EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. július 21. | Dániel, Daniella, Lőrin napjaAKTUÁLIS SZÁM:1274312. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

De Bello Civili

Balázs Attila

Az előretolt helyőrség

(Egy fagyos fenyônek és egy tompa szekercének)

1994. március 10.

Na, nem volt annyira előretolt, de az elbeszélés valóságalapjának kedvéért sem rontjuk, rontom el a jól hangzó, ismerős címet. Nos, az előretolt helyőrség ma már - tudvalévően - egy másik országhoz tartozik, azaz: nem maga a helyőrség, hanem az a hely, ahol egykor a szóban forgó őrség tőle telhető éberséggel őrködött, utána elment, soha többé nem térvén oda vissza. A szlovén sziklák zuzmói, mohái közé. S nem maradhatott utána semmi, csupán néhány, gondosan elkapart, ma már bizonyára rozsdás dalmát halkonzerv, egy kicsorbult katonakés hegye, továbbá egy iránytű, amely olyan szerencsétlenül mélyre csúszott valamelyik repedésben, hogy - minden igyekezetünk ellenére - ott kellett maradnia. Minden idő végezetéig?

Szigorú parancsba foglaltatott, hogy semmi nyomot sem szabad magunk után hagynunk, nem beszélve egy valóságos katonai leltári kincsről az üres konzervdobozokkal szemben, mégsem sikerült kihalásznunk ezt a bizonyos kompaszt, hagytuk hát a fenébe$! Később nem szóltunk róla egy szót se, így hát nem is követelte rajtunk senki sem. A leltáros segédtisztjével együtt olyan vidám hangulatban volt odalenn, éppen gitároztak holmi bosnyák szilvapálinka társaságában, hogy még a tekintetüket sem emelték ránk. Csak biccentettek a fejükkel, hogy hát tegyünk mindent oda, valahova... Bluest játszottak, ha jól emlékszem, csaknem illetlen örömmel. Örültek, hogy ennyire tudják (kis balkáni kitérőkkel). Élvezték magukat, egymást. Tépték a húrt. Mi pedig végre meleg kaját ehettünk, s végre meleg ágyba fekhettünk - a tar sziklák közötti derékalj után. Tetővel a fejünk felett, s pár ritmikusan nyikorgó vasággyal körülöttünk. Ám ez ezúttal nem zavart. A nyikorgás sem, elfojtott zihálással elegyítve. Katonadolog.

Amikor leszereltem, s kiléptem a kaszárnya kapuján, mindössze egyszer fordultam vissza. A nagy vaskapu fölött ez állt: VOJARNA STANETA ŽAGARJA. Tehát: Stane ˘agar szlovén néphős laktanyája. Jól ismertem, mégis megnéztem magamnak még egyszer. A feliratot, mögötte a hosszú, alacsony, fehérre meszelt épületek szabályos sorát. Korszerű hizlaldára emlékeztetett, csakhogy zászló lobogott magasan felette, s oldalt a harckocsikat is látni lehetett. Unatkozó figurák bóklásztak körülöttük, néha hegyeset sercintve. Tájkép lőporfüst nélkül. Egy kaszárnya délelőttje. Idillikus tespedtség. Akiket kellett, már elvezényelték valahová. Egyrészt a bejárattal szembeni, nagy kiterjedésű, sík terepen mozgolódtak vagy hasaltak az erre jogosultak és érdemesültek, másrészt pedig megbújtak - lesben állást gyakorolva - a távolabbi bükkösben. A kiválasztottak ugyanakkor... nos... valahol fenn szórakoztak, már ahogy tudtak, s ha már odaértek: a bükkös feletti hegykoszorú számukra kijelölt magaslatán. Fürkészték a láthatárt - a kiszemeltek. Lesték Marx Károly ellenségeinek minden megmozdulását (ha éppen nem kártyáztak, s ha épp nem azzal voltak elfoglalva, hogy egyik-másik megcsúszott és összetört bajtársukat kihúzzák valamely kongó-tátongó szakadék mélyéről, minemű hőstettért esetenként két hét szabadság is járt, túl a bajtársi becsületen). Békebeli bakamunkanap. Tudni kell: az ellenség sosem nyugszik!

A hegyivadász-határőr sosem pihenhet.

Éjszaka: hideg, hideg, hideg. És épp ezeknek a szerencsétleneknek jár kötelezően rövid nadrág?! Hogy ne hasítsák ki a térdükön?

MINDENKÉPPEN FEL KELL JUTNOM A HEGYRE.

Emlékszem, midőn berukkoltam, csekély hegymászói tapasztalatokkal rendelkeztem. Amikor leszereltem, s Ljubljanában felültem egy civil gépre, jóval többet tudtam már erről a sajátos őrültségről, amelyet egyesek sportból űznek, úgy, hogy nem is űzi őket senki, csak valamiféle - nehezen megfogalmazható - belső muszáj. Pár hónap alatt tanultam meg belekapaszkodni akár egy árva havasi gyopárba, sastojáshéjba vagy zergeszőrszálba, ami ebben az esetben nem azonos a fuldokló és a szalmaszál történetével. De azzal a komikus helyzettel sem, amikor a létra legfelső fokán ingó piktor a saját ecsetjébe csimpaszkodik... Tettem ezt, tehát megtanultam sziklát mászni, anélkül, hogy édesanyám kötéltáncos, édesapám pedig kéményseprő lett volna, következésképp a húgocskám denevér vagy valami hasonló. Szegény alföldi páriák, sokáig fölülről tekintettem le rájuk, akárcsak a szlovén hegyekre, midőn a civil élet repülője a legmagasabb csúcsnál is magasabbra emelkedett velem, mert minden magasság csupán relatív magasság, ugye? (Csak a légikisasszony vala abszolúte szép, de hajjaj... A légikisasszonyok jobbára ilyen légiesek.) (Főleg egy nyomott katonaság után.)

Durva daróc után sima selyem. Puskapor után púder. A kopott, sáros terepjáró büdös üzemanyaga helyett kölni.

- Lőni kellene, pajtás, nemde?

No, nem akarok itt teljesen normális vágyakat bagatellizálni.

- Ha akarsz, lősz, haver... Csakhogy tudnod kell, utána te számolsz el a golyókkal!

Tehát gépen szálltam fölébe, s a táj térképét magammal vittem - számozott négyzetekre szabdalt emlékezetemben. Ezek a négyzetek azóta szétcsúsztak. Időnként, akár puszta szórakozásból, megpróbálom őket összerakni, rendet teremteni, azonban nehezen megy. Kedves barátaim! Akárcsak a levélírás.

Nehezen megy.

MINDENKÉPPEN FEL KELL JUTNOM A HEGYRE.

Levelet írni?

S mi van akkor, ha arra, amerre küldeném, már nem jár postás? És ha jár is, nincs kinek kézbesítenie? Nincs is postaláda?

(...)

Öreganyám foga!

Leszíjazva ültem a szárnyait szirti sas módjára kitáró repülőgépen, mellkasomban a szívemnek nevezett, konokul ketyegő, mások által időzített bombával, ezzel a lüktető hústojással, repedtéig, s bár be tudtam tájolni, alant mi hol van, például a Kamniki-Alpok meg a Bledi-tó, tulajdonképpen a Nyanya Fogát sem láttam. Nem láttam a Nagy Vezéri Kastélyt a kranji dombon, ami nem csoda, ha már az ország domborzati térképének legmagasabb pontját sem tudtam kivenni, a Triglavot, azt a bizonyos 2863 méternyi Háromfej csúcsot, amely egyébként elég impozáns ahhoz, hogy megakadjon az ember szeme rajta, ha már meg akarja valamin akasztani a szemét. Mindez egyrészt jóval arrébb volt, másrészt már rég elkezdett sötétedni, akárcsak akkor - minő jelkép? -, amikor a mi kis előretolt helyőrségünk - utoljára abban az összetételben - visszabotorkált az anyaegységbe.

KI BESZÉL ITT SZIMBÓLUMRÓL?

A Napot - megjegyzem: más hangulatban, hála a technika csodáinak! - aznap még utolértem. Leszerelésem napján a sötétben gomolygó felhők fölött gubbasztott. Azaz nem is gubbasztott, mert az inkább blues lenne. Amolyan kaszárnya-blues. Akkor és ott, Szlovénia felett a Nap - lengő narancssárga ruhájában - felhőtlenül, kaszárnyátlanul menüettezett, aztán - mint aki váratlanul megbotlik - hirtelen lehanyatlott. Jól láttam ezt tankrésnyire szűkült szemgödrömből. Persze, elképzelhető az is, hogy csak a repülő kanyarodott el.

Ha valaki megkérdezné, mint ahogy tulajdonképpen nem nagyon igyekszik megkérdezni - oh, a vakvágányra tolt szerelvények, fel nem szállt repülők, lezuhant hegymászók és leszakítatlanul elhervadt havasi gyopár keserűsége! -, ha valaki feltenné, hát az én nyomorult katonásdiskodásomból végül is mi vésődött legjobban illó emlékezetembe, akkor - őszintén bevallom - az a tolakodó illető engem nagyon nehéz feladat elé állítana. Erőltetett menet közben szerzett aprócska rangomra nagy súly nehezedne. Felülről vagy alulról rángatott bábfigura lennék, netalán egyszerre mindkét irányból? Nem beszélve esetleg egy harmadik erővonalról, amely oldalvást kapja az embert, s erős, úgymond heveny csípőriszálást idéz elő újonnan előállt helyzetben.

Nos, rám tényleg felejthetetlen benyomást tett, a... hát, például a bakabab és a bakalábbal döngölt, cinikus savanyú káposzta. A bakaalsóneműk hasonszagú kipárolgása és a muzulmán honvédek szilvóriumos palackban őrzött fenékvize. A bakancs horzsolása, a fegyvercső pucolása, valamint az albán kantinos söre. Nem utolsósorban - éppen erről van szó egy alföldi ember szemszögéből - a magasba nyúló sziklák rideg barátságtalansága. Kampó, kötél, s a hó íze! Miként a vörös rózsaszínné indázódik a kásás levecsben.

Menüett gitárra (s 25 puskalövésre.)

Továbbá a Nyanya Foga.

MINDENKÉPPEN FEL KELL JUTNOM A HEGYRE.

Legalább arra a Babin zubra, amelyet Nyanya Fogának kereszteltem el magamban, anyanyelvemen, hogy legyen mibe kapaszkodnom. Világos? (Sötét.)

Egyébként arról kelt fel a nap azokon a nyomorúságosnak érzett reggeleken abban a kisebb kaszárnyában, ahová kranji "székhelyünkről" hosszabb-rövidebb időre gyakran elvezényeltek bennünket; a Bledi-tó vadregényes környékére, ahol telenként pénzes turisták űzték a sísportot, nyaranként pedig nem kevésbé zajos filmstábok filléres indiánfilmeket forgattak Karl May szövegei nyomán, nagyokat sörözve, fittyet hányva a gyönyörű tájra, amelyhez úgy viszonyultak, mint amihez az ember olcsón jut hozzá, s igazából képtelen megbecsülni. Tulajdonképpen azért forgattak ott, s nem Amerikában.

- Oké, indulunk! - üvöltözték, csapóléceikkel riasztgatva a madarakat, majd beindultak a felvevőgépek. A már-már betegesen becsületes Winnetout minden alkalommal egy vézna francia fiatalember, gonosz, indiánban gonosz ellenfelét pedig általában egy marcona kinézetű, Gojko Miti nevezetű (szerb?) figura alakította, ki akkorra már nagy rutinra tett szert különféle nyugatnémet produkciókban, s minden egyes alkalommal oly tökéletesen tudott meghalni, hogy az igazság maradéktalanul kielégíttessék. Mesterien csinálta. Néha valószínűleg nem ért rá, olyankor mások haltak meg helyette. Amikor a környéken tényleg kezdett elszabadulni a pokol, s az ördög lendült bele ropni régről ismert táncát, Winnetou és társai már jóval azelőtt összepakoltak, elmentek máshová, hogy helyükbe olyan filmesek érkezzenek, akik közül páran aztán tényleg ott is hagyták a (lyukas) fogukat. Egészen zsenge koromban csaknem mindegyik Winnetou-filmet megnéztem. Hecc kedvéért néha Gojkónak szurkoltam. Később értesültem, hogy létezik egy A szkipetárok földjén című May Károly-regény is. Ennek megfilmesített változatával sosem találkoztam. Könnyen elképzelhető, hogy az lett volna az igazi hecc. (S még lehet is.)

Mindig lehet még igazibb.

Igazából - leszámítva a katonait - egyszer tényleg síeltem a szlovén síterepeken. Gondtalanul, a saját ügyetlenségemre - sarjadó szakállamra és sekélyke zsebemre. Időben lazán behatárolva: ez jóval a Wehrmacht után, s valamivel az én kényszerű szlovéniai tartózkodásom, az előretolt helyőrködés előtt történt.

- A háború előtt - mondaná megboldogult nagyanyám a maga réveteg hangján.

- MELYIK HÁBORÚ ELŐTT, NAGYMAMI?

Egyszer tényleg síeltem - igazából! Hegyoldalon lefelé. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már... Olyan volt, mint nagymamáé és egy légikisasszonyé. Mint az ég kékje. Majdnem kiszúrtam a saját szürke szemem a sípálcával. Találkozunk még a következő háborúban!

Különben meg valahogy minden süllyed. Kékbe? Igen, mintha minden kékbe, de piszkos kékbe süllyedne. Mennyi vörös folyik kékért! Meg egyébért. Szétlőtt emlékvárak süllyednek a mélybe. Indián kékbe. Ki lesz az utolsó mohikán? És beszélek még, és beszélek - rántottaszerű ismeretlen nyelven.

Rémálmodok.

Reggeli rántotta.

- Tulajdonképpen mit keresel te a mi katonaságunkban?

Atlantisz?

Kedves bajtárs, így, ahogy vagyunk, megyünk szépen a fenébe. Nem? Zsoldos vagyok semmi pénzért. Érted? Ha nem is tudok hegyet mászni rendesen, meg az a hülye sem tud itt melletted, de most együtt kell másznunk. Nem? (Talán.)

Aszongya, dalmát. Járt már hol is? Atlantiszban. De sosem látott havat. Együtt kell másznunk? Mit gondolsz, látott havat?

Az anyukája tudja! A Ba[i? Lehet, hogy tényleg nem látott havat.

Etet?

Biztosan.

Hú! VIGYÁZZ!

És az az idióta? Törökül vagy hogy imádkozik?

Most a miénk.

A miénk.

Melyik miénk?

Kapaszkodik.

Aha.

Jól teszi.

Te elengednéd?

Engedi a pokol!

Adnan, szorítsd a kötelet! A kurva...

Nem szabad lenézni. Mondd mindenkinek, hogy nem szabad lenézni!

Mindjárt mondom.

SENKI SE NÉZZEN LE!

Fölfelé mi van?

Mindjárt mondom!

Betojtál?

Mindjárt mondom!!!

Hé, úristen!

Mit rikoltozol?

Melyik isten?

Kapd el a kötelet!

Melyik kötelet?

Kapd el, mert különben elindul lefelé az egész szakramentum. Azt a másik kötelet! Janez nem bírja tartani örökké. Mit gondolsz? Ha elindulunk lefelé, elvesztünk! Kigyullad a tenyere, s elengedi az egész hóbelevancot!

FIÚK, KAPASZKODJATOK!

A kampó...

A kampó jól áll. Janez ismeri a dörgést. Csak nem tud megtartani egy egész befosott tizedet.

A TÁVCSÖVES PUSKÁM?

Jön, ne félj! Ha egyszer fölérünk, hülyére lövöldözheted magad.

Nem akarok lövöldözni, csak hú...

MI HÚ?! KAPASZKODJ, TE BAROM! KÜLÖNBEN NINCS TÖBB PIA MEG IZÉ! VÉGE, ÉRTED?

Kapaszkodom. Nincs több pia meg izé. Itt rögtön felakasztom magam.

Rögtön nem is akaszthatod fel magad. Segíteni igyekszem rajtad, te sorvadt majom! Engem nem is érdekel a többi! Nem gondolod komolyan, "rto! Ugye?

Na, jó Tarzan viccelni, de bizonyos embereket szívesen elengedni. Hadd törni össze tojás!

"RTO!!!

Vicceltem. Az a kis fasz macedón rendes gyerek.

Rendes gyerek? Na látod, azért nem törni össze kis macedón tojás. A közepéből viszont nehéz lenne kivágni azt a valakit...

Nagy lila tojás... Hogy kapaszkodik, ugye?

KICSODA?

Ne félj, kedves káplár uram, kh... Mindjárt megérkezünk. Látod ezt a követ? Mint egy csöcs. Drága magyar elvtárs! Utána már csak egy miza, azaz asztal. Szlovén sasrántotta lesz rajta, nők nélkül. A kopár csúcs, öregem! De innen föntről szinte bebámulhatunk mindenhová, s verhetjük a dorongunkat, lent úgyis hóesésnek vélik. Idefenn még egy kurva madár sem jár. Itt az emberben megfagy a toj, s az egész csak arra jó, hogy később elmesélhessétek: itt is jártatok. Sőt: őriztétek! Az anyátokét... A mamukátok szőrszálán.

Boldog gyermekkoromban volt többféle fegyverem. Volt. Később lett egy távcsöves puskám. Akkor már valamivel nagyobb lehettem holmi aprócska gyermeknél. Soha senki, semmi életét nem oltottam ki, leszámítva pár békáét, s egy szerencsétlen kis cinegéét. Csehszlovák gyártmányú légpuskámmal kaszáltam le a madárkát vén, göcsörtös barackfánkról, s tettemet nyomban megbántam. Anyuci kis kreténje, lelőtte a kerti dalt, majd ijedtében bebújt az ágyba, s ott vacogott. Most pedig az Alpok egyik kőfészkében ráz a hideg, miközben kecses, hosszú csövű, vadonatúj fegyverem lencséin keresztül, a megfelelő vékonyka vonalak találkozásában kémlelem az alant húzódó fenyveserdő hosszú, szabálytalanul kanyarodó tisztását, mert:

VÉGÜL IS - VALAMIKÉPP - FELJUTOTTAM A HEGYRE.

S MERT MINDENKÉPP KÉMLELNEM KELL.

De odalenn nem mozdul semmi. Csak a hó csusszan le néha egy-egy túlterhelt faágról, amely váratlanul tehermentesülve, meglöki a szomszédos ágat, s arról szintén hó és zúzmara pilinkél alá. Hó hull hóra, s ott marad. Egyébként nem mozdul semmi. Se ember, se állat.

Nem mozdul, nem mozdul.

Egyébként, egyébként... Se vidámság, se bú, se bánat. Se zerge, se madár. Nincs mit csinálni. Még a kristálytiszta levegő is dermesztően megállt. Bajonettel lehetne szabdalni. Különféle tetszetős vagy kevésbé tetszetős formákra. Szétkaszabolt légvár-verniszázs, kit érdekel itt? Már-már kezdem kívánni az ellenséget zsibbadt ujjammal a ravaszon, akárcsak - mert bármikor megáll a levegő, regények jutnak eszembe - Dino Buzzati remek művében, a Tatárpuszta címűben bizonyos Drogo kapitány (?), aki megöregszik, mielőtt a harc elkezdődne. A csata, amely értelmet adna egész addigi várakozásának. A helyszín egy határ meni Erőd stb. Sziklák közé ékelt Erőd. Amikor a csata elkezdődik, neki el kell hagynia a Sasfészket, így hát részéről a Tett elmarad. Kimarad, akárcsak ebből az elbeszélésből a történet?

Nincs szörnyűbb egy Godot-típusú ellenségnél?

Mert néha az órák napoknak, a napok heteknek, a hetek hónapoknak, a másodpercek évszázadoknak tűnnek. Az ember már eleve öregnek születik, ugyanakkor sosem nő be a feje lágya. Különösen érzékeny pont a büszke koponyán. Odafent egy repülő húz el Brink felé. Vu[ke, aki jó színész, s ennek köszönhetően lenn maradt a másodkaszárnyában, induláskor nevetve a fülembe súgta:

- Akkor szarjatok be, amikor az erdő elkezd közeledni felétek. Addig nincs gond.

- Értem az idióta célzásod - sziszegtem vissza, s ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a különben szimpatikus pofájába vágjak, klepa dubrovniki szabadköztársaság fülei közé. Megsejtette, miről van szó, s nyomban olyan ügyesen elsántikált, mint aki sántának született. Ráadásul valahol még pénzt is kap kiváló tehetségéért.

Bennünket odalenn azzal fűtöttek át, hogy a napokban terroristacsoportok érkezése várható, s könnyen meglehet, egészen járatlan utakat szemeltek ki maguknak, így hát a határ egész vonalán résen kell lennünk. Nos, mindaddig résen is voltunk a Kakasülőn, amíg el nem kezdett lankadni a figyelmünk. Mert eluntuk a dolgot, mert befagyott a seggünk. Nekifogtunk torzsalkodni. Kezdett ismét esni a hó, s csaknem betakart bennünket. Lábunk, kezünk majdnem megfagyott.

Kezdünk meghülyülni.

S odalenn kitartóan nem mozdult semmi, senki. Se olasz, se osztrák. Se madár, se tatár. Még az erdő is lecövekelt, s egyetlen légikisasszony sem húzott el a fejünk felett - úgy tűnt - mindörökre beszürkült égbolton. Csak a hó hullott megint egyre nagyobb pelyhekben, s kezdte... Na, kezdte lassan betakarni, majd behorpasztani a rejtett kis zugban felvert, ha nem is kezdetleges, mindenesetre horpadékony sátrainkat. Betakarta az egész hegyet, teleeste az egész völgyet, s csak hullott tovább, mint Isten olyan verése, amit semmiféle fohász, zsolozsma sem tud megállítani. A hideg tollpaplan már majdnem nyakig ért, s talán épp ezért, Winnetou sem merészkedett elő a mégiscsak némi védelmet nyújtó erdőből. Most jut eszembe egyébként, hogy legutóbb talán nem is a mostani, mostanság önálló Szlovénia területén forgatott ő, hanem Horvátországban, a Plitvicei-tavak környékén. Na, mindegy. Forgatott volt. Eltűnt. A kitömött bölényekkel és az indián nyárral együtt. Eltűnt volt. Ebben a pézsmatulok-időben mi viszont - szinte anakronisztikus kitartással - odafenn őrizni igyekeztünk tovább valamit, amit akkor már - minden tetszésünk vagy nemtetszésünk ellenére - valakik elkezdtek fűrészelni odalenn. S mint rendes katonákat, bennünket nem kérdezett senki sem.

A zuhanás bekalkuláltatott.

Lestük a terroristákat, s átkoztuk a telet!

Gyűlöltük, de azért valamiképp szerettük is egymást.

Akárcsak a napsugár a hóhullást? Mindegy. Ha valaki megcsúszott közülünk, nem hívtunk össze nemzeti vagy nemzetiségi fenebölcs kupaktanácsot, ehelyett rögvest igyekeztünk elkapni az illetőt - ha másért nem, hát azért, mert különféle kötelek fűztek bennünket össze. S ha azokat a köteleket gitárhúrokként fogjuk fel, hát elég színes skálát lehetett azokon pengetni. Persze, jött aztán, hogy ki milyen nótát szeret, s akkor az egész Baráti Eszme hirtelen összedőlt.

A mi kis helyőrségünk, mielőtt előretolták volna, a maga széthúzódó önfeláldozásával, mielőtt feltolták volna, a kranji dombon a Nagy Halott Vezér egyik kulcsfontosságú rezidenciáját őrizte, a nap bizonyos szakában ugyanúgy a sötétbe tekintve. Vajon milyen nap virradt ránk? S bizony volt olyan, aki elaludt az őrhelyen. S finom kranji kolbászról álmodott, mert Kranj, ha a bakaétlap nem is oly gyakran tükrözte, enyhén görbülő, csemegekolbász-iparáról volt híres. Az elalvót azután általában megbüntették, de akkor még nem állították falhoz. Igaz, azután sem állították falhoz. Később az történt, hogy bajtársaival együtt egyszerűen hazaküldték, s ha nem szedte a lábát elég szaporán, akkor hát utánalőttek, hadd kapkodja magát. (!)

- Pi'ku mater! Ezek meghülyültek!

Így (valahogy) alakult ki majdan (?) a Szlovén ország. Tito halott emlékétől és egyebektől függetlenedve. Ilyetén sosem került sor arra, hogy Josip Broz arcképmását - amerikai mintára - valaha is kifaragják - bármelyik két aktuális segédjével együtt - a zord Háromfej-csúcs tömbjeiből. Emlékszem az előre, magasba tolt helyőrségre - torkig mindennel (pár nap után). Az emberek idegesek voltak, pedig béke honolt (amúgy). Egyesek strázsáltak, mások a havat takarították a rejtekhely körül, többen pedig nem csináltak a világon semmit. Ki kellett eszelni valami akciót ezen felül. Mint a körülmények folytán rangidősre, elsősorban rám hárult ez a cseppet sem hálás feladat, az ötlet valahogy mégiscsak többünk agyából pattant ki csaknem egyszerre. Közülünk valakiknek - hátul, titokban - le kell ereszkedniük az általunk semmit sem mozgató zsinórpadlásról, ahol mindenkibe kezdett beleszorulni a lélek, s mélyen odalenn beszerezni némi szívmelengetőt, hadd viduljunk fel egy cseppet!

Semmiképp sem tűnt veszélytelennek a vállalkozás. Mert ha az illetőket rajtakapják a beszerzésen, az még a kisebbik baj. De ha netalán valamelyikük a nyakát töri, ki számol el azzal? Ki engedte el őket?

Ha kurváért nem is, de alkoholért?

Egyáltalában.

"rto, az egyik szlovén, aki hegymászásban a legtapasztaltabb, legügyesebb volt közöttünk, rögtön jelentkezett. Egyetlen kikötéssel, hogy Janez, ugyanebben a diszciplínában ha nem is annyira jeleskedő, mint ő, de hozzánk képest sziklahódításból doktorált figura tartson vele. Ők majd elintézik. Nincs gond. Odalenn nincs oly nagyon messze a legközelebbi falu, ahol ismernek is valakiket. Kicsit vonakodtam egyszerre elengedni két legjobb emberem, de végül beleegyeztem. A következő nap délutáni szürkületében, amikor valamelyest alábbhagyott a hóhullás, a fiúk csaknem hangtalanul leereszkedtek a meredély oldalán, s mint a kámfor, eltűntek a fenyőfák között. Egy Ljubo nevezetű, vállalkozó kedvű belgrádi figura mindenáron velük akart tartani, de nem engedtem. Őt semmiképp sem. Nehezen, de szót fogadott a parancsnak. Már csak azért is, mert csaknem barátilag megkértem egy Alija nevezetű muzulmán fickót, aki tizenvalahány évet húzott le emberölésért, s végül önként jelentkezett katonának, hogy úgymond újrakezdhesse az életét, megkértem hát Aliját, amennyiben egy mód van rá, picikét fékezze Ljubót! Úgy látszik, ez hatott. Ljubo nem kardoskodott tovább, de mielőtt leült volna a helyére, ennyit még belesúgott a fülembe:

- Ej, káplárocskám, naiv gyerkőc vagy te! Ezeket a szlovén faszarágikat cseszheted. Sosem jönnek vissza.

Nem tagadom, Ljubónak lehet némi előérzete, ám szerencsére pontatlanul jövendölt, mert éjfél előtt "rto és Janez visszatért. Felhúztuk őket a "bástyára" a pálinkával és pár kéve faággal együtt - [ta veli[? -, minekután tüzet gyújtottunk, s körülültük a szélvédett hasadékot, ahonnét a meleg áramlott kifelé. Ott volt mindenki, aki éppen nem őrködött vagy aludt. Ljubo is, aki megbocsátani látszott mindent.

- Hát visszajöttetek, pihegő madárkáim? - örvendezett. S átnyalábolta a lángokat, megragadván a testes butykost, amelyet azonban nem emelt elsőként a szájához, ehelyett nekem kínálta, kedélyesen üvöltvén:

- Igyon a MI magyarunk legelébb!

Erre gyorsan-többen lepisszentették, nehogy visszhangja keljen a mi kis dáridónknak. Csak legyintett. Meghúztam valahányunk egészségéért, s adtam tovább nyomban. Határozott kezek nyúltak utána, férfiasan emelték, szopták befelé a szophatót... S mindenkit kezdett elönteni a finom meleg. Még Alija is szájához emelte a kulacsot. Ám ezért vagy azért, nem nagyon látszott mozdulni az ádámcsutkája. Vagy dőlt beléje, vagy nem nyelt le egy kortyot sem. Mindenesetre nevetett utána, bajszát sodorgatva, amely kezdte meghaladni a szabvány katonamértékeket. De ezt nem tette szóvá senki. Senki az égen és világon ezerkilencszáznyolcvan-valahányban a Nyanya Foga nevezetű tréning-szikla után, az előretolt helyőrség bábeli tornyának természet vájta lőrései között, a szakadék peremén.

Nyanya Foga? Inkább a Nyanya Kúpja. Ugye, kedves Alija?

Te, akinek később - minden fogadalmam ellenére - nem írtam egy sort sem. Neked - kit Kranjban láttalak szilvóriumos palackban tárolt vízzel lötykölni a valagod, mert az írást tisztelő Mohamed Néked megtiltá vala a Szent Papír alantas célokra való használatát, s ezért az előretolt helyőrségen, Európába ékelődve, aranyeret kockáztatva, jéghideg hógolyót dörzsöltél férfiasan összeránduló muszlim végbélrózsádhoz - mégis, mi motoszkálhatott az agyadban akkor és ott?

Allah hány kilométerre lehetett tőlünk?

Manapság már, úgy tudom, nem létezik Bratunac falu, ahová a Te címed szólt.

Baráti üdvözlettel... N. N. tizedes.

Allah akkor még arrafelé nem settenkedett lőtávolságba. De egy árva cinege sem. Az erdő nem mozdult, bagoly sem huhogott. Ljubo mozdult felém, aki gyakran panaszkodott, hogy a hidegtől vagy a kötél dörzsölésétől kililulnak a tojásai, s pálinkaszagú leheletével a fülembe súgta:

- Hallod-é, privát madzsar! Mit játszod itt az eszed? Mintha te őriznél bennünket a Monarchiától.

- Nincs sok közöm a Monarchiához - válaszoltam. - Különben is ritkán játszom az eszem. Nem jellemző rám. Így van?

- Ez igaz. Lehet, hogy nincs is sok eszed... Akármelyik belgrádi kurva gyorsan lekörözne. Neked azonban mégiscsak van eszed. Másmilyen. Bocs´ tizedes elvtárs! Na már most, ha van velőd, leszeded ezt a rendőrgyilkost rólam. OKÉ? Ljubo Alija felé kacsintott, aki érdeklődéssel meresztette a szemét felénk.

- Mi van? Törököt fogtál? - röhögtem, átérezve a helyzet paradoxonát.

- Alija, le vagy szedve! - mondtam, komolyságot erőltetve. Alija bólintott, s ittunk tovább.

Ljubo - barátságos hangnemben - imigyen folytatta tovább:

- Egyszer bemutatlak majd egy belgrádi kurvának. Állítólag Batajnicán született, de ez nem fontos! Mindkét lába égig ér. Közötte a mennyország. Fekete, mint a pokol. Néha bevörösödik mindkét szeme. Érted, mit mondok?

- Razumem - bólintottam.

- A csaj imád repülni. Imád! - hörögte Ljubo. - Mindkét szeme tengerkék, de be tud vörösödni. Stewardess. Néha errefelé sízik. Sízik. Még mennyire!

- Mennyire?

- Kurvanyád!

- Cseszkődtem, ne haragudj!

Csend.

- Figyelj, mi is sízünk néha - helyeztem nyugtatólag megrándult vállára a kezem. - Igaz, mi főleg felfelé. De azért siklunk. MI A BAJ?

- Ah, semmi - legyintett. - Eljegyeztem ezt a kurvát. De ő nem úgy sízik, mint mi...

Csend. Négy, majdnem egyforma kék női szemgolyó emléke guringáz két férfikoponyában. Mellékes. A hóhullás lassan elállt, a felhők elvonultak, s a csillagok - hidegen sziporkázva, akár egy mélyhűtőből - szétszóródtak felettünk. "rto és Janez felállt. Megtették a magukét, mennek aludni.

- Oké?

- Oké.

- Ampak...

-- Nincs ampak. Semmi gond, semmi gáz. Feküdjetek le szépen és álmodjatok szépeket. (!) Traj'e és Elezi Hasip fog őrködni hajnalig az alsó szinten.

"Katonaágy". Emeletes. Az alsó szint fölött gyakorta mindenki holmi szép álmokat álmodik. Alul valaki a fegyverét hegyezi. Neki jutott a feladat.

LJUBO: Az álmok magasba röpülnek. Ki is mondta ezt? Mindegy. Teszem hozzá: magasba röpülnek főleg egy hegycsúcsról. De valakik őrködnek odalenn, hogy az álmok ne szálljanak magasba. Mi? Az álmok mégis magasba szállnak. Velünk együtt. Khm, he, he... Nem érzed úgy? Hogy, például... mint valami svábbogár a kredencen. Mint valami izgelődő lapostetű a magasban, például a nagyapánk fasza hegyén, úgy őrködünk mi itt? Valami nagy valagba készülünk... Szlovénia?

MESSZE MÉG A NAPFÉNY...

Messze-e?

Nem tudom. Csak azt tudom, miként ott ültünk többen is, szorosan egymás mellett, mintha abban a pillanatban végül is összemelegedtünk volna - legalább rövidke időre. Összevissza dumáltunk, s felváltva piszkáltuk a tüzet, miközben kellemes meleg járta át ereinket. Forró testvériség. Halihó! Maréknyi agyonbuzerált bakafasz. Csoportkép - hölgy nélkül. Egymás vállát szorongattuk, tapsikoltuk, poroltuk összeérő comboldalakkal, s egetverő baromságokon röhögtünk hatalmasakat. Akkorákat, hogy Alijának kirepült a műfogsora, s a parázsban kötött ki. (Eredeti fogait kiverték néki vala élete addigi legnagyobb konfliktusában.)

- Alija megharapta a tüzet! - üvöltötte valaki köhögésbe fulladó hangon.

Egy Vlado nevezetű, cingár sand˘aki figura reagált a leggyorsabban: fürgén, mint a kobra, kikapta a pótolmányt, s a hóba hajította. Másnap Alija meg is találta, csak akkorra már rálépett valaki - a hajnaltájt támadt zűrzavarban.

Winnetou nem inni tüzes víz, nem is hugyozni körül indián birodalom. IPI-APACS!

Hagytam, hogy Ljubo nagy lila nyelvével a fülembe másszon és a legzagyvább szövegét fecskendje egyenest az agyamba, szünet nélkül. Időnként még bátorítottam is. Gondolataim összefolytak az övéivel, így hát ma már nem tudnám pontosan reprodukálni: ki szólt, mit mondott.

Kimondottan berúgtam. Kimondatlan örömömre.

A kötelek összekuszálódtak. Valószínűleg a fáradságtól meg a tiszta levegőtől... Meg az időleges absztinenciától. Olyan gyorsan káfoltam be, hogy időm se jutott belegondolni. Részegebb lehettem, mint hároméves koromban, amikor egyszer - egy óvatlan pillanatban - sikerült észrevétlenül fenékig ürítenem édesapám színültig telt pálinkáspoharát. Akkor is csak hallgattam, s nemigen nyilatkoztam meg. Csupán kezdett összefolyni bennem minden. Az idő, a motívumok stb. Pontosan emlékszem az ájulásomra. Akárcsak arra, amikor - fogócskázás közben, másszor - fejjel buktam le egy erkélyről. Az is ájulással végződött, némi szürrealisztikus kómába torkollva.

Így hát.

- Van Gogh - mondta Ljubo.

- Micsoda?

- Van Gogh például...

Képtelen voltam tovább odafigyelni.

Amikor az előretolt helyőrség rendesen berúgott, éhes lett - a dolgok logikája szerint -, s akkor ki-ki szabvány Adria halkonzervet bontott, s - a sasfészekben a lelki szemek előtt felrémlő tenger kékjével - saját csámcsogásába merült.

Sziklafészekben halat fogyasztani nagyszerű élmény. Felemelő érzés. Ljubo is tömte a bendőjét jóízűen, bár a kolbászt - őszinte bevallása szerint - jobban szerette. S hogy közben mire gondolt, azt csak ő tudja, ha még emlékszik rá.

Nem tudom... Azóta annyi minden történt. Ember legyen, ki mindet helyrerakja!

Ezzel az utolsó gondolattal egyenesedtem fel. Mindent helyrerakni? Nem lehet kizárólag az én feladatom. Inkább elmegyek aludni. Aki bújt, bújt; aki nem, nem. A csillagok valósággal repedeztek a jéghideg égen. Kissé bizonytalanul másztam be sátramba, ahol némi zuzmó és egyéb vakarék szolgált derékaljul - Télapó fenyőágai és egy bakahálózsák. Levetettem a katonapelerint, amelyet a Vajdaságban annyian megcsodáltak egyszer, amikor ebben a fura denevér-öltözékben hazamerészkedtem. Bebújván a zsákba, a pelerint magamra terítettem. Hosszú csövű puskám ott feküdt mellettem. Megpaskoltam. Golyó nem volt benne. A gyilkos kúpokat a talpamnál tartottam. Mert mit tudom én, talpunk alatt süvít a szél. Ezeregy hülyeséget lehet mondani. Ott jó helyen voltak. Szlovén sült pisztrángról álmodoztam, ha már halról van szó, mert az olajba fagyott szardíniát őszintén megutáltam. Lenne egy adag finom sült pisztráng - valami rendes hotelben! Aztán savanykás szlovén bor finom zenével, majd ropogósra keményített, illatos fehér ágy. S jöjjön minden, aminek jönnie kell! (Akár az a csavarintos belgrádi kis kurva, akiről a részeg Ljubo regélt. Számba kapnám a kis dacos mellbimbóját, s ha abban a pillanatban netalán el is aludnék, hát bizonyára szép álmokat álmodnék...)

Nem tudtam rögtön elaludni, mert megint ürítkeznem kellett, csakhogy nem volt kedvem kimászni. Így hát egy ideig ébren hallgattam a színész Vu[ke barátjának, Miro Ba[inak a dalmát monológját. Ba[i állítólag még nem látott valódi hóhullást, de a kereskedelmi flotta hadnagyaként járt már például a Bermuda-háromszögben; mindenféle rejtélyes ügyek, amerikai vadászgépek eltűnése többek között, a csoportvezér furcsa személyiségváltozásai és a többi, köddé lett hajók. Vízbe ment ország. Atlantisz például. Nos, Atlantisz... Valaki mintha beszólt volna, hogy az alsó őrség vállalja reggelig.

- Tüzet gyújtottak ők is. Pisáljuk le?

- Egye fene, hadd tüzeljenek, ha maradnak reggelig! - véltem mondani félálomban. - A részegek dögöljenek le! Ennyi. Rendben?

Valaki, a mai napig sem tudom, hogy ki, rendjén valónak találta. - Értem - mondta velősen, s nem vitatkozott.

Azt sem tudom már igazából, pontosan mikor aludtam el. A Bermuda-történet melyik, egyre pislákolóbb szakaszánál. S azt sem tudom pontosan, vajon álmodtam-e csupán, hogy egyesek PARTIZÁNDALOKAT énekelnek odakint, a hűlő parázsnál. Olyanokat, hogy például: Tito szürke sólyomként menti a sebesülteket és a többi.

Aztán meg azt, hogy holtan fekszik Sava Kova'evi, a partizánparancsnok.

Meg hogy: Jugoszlávia, munkáskéz teremtett.

Egy biztos: azon az éjszakán - valamiféle megfoghatatlan kavargást követően - apró, de szívós partizán-, tulajdonképpen bosnyák hegyi lovakról kezdtem el álmodni, amilyeneket a Nyanya Foga alatt tenyésztettek a legújabb időkben is. Fogalmam sincs, minek. Hosszú szőrű indián lovak.

Álmomban aztán nem sikerült kellőképp elgondolkodnom ezen, mert megint csak megszakítottak. "rto, a szlovén avantgárd nagy reménysége. - Igaz, heverészhetsz még nyugodtan, mert a pofa, úgy látszik, most már nem siet sehová. Mindenesetre azt üzeni, ha éppen egy picit is ráérsz, netalán meglátogatnád. Ő ott van.

- Hol?

- Picit lejjebb. Kávéval kínáltuk, de nem szólt semmit.

Rosszat sejtvén, villámgyorsan összekapkodtam magam, majd elindultam "rto nyomában, aki hiába igyekezett lezserül viselkedni, az idegesség csak úgy áradt belőle. Pedig amúgy szép reggel volt. Minden ragyogóan hófehér, mozdulatlan, földöntúli nyugalmat sugárzó, miközben lassan felfelé úszott a nap korongja. Úszott vagy kúszott, mindegy. A levegő kristálytiszta, a hó ropogós, szűz, csillámló. Keményen porladó. Vastag csend telepedett a tájra. Fülben vatta.

- Remek ez a ti de˘elátok - mondtam, de "rto csak ereszkedett, kanyarodott lefelé, s nem szólt egy szót sem. Mintha beléje fagyott volna a közlendő. Gépiesen mozgott. Arca megmerevedett. Úgy döntöttem, nem szólok hozzá. Még baj lesz belőle. Egyáltalában nem fájt a fejem. Erőt vett rajtam a jó italt fogyasztottak vidám, kába másnapossága. Ereszkedtem én is lefelé, miközben a lelkem felfelé röpült. Olyan egy szép napnak tűnt ez a szóban forgó péntek, őrködésünk utolsó napja, nem sokkal leszerelésem előtt, amikor majd búcsút intek a Stane ˘agar kaszárnyának, ahová - alpári szorongásokkal teli - a horvátországi, pontosan: a csáktornyai kiképzőből érkeztem volt Zrínyi Miklós felelevenített iskolai emlékeivel és azzal a kevéske motyóval, amit onnan magammal vihettem.

Megjegyzem, onnét nem loptam semmit. Szlovéniát iránytű nélkül céloztam be, s meg is találtam. Az akkor még nem létező határon senki sem állított le. Se engem, se behemót knini bajtársamat, amatőr öklözőt, akit később másfelé vezérelt a sors. Manapság fogalmam sincs, mi történik vele. Hogy esetleg majd találkozhatunk egy háborúban, arról akkor mélységesen hallgattunk. Inkább azon törtük a fejünket, melyikünk melyik egységhez kerül, s közte nem lehetne-e egy kicsit hazaruccanni? Nos, úgy volt kitalálva a dolog, hogy erre ne nagyon nyíljon alkalom. Megérkeztünk hát Kranjba, éjszaka, s jelentkeztünk a portán. Az elosztó fiúk álmosan vették át papírjainkat, de amint elolvasták azokat, jókedvre derültek, s tiszta szívből részvétet nyilvánítottak. És akkor - egyszercsak! - ott hevert előttünk a hulla. Črto megállt mellette, valahol a fejénél, s cigarettára gyújtott.

-{to velič? - szívta magába a füstöt.

Bevallom, nem volt kialakult véleményem. A lelőtt figura arccal bukott előre, szétroncsolt koponyája körül a vörös rózsaszínné indázódott a kásás levecsben. Hirtelen okádnom kellett. Visszaszorítottam.

- Mi történt? - hebegtem.

- KAJ SE ZDESIL? Kinyírtuk.

Furcsa öltözék volt a holt emberen. Egy időben emlékeztetett papra vagy hobóra. Hosszú, fekete ruha. Valami kabátféle. Fekete nadrág, fekete zokni, fekete félcipő. De mind kopott. Hatalmas szakálla legyezőként terült szét a fagyos csapadékban.

- Hogy került ez az őrült maskara ide? - kérdeztem, amikor felocsúdtam.

- Hát, ezen a válaszon el fogunk rágódni egy picit - felelte Črto, majd az erdő felé mutatott. - Mindenesetre arról futott be.

- S ki lőtte le ?

- Trajče.

- Hol van Trajče?

- Elment.

- El?!

- Igen, el. Eldobta a puskáját, s elment. Eltűnt az erdőben. Látod a nyomait? Ott vannak, arra. Szerintem ne mászkáljuk össze.

- Trajče! - kiabáltam.

- Ne üvölts, sssz! - pisszegett le Črto. - Mindenki alszik.

- Azt akarod mondani, hogy a lövést nem hallotta senki?

- Ágyúval sem lehetne felébreszteni a fiúkat. Aki felébredt, annak azt mondtam, hogy véletlenül elsült a puskám. Visszafeküdtek.

- Okos vagy, baszd meg... Te mit csináltál erre? Nem aludtál?

- Korán fekszem, korán kelek.

- Láttad?

- Nem. Késve érkeztem a pályára.

- Ki látta?

- Elezi.

- Kicsoda?

- Elezi Hasip. Nem ismered?

- Ja... persze. S a cirkáló fiúk?

- Úgy látszik, besültek. Leragadtak arra lejjebb, a Rutarék bandájában. Mindenkinek az idegeire ment már ez a dolog. Ott is volt valami buli az éjszaka. Lehet, hogy még csajokat is szereztek.

- Csak mi vagyunk ilyen balekok - vakartam meg a fejem.

- Ez viszont nem titok - nyugtázta "rto.

Csend.

- Tudod mit?

- Mit? - kaptam fel tanácstalanul a fejem.

- Gyújts rá egy cigire! Ötvenhetes. Jó dohány. Oké?

- Oké.

Serc, füst.

- Ég?

- Ég.

Gondterhelten slukkoltunk a hulla fölött. Nem volt épp egy mindennapi helyzet, de hát, úgy látszik, meg lehet szokni. Kábé fél ciginél hirtelen lehajoltam, s megpróbáltam kitapintani az ismeretlen férfi pulzusát. "rto cinikusan elvigyorodott:

- Amint befejezted ezt a mókát, lapátold vissza az agyát is, hátha felkel.

Nevetés indult meg bennem, de végeredményben hányás lett belőle. Majdnem leokádtam a mozdulatlan testet. Amikor a hullámokban érkező rosszullét elmúlt, tenyeremmel megtöröltem a szám. Szemem könnyben úszott.

- Te mitől vagy ilyen edzett? - kérdeztem.

Erre Črto, a legvadabb szlovén avantgárd, alternatív színpad - mert itt is bóklásztak ilyen pasasok körülöttem - ragyogó géniuszával teljes erőből megszorította a karom, s ennyit mondott:

- Nem vagyok edzett, de piszokul igyekszem.

- Hát, igen.

Az élet csak egy tűnő árny, egy idióta meséje...

-- Tudod mit? - közölte Črto.- Tulajdonképpen kedvellek, dru˘e desetare. Remélem, egyszer még találkozni fogunk. Egy másik buliban.

Črto, ez az osztrák-szlovén fiú - kedvel engem! S szereti a bulit.

- Remélem én is, hogy még találkozni fogunk -- nyugtáztam.

Trajče őrtársa, Elezi Hasip mindez idő alatt falfehéren állt a sziklatorony tövében, s amikor faggatni kezdtem a történtek felől, zavarában albánul indult be magyarázni, míg észbe nem kapott. Aztán kiderült, hogy valójában nem látott semmit, csak hallotta, amikor a fegyver eldördült. Mintha előtte a Trajče ordított volna valamit, de ebben nem biztos. Hogy ő mit csinált? Hát... Tulajdonképpen jó helyet talált amott, oldalt, egy kis odúban. Időnként aludt egy picit. Különben olvasott.

Olvasott?

Hát, igen...

Megmutatta az odút. A mélyedés közepén némi hamu volt látható, katonai zseblámpa és egy Playboy. Furcsa nevetés vett erőt rajtam.

Hangtalanul rázkódtam még akkor is, amikor a tisztásra megérkeztek a helikopterek. Egyikük majdnem egyenest a hulla hasára szállt le, de aztán valahogy kimanőverezte. Kutyákat is hoztak magukkal, s a néma erdő szegélyén megtalálták Trajče puskáját. Tovább nem tudom. Távozóban még egy utolsó pillantást vetettem az előretolt helyőrség sziklájára, megpróbálván az agyamba vésni kecses alakját, mint aki úgy gondolja: soha többé nem fogja látni ebben az életben. A kaszárnyában természetesen, mint már tudható, babot ettünk, majd nyugovóra tértünk. Elalvás előtt - míg egyesek hevesen rázták a pokrócukat, egészen más dolgokat képzelve lelki szemeik elé - én kitartóan Traj'éra gondoltam, mert valahogy elment a kedvem mindentől. Ha papot lőttünk, ha nem. Isten emberét vagy valamiféle anarchistát? Holmi Kropotkint? Vagy Sátán-követőt? Kinek oltotta ki Trače az életét? Kinek durrantott ólmot a koponyájába? Eltévedt tájképfestőnek vagy szökevény elmezavarodottnak, aki ruhát lopott magának valahol?

Mi a jó úristent keresett az az illető? Fenn a hegyen, télen, félcipőben. Van Gogh jutott eszembe, mert a szerencsétlenjének hiányzott az egyik füle. De hát azt nyilván a golyó sodorta le: hússal, csonttal, velővel.

Különben nem is volt ecset nála. Se ceruza, se jegyzetfüzet. Se személyi igazolvány, se semmi. Csupán egy gondosan összehajtogatott, diszkréten mintázott, használatlan férfizsebkendőt találtam a nadrágzsebében, s egyetlen kerek dinárt. Megáll az ész. (Mit is akart mondani Ljubo Van Goghról?)

Darabka ólom és darabka nikkel.

Egy kis hajnali napfény a havon.

Hátborzongató, röhejes. Aztán meg az aranysas.

Az aranysas - vagy valamiféle hasonló ragadozó madár - finom kidolgozású aranyláncon fityegett elő, amikor "rtóval kissé megemeltük az áldozatot. Esetleg: katonai trófeát?

- Mond ez neked valamit? - kérdeztem.

- Valódinak néz ki - morogta Črto. - Szerinted zenésítsük meg?

- Ne marháskodj! - sziszegtem, miközben orromat megcsapta a közvetlen közelről leadott lövés bűze. - Mond ez neked bármit is?!

- Tapasztalatlaln jelképfejtő vagyok. Szerintem nem ettől fulladt meg.

- Átkozott fasz vagy - nyögtem. - Nem akarod nekem megmondani?

- Parancs?

- Ilyen parancs nincs. Barátilag kérdem, vedd akár úgy !

- Tényleg nem tudom. Ni' ne vem - válaszolta, s elengedte az élettelen testet, amelyik visszafúrta fennakadt tekintetét a hegy hideg lisztporába.

Bár felelete őszintén hangzott, ma sem vagyok egészen biztos, hogy tényleg az volt.

Nagyon nehezen aludtam el, mint általában azok, akiket megfejthetetlen balsejtelmek gyötörnek. Zúgó malom volt a fejem, amelyben sokan őrölnek, s annál többen várakoznak odakinn. Később a malom istállóvá lett. Tehát megint jöttek a lovak, azaz már ott voltak. Vadultak, mintha ki akarták volna rúgni az istálló oldalát, pedig még nem fogyott el a széna.

Másnap közölték velem, hogy távollétemben felvettek a kommunista pártba. Nagy megtiszteltetés. Baromi mázlim van. Délután - pár szerencsés bajtársaméval együtt - elhangzik majd a nevem a hangosbemondóban. Szerény kis ünnepség lesz a kultúrteremben, ahol a Stane Žagar Általános Iskola tehetséges kisdiákjai alkalmi műsorral kedveskednek nekünk. Szerény keretek között természetesen, lesz egy kis kaja, meg pia is. Fogadjuk szeretettel!

ÉRTJÜK?

Úgy tűnt, értettük. Értettem. Csak picikét mintha mulyán mosolyogtam volna magamban, mert a századosunk intett, én még maradjak az irodájában. Amikor becsukódott az ajtó, Johnny - mert valamilyen oknál fogva mindenki így becézte a háta mögött, s ő volt az elsősorban, aki miatt érkeztemkor egyesek részvétet nyilvánítottak -, Johnny tehát csaknem atyaian a vállamra helyezte kezét. Tapintatos vallatás lesz ez - villant át agyamon. Rendjén egyébként. Végül is logikus, hogy be kell számolnom a történtekről. Tovább nem lehet halasztani. Mondjam a pálinkát, ne mondjam? Tulajdonképpen nem is volt belőle olyan sok. Igaz, hogy odafönn kissé gyorsabban hat... De tudtommal Traj'e nem is piált. Meg hát nem is hagytuk el az őrhelyünket... (Legalábbis a többség nem.) Na, mindegy. Ha üvöltözés lesz is a vége, elkezdem. Olybá tűnt, Johnny várakozóan szegezi rám rettegett, szúrós tekintetét. Istenem, még felakasztanak? Marhaság! Csak részben vagyok okolható. Mindenesetre itt pokol jön... Érzem a levegőben. Vagy nem jól érzem? De hát olyan balhék származtak már egy rosszul befűzött pertliből. Ahhoz képest... Na jó, higgadtan kell viselkednem. Ha tévedtem, hát tévedtem. Nem vagyok tökéletes. Valaki annak nézett? Mindenkit érhetnek keserű csalódások. OKÉ, JOHNNY! (A párt is tévedhet.)

Alig nyitottam ki a szám, pofa be!

Csend, azután csaknem atyai kedvességgel:

- Ne aggódj, kérlek. (Micsoda civil hangnem!) Az ügyet átvettem. Neked tovább nincs gondod vele. Nyugodtan megfeledkezhetsz róla. A napokban ne is legyen egyéb foglalatosságod, mint számba venni a cókmókodat. A tiédet, meg azokét, akik a napokban szerelnek le. Semmi se hiányozzék! Értem? Mehetsz!

Nevetett.

- Balaž! Miért nem tisztelegsz?

Visszafordultam.

- Nincs sapka rajtam.

Röhögött.

- Igazi katona vagy. Végre. Büszke vagyok rád.

Visszaraktam a hegymászósimlit a fejemre, s szalutáltam.

- Ez már igen. Egyébként majdnem elfelejtettem mondani, hogy holnap szabadnapod van. Kimégy az érintettekkel, s ha az áruházi automatában, akkor ott, de készítetek a nyomorék, pipogya pofáitokról egy kis pillanatfelvételt. Majd szépen benyálazzátok a könyvecskétekbe. Aztán mindegyiktek úgy törülközik be, ahogy akar, csak itt a kaszárnyában nem akarok semmiféle rendbontást. Különben úgy tökön rúglak benneteket, hogy leszárad a mogyorótok. De odakint sem csináltok semmi szarást. Jó? Különben meglátjuk, kinek az anyja sző fekete szőttest.

- Jó.

- Értem!

- Mehetsz!

Elindultam.

- Azám - jutott még az eszébe. - Azám! Unalmas terep a Vajdaság, ugye?

- Már ahogy vesszük.

Megint röhögött.

- A Fruska gora csupán egy szemétdomb. Lapos kis izé. De ha egyszer arra járok, még lehet - mert minden kitelik tőlem -, hogy meglátogatlak. Nem élsz majd vissza a helyzettel?

- Nem.

- Helyes! Valószínűleg nem fogsz látni többé az életben. Addig is jobban teszed, ha nagyjából hallgatsz, mint a jól ledöngölt sír. Mindenről. Tudom, nektek ott jól megy sorotok, s unalmatokban szerettek összehablatyolni minden zöldségfélét. De te hallgatni fogsz, míg nem lesz belőled öregasszony. Tartod a szád, mint a szikla. Jó?

- Hallgatni fogok. (Megyen ez, mint a sivatag...)

- Micsoda?! - kapta fel a fejét.

- Hallgatni fogok - bólintottam -, míg nem lesz belőlem öregasszony.

- Tűnés!

Tűntem. (Mi köze van ennek a fickónak a Duna vagy a Tisza kanyargásához?)

Ahogy akkor - szinte céltalanul - végighajókáztam a kaszárnya szürke folyosóin, az az érzésem támadt, még nagy szükségem lesz pontos iránytűre. Ezért civil zsebembe felejtettem át egyet a meglévők közül.

Amúgy szép délután volt. A recsegő berecsegett minket, a kisdiákok - bizonyos Kri[tofovi' kultúrezredes teljesen központozatlan, időnként agyament irányba kanyarodó, patetikus beszélye után, amelyet alig álltunk végig - hatalmasat szavaltak. Már nem is annyira Titóról, mint az egységes hazáról - a Vardar folyótól a Triglavig. Stane Žagar, akiről egyébként a világon nem tudok semmit, de mondjuk, tényleg emlékezetes lehetett a halála, éppen aznap lett volna valahány éves. Tehát ünnepeltük. Kristofović ezredes elvtársúr, aki hátul egy székre telepedett le, s csaknem rajtaütésszerűen elaludt, a közel állók szerint bepisilt, de hát mit csináljunk? Amúgy lehet, hogy egykor kemény harcos volt. Sok forró helyzetet átélt. Sok halál okozója, sok élet megmentője. Csak akkor cipelték le a színpadról, amikor álmában elkezdte kigombolni az ingét, s lerúgta az egyik cipőjét.

Tapsoltunk. Akkor belépdelt a kórus. A nyilvánvalóan militáns koreográfus hagymázos elképzelését követően a szegény lurkók abban a bizonyos hull-az-elsárgult-levél kaméleon-uniformisban vonultak fel, s szeppenten harci buzdítókat kezdtek énekelni, amelyek közül az egyiknek a refrénje pontosan úgy hangzott, akárha valaki a statáriális bíróság ítéletének végső mondatait zenésítette volna meg. Gyerekhangra írva. Nos, itt úgy éreztem, kicsit el kell távolodnom a rendezvénytől. Egészen messzire mentem, amennyire csak tudtam, s - némi felebaráti összeköttetéseimnek köszönhetően, távol az egésztől, de onnan is hallhatótól - beültem az egyik harckocsiba. Valaki totál összeomlásról szónokolt - nostradamusi idézetekkel. Mivel hajnalban kellett indulniuk, egy kicsit előmelegítettek. Ott is akadt már annyira részeg, hogy oldalt kiesett az ajtón, de visszacibálták.

Meguntam, s faképnél hagytam őket.

A konyhán káposztát tapostak a fiúk, már akik nem voltak előrelátva az ünnepségre. Nem akadt közös témánk. Annyira savanyún ítélték meg a sorsukat, hogy engem, aki csak úgy betévedt - buzeráns spicli, ide jön szaglálódni! -, bele akartak fojtani a dögönyözött lecsbe. Szomorú, téves csatatér lett volna. Megnyújtottam a lépteimet. Az egyik szakács különösen haragudott rám, mert ribilliót csaptam egyszer, amikor kivált nehéz útról tértünk vissza, ők viszont addig kilopták a húst a (szlovén) gulyásból. Az utászoknál nem is volt mit keresnem. Engem, mint olyat, aki - véleményük szerint - szabadon mozog, bevezető nélkül el kell taposni. Tankaknát robbantani a hasa alatt... Pacalpörköltnek felajánlani a szakácsoknak. EZEK MIND FASZARÁGI HOLDKÓROS TETVEK!

Egyszer az egyik utász nagyon meg akart verni. Azt mondta, kár ezért a szép arcért.

Szép? Csaknem hálás voltam neki. Nem azt mondta, hogy beverem a magyar pofád. De ha már szép (azóta elhízott), miért kell bántani?

Nem hallgatott az érvelésre. Ennyit mondott:

- Ippeg azért.

S csapott. Sikerült pontosan rúgnom. Ettől összeesett. A többiek az épületünkig üldöztek. Az ajtónál hirtelen visszafordultam.

- Fiúk, be akartok jönni? Tessék!

Nem voltam egészen biztos, jól csinálom-e? Hülyék, még bejönnek. De akkor valami egészen érdekes történt, sosem felejtem el... Egy árny libegett elő, s vállasan megállt az ajtóban. Lezser hangon így szólt:

- Vendégeink vannak? Fogadjuk hát őket méltón!

Mintegy varázsszóra, mindenki megtorpant. Csak egy izgága, túlságosan felajzott pasas, aki nem lehetett tisztában a helyzettel, mert túlságosan elborult az agya, indult rohamra.

- Gyerünk, többen vagyunk!

A küszöbnél eléggé furcsa dolog esett meg vele. Egy kar kinyúlt, a magasba emelte, s akárha forgásba hozta volna, miközben egy másik kar kitartóan csépelte. Aztán visszadobta. A pasas úgy hevert alant, mint akiben a tartóelemek összeroppantak. Úgy tűnt, valahány lyukából levedzik. Többől, mint ahány egyáltalában - bármely teremtő tervrajza szerint - lehetett neki. Nyögött, vért lövellve, tehát még élt. Társai valahogy talpra állították. Később láttam, hogy elölről komplett kiment a foga, az orrcsontja eltörött, plusz a jobb felső karja, amelynél fogva a titokzatos erő a magasba dobta, az is furcsán elgörbült.

- Köszönöm a segítséget, Alija - motyogtam.

- Nem tesz semmit. Előbb vagy utóbb úgyis kiprovokálják az embert. Most majd megint megnyugszom egy kicsit.

- Mi van? Nem bírsz aludni?

- Nem bírok. Hidd el, félek a magasságtól... Maradhatnék lent?

- Nem maradhatsz, Alija. Velem fogsz jönni. Én is félek, de majd egymásba kapaszkodunk. Rendben? Jobb is, ha most innen eljössz egy picit. Oké, Alija?

- Nek´ bude - bólintott beleegyezően.

S Alija kapaszkodott. Később selypített. Észrevétlenül olvasta a Koránt, ha egyáltalában olvasta. Nagyon-nagyon magába zárkózott, barátságtalanná vált végül. Ellustult. Nem sikerült áttörnöm hallgatag lényének burkát. Hirtelen úgy nézett ki, mint aki nagyon sokat öregedett. Azt mondta: ez itt rosszabb, mint a börtön. Nem tudtam elbúcsúzni tőle, mert akkor épp elengedték: szemüveget csináltatni. Nem ismerem a vaksi Alija történetét tovább, bár...

Mindig ezek a három pontok, kérdőjelek, széthúzások stb. E mondatok írójáról is vallanak.

Valahol be kell fejezni ezt a történetet, mielőtt ez is teljesen széthullana. Szétporladna.

Akárcsak a hó az előretolt helyőrségen.

Amikor a gép leszállt a belgrádi repülőtéren, örültem is meg nem is. Fáradt voltam, fásult. Mintha valahol mélyen valami megfagyott volna bennem, s nem akarna felengedni.

Feszélyezettségemen azután némelyest oldott a baráti körben tiszteletemre rendezett nagy vacsora előtt bőségesen kínált pálinka. A ˘ganje, hm... a ˘ganje. Feleségemet néztem, aki ebből az alkalomból, fejedelmi fogadtatásomra utazott fel a fővárosba. Üde volt, vidám és beszédes. Múló pillanat erejéig úgy éreztem, most már minden rendben lesz. De azután - tűnő másodpercek, ugye? - ismét megmagyarázhatatlan szorongás vett erőt rajtam.

Alija, hallasz? Aki nagy sokára szabadul a börtönből, az is ilyen?

Hát olyan, hogy örökké számolja a napokat, s amikor lepereg a homok, akkor nem is tudja, tulajdonképpen boldog-e? De hát mi is volt ez az én egy évem Alija örökkévalóságához képest?

Nem szabad ölni. Nem szabad. Semmiképp. DE NEM-E?

Trajčéra gondoltam, amikor asztalhoz ültettek. Az egész kaszárnya talán legszürkébb emberére, akiről annyit tudtam, hogy valahonnan Bitola környékéről származik, s képtelen két értelmes mondatot összefűzni. Nem is igyekeztem soha a lelkivilágához férkőzni. Néha kimondottan mostohán bántunk vele, mint ahogy a gyengébbekkel szokás olyan helyen, amilyen a katonaság. Vajon mi villanhatott át Trajče agyán, amikor meghúzta a ravaszt? S ő kit vagy mit látott közeledni feléje?

Embert, démont vagy fekete medvét? Ördögöt, krampuszt? Az ellenséges falu félkegyelmű harangozóját? Kéményseprőt, aki egyszer meg akarta erőszakolni Traj'e húgát? Hm, túl messzire rugaszkodtam. Túl messzire... Túl sok pontatlan találgatás a halálpontos találat körül. Csak egy villanás, majd sötét. Legyek nyugodt, az ügyet átvették, földet reá. Nincs tovább. Felejtenem kell. Nem megy. Fejtörés, akárha valamiféle bonyolult bűntényről lenne szó. Egyre kuszább. Miért szökött el Trajče, és hová?

Sokkolt állapotban eltűnt az erdőben. Ennyi. TRAJ"E VILÁGGÁ MENT A DÖRRENÉS UTÁN. PUNKTUM.

Elege lett, haza akart menni. Lefeküdni, s nem gondolni semmire. Makogott valamit az anyjának, mert csak az érti a szavát, utána a fal felé fordult, mivelhogy másnap új hajnal hasad. És minden bűn megbocsáttatik. Bűn?

A pompás vacsora után, emlékszem erre is, szeletkékre vagdalt ananászt rágcsáltunk - amihez foghatót akkor már igencsak rég nyeltem -, s hozzá sűrű, vörös montenegrói (tengermelléki) bort hörpöltünk, miközben én az asztalfőn - felmelegedve - élménybeszámolót tartottam. Az elcsent iránytűt nem mutattam, viszont előhúztam friss, ropogós pártkönyvecskémet, amelyet a derék házigazda rögtön elkért. Összevont szemöldökkel tanulmányozta, lapozgatott benne, mintha igazolna, majd két határozott mozdulattal széttépte és bevágta a szekrény alá.

- Ezentúl kilépettnek tekintheted magad - mondta angyali nyugalommal. - Ki lettél dobva.

Rövidke ideig döbbent csend, majd felharsanó nevetés. Jómagam is csatlakoztam a kórushoz, utána mesélni kezdtem a hegymászásról és a mozdulatlan erdőről. A golyó kurva lapulásáról a fegyverben. A szlovéniai "skandináv" éjszakák csörömpölő leheletéről. Zörömpölnek a térdharisnya gyapjúszálaira felfűződő jéghalacskák. Gépolajos pici heringek. Csörgeti őket a metsző szél. S a távcsöves puska selymes olaja? Az átfázott katona hímtagja: akár a hideg vízbe fulladt kicsi kukac. Dermesztő lapulás. A hóban egyből elsüllyed a forró, üres hüvely, amelyiknek tulajdonképpen átforrósodni sem volt ideje. Röpült kifelé nagy ívben, akár a katapultált pilóták.

Szóval magyaráztam valamiket, hetet-havat összehordtam, de minthogy Trajče esetét nem említettem, így hát nem mondtam el azt, amit leszerelésem utolsó napján hallottam. A macedón szakács rebesgette, hogy Traj'ét utóbb elkapták, nem tudja, hol, elég az hozzá, cudar állapotban volt, ezért előbb kórházba dugták, majd amint magához tért, rögtön kitüntették. Honnan tudta mindezt ez a szakács? Úgy látszik, tényleg a konyhában fut össze minden szál. (Ez a szakács azt is tudni vélte, miszerint egyszer egy tehenet lőtt le az éjszakában az őrszem. Azt is kitüntették, mert mit tudhatta szegény, mi mozog a bokorban. Világos, nem?)

Trajče talán kapott két hét rendkívüli szabadságot. Utána vissza kellett mennie, de a változatosság kedvéért - Kristofoviicezredes elvtársúr lélektani ismereteinek köszönhetően - egy másik kaszárnyába, és soha többé nem vitték fel a Hegyre. Ezt már távozásom után a Johnny századának írnokká avanzsált közlegénye, Adnan írta meg nekem egy szépen fogalmazott levélben, amelyre - valójában előttem is tisztázatlan oknál fogva - soha nem válaszoltam. Egyszerűen nem jutottam a levélírási ihlet szent magaslatára. Adnan - a szerb muzulmán - remekül gitározott és gyönyörűen írt. Manapság, amikor egy egészen más helyen és helyzetben Vitomil Zupan szlovén író Menüett gitárra (és huszonöt lövésre) című regényét olvasom - rengeteg puskalövésre hangszerelten -, nekem gyakran Adnan jut eszembe. Adnan, a bihaci, boszniai. Mi van vele? És mi van Alijával? Egyáltalában: mi van mindenkivel?

Mi van a Babin zubbal és az apró hegyi lovakkal?

És aztán Johnny, az aszkéta, elment-e a háborúba?

S Elezi Hasip bírja-e még idegekkel?

Igazából sosem torlódott fel ennyi kérdőjel bennem.

Életemben csupán egyszer jártam még Kranjban. A görbe út, akár a kranji kolbász, a Stane Žagar kaszárnya előtt kanyarodott el. Feleségem mellettem az autóban, kislányom hátul. Aludt éppen. Nem érdekelte az egész militáris reminiszcencia. Gyerekhangon horkolt, ami elvegyült a motor zúgásával. Láttam - röpke ideig - a feliratot, mögötte a hosszú, alacsony, fehérre meszelt épületek szabályos sorát. Korszerű hizlaldára emlékeztetett, csakhogy zászló lobogott magasan felette, miközben oldalt a harckocsikat is látni lehetett. Unatkozó figurák bóklásztak körülöttük, néha hegyeset sercintve. Akiket kellett, azokat már elvezényelték valahová.

Elkanyarodtunk a bükkösnél. Örök álmosan nyomtam a pedált. Aztán az út felfelé kanyarodott, majd megint lefelé, majd megint felfelé. Megtettem ezt már katonai járműben, csak akkor nem bizonyult számomra ilyen szépnek. Gyönyörű volt az erdő, de nem álltam meg. Azután jött a Bledi-tó csillogása. Bledben megittunk egy-egy kávét, míg kislányom továbbra is csak aludt, s fogalma sem volt arról, hogy nekünk mindezért, mindenért férfiúi vérünket kellene hullajtanunk. Nekünk. Felkent apáknak, meg leendő apáknak. Szintén felkenteknek. A kocsiból mutattam meg, merre lehet a Nyanya Foga, s utána? Egyszer csak átléptük az országhatárt. A gyönyörűen kisikált, kisuvickolt Ausztria következett. Nagy hosszára lányom felébredt, s félájult szemekkel nézett ki az ablakon.

- Ez Újvidék? - motyogta csodálkozva.

Lehet, ha Svédországban ébred, akkor is ezt kérdezi. De nem mentünk el addig...

Évek múltak el, s Johnny egyszer sem kopogtatott be nálunk. Nem mintha egész idő alatt vártunk volna rá. Helyette Ljubo vágódott be hozzánk egy vihar előtti szélcsendes este, amikor a kormányeltörésen egyesek már javában munkálkodtak, de Ante kapitány (tkp. miniszterelnök) még valamelyest ura volt a helyzetnek, bár érezni lehetett, hogy nem sokáig. Sejthette ő is, hogy baj lesz, de veleszületett, lendületes optimizmusa töretlennek mutatkozott. Ugyanakkor a Ljubóé is. Valóságos eufóriában úszott. Amint körülnézett, rögtön megpillantotta az asztalomon a katonai iránytűt. Nevetve kacsintott:

- Lopunk, mi?

- Néha - válaszoltam higgadtan. - Keveset.

Leült, s a kabátja alól egy kis faládikát halászott elő. Büszkén szemlélte, majd hirtelen felemelte tekintetét:

- Tudjátok, micsoda ez? - kérdezte úgy, mint aki valamiféle nagy tudás birtokában van.

Mondtuk, hogy fogalmunk sincs.

- Pandora szelencéje!

- Ez?

- Igen, ez. Nézzétek csak! HOPP!

Oldalt megnyomott egy pici gombot, amitől Pandora szelencéjének teteje - holmi rugós szerkezetnek köszönhetően - csattanva elbillent, s egy hatalmas vörös hímtag ugrott elő a dobozból, úgy hajlongván előttünk, mint a vásári pojáca, aki meghökkentő mutatványáért tapsra vár bunkó fejével. Ljubo úgy röhögött, hogy majdnem lefordult a székről. Illemből rötyögtünk rajta mi is, miközben dicsértük az elmés játékszert és feltalálóját. Volt katonatársam akkor előrukkolt zseniális haditervével, amely szerint Pandora szelencéjével meghódítanánk az egész vajdasági piacot, utána osztoznánk a nyereségen. Nem értettem pontosan, hogy hová lett az esze. Zavaromban csak bólogattam. Nem akartam mondani: kétlem, hogy az emberek többsége errefelé épp egy behemót szivacsfaszt óhajtana karácsonyra. Bár sosem lehet tudni... A vásárlók kiszámíthatatlanok, akárcsak a rulett kereke.

Ljubo ezer Pandora típusú játékpénisz leszállítását helyezte kilátásba, miközben én - pánikszerű rémületemben - ezt a számot mindenképp zsugorítani igyekeztem, mégpedig a vajdasági átlagpolgár rohamosan csökkenő vásárlói erejére hivatkozva. Végül is, ha jól emlékszem, tíz próbapéldányban egyeztünk ki. Ljubo akkor felállt, s azt az egyet, ami nála volt, patetikusan az íróasztalomra helyezte.

- Ezt pedig nektek ajándékozom!

- Köszönjük szépen.

Ezzel elment, s nem jött soha többé. Később vettem észre, hogy magával vitte az iránytűt. Egye fene, hadd legyen az övé! Elvégre én is hasonlóképp szereztem. Csakhogy aztán mintha valahányan a Bermuda-háromszögben kötöttünk volna ki. Fenét kötöttünk ki! Süllyedtünk, s ezt a katasztrófát - olybá tűnik - ma sem lehet megállítani. Amikor ezeket a sorokat - súlyosan pesszimista jövőképpel - papírra vetem, mentőcsónakból is alig maradt - hogy Miro Basić kereskedelmi flottahadnagy, egykori közlegényem képi világával éljek. Atlantisz? Igen, az Atlantisz.

Miro Basićot soha többé nem láttam. Ljubo annyit mondott, hogy tudomása szerint Basić a Berge Istra nevezetű hajón szolgált. A Berge Istra pedig azon vízi alkalmatosságok közé tartozott, amelyek valahol eltűntek legénységükkel együtt, és soha többé nem kerültek elő. Leszámítva Vukét, a dubrovniki Macbethet, egyedül Ljubo fordult meg nálunk. Az utolsó ember, akivel az előretolt helyőrség csapatából összefutottam a széthullás előtt.

Nyugtalanul hánykolódtam az ágyamban Ljubo távozása után, amikor valami kattant a sötétben. Felcsavartam a villanyt. Pandora szelencéjét nyitva találtam.

A szlovéniai "meccset" - amikor az egész építmény, az a mesterségesnek találtatott, végképp omlani kezdett - időnként csaknem egyenesben közvetítette a tévé. Hogy mekkora verekedés lesz belőle, sejthettük ugyan, ám szinte nem akartuk elhinni. Tulajdonképpen sokan ma sem hiszik, nem akarják hinni, hogy ez van, ami van. Igaz. Az egész ép ésszel felfoghatatlan. S meddig tart még? Én például - volt káplár, utána szakaszvezető - nem tudom. Különféle elméleteket építhetek este, ezek reggel rendre összedőlnek. S akkor főzhetek magamnak egy teát, s míg kortyolgatom, elrágódhatok mindezen. Ki és hol tévedett legnagyobbat? Na, csak egy dolgot mondhatok még volt jugoszláv katonaként. Egyet röviden még elmesélhetek, az pediglen az, hogy a szlovéniai lövöldözést bemutató valamelyik "jelenetben" ifjú, jugó néphadseregbeli katona jelent meg a képernyőn, évekkel az én szlovéniai katonáskodásom után, s - miközben vérbe borult társát igyekezett támogatni - rémült arccal ennyit hadart el a kamerába tört angolsággal:

- Don jú szí?! Zisziz vór! (Nem látjátok!? Ez háború!)

Aligha tévedett. Minden kalkuláció ellenére. S mögötte ott tornyosult a Hegy. Az előretolt helyőrség Hegye. S akkor rádöbbentem arra, amit egyébként tudhattam; csupán annyi, hogy ilyen egyszerűen, pontosan nem fogalmazódott meg bennem: odafönn mi egész idő alatt rosszfelé kémleltünk.

GYANTAILLAT - SZEKERCÉVEL.

SAVANYÚKÁPOSZTA - BÁRÁNYFELHŐKKEL.

BABLEVES - TŰZIJÁTÉKKAL.

GOLYÓ - FRÖCCSENTETT AGYVELŐVEL.

S mindig a halott ember képe. Lyukas volt az egyik cipője.

De volt egy arany sasmadara...


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.