Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 6–7. szám

Szűcs Imre

AZ ELVTÁRSAK HŐSEI – KÖZELBEN

„Csak az a művészet él, amelynek legbenső szentélyében az emberi szív dobog”
(Max Reinhardt)

1965. július 15.

Az igazi filmalak a kép közegében születik. Az viszont, hogy vala­melyik film egy-egy hőse ízig-vérig filmalakká válik-e vagy sem, rend­szerint attól függ, hogy az úgynevezett nagy gesztusok, az alapvető emberi-jel­lembeli megnyilvánulások mellé mennyire zárkóznak fel az apróságokból felépített hangulategységek, a sokszor jelentéktelen külsőségeknek tűnő tört mozdulatok, félszavak, a hanghatások, a tárgyak és így to­vább. Ezeknek képbe foglalása ugyanis mintegy a külső világ közvetítésével se­gít belülről megközelíteni egy-egy sorsot, jellemet; hisz a filmalak lényegében min­dig több, mint a képen jelenlevő hős. És az egyik fiatal filmesztétát aposztrofálva, több pedig azért, „mert a film több dimen­zióból építi fel, eszközeinek bonyolult vi­szonyrendszeréből, a láthatóból a látha­tatlant is elővarázsló szerkezeteivel te­remti meg a néző reakcióiban a teljes alakot”.

Az persze magától értetődő – legalább­is annak kellene lennie –, hogy ezt a többletet ki-ki már az első pillanatban megérzi; mihelyt egy kifejező arc, egy életáramot sugárzó momentum feltűnik a vásznon. Tetten érni ezt a többletet nagy gyönyörűség – bár aránylag ritkán ada­tik meg. Az utóbbi időben talán csak Mario Monicelli Elvtársak című munkás­mozgalmi filmjében volt benne részünk. Igaz, ez a film elsősorban a tömegeket, s azok tudatosodását, erejére ébredését áb­rázolja – de azzal a számottevő erénnyel, hogy az egyéni hősök a tömeg gravitá­ciós erejének hatására sem szürkülnek személytelenné, hanem megmaradnak vagy inkább lépésről lépésre igazi film­alakká válnak: a kép közegében, „az esz­közök bonyolult viszonyrendszerében..., a néző reakcióiban.”

Az Elvtársakban a születést, a várható kiteljesedést már a főcím alatt kimere­vített képek sejtetik, de még inkább az első, majd az ezt követő jelenetek – hogy aztán a főhősök ízig-vérig filmalakká vá­lásáról teljesen meggyőződjünk.

Valamennyiüket persze egyetlen neki­futásban aligha vehetnénk számba. Raoul (Renato Salvatori), Sinigalia tanár (Marcello Mastroianni), Pautasso (Folco Lulli) és a szicíliai alakja azonban annyira iz­gató telitalálat, hogy írásban is közelbe vagy nagyközelbe hozni őket mindegyre nyugtalanít. Nyugtalanít az alakok élet­közelsége, pszichológiai árnyaltsága és feszültsége miatt is, de főként azért, mert őszinték, emberileg és művészetileg hite­lesek.

...Raoult először a textilgyár hatalmas munkacsarnokában, aztán ebédszünetben ragadja meg a kamera. És mit látunk? A munkacsarnokban a mellette levő kisfiú­val perel, incseleg; az ebédszünetben mo­hón eszik, s közben a vele szemben ülő lány szoknyája alá leskelődik; otthon meg az egyik fiatalasszonyt csábítaná szobá­jába. Rövid, látszólag alacsonyrendű életszférát rögzítő jelenetek ezek, de Raoul, az erőtől duzzadó – kezdetben nem túlsá­gosan kíméletes és eszközét sem igen vá­logató – fiatal munkás jelleméből sok­mindent már láthatatlanul is kiérzünk. Akár ennyiből elvonatkoztatva és követ­keztetve is biztosra vesszük, többek kö­zött, hogy ez a legényember mindenre kapható, lelkileg-fizikailag robbanékony, nem ismeri a képmutatást, még kevésbé a félelmet. Ugyanakkor az idősebb munkások iránta tanúsított respektálása impli­cite olyan feltevést is megenged, hogy a félig gyerek, félig felnőtt Raoulból akár munkásvezér is lehet (ami be is igazoló­dik).

Raoul fejlődésrajzának az a villanásnyi jelenet is fontos tartozéka, amikor lakását és fekhelyét szinte kényszerűségből osztja meg a hozzárendelt Sinigalia tanárral. E jelenet nyitóképében ugyanis heves indulatoskodását látjuk; később meg azt, hogy lefekvéskor miként rángatja le duzzogva a megtűrt idegenről minduntalan a taka­rót. Ez a dacoskodása, érezzük, talán haj­nalig is eltartana, de akkor, midőn egy pár odavetett szóból megtudja, hogy a fázva összekuporodó tanárnak lázító esz­méi miatt voltaképpen se otthona, se ha­zája: szíven üti az együttérzés meleg ára­ma, s következésképp – ellentmondásos érzelmi közvetítéssel bár – a Sinigaliához való értelmi viszonyulása is gyökere­sen megváltozik, immár végérvényesen.

...Sinigalia elhanyagolt külsejű, rebbenékeny, szemüveges, első pillanatra szinte félszeg figura; deheroizált hős. Lopakodó, puha járása, bozontos haja, sza­kálla, szétfeslett kesztyűje, lyukas haris­nyája is erre vall. Mindez azonban kive­tettségének is ékes bizonyítéka, csakúgy, mint az, hogy örökösen éhes, örökösen fá­zik. Az éhség, a vacogás egész sorsára rá­nehezedik, olyannyira, hogy nemegyszer valósággal megmosolyogtató helyzetekbe kerül. Gondoljunk csak az iskolai, a kávé­házi vagy az utcalány, Niobe lakásán ját­szódó jelenetre. Az egyikben alig várja, hogy lecsapjon az asztalon felejtett lek­város kenyérre: a másikban számító neveletlenségből beletüsszent a gőzölgő teába; a harmadikban pedig – az egyébként egyszer már megfedett lánynak talán csak szokásos udvariasságból elejtett szavára, hogy alapos fürdőzés után esetleg mellé­bújhat, mint a nyúl, úgy felpattan heve­nyészett fekhelyéről.

Mindezek után és mindezek ellenére, hogy Sinigalia mégis hős, azt szükségte­len bizonygatni. Hisz robosztus lelki és szellemi dimenziói, politikai éleslátása, a forradalom, a szocializmus – vagy ahogy egyszerűen csak a munkások nevezik –, az igazság lelkes, kitartó hirdetése semmit sem törpül, értéktelenedik azzal, hogy Si­nigalia egyszerű kisember voltát is meg­ismertük, ellenkezőleg: újabb, gazdagabb kicsengést kap.

...Behemót termeténél fogva Pautasso szinte született, akár szobornak is meg­mintázható hősfigura. Az Elvtársakban azonban mégsem a féktelen erő, a durva­ság megtestesítője, hanem a már-már em­berfeletti emberség példája. A romanti­kus elnagyítástól őt is a jelentéktelennek tűnő jelentős apróságok tartják távol. Mert Pautasso, ha eszik: levesét harsá­nyan hörpöli, a bodagra hasonlító kelet­len kenyeret két kézre fogva falja; emel­lett böfög; lobbanékony; hirtelen ellá­gyuló; bátor, de ugyanakkor félénk is. Ez utóbbi többnyire akkor tűnik ki, ha váratlanul feletteseivel találja magát szembe. Persze ilyenkor sem a voltakép­peni félelem fegyverzi le, hanem az, hogy igazáért (a munkások igazáért) – talán mert a betűvetés művészetét sohasem is­merhette meg – a szavak fegyverével nemigen tud harcolni, esetleg fizikai erő­vel.

...A szicíliai, becenevén Musztafa, ap­ró, bajuszos, keskenyvállú emberke. Egy­szerű, de hatásos rendezői beállításban ő is a kép közegében születik. Legelőször háttal a falnak támaszkodva, felhúzott vál­lal, zsebre tett kézzel a rövid ebédidőben kapkodva faló munkások között a gyár­udvarban látjuk – neki nincs mit en­nie –, aztán a munkacsarnokban, majd a gyárépületben, ahol a dolgok iránti lát­szólagos közömbössége ellenére is min­den érdekli, jóllehet a felelethez vezető ajtók folyton becsukódnak az orra előtt, így jár-kel társai között is, szótlanul, félszegen, mindvégig magányosan, ki nyomorékká lett társának gyűjtéskor nem ád, ha sztrájkról kell dönteni, nem szavaz, s amikor először megszólal, uram bocsá’, akkor is arra kér engedélyt, hogy ő a sztrájk alatt is: dolgozhasson. Igen, hogy dolgozhasson, mert a textilgyár va­lamennyi munkása között az ő családja a legnépesebb – és a legszegényebb. Az engedélyt persze a bizottság megtagadja, s ha kell, Musztafát erőnek erejével is visszatartaná a sztrájktöréstől – csak­hogy, amikor Pautasso és társai a szó szo­ros értelmében ajtóstól rontanak be nyo­mortanyájára, és megpillantják a félig pucér gyerekeket, a legkisebb éppen bilin ül, akkor egyszeriben rájönnek a szicíliai nagy titkára, helyesebben a nekik mind­eddig érthetetlen magános farkas voltá­nak okára. Musztafa így hát ellenvetés nélkül megkapja az engedélyt. És más­nap, akárcsak eddig, zsebretett kézzel, fölhúzott vállal, ellépked a gyárba. Ott azonban kidobják. Látszólag azért, mert szerencsétlenségére, a bizottság engedé­lyére hivatkozik. Voltaképpen azonban azért, mert egyedül ő, mit sem ér. Keserű indulatában ekkor bicskát nyitna az igaz­gatóra... de az ártatlan gyilok annyira berozsdásodott, hogy pengéje csak né­hányszori rúgásra kattantható ki. Mire kínos igyekezettel ez is meglesz, addigra már megérkeznek a rendőrök, és bi­lincsbe verik. Musztafa elvonul a rend­őrökkel, s érezzük, csak azért nem vágja megint zsebre a kezét, mert nem bírja. A bicskanyitási jelenet groteszk humorá­val együtt parányi, mégis központi moz­zanat fejlődésrajzában. Megmutatja, hogy ez az ágrólszakadt, szelíd, de büszke em­ber lázadni is képes. Hogy mikor, miért, s szinte alapvető magatartásával ellenkez­ve, azt rozsdamarta „békanyúzója” beszé­desen sejteti.

Monicellinél, mint látjuk, az itt felso­roltak látszólag apró, mellékes mozdulatok, megfigyelések a hősök életében, sőt úgy is mondhatnánk, „naturális közvetlensé­gek”. De hogy mindez mégis több lesz, mint földhözragadt naturalizmus, ala­csonyrendű életszféra, az annak köszön­hető, hogy mind ő, mind pedig a hősöket megjelenítő színészek a maguk külön, mű­vészi világának megteremtése során – az alapvető, sorsdöntő okozati szálak mellett – e „mellékes” mozzanatokra is úgy tá­maszkodnak, hogy révükön az ismert összefüggéseket új oldalukról világítsák meg, az emberi sorsokat és jellemeket pe­dig minél összetettebben, igazabban állít­sák elénk.

De hisz mindez csak őszinteség – vet­hetné valaki ellen –, az őszinteség pedig magában még semmit sem jelent a művészetben. Nos, egyetértünk vele. Csak­hogy ugyanakkor mindjárt meg is tolda­nánk azzal, hogy bár egymagában az őszinteség valóban nem sokat jelent a művésztben, az igazi művészet enélkül: el­képzelhetetlen.

Így, az igazi filmalak is.