Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 5. szám

Börcsök László

AZ ÉRTELEM, A CÉL KERESÉSE

(Saul Bellow: Henderson, the Rain King)

1965. május 15.

A mai amerikai prózairodalom egyik leg­kiemelkedőbb és legintelligensebb egyenisége Saul Bellow. Regényei bizonyos értelemben a régebbi (XIX. századi) amerikai próza egyik dimenziójának felújítását tükrözik. Ez a dimen­zió az intellektualizmus. Míg a múlt század leg­nagyobb amerikai írói intellektuálisan írtak (még Cooper, Az utolsó mohikán szer­zője is korának ekonomikájáról polemizált), ad­dig az újabb amerikai szépprózának következe­tes vonása az antiintellektualizmus. Így Heming­way hőseinek sem vonása az intellektualizmus. Habár beviszi regényeibe a zenét, a tudományo­kat, a modern festészetet, hősei maguk mégsem beszélgetnek, vitáznak sem ezekről, sem pedig általában a kultúráról. Faulkner pedig gondo­latiságának erejét a sötét, szadizmussal teli, ke­gyetlen tragédiák, őrületek stb. mögé rejti. Saul Bellow kisebb író, mint Hemingway és Faulk­ner, mégis most, miután ők ketten nincsenek már az élők sorában, prózája és annak proble­matikája (az általa ismert civilizáció egyedeinek lényeges problémája) originálisabbnak, meg­győzőbbnek hat, mint bármely más amerikai íróé. Nála jelentkezik a felújított dimenzió, az intellektualizmus (most figyelnek fel rá). Pró­zája tükrözi azt, hogy míg ír, tudatában állan­dóan jelen vannak az emberi kultúra vívmányai és egyes szakaszai.

Bellow Augie March kalandjai című önéletrajzi regénye után, mely érde­kes, dinamikus, de lírai képet fest egy generációról, vált szélesebb körben is­mertté. Végleg azonban hatodik kötete, Herzog című regénye affirmálta az ame­rikai prózairodalomnak – ezt az „új” egyé­niségét, kinek kutatásai, igyekezete már a kezdetben is (20 évvel ezelőtt) Hemingway-ellenesek voltak.

Bellownak a Henderson, az eső királya című regénye burleszkmese.

Míg Herzognak (Herzog című regénye hősének) egzisztenciális helyzeteit annak saját és sajátos koncentrált képei és konk­rét körülményei határozzák meg, addig Bellow Henderson egzisztenciális szituációit hoszabb pikareszktörténetekben fejti ki. Eugene Henderson, az ötvenes éveit taposó amerikai milliomos régi intellektuális család származéka (apja is tudós volt, köny­veket írt), nem tud mit kezdeni energiájá­val, s disznókat tenyészt, hegedülni jár egy magyar emberhez, utazik, fát vág, maga hordja a moslékot, orvostanhallgató akar lenni, másodszor is megnősül stb. Ez a Henderson különben életerős, hatalmas ember, aki a háborúban bejárta Európát, harcolt Szicíliában, Észak-Afrikában. Ezt a hús-vér, nyugtalan természetű, sokszor saj­nálatra méltó, durva, keményfejű, brutá­lisan jóakaratú embert, ki anyagilag sza­bad, kötetlen, egy metafizikailag értelme­zett és fizikailag átélt élet utáni vágy kí­nozza. Állandóan a belső elégedetlenséget, a belső hangot hallja, mely azt mondja, akarom, akarom. Ezt a hangot akarja meg­nyugtatni, s ezért hegedül, ezért tenyészt disznókat, ezért fog Afrikába repülni. Azért, hogy lelkének álmát, közönyét szét­törje.

Bellow regényeinek tematikai központjá­ban az a régi, brutális, de precíz obszervációval modernizált tétel áll, mely szerint az egyén és a társadalom mindig összeüt­közésbe kerül egymással. S „ha nyílt immoralista is, ha önmagát művészetellenes­nek, lázadónak, az élet fekete ördögének, a társadalom kétségbeesett ellenségének nevezi is, az írót változatlanul az igazság utáni vágy motiválja. A fejtegetés, az elmélyítés, a magyarázat, morális célok még akkor is, ha az olvasó anarchisztikusaknak vagy visszataszítóaknak látja is az eszközöket...” Szerinte az élet csapdák összevisszasága, melyek az emberi én ellen vannak felállít­va, hogy azt elkapják, megfojtsák. Ez van Augie March kalandjaiban is és Hendersonban is, de míg Augie szökik a kötelezettségektől, a veszélytől, hogy valaki ráerőszakolja nézeteit, hogy valaki rendel­kezzen vele, addig Henderson aktívan nyo­moz az élet értelme, lényege után. Otthagy­ja Amerikát, a családját, a disznókat, a tár­sadalmat, s magában a nyugtalanító kér­déssel Afrikába repül. Annak legeldugot­tabb, legcivilizálatlanabb részébe igyek­szik eljutni, hogy ott találja meg az élet értelmét, hogy ott szabaduljon meg egzisz­tenciája célnélküliségének terhétől, hogy ott űzze el lelkénék közönyét.

Bellow mondta, az emberek azért tűnnek kicsinyeknek, mert a társadalom olyannyi­ra óriássá lett, hogy az emberek félősebbek mindentől, amit körülvesznek, s emiatt na­gyon nehéz meghatározni saját nagyságun­kat és tetteink jelentőségét. Henderson pontosan megfelel a követelménynek, mely ebből a tételből ered, de ha a társadalom óriássá lesz, Hendersonnak is azzá kellett volna válnia, vagy pedig egyszerűen el kel­lett volna buknia, alá kellett volna vetnie magát az őt körülvevő rettegésnek. Ehe­lyett Bellow Hendersont Afrikába utalja, ott jelenségének, méreteinek megfelelő vi­lágot teremt számára. Világot, melyhez „tud” viszonyulni. „Tud”, mert az első bennszülött törzsnél, amelyet a békáktól akar megszabadítani, tudatosan cselekedve, de a következményekkel nem számolva fel­robbantja a víztárolót, a másik törzsnél pe­dig, ahol ösztönösen cselekszik, s felemeli az eső istenének faszobrát, a törzsbeliek várakozása szerint esőt vált ki a sivatag­ban.

A regényben Afrika nem realisztikusan van ábrázolva, hanem mint a homok, a szárazság, a kő, a nádkunyhók, a rituális és totemisztikus hiedelmek, szertartások fantasztikus világa, s itt Henderson, az amerikai középszerű polgár e világ lakóit fölülről nézve, de alattuk érezve magát, pontosabban, teljesebben kutathatja és ál­lapíthatja meg a tettek célját, az élet értelmét.

A regényben Bellow Henderson két „ka­landját” (kalandjait a két bennszülött törzsnél) ábrázolja, teleszőve a főhős emlé­kezéseivel és elmélkedéseivel. De a két törzs, kaland között alig van valami kap­csolat. Henderson jött és megy, maga után hagy mindent, minden lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy mi is lett például a törzzsel, melynek víztárolóját felrobbantotta.

Az egész afrikai mese úgy hat, mint a modern ember egy-egy víziója, amit néha sűrű időközökben átél, s amelyben egyes apróságok döbbenetesen hatnak. Amikor Henderson a két törzsfőnőkkel vagy szol­gájával beszélget, vitázik, tulajdonképpen önmagával beszél, önmagával vitázik.

Bellow fantáziája egy könyvében sem közelítette meg annyira a filozófiai abszt­rakciót, mint ebben. Különösen a néger király, Dafu és Henderson hosszú beszél­getéseiben nyilvánul ez meg. (De nem ezek a hosszú metafizikai beállítottságú beszél­getések, monológok adják a könyv intellek­tuális erejét, ennek alapvető lényege ma­gában Henderson szabadságának karakte­rében van.) A néger király lírai álmodo­zásai (hiszi, hogy identifikálhatja magát az oroszlánnal) keresztezik egymást az átlagos amerikai brutalitásával, aki végül rádöb­ben, hogy az életet annak különös értel­méért kell élni, s hogy küzdeni kell ezért az értélemért, küzdeni emberfeletti erőfe­szítések árán is, mindaddig, míg fel nem tárul előttünk. Henderson most döbben rá, hogy miért érezte egykor disznairól azt, hogy azok önmaga részei.

A mesélés – Henderson szájából – mindvégig kissé komikusnak hat, még ak­kor is, amikor prepotencia keverődik bele, meg önirónia (sőt néhol a tragikus pátosz magva is). „Általános vélemény, hogy az amerikaiak ostobák” – mondja Henderson szolgájának. – „De ők szeretnek ilyesmibe indulni. Nem csak én. Emlékezz a puritá­nokra és gondolkozz kissé az alkotmányról, a polgárháborúról, a kapitalizmusról és a Nyugat meghódításáról. Minden lényege­sebb esemény és nagy hódítás megtörtént már előttem. A legnagyobb problémát mégis meghagyták nekünk: hogy ütközzünk meg a halállal. Valamit tennünk kell ezzel kapcsolatban. Nem csak én. Az amerikaiak milliói indultak el a háború után, hogy megváltsák a jelent és felfedezzék a jövőt. Esküszöm neked, Romilo, hogy ilyen emberek, mint én, vannak Indiában is, Kíná­ban és Dél-Amerikában is, mindenhol. Pont mielőtt eljöttem otthonról, az újságban in­terjút olvastam egy manysi zongoratanárral, aki buddhista szerzetes lett Bur­mában. Látod, erre gondolok. Az ilyen ih­letésű embercsoportokhoz tartozom én is. S az én generációm sorsa Amerikában abban van, hogy az élet bölcsessége után kutatva világgá menjen. Pont ez. Mi az ördögért lennék itt, mit gondolsz?”

A történtek során, melyben Henderson, a középkorú amerikai férfi törzsi előkelő­séggé (az eső istenévé, majd barátja, Dafu halála után királlyá) s egyben a benszülöttek szertartásának rabjává is válik (hat­vanvalahány nőt kellene kielégítenie) – a könyv hatalmas burleszkként hat. Ez a je­lenség választ el bennünket Henderson alakjának heroikus és humanisztikus lát­szatától, s így menti meg, hogy az deklaratívan vagy pedig szentimentálisan hasson. A regény hatásának ereje pont abban van, hogy kétértelműen megszorul a burleszk és az élet gondolatisága között.

Meggyőző felfedezés az is, hogy itt tulaj­donképpen a hemingwayi állásfoglalások polemikus reinterpretációjáról (Hemingway-paródiáról) van szó. Véletlen-e, hogy Bellow hősének iniciáléi pont E. H.?

Henderson, miután Dafu meghal s ő len­ne helyette a király, elszökik. A kis orosz­lánkölyköt cipelve, szolgájával éjjel kioson a faluból s hazatér, mert fél a sorstól, mely az ilyen királyra vár (ha nem tudja kielé­gíteni a nőket, megfojtják). Bellow azt igyekszik érzékeltetni, hogy Henderson sokkal okosabb, érzékenyebb már, sokkal felkészültebb, hogy saját világával szem­benézzen.

A regény végén Hendersont a civilizá­cióba való visszatérésekor hagyjuk el, amint teli entuziazmussal, csökkenthetetlen életerővel karjában az árva fiúcskával lel­kesen rohan Newfoundland (újonnan felfe­dezett föld) jegén a repülőgép körül. Mégis felvetődik a kérdés, hogy milyenek lesznek és lehetnek Hendersonnak a saját világá­val való találkozásai. Annak a Henderson­nak a találkozásai, aki az orosziánfitól, a néger királytól „megtanulta”, mit jelent nemcsak élni, hanem lenni is.