AZ ELTÖRT KONCEOCIÓ

1998. május 1.

Eredetileg (sőt: eredendően) a szerelemről akartunk számot csinálni, mégpedig ezúttal a női oldalról vagy női sorsokban - például irodalmi nőalakok és írónők sorsában, művek tükrében - fürkészve. Volt egy olyan elképzelés, hogy a nők életében ez (mármint a szerelmesség) meghatározóbb, hogy kiszolgáltatottabbá tesz, hogy vörös fonalként... Ez a nagyvonalú elképzelés azonban a kimunkálásával párhuzamosan összeroskadt. "Női"? "Szerelem"? Már a beszélgetések is csak a kérdőjeleket és a gyanúkat szaporították. Írtunk, írtak - és a mi vörös fonalunkat és képzeteinket szétszaggatva olyan testi-lelki, érzéki valóságrétegek bukkantak fel, melyeket nem lehet semmilyen koncepcióval átfogni, melyek felforgatják a fogalmainkat - észbontóak -, s melyekbe megmerülve az ember azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Ezen a szinten nem is a szerelemről, hanem inkább a vágyról, tehát a hiányról van szó. Mondhatni: a hiányban osztozunk (néha testvériesen, máskor még ebben is ellenségesen). A vágyakozásnak való kiszolgáltatottságról van szó, amit, férfiak-nők, jobban vagy kevésbé jól leplezünk. A szerelem titka előtt vagy alatt ott a vágyak boszorkánykonyhája, csatatere vagy alkimista laboratóriuma. Avagy pokla.

A misztika, a boszorkányság, a libertinizmus meg a hisztéria azon jelenségek közé tartozik, amelyek elpárologtak a történelemből vagy elsüllyedtek, a történelem lábjegyzeteivé váltak. Próteuszi jelenségekről van szó, melyek mindig változtatják megnyilvánulási formáikat. Ma nyilván más nevek alatt futnak, s különféle tudományok és terápiák veszik őket kezelésbe, avagy szétmajszolja őket a tömegkultúra. A szentek, a boszorkányok, a nagy kicsapongók és a hisztérikák vágyaik poklában égtek. Vágyaik alvilágában és vágyfantáziáik paradicsomában. A szerelmi érzést talán úgy is meg lehetne közelíteni, mint a kettő közti feszültséget. Az újkorig az egyház, később a börtön, majd a pszichiátria és némiképp a pszichoanalízis vállalta az exorcizmus, a személy lecsillapításának, megtisztításának föladatát a szeretet, az erkölcs, a tudás és a normalitás nevében. Föltételezem, hogy ma a fogyasztói társadalom normál tömegkultúrája meg a reklámipar rendezi és regulázza vágyainkat. Úgy tűnik, hogy a szó tágabb értelmében vett ördögűzés avagy a vágyakozó emberi lény manipulálása a szerelmi vágyak mélységéig penetrál.</>

A fenti képen látható fiatal nő örömittasnak látszik, csak ha jobban megnézzük, vesszük észre arcán és testtartásán a pózt és a feszültséget. Ez a lány tizenöt és fél éves, Charcot hisztérika-növendékeinek gyöngye - az 1870-es években vagyunk, Párizsban, a Salpętričre-ben, a kor legnagyobb női ideggyógyászati klinikáján -, "egy nagyon szabályos, nagyon klasszikus példa", mint orvosa mondja róla, "akinek plasztikus pózai és szenvedélyes testtartásai a legnagyobb szabályszerűséget mutatják", toldja meg asszisztense. A Salpętričre híres fotográfiai laboratóriumában reprezentatív fotósorozatok készültek róla, kész "narratívák"; az ilyenek hathatós segítségével definiálta orvosa nozológiailag a "hisztéria" nevű patologikus idegbetegséget, meghatározta szabályszerűségeit, apróra elemezte a lefolyását. A hátsó-belső borítón látható tablón, mely az orvosi fényképszériák alapján készült, a 3. I. szakaszban, az első sorban láthatjuk azt a rajzocskát, mely ennek a lánynak a furcsa örömét beleilleszti egy reguláris sorozatba, és így mintegy dramaturgiailag és egyúttal patológiailag értelmezi. (E mesterművet Paul Richer készítette, Charcot professzor kedvenc orvosasszisztense, a tehetséges grafikus, a párizsi Képzőművészeti Akadémia művészeti anatómia professzora. A művészet és a tudomány összefogásának szép példáját szemlélhetjük benne.) Eszerint ez a mámoros öröm a hysteria major harmadik, "szenvedélyes testtartások" nevezetű fázisában az első, "heves" megnyilvánulás, melynek Charcot doktor az "extázis" nevet adta. Így két legyet ütött egy csapásra: a vallási extázissal magyarázta a hisztériásat, a hisztériással meg a vallásit. Ebben a fázisban a páciens valami nemlétezővel folytat szerelmi életet - idegrendszeri zavar állt be tehát nála és delirál, mint annak idején a vallásos misztikusok. Azaz diagnosztizálhatóan beteg: ideggyógyintézeti felügyeletre és kezelésre (többek között elektromos meg egyéb sokkterápiákra és hipnózisra) szorul.

(folytatás a hátsó belső borítón)

(folytatás az első belső borítóról)

Augustine (akit orvosai Louise-nak, X-nek, L-nek is neveznek, hol hogy) jobboldali bénulás és görcsök miatt került be a kórházba. Különféle tüneteinek számbavétele, rendszerezése és experimentális provokációja az ott töltött évek során majd gőzerővel folyik. Csupán a "kiegészítő megjegyzések" rovatban szerepel a dossziéjában egy kis precíz történetecske, mely arról tanúskodik, hogy a munkaadója szexuálisan visszaélt a tizenhárom éves kislánnyal, magyarán: megerőszakolta. Orvosai nem sokat adnak erre az alpári anekdotára, a fiatal lány bekerül a kórház kísérleti laboratóriumába és Charcot hisztéria-előállító gyárába, ahol a fényképezőgép lencséje és a professzor előadásainak elit hallgatósága előtt igen hálás "sztármodellként" szerepel. A lány a maga valódi testi és lelki fájdalmait úgy viszi színre, ahogy azokat az orvosok tudományos elvárásai kiparancsolják belőle. Görcsbe rándul, megmerevszik, sikoltozik, "szenvedélyes testtartásokat" vesz fel a figyelő szemek előtt, és kivárja, hogy szép lassan lefényképezzék.

Elragadtatás jön rá. Augustine valóban szerelmes valamelyik orvosába, mindegy, melyikbe, valóban szerelemre vágyik a tiszta, okos, tekintélyes és gondviselő férfiútól, s amikor kétségbeesett vágyakozását az elvárt formában eljátssza, amiért törődést, figyelmet és kiváltságos elhelyezést kap cserébe, ugyanazokban a pillanatban a maga szerencsétlenségét, megnyomorítottságát is újra meg újra átéli és színre viszi. Szeretetvágya, fantáziái és reminiszcenciái, olyannyira vágyott gyönyöre és halálos, testfacsaró gyötrődése pillanatokon belül görcsös rángatódzáshoz, sikolyokhoz és ledermedéshez, kapálódzáshoz - kényszerzubbonyhoz fognak vezetni.

Richer tabelláján az emberi szenvedély testnyelvre konvertált jeleinek megannyi rögzített változata megtalálható. A hisztéria ezek szerint nem más, mint a kitörő és ambivalens szenvedélyek - a Salpętričre-ben tudományosan kodifikált, rendszabályozott - testbeszéde. A hisztériást iszonyú közlési vágy fűti, mindent el akar mondani, eljátszani, azt akarja, hogy vegyék végre észre a létezését. A hisztérikus roham vágyaktól izzó, a félelemtől megdermedő és ismét tüzesen fölcsapó Haßliebe-vallomás az élet mélyrétegéből, az olthatatlan sóvárgásokról és gyötrelmekről.

Charcot és hívei a fényképezés és az elektroterápiák fejlődő technikájával meg hipnotikus képességekkel fölszerelkezve nagyszabású neuropatológiai koncepciót alkottak a vágyaik, fájdalmaik ás álmaik poklában kínlódó nők vergődéséből. Ezek a nők eladták nekik a lelküket, hallgatólagos szerződést kötöttek velük, mert jól esett nekik, hogy foglalkoznak velük és fölléphetnek a tudomány szent porondjára. Freud szerint a hisztériás roham a koitusz megfelelője. A Nagy Távollevővel való fergeteges szerelem, mely a figyelő, jegyzetelő és fényképező orvosoknak szól, a misztikus istenszerelem, a boszorkányszombat és a libertinus kicsapongás szabálytalan elegye, és egyúttal valami síró-nevető, kétségbeesett, hol patetikus, hol obszcén könyörgés, amit azonban a professzorok egyszerűen "nem vettek észre", hisz sokkal fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva: ők hatalmas - hatalmi - tudásvágytól égtek, és tudományt alapoztak.

Freud összetörte Charcot patológiai koncepcióját és egy másikat állított fel, melynek vörös fonala a libidó, a betegség neve pedig neurózis. A betegség neve: fallogocentrizmus, hirdetik a feministák. Nagyon örülök, hogy a mi mégoly kezdetleges koncepciónk széttörött. (Augustine végül is egy napon gyűlöletben tört ki orvosa ellen, és megszökött a Salpętriére-ből.) Ez azt jelenti, hogy, a pokolba is! - a szerelem él.

Radics Viktória