Az emberbe idegenedett igazság

A nemiségről-való-beszéd foucault-i elmélete kapcsán

1979. augusztus 15.

A szexualitás mint az emberi élet egyik (társadalmi) összetevője feltételezné, hogy a róla való beszéd legalábbis egyenrangú le-gyen az élet más összetevőire vonatkozó beszédrétegekkel. Mégis – társadalmanként, de méginkább kultúránként eltérő fok-ban –, ez a beszédréteg kívül reked a nyilvános kommunikációs rendszeren, a népnyelvi kifejezések pedig vulgárisnak minősülnek, s helyettük – amennyiben nem használunk körülírást, eufémiz-must-gyakori latinizmusokkal tűzdelt műnyelvet használunk (Foucault ezt nevezi stientia sexualisnak). A „népies” kifejezések – már ezzel a megnevezéssel is előnyben részesítjük a nemiség-ről való beszéd szalonképes formáját – csak a káromkodásban élnek nyilvános életet, a köznyelv kisebb-nagyobb gyakoriságú elemeiként. Mivel azonban a megnyilatkozás ezen formái kizáró-lag érzelmi, indulati elemek – se funkciójukon kívül csak töltelék-szavakként jelentkeznek –, semmiképpen sem minősíthetjük őket nemiségről való beszédként.

Annak ellenére, hogy az irodalmi nyelv saját, nemiségre vonatko-zó szavait kizárja a kommunikációból, maga a kommunikáció igencsak bővelkedik a nemiségről való beszéd rétegébe sorol-ható elemekkel. Foucault – freudi színezettel, de nem pszichikai, hanem társadalmi, kultúrtörténeti okokra visszavezetve – kétség-be vonja, hogy a nemiségről való beszéd ténylegesen az emberi szabadság megnyilvánulásának rendszereként funkcionálhatna.

Egy-egy kultúrát az adott társadalom információs rendszere ha-tároz meg. Az információs rendszer „szűrési” hatásfoka alapján Foucault megkülönbözteti a szexualitásból művészetet teremtő társadalmakat és azok kultúráit (Kina, Japán, Róma és az arab moszlim társadalmak) meg a nyugati kultúrát (a kereszténység ideológiájára épülő társadalmak Európában és Európán kívül a kö-zépkortól máig). A nyugati kultúrák nem alakítottak ki maguknak olyan erotikus művészetet, amely a szexualitás minden területét, így a róla való beszédet is magába foglalná: amikor a nemiséget érintik, sajátos stientia sexualist használnak a kultúrák másik cso-portjának ars eroticájával szemben. Így a nyugati kultúrák társa-dalmi információcseréjében a szexualitás és a róla való beszéd mint tudomány, vizsgálattá vált, elvesztette természetes létének ma-gától értetődőségét.

A kereszténység ideológiája, s főképpen amivel a tömegek köz-vetlenül kapcsolatba kerültek: a szertartásrend egészében a be-ismerés aktusára épül. Ez a mozzanat döntően befolyásolta a rá épülő kultúrák irányvételét, ha másként nem, évszázadokon át tartó egyeduralmi ellenőrzésükkel. A beismerési aktus egyik leg-fontosabb feladata a középkor óta az igazság színrehozatala volt, legalábbis hivatalosan; a gyónás intézménye, s nem utolsó sorban az inkvizíció hatalmi terrorja kitörölhetetlenül véste bele a társa-dalmi tudatba a beismerés kényszerét. A beismerés vált a nyugati kultúrák leghatásosabb – leghatásosabbnak elismert – igazság-gyártó mechanizmusává. A beismerés társadalmában a vallomás aktusa elkerülhetetlenné vált.

Ezen a ponton ellentmondásba ütközünk: a beismerések rend-szere nem legális. A beismerések az élet minden területén, min-den kommunikációs megnyilatkozásban jelen vannak, de a tö-megkommunikációs rendszerbe csak elvétve kerülnek be, s akkor is főképp mesterségesen erre a formára gyártott álbeismerések-ként. A valódi, az állandóan jelentkező beismerések rendszerint elszigetelve maradnak a tömeg elől. Ebből a szempontból érthető, s megmagyarázható, hogy a művészetek a nyugati kultúrák kereszténység előtti állapotának ábrázoló – cselekvést, történést, pontosabban fizikai jelenségeket, mondhatnánk természeti jelen-ségeket bemutató – formájából egyre inkább és egyre határozot-tabban az ember önkifejezése – a fizikai helyett mindinkább a pszichikai jelenségek bemutatása – felé fordulnak. Az ábrázo-lás, s vele együtt az igazság is, egyre inkább az emberbe vonul vissza, elhagyja a fizikai valóságot, s megkísérli elérni az esz-ményi határpontot, amit azonban beismerés-formájával eleve el-érhetetlenné tett.

Ezzel párhuzamosan kialakult egy másik szemléletmód is: az igazsághoz való viszonyulás alapjellegének keresése. Olyan gyakran találjuk szemben magunkat a beismerés aktusával, hogy úgy tűnik, a „bennünk rejlő igazság” önmaga követeli meg lelep-lezését. A leleplezés azonban rendszerint még látszólag sem sikerült. Mi sem könnyebb annál ezek után, mint hogy megálla-pítsuk: a hatalom, amelynek alá vagyunk rendelve, kultúránk az, mely az igazsághoz vezető utat elállja előttünk. Ez azonban csak látszat, s egyben a hatalom legsikeresebb mimikrije, hiszen épp a hatalom hatására indult meg és tart még ma is, sőt fokozó-dik egyre az igazságmondás kényszere, s ennek eredményeként a vallomások áradata.

Az egyházi hatalom évszázados – és rendkívül hatásos – mun-kájának következményeként jelenik meg a vallomáskényszer mint a szabadság megnyilvánulása. Az egyházi vallomásrendszernek vitathatatlanul mindenkor favorizált témája a nemiség volt – s a nyugati kultúrákban a nemiségről való beszéd, mint a szabad-ság illúzióját nyújtó cselekvés, tudománnyá vált, beismerésre épü-lő tudománnyá. Egy olyan tudomány alakult ki, mely vizsgálatának tárgyává az elismert – beismerhetetlen kettőst vette alapul. Ennek következményeként a nemiségre összpontosuló beismerés és az arról szóló tudományos beszéd ellentmondása révén az élet minden jelenségét a nemiséggel hozták kapcsolatba, sőt mint egyenesen attól függőt definiálták. Mert valóban: ha a nemiségről való beszédet csak vallomás útján lehet kicsikarni (a tünetből így fabrikáltak okot), beszéd témájává tenni, akkor a nemiség maga, eredendően, természetétől fogva valami olyan, ami kiismerhetet-len és amit rejtegetni kell, s ami, nem utolsósorban, illetlen. Holott ha a kereszténység előtti európai kultúrák esetében nem is be-szélhetünk ars eroticáról, de a görög prekrisztiánus kultúrában pl. a nemiség mint pedagógiai eszköz élt – csak a kereszténység hatalommá válásával lett a nemiség a beismerési aktus tárgyává, akkor, amikor az egyház megkövetelte a gyónás általános alkal-mazását, méghozzá elsősorban mint a nemiségről való beisme-rés/beszéd formáját.

Miután a nyugati társadalmak szégyenletesnek bélyegezték a nemiséget, minden rá vonatkozó információ nyilvános használata tiltottá vált, a nemiségről való beszéd azonban nemhogy nem tűnt el a tilalmat állító társadalomban, hanem olyan mennyiség-ben jelentkezett és jelentkezik is állandóan, mint kevés más beszédréteg. A szexualitás, a rá vonatkozó információk annyira beleivódtak a nyugati kultúrákba, hogy azok az élet majd minden megnyilvánulását közvetlenül tőle függőként értelmezik. így a stientia sexualis mellett ennek egy sajátos művészi formája is kialakult (ami szintén közvetlenül a beismerésrendszer létével magyarázható), mint az igazság visszavonulásának (az emberbe való visszavonulásának) mozzanata: a szex mint tabu téma ter-mészetesen csak a vallomásban találhatta meg helyét, vezetődhe-tett le, csak itt legalizálódhatott bizonyos fokig, s akkor is csak lát-szólag. Mint ilyen, nehezen juthatott be a tömegkommunikációs csatornákba, ami viszont feltétele a tömegekkel való kapcsolatteremtésnek. Az egyetlen út, amelyen fokozatosan belophatta magát a közkeletű információk tömegébe, a művészeteken át ve-zetett. A nemiségről való mővészi beszédet nem olvaszthatta magába a stientia szexuális, mivel az adott kifejezőeszközök meg-határozták megnyilvánulási formáit. Másrészt a művészet az a médium, amely rendszerint elsőként jelez bizonyos változásokat, s az oppozíciós jelleg is jellemző vonása. Ugyanakkor, a vallomá-sok társadalmában művészetek is vallomás-művészetekké váltak, s az önkifejezés, a szubjektív (s ugyanakkor objektívnek hitt) va-lóságok és igazságok kinyilatkoztatása oda vezetett logikusan, hogy az addig legintimebbé tett és így legerőszakosabban cen-zúráit egyéni élmény, a szex is a vallomások-kinyilatkoztatások tárgyává váljon a művészetekben.

A nemiségről való beszéd tehát látszólag a szabadság egy for-májának megnyilvánulása, valójában pedig kényszercselekvés. Mint ilyet, nem teljesen legális kommunikációként kezelik, mivel teljes legalizálása – természetesen itt nem hivatalos, hanem a társadalmi tudatban lejátszódó legalizálódásról van szó – meg-fosztaná a látszatszabadság hamis aurájától. Ugyanakkor azon-ban jelentkezik a szexualitásról szóló információk másik fajtája is, mely kizárólag a nemiség szimbólumainak, legális vagy illegális jeleinek reprodukálására szorítkozik. A pornográfia, mint a nemi-ségről való beszéd egyik válfaja, a nyugati társadalmak egy ré-szében hatalmilag legalizált, s így az üzlet szintjére emelt/süllyesztett „tiltott gyümölcs”, elvesztette tiltott volta mellékízét: a társadalmi tudatban a tényleges legalizálás nem történt meg, mindmáig nem teljes jogú kommunikáció. A kulturális örökség folyamatosan ható tabuja gyakran a nemiségről való beszéd mű-vészi formáit is kizárja a hivatalos (kulturális) kommunikációs rendszerből; a beismerés igazságkereső funkciójától mestersé-gesen tartja távol a szexualitást és a vele kapcsolatos informáci-ókat. így az erotikus művészet nem képes szerves részévé válni a művészetek egységes szférájának, állandóan a kommunikációs rendszerek peremére szorul.

A vallomáskényszer az emberbe fordította vissza az igazságke-resés útját, a kutató önmagába rejtette az igazságot, s miután a kimondással kezdett harcolni frusztrációi ellen, rájött, hogy ezt is korlátoznia kell, mert csak addig van értelme, amíg a kimondás, a megnyilatkozás nem válik általánossá; csak addig értékes szá-mára, amíg a mértékkel való forgalmazás megőrzi egyedi jelle-gét, amíg nem olvad bele a megszokottba.