé ezek az intézményességükben vállalt adott-ságok személyesítik és ideológizálják őt. Tudniillik lehetne csak ez is, költői játéknak, erőpróbának ak-kor is zseniális volna, és túl az olvasás élvezetén – számtalan tanulság levonására képesíthetne ben-nünket az alkotás és élményiség, a személyesség és „személytelenség” kérdésköreit illetően, ám ek-kor megmaradna átlátható játéknak, a „mívesség” a tudás demonstrációjának. Weöres nem érte be ennyivel, nem is érhette be, ha egyszer ki akart lépni önmaga és költészete korlátai közül. A „hara-kiri” csak akkor sikerülhetett, amennyiben Psyché is fölülemelkedik megteremtett kötöttségein, ha úgy tet-szik, nőiségének és élményiségének történelmi és metafizikai determinációin, egy magatartássá, lét-szemléletté, látássá inkarnálódva a költői beszéd világot teremtő transzformációi révén. A játék itt lesz „átláthatatlanná”, egyszersmind „olvashatóvá”, szubjektíve értelmezhetővé is, amennyiben a költé-szet olvasásától nem a ráismerés örömét várjuk, hanem a Mondatlan, az Ismeretlen létrejöttének tet-ten érését a szövegben és önmagunkban, egyszó-val valamiféle jövőidejűségét, érzéki folytonosságát létezésünknek.

3.

Psyché létszemléletének alapja, a legegyszerűbben mondva, az életöröm. Talán furcsán hangzik, de ez-zel az életszemléletével Psyché magányosan áll nemcsak a mi irodalmunkban, hanem jószerivel az egész újabb kori európai irodalomban is. A létezést az érzéki élvezetek formájának, illetőleg céljának tekin-teni, az érzékiség aktivitásának hinni – újabb kori civilizációnk legkülönbözőbb eszmei indíttatású filo-zófiáiban egyként: nihilizmus, dekadencia, elfajulás, szóval; vétség. Az emberi vereséghelyzetét, feladá-sát jelöli a kodifikált morális eszmények eléréséért való küzdelemben, ezektől a morális eszményektől való elfordulást, közvetve vagy közvetlenül, tagadá-sukat. Mintha a keresztény vallásfilozófia egyszer s mindenkorra felosztotta volna számunkra az értékek terrénumát, mindörökre a fejünkbe verve: siralom-völgyben élünk, megdicsőülésünk ára az életről mint az érzéki örömök forrásáról való lemondás. A „menny-országról” vallott utópisztikus elképzelések változ-hattak, ahogyan változnak belülről a normaként ko-difikált értékek is, abban azonban mindegyik „nem naiv” filozófiai tanítás egyetért, hogy az ember nem-beli lényegének a megvalósítása nem az érzéki gyönyörszerzés útján történik. Ezzel párhuzamosan de-erotizálódtak maguk az eszmék is, a kívánandó morális értékek, és az Érzékiség tartománya vissza-szorult a testiség köreibe. Érásznak szárnya szegő-dött, de-erotizált világképünkben nincs már meg a mindenen áthatolni, mindent áthatni tudó hatalma. Ahogyan Psyché „írja” a Josónak küldött „epistolájában”:

A mindenben tsupán ketten vagyunk,

A vén siket s a bájoló ribantz,

Nints harmadik. S ez a világ keserve.

A népköltészet – talán az egyetlen hang, amely egy világot tudott szembeállítani a kereszténység nap-jainkig elható aszkézis-tanával – jobbára már csak ezzel a megcsonkított Érásszal, a beszűkített értel-mezésű – test-központú, szerelem-központú – érzékiségfogalommal tudott operálni. A népköltészet lét-szemléletének világot teremtő hedonizmusa ezért legfeljebb a de-erotizált világképen belüli anarchis-ta, „ösztönös” lázadásnak minősülhet; naiv és rész-leges emlékezet a vágyott de nem ismert harmóniá-ról. Mint ilyent „tűrte meg” (irodalmi) gondolkodá-sunk az évszázadok során, a világról, létezésről va-ló „tudományos gondolkodás” peremére szorítva, elraktározva a kellemes, de „használhatatlan” is-meretek tárházában.

Psyché létszemlélete nem naiv, világa nem a har-mónia, hanem a diszharmónia. A naiv kozmogóniákhoz (a hellén-római mitológiához és a cigány-ság – népiség – differenciálatlan világképéhez) való kötődései negative értelmezik őt; nemcsak azt mu-tatják meg helyzetében, amivé már nem lehet, aho-vá történelmileg nincs még csak illuzórikus visszatérés sem, hanem azt is, hogy ez az érzékiség minő-ségileg is más: tragikus tudatú, nem tud az idillről, minden megnyilvánulásában „át-üt rajta a halál”. Egyszersmind minden megnyilvánulásában kihívás is a mindenkori patriarkális társadalom ellen. A sze-relem, a szexualitás csábító cigány purdéjából Psyché a szemünk előtt változik át erotikus lénnyé, magát választó szubjektummá, aki a világot szervező „fér-fiasság” elvei, az erő(szak), a ráció kettős erkölcsű célérdekeivel a fogékonyság, az érzékenység, a gyengédség elveit szegezi szembe. Vagyis hát az úgynevezett specifikusan női princípiumokat. Mar-cuse utópisztikus elképzelése szerint az ideális szo-cialista társadalom megszervezettsége ezeken a princípiumokon fog alapulni, mikor is elveszítve „specifikusan női” partikularitásukat és ebből eredő agresszivitásukat a racionalizált hatalmi rend ellené-ben az érzékiség és az értelem emancipációját je-lentenék, ezek „androgűn egységét”.

Az emancipált érzékiség és értelem androgűn egy-sége – ez az a térség, hová a magát választó Psy-ché „a költészet lepkeszárnyain” eljut, s ezek azok a minőségek, melyekből kiindulva a világ milyensége lelepleződhet e költészetben. „Éld a tulajdon életed, ne a mit néked mások jelelnek” – tanácsolja Psyché „Vesseléni Mikának”, kora „legférfiúbb” férfiának, s a tanács érezhető agresszivitásából véletlenül se holmi egzisztencialista aszocialitást akarjunk kiolvas-ni, hanem a kettős erkölcsű patriarkális világrend elleni individuális tartást, védekezést. E világrend brutális életellenssége, örömellenessége lepleződik le az Epistola ennen magamhoz vers expresszív lá-tomásaiban, hol az anyaság megaláztatása „csu-pán” konkrét – és elementáris szuggesztívitású – bi-zonyítása annak, mivé sterilizálódhatnak az értékek (Erkölcs; Jog; Szabadság stb.) akkor, ha az érzéki-séghez csak mint megtűrt „ribantz”-hoz, a fajiság tartozékához tud viszonyulni.

Psyché nőiségének „progresszív agresszivitása” (Marcuse), mellyel a történelmiségében megragadott léte „szennyes ládá(i)ba / is be-világít” evokálja azt a másfajta életformát is, minek szellemi alapjaiban a női és férfi princípiumok, a lélek és szerelem „öszveforrhatnak”. Virtuálisan megidézi azt, midőn önma-gát, léte feszítő, mozgatóerőit e különbözőségek diametrális erőtereinek egységében szemléli:

Úgy is ellen-tét vala női testem

S férfiú lelkem:

Kívül édes lágy simaság, de bévűl

Szikla görcsökben feszülő nehéz érez,

Óriás műhely, verítékben ázó

Szomjas örök tűz.

(Tükör előtt)

De meghaladja Psyché látása nőiségének agresszi-vitását abban is, ahogyan az e világrendet belülről feszítő mindennemű eretnekség sorsára, végkifejle-tére rámutat. Egyetlen példán érzékeltetjük ezt: az Jus ultimae Noctis a versben a felakasztott betyárok képe „bamba jányka” szemmel láttatva:

Lóbált a lábok,

Himbált a seggök,

Akár ha hágnák

A szűz leget.

A betyárság büntetése nem egyszerűen a halál, ha-nem a nemtelen, dicstelen, drasztikusan undorító ha-lál; ugyanaz az undor aurája övezi, ami a testi szere-lem gyönyör-pillanatait is akkor, ha megmarad testi-ségnek, „öröm-árunak”, katalizátornak, szentesített utcai és családi prostitúciónak: a racionalizált hata-lom kiszolgáltatottjának és tartópillérének. És ugyan-az a kielégületlenség, fojtogató magábazártság (Som-lyó elemzi e költői képi leírásnak az új regény techni-kájára emlékeztető tárgyias zártságát), ami egy ilyen szexualitásban felizzik, „ropogat”:

Oldatod mellyűl borúsan szököm-fel,

Óriás kígyó ropogat: magányom,

--------------------------------------------

Mint fejér tűz-nyelv rohanok mezítlen

Szomjúságomban, ki az éjtszakába,

(Eggy lovász fihoz)

4.

Psyché költészete a testi szerelemnek, az erotikának egy másfajta látomását is értelmezi. Lényegében egész magatartásával, „mértéktelenségével” egy fel-szabadult erotikus létezés hogyanjait kutatja, nem nőként, de „androgűn lényként” – a nembeliség tu-datszintjére emelkedett szubjektumként. Ez a látomás nem idéz fel semmiféle harmóniát, a „hellén derű” teljességgel hiányzik innen. Az erotikus szubjektum egyedül van a halállal szemben, az őt létében leg-közvetlenebbül megsemmisítéssel fenyegető deter-minációval szemben. E feloldhatatlan antinómia tuda-tában a létezés csak diszharmonikus lehet egy eman-cipált érzékiségű és értelmű világképben is. Psyché voltaképpen azáltal válik erotikus szubjektummá, hogy megérti egyediségének zártságát és végessé-gét: az egymásért való lét, a szeretet így juthat jelen-téshez. „Szeretek minden-kit eggy gyanánt” – vall-ja Psyché az Epistola ennen magamhoz versben, s vallomása kettős értelmű: egyszerre jelöli az érzéki-ség kurvasággá degradálódását a történelmi reali-tásban és a partikularitás önzésein felülemelkedő szubjektum totalitásvágyát a szeretet, a szerelem ré-seit meglelve.

„Mi megkíséreljük a közösködést, de semmiféle egymáshoz fordulás nem szüntetheti meg a közöt-tünk tátongó alapvető különbséget. Amikor ti haltok meg, nem én halok meg. Mi, ti és én, diszkontinuitív lények vagyunk. (...) A szakadék valóban mély és én nem látom, hogyan haladhatnánk meg. Minden-esetre érzékelhetjük együtt a szakadék feletti szédületet. Ez megigézhet bennünket.” (Bataille: Az erotizmus, Belgrád, 1972, 9-10. old; a kiemelés tőlem) Psyché szerelem-felfogása, férfi és nő kapcsolatá-nak tartalmát és célját tekintve igen közel jut Bataille erotizmus-szemléletéhez, amikor az erotikus együttlétben, az erotikus gyönyörben, extázisban nemcsak a szubjektum zártságának, diszkontinuitásának „pil-lanatnyi” megszűnési lehetőségét látja, hanem a ha-lál megismerését is, egyetlen helyzeti lehetőségün-ket, hogy nevethessünk tulajdon létünk, egyedisé-günk megszűnése fölött.

Szinte meg-kövülve ketten,

Nem-lét mély ölébe hulltan (Más is jő még, ez hihetlen)

Eggy magánnyá öszve-forrtan,

Többé nem tudjuk mi voltunk,

S mint halunk, ha ez se hóltunk,

Észt eggymásba veszejtettünk,

Perczenet érez helyettünk,

(Minutes volantes I.)

Psyché „nőies” érzékenysége, fogékonysága, foko-zott életközelisége azonban az érzékiségnek ezt a lehetőségét, a lehetőséget, hogy megérezhessük lé-tünknek szubjektivitásunkon túli folytonosságát, nem korlátozza a férfi és nő erotikus kapcsolatára. Az ő szerelmes, nevető szeme mindent ezzel a látással tud látni; a teljességre szomjúhozásában vallásos áhítattal legyőzve „itteni” idegenségünket: „Meg-halunk s eggy tsepben itt az örök élet.” (Séta lo-vaglás)

5.

Psyché életszomjúhozásának formája az erotikus csábítás. Amikor azt állítja önmagáról, életelvvé té-ve meg ezt, hogy „Szeretek mindenkit eggy gya-nánt”, akárha a Don Juan-i érzékiség princípiumot is megfogalmazná. És mégsem azt. Psyché érzé-kiségében „a minden elmúlik” individuális tapaszta-lata reflektálódik, neki a csábítás nem életformája, hanem a létezés megélhetővé tételének, megragadhatóságának a vágyban meglelt intenciója.

Most kell hogy el szalaggy És mindent félbe haggy,

Mikor leg-édesebb,

Leg-hőbb, leg-könnyebb.

A mának mulatsága Már is emlék te-benned.

(Minutes Volantes IV.)

Ami nem tud kívánatossá lenni, annak Psyché látá-sában életértéke, önértéke sincs, s ahhoz (etikusan) viszonyulni sem lehetséges. Márpedig Psyché érzé-kisége mindig „lélek és szerelem” egységeként té-telezi önmagát, mindig magában hordozza az etikus létezés – az együtt-létben az egymásért való lét — megvalósíthatóságának az áhítását. Erotikus gátlástalanságának – mellyel az individuális szabadság nevében sorra elutasítja magától az Etikátlanság (álerkölcs) intézményesült rendszereit – ethosza van. Ez az ethosz Psyché nőiségében konkrétizálódik: a jóságban, a részvét és az adakozás jóságában, mely áthatja erotikájának minden megnyilvánulását.

Weöres nagyszerű ötlete, hogy Psyché költészete és „alakja” mellé helyezze a „kortárs” Ungvár-Németi Tóth László költészetét és alakját ilyen érte-lemben is jelentéshez jut: miként Psychének „az ő Ficzkójához”való erotikus vonzódásában győzedel-meskedik a jóság princípiuma, akként haladja meg egész érzékiség szemlélete költészetének érzékletességében az önmagáért való esztétikai élvezetésség életidegenségét.

6.

Végezetül és összefoglaló helyett: ha megsejthet-tünk valamit ezidáig Weöres költői játékának di-menzióiból, nem tudjuk megállni, hogy akár egyet-len homályos mondat erejéig is, de ne utaljunk is-mételten a humornak és iróniának e teremtő játék minden szintjén jelenlevő szerepére, kisugárzására.

Psyché magatartása nem ironikus; az ő élet-szomjúhozása annak az ember-Jézusnak a szomjúságá-hoz hasonlatos, aki a Golgota hegyén azt mondja: „Szomjas vagyok. ” Psyché abban a pillanatban lesz ironikussá, amikor beszélni kezd, akárha Isten volna, s a Menyegző boraként itatja velünk megkínzottsága ecetjét: „szívének rongyait”. De ha egyszer Psyché nincs is, ha ő csupán beszéd?

S mi a szerepe itt Weöres Sándornak, aki mindezt megrendezte? S aki nyilván tudja azt is, amit Vladi-mir Jenkelevič mond az iróniáról: „A szabadság tetőpontja az, mikor az ellenfél játékát játsszuk, be-lülre kerülve az ellenfél nézőpontján, s közben úgy teszünk, mintha nem adnánk igazat a barátainknak, hogy lehet valamit akarni és vele ellentétesen cse-lekedni, minden körülmények között per contrarium hatni.” Mindenesetre a Psyché költészete ez: per contrarium minden körülmények között.