EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1260058. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 171–172. szám

Teras Kermauner

Az erotikus irodalom materiális nyelve

1979. augusztus 15.

Írni valamiről, amit szlovén irodalmi erotikának vagy ugyanígy nemiségnek és testiségnek nevezhetnénk, már régtől fogva nem kívánatos és sokszor tabu. Erről csak meghatározott módon lehet írni: úgy, hogy a nemiséget megnevezzük ugyan, és elismerjük létezését, de a Szellem és Érték álláspontjáról tárgyaljuk. A ne-miségre vonatkozó tilalom az utóbbi százötven év szlovéniai kereszténységéből illetve katolicizmusából ered; később ezt a sze-repet átvette a korai, nagymértékben sztalinizálódott marxizmus, amely így ehhez a területhez az elvilágiasult vallás emelkedett-ségéből közelített. Zois és Vodnik halála óta állandóan folyik a harc a hagyományos szellemiség között, amely a nemiségben az önmaga elleni legelvetemültebb diverziót látja, és az írók között, akik művészetüknek ilyenfajta értelmezésével egyetértenek, de ezt pozitívumnak tekintik. Az érzékiség szabadságának határa állandóan tágul, ami összhangban van az általános társadalmi és szellemi demokratizálódással, tehát a valamikori autokratizmus és monizmus felbomlásával, részekre hullásával és differenciáló-dásával, az önálló szubjektivitások és ezek beleszólásának nagyobbfokú elismerésével, és ezzel együtt a saját, független életre való jog térhódításával; ez a megoszló hatalom természetesen nem lehet mindig csak a szellemé, éppúgy szükségszerűen a testé is (bár sok esetben képmutatóan, szégyenlősen az). A saját és az idegen (ezzel együtt a világ) test autonómiájának – de nem csak mint ezköznek, a Szellem kiterjesztésének – élménye és az autonómia elismerése összefügg a hatalomnak mint olyannak és nem mint az Igazi (az Isten vagy bármely más Eszme) hatalmá-nak a megélésével és elismerésével. A test és a hatalom még-sem ugyanaz. A test egyben valami egészen más, még ha összefonódik is a hatalommal: a test szimbolizálja a világ belső el-rendezettségének, az emberi nem végességének, az élvezethez való jognak, a gyakorlatnak mint alapmértéknek, az újfajta szenzibilitásnak – amely többé nem logocentrikus, hanem a Logosz túloldalán található és onnan is ered – a megismerését. A világ többé nem végrehajtója egy – Szellemi – Hatalomnak, ami fölöt-tünk áll, hanem az önmagában elismert hatalmak sokaságává automatizálódott, amelyek önnön magukat alapozzák meg, és amelyek egymás között megteremtik illetékességük hálózatát, miközben a szerelem kommunikációjával fonódnak össze. Két ember között, az én és az én között, az én és a társadalom vagy a tárgyak között nincs többé hely a hatalmas Harmadik: a Szellem-Törvény-Szó-lsten-Lélek számára, nekem mindig csak a má-sik, a másság szab határt, az erőm, az érvényességem, a gya-korlatom, a lehetőségem, a szerelmem, a biologikumom, az ér-dekeim, az áldozatkészségem, kulturális-episztemológiai hori-zontom a másikig, a másságig terjednek.

Természetesen ezt a csatát még korántsem nyertük meg. Azon, hogy Prešem költészetét 150 évvel ezelőtt „rútnak”, szellem-telennek, alantasnak bélyegezték, amelyben túlteng a nemiség és a testiség, és hogy ugyanez a költészet ma a követendő erkölcsi esemény, nem kellene túlságosan fellelkesednünk. Egy-részt minden Prešem-interpretációnk sajátos természetű, ti. mind-egyikük Prešem romantikájára és a romantikus-eszményített szerelmére épül, ami azt jelenti, hogy (túl)hangsúlyozzák e köl-tészet szellemi fennköltségét, magasztosságát, amelyet nem te-remthetett meg az alantas – pusztán testivalóságban, de szinte teljesen figyelmen kívül hagyják Prešem költészetének másik vo-natkozását, amely olyannyira testiesen érzéki, hogy nyilván az egész szlovén irodalomban nincs párja. (Prešem modern szel-lemű olvasása még csak ezután kezdődik, még csak ezután tudunk majd elrugaszkodni az eddigi hazafias-humanisztikus tol-mácsolástól) Másrészt nagyon kevés változott Prešemtől napja-inkig; az érzéki-erotikus irodalom ma sem sokra becsült, ha ugyan nem tiltott is, csakhogy a vita az erotikus irodalom művelői és a janzenisták között most más területen folyik. Azelőtt a jelöltről, a tartalomról volt szó: a jogról, hogy a testiségről – amely nem magasztosít föl és nem tisztít meg lelkiekben vagy erkölcsiekben senkit – egyáltalán lehessen írni, vitatkozni. Ez a vita, ez két-ségtelen, eldőlt. (Ebben a második világháború előtt Gregorič, Aškerc, Cankar, Golija, Govekar, Pregelj, Prežih és Ingolič jártak elöl.) Ám a felszabadulás, amit a liberális és liberalizáló irodalom (amelybe végül is a marxista irodalom is tartozik) magával hozott, megtorpant a vitára való jog szabadságánál, annál, hogy mit vitasson meg, nem merészkedett tovább, a hogyan, a jelölő, a vita nyelvének kérdéséig. A nyelv fölszabadulásának folyamata, a tabuk és a zárlat alá helyezett szavak feloldása (amit talán Henrik Tuma kezdett meg a század elején a Naši Zapisciban megjelent ismert lingvisztikái tanulmányaiban a szexuális fogal-makról – ha ugyan ennek a folyamatnak nem Prešem az elindító-ja, csakhogy ő forradalmi újításait nem nyomtatta ki, hanem élő-szóban terjesztette a társadalmilag erre alkalmasabb intézmé-nyekben, kocsmákban, tehát a kontra-elit világában, az ellenvi-lágban, a felforgató tevékenység akkori területén), igazából ép-pen a legutóbbi időkben, az évtized második felében kezdett intenzívebbé válni.

A tartalomra vonatkozó jog annyit jelent, hogy az író vagy a tudós minden megfigyelt dologról vitatkozhat, de csak meghatározott – megengedett – nyelven szólhat: a tudományos nyelv is, amely az anyagot morálisan semlegessé teszi, elveszi szubverzív ké-pességét, sokkhatását, felszabadító erejét, tudatalatti jelentését, és így a pszichikum blokádjai között a személytelen, testetlen tudományos Igazság nyelvébe olvasztja be, vagyis a Szellem kizárólagos fennhatósága alá vonja. A tudományos nyelvet nem sajátíthatja el mindenki; aki élni tud vele, az a meglevő intézmé-nyes rendszeren belül nevelődött, törvényszerűleg meghatározott pozíciót tölt be, vagyis mindenestül egy konkrét értékrendszeren belül van, amelyhez eszerint viszonyul; az establishment tagja. Specifikus nyelv a tudományé: a testet de facto kizsigereli, a testiséget lebontja fogalmakra, egy viszonyrendszer funkcionálá-sára – vagyis a fogalom a logikához utalja, a logocentrikus rendszerek logikájához –, ami, mint tudjuk, egyben alá van rendelve az Érték hagyományos rendszere gyakorlatának és elveinek, min-den tilalmának és parancsának. A testiség mint testiség – mint érzékiség, mint közvetlen élvezet, mint gyakorlat, mint össze-ütközés, mint hatalom, mint naivan odaadó és értékeiben véd-telen agresszivitás, mint az anyaggal való egyesülés, tehát mint materializmus (a logocentrizmus idealizmus, és sajnos a szlovén marxizmus annyira ős-idealisztikus jellegű, hogy spiritualizmusá-ban szabadon összehasonlítható a tomizmussai) – eltűnt (a sza-vakba olvadt). Hasonló a sorsa a költői nyelvnek is. A költői nyelv leírja, mondjuk, a hős testi érzéseit, vágyait, sőt utal a nemi kapcsolatra, de oly módon, hogy ezek a vágyak vagy a nemiség szép maradjon; ám csak akkor szép, ha – ahogy mondani szok-ták – nem sérti az esztétikai (jó) – ízlést és az erkölcsi érzéket. S ezeken – ezt is tudjuk – csak akkor nem esik folt, ha az írói nyelv, amelyet az alkotó a nemiség leírásakor használ, nem értelemben semleges, lényegében idealisztikus, eszményített. Az íróknak, akik hivatásuk, elhivatottságuk szerint felszabadítók, ez az irodal-mi ábrázolás számára meghatározott, kötelező, általános szocia-lizált és konvencionális nyelv szörnyű lidércnyomásnak, akadály-nak, cenzúrának, gúzsba kötöttségnek tűnik (amit kimutathatunk

és ez remélhetőleg sikerül is – egy sor, a szlovén irodalomból vett példán Prešemtol Prežihig és Balantičig), ezért, hogy a fenn-álló „irodalom” társadalmilag engedélyezett területén maradva valahogy mégis megőrizzék magukat, rendszerint valamiféle kö-zéputat keresnek, hogy elkerülhessél: d társadalmi morált jelentő konvencionalizmust, amely saját irodalmuk számára a halált je-lenti, és ugyanakkor mégse lépjenek tiltott területre. így jutunk el a metafora egyik alapjelentéséig, vagyis hogy benne a szó egy másik – tiltott – szót helyettesít; sejtetni enged, de nem egyene-sen közöl, nem nevez néven semmit, és éppen a jellege által emelkedik ki az irodalom a nyers banalitásokból a költői sejtetés nyelvi magasába. Eszerint az esztétika szerint a szépség épp abban van, ahogy ezek a „mindennapi”, „ízléstelen”, „szégyenletes” vagy alkalmatlan kifejezések, művek és érzések quasi-reális módon, álomszerűén, vagy hasonlatokkal közvetíthetők; ez a szépség őrzi a tartalmat, a formát pedig lényegileg változtatja meg. Az ilyen irodalom hozza létre a pót-jelölés rendszerét (ami-nek természetesen több évezredes hagyománya van, ezzel egy-ütt tehát esztétikája, törvényei, szabályai, ízléskritériumai és vi-szonylagos autonómiája).

A szlovén avantgarde irodalom „forradalma” az utóbbi években a nyelv – tartalmi – forradalma. Mivel a logocentrikus rendszer valami mássá formálódik át, a szavak természete és funkciója is változást szenved. Már régóta, legalább tíz éve követhetjük nyo-mon a szavaknak ezt az átalakulását. A hagyományos – huma-nisztikus – nézőpontból ez a folyamat azt jelenti, hogy a szó elveszíti súlyát, jelentését, mélységét, üressé, funkcionálissá vá-lik, vagyis a szövegkörnyezettől válik függővé: a szó haldoklik. Ám egy másik szemszögből ez a folyamat nem a szó halálát jelenti, hanem csak másféleségét. A modem – avantgarde – irodalomban a szó többé nem teremtmény, nem egyenes leszár-mazottja a Szó-Logosznak. Mivel a szó, meghatározása szerint Lét, Isten, Eszmény, Cél, Abszolút Jövő, Szent, Mély, Szép, összhang stb., maga is felveszi – minden egyes kifejezésmód, de különösen a művészi – az említett meghatározások köntösét. A hagyományos szó tehát eleve adott Jelentést - Értelmet – hordozott magában; mihelyt valamit megérintett, azt átlényegítette, az Igazság, a Szépség, a Valódiság magasabb régióiba emelte, spiritualizálta. írni – vagyis különböző dolgokat, embe-reket, viszonyokat állapotokat stb. megnevezni – annyit jelentett, mint költőiesíteni a banális, költőietlen, véletlenszerű, üres, zord, „nemi” jelleggel felruházott, „hús-vér” világot, amely önmagá-ban, a szó érintése nélkül megmaradt volna ilyennek. Írni – alkotni – annyit jelentett, mint a világ esetlegesen hétköznapi, rendezetlen rendjét törvényszerűen szép renddé – egy emelke-dett világgá – változtatni. Éppen ezért minden szó, ha természe-tével összhangban (a Logosz természetével összhangban: mint szép, mélyértelmű, cizellált, és nem szubverzív vagy ocsmány kifejezést) alkalmazták, önmagában véve is teljes és értelmes volt; ezért a világ, amelyet megformált, maga is teljes és értelmes volt, és közvetítésével – a művészet közvetítésével – egyben tár-gyi világgá is vált, amelyet a szó nevezett meg. (Ez az elemzés Vidmar a művészet emelkedettségéről szóló egész elméletének analízise is, egyben magyarázatot ad Vidmar komoly fenntartá-saira a korszerű avantgarde irodalom iránt, amely, íme, nem fennkölt, mivel ilyetén természetét elveszítette, vagy legalábbis fokozatosan veszíti.)

Mivel a Logosz – Lét, Isten – a végső jelölt, tehát a világ leg-mélyebb, legvégső, legteljesebb tartalma, a szó is, jelöltként és megnevezettként (tartalomként), mint ilyen a fennálló érték, tár-sadalmi-politikai stb. rendszerhez idomul (amely természetesen a háttérben marad, láthatatlan, nem nyilvánvaló). Vagyis a szavak és a szavak által megnevezett dolgok kapcsolata minden eset-ben a történelmi, kulturális, érték- stb. rendszerek és a dolgok kapcsolata, a megnevezés összhangban van a rendszerrel, a dolgok (az anyag) totális kisajátítása a rendszer által, mindennek a rendszer tárgyává való totalizációja, mindennek egy adott rend-szerbe iktatása. A világ teljessége, amely egyben a szó teljes-sége is, valójában a rendszer teljessége – meghatározott értelme –, amit a szavak képviselnek és tolmácsolnak. A szavak teljessé-gének elvesztése csak a rendszer teljességének az elvesztése, illetve – pontosabban – törés a társadalmi stb. rendszer és az anyag kapcsolatában. Az avantgarde irodalomban a szó többé nem a Logosz (Rendszer) letéteményese, nem az, ami egy bur-kolt rendszert képvisel (a jelöltet, a tartalmat), hanem jelölővé alakul át, vagyis az írás, az alkotás részévé válik, amikor az írás a szó szoros értelmében alkotás, és nem a világ visszaadása. Az írással (a nyelvvel) saját sorsunkat, történelmünket, természetün-ket, feltételeinket, tartalmainkat, életünket írjuk, ezért „üresek”, pusztán „funkcionálisak” a szavak, sajátos természetük csak abban van, hogy meghatározott kombinációkban összekapcso-lódnak, és ezzel megalkotják a világot, amely nem visszatükröző-dése valamilyen létezés előtti világnak (a Logosznak, az Eszmé-nek, a Rendszernek stb.) hanem újból felépített, képzeletünk se-gítségével megálmodott új világ, mely új, mert új a nyelv (a szavak, természetesen, csak a Rendszer elrendeltetésszerű Ér-telmére nézve „üresek”, nem pedig sajátos anyagiságukra, tó-nusukra, színükre, azokra a lehetőségeikre nézve, ahogyan meg-határozott gondolatokat és élményeket képesek kiváltani).

A nehézségek abból adódnak, hogy mi ezt az új nyelvet (újszerű alkotást) mindig meghatározott, jelenlevő, hagyományos feltéte-lek között (az ismert világban, az establishment világában, egy-szóval egy logocentrikus rendszerben) hozzuk létre. Ez az oka. hogy a tradíció átalakulása valami mássá nem lehetséges máról holnapra, azonnal és közvetlenül, hanem a két lehetőség érintke-zési övezete közötti hosszantartó átáramlással – amit egyesek átmeneti korszaknak, mások a metafizika alkonyának, megint mások a fordulat előtti pillanatnak vagy „tisztítótűznek” stb. ne-veznek. Mi mai írók ezen a senkiföldjén alkotunk, egyik lábunkkal már az új, a másikkal még a régi világban – s nyilván egyedüli sikeres módszerünk az árulás lehet, amellyel képesek vagyunk egymás ellen fordítani a kettőt, olyképpen, hogy egyik oldal szá-mára sem biztosítjuk a végső megoldást és egyiket sem ismerjük el feltétel nélkül. Ezt a módszert talán szubverzív dialektikának nevezhetnénk, mivel mindkét szemléletet kikezdi, minden tézisü-ket megsemmisíti, hogy a másságot (az új nyelvet) ilymódon a tiltott, az eddig láthatatlan, még-nem-rendszerezett szférájában keresse.

Ha a dologi testből való kiszakadás a (töredékes) hatalmakból, a meg nem szilárdult, de kialakuló, a még meg nem teremtett, de keletkező erőkből való kiszakadást jelenti, a bizonytalan, a határhelyzetekbe sodródó, az erőszakos és gyengéd hatalmaktól való elszakadást, akkor az új világ „új” szavakból való felépítése – a szavakból, mint a nyelvi jelölőből való kilépés – tehát nemcsak a világ kiüresítését jelenti (csak a hagyományok világának kiüresítéséről, a régi jelentések megtisztításáról, a logocentrikus konnotációk hályogának eltávolításáról lehet szó), hanem a világ újbóli, de másfajta telítéséről is; azzal a különbséggel, hogy ez az új világ már nem eszményített, szakrális, spirituális Értelmekkel, hanem evilági testiséggel, érzékiséggel, anyagisággal teljes. Az avantgarde irodalom nem az emelkedett, megváltó irodalom világ-fölötti látszatvilágát hozza létre, hanem a reális világok egyikét alakítja ki. Meghatározott módon mégis fundamentális világot: mivel a szóval mint olyannal foglalkozik, ezzel modellt teremt a többi metanyelv számára. Az avantgarde irodalom nem minden ember számára kötelező nyelv, mert az emberek rendkívül válto-zatos nyelvi rendszerekkel (metanyelvekkel) élnek. De ez az iro-dalom számukra paradigmatikus, mert épp benne játszódik le a hagyományos nyelv elleni szubverzió sorsdöntő kísérlete, a sza-vak átalakulása jelöltből jelölővé.

S ha most vizsgálódásunk eredményeit a kutatásunk elején vá-lasztott területen, az erotikus irodalomban alkalmazzuk, beláthat-juk, hogy éppen a nemiség a testiség paradigmatikus része, hogy éppen benne nyilvánul meg a legvilágosabban az anyagiság, ezért teljesen érthető, hogy éppen körülötte lángolt fel a heves küzdelem a spiritizmus és az avantgarde, a Szellem és a test (dologiság, gyakorlat, immanencia) között. A hagyományos felfo-gású politikusok és irodalmárok – már Prešern korában is – való-színűleg a nemiséghez való megváltozott viszonyulásban látják a legnagyobb, és ezért a sorsdöntő veszélyt a logocentrikus, zsar-noki, autokrata, misztikus rendszerekre nézve; ezért nem meg-lepő, hogy épp e területre összpontosul tabuik nyomása. Az avantgarde irodalom az új nyelvért folytat harcot – ez a harc pedig a világesemények determináló feltételei közepette folyik.

Keszeg Károly fordítás


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.