Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Bányai János

Az elemzés irányítása

1966. február 1.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy részletprobléma a negatív hős helyének kijelölése a mű felépítésében, továbbá a nega­tív hős paradox hatása az ol­vasóra, azonban, követve Milo­sevic fejtegetéseit, általánosabb következtetésekre is juthatunk a művészi alkotásnak néhány lényeges pontját fűzve össze. Természetesen a negatív hős problémája összetettebb a legújabb irodalomban, különösen a népszerű amerikai regényben, mint ahogyan azt Milošević klasszikus példákon kimutatta. De könyvének értékei ezzel nem vesztenek sokat, hiszen ki­indulópontnak is tekinthetők. Abban a pillanatban, amikor a negatív hős lényegét egészében az életstílus egy megnyilvánu­lásának tekintjük, ahogyan a népszerű amerikai regény való­ban feltételezi, már más terü­letre lépünk; Milošević analízi­se azonban arra kényszerít ben­nünket, hogy maradjunk gon­dolataink világában.

Milošević módszere a nem introvertált analízis. Nem a mű felé fordul, nem a mű belsšő je­lentését tanulmányozza, nem a mű felépítésének képletéből indít a hatás, az olvasóra való hatás és a műben való élvezés felé. Szembekerül a mű hermetizmusát tudatosan önmagára öltő analízissel, a kritikának is azzal a változatával, mely lé­nyegesebbnek tartja a mű belső mozgását, a jelentések megfo­galmazását, aláfuttatásainak ér­telmezését a mű emotív hatá­sánál. Járhatóbb ugyan az az út, melyet Milošević válasz­tott a magáénak, járhatóbb, mert a kritérium, melyre épít közvetlenebb, általánosabb, annyira általános, hogy sokszor értelmetlen is: élvezetet min­denkor nyújt a mű, hatása min­denkor emotív is. De lényege nem ebben van. A mű belső sajátosságai felé tartó analízis ingoványos talajon jár; az el­tévelyedés mindig küszöbön áll. Az emotív hatás ellenben szin­te mechanikusan is mérhető.

A negatív hős éppen ebben az emotív viszonyban alakul ki. Előítéleteink szerint a gyilkos kötelezően negatív hős; az áldo­zat mindig közelebb áll a meg szokottságot megerősítő morális normákhoz. A humanizmus szempontjából is legtöbbször ilyen helyzet áll elő. A negatív hős tehát pusztán pozitív elő­ítéleteink szerint nyeri el sajátos körvonalait. A műben — mert a perspektíva váltakozik, illet­ve a probléma keresésének és megoldásának szempontja lé­nyegesen elüt a pozitív előíté­letekből fakadó morális igazság­szolgáltatástól — a negatív hős az, aki leginkább kiváltja ro­konszenvünket; a negatív hős nagyobb és mélyebb emotív ha­tást tesz az olvasóra, mint az áldozata, vagy éppen egy felté­telezhető pozitív hős. Ennek a lényegében mégiscsak érzelmi szintű problémának megoldá­sát, a forrásvidék mélypontjait keresi Milošević új könyvében. A paradoxonra épít; a negatív hős, feltételezzük, gyilkos, tet­tével, az áldozattal szembeni vi­szonyával eleve megbotránkoz­tat, ahogy a bűnügyi krónikák is, ellenben a művészi alkotás­ban, ugyanez a gyilkos az ol­vasó rokonszenvére talál, az ol­vasó rendszerint vele azonosít­ja magát, nem az áldozattal. Az erkölcsi normák, melyekhez hozzászoktunk, melyeknek letiprása leginkább ellenszenvet szül, egy bizonyos fokon, a mű­vészi alkotásban éppen a fordí­tott viszonyt váltja ki: rokon­szenvet a nem-morális hőssel. Természetesen, több irányból is meg lehet közelíteni ezt a para­doxont; a megoldások azonban, ahogyan azt Milošević is kimu­tatta, leginkább csak részlet­igazságok lesznek, nem adnak választ a döntőbb, általánosabb kérdésekre.

Létezik-e a művészi alkotás­nak olyan negatív hőse, aki ép­pen azzal váltja ki rokonszen­vünket, hogy a negatív előjelet viseli magán? Ezt a kérdést csak közvetve teszi fel Milošević, és véleményünk szerint ép­pen ezzel a kérdéssel lehetne leginkább megközelíteni a prob­lémát. De ez, természetesen, egy egészein más. irányú analízlist követelne meg, mint Miloševićé. Nem a partikulárist, hanem az introvertáltat. Kétségtelen, hogy az a feszültség, mely a negatív hős sorsának lényege és a lehetséges morális pozitívum között állandósult, nemcsak, s talán nem is elsősorban a ne­gatív hőst affirmálja, ugyanak­kor legkevésbé sem a lehetsé­ges pozitív morális kategóriákat, hanem mindenekelőtt magát a művészi alkotást, megszabva ennek szerepét és hatását is. Tehát, ugyanakkor, ha a nega­tív hőssel rokonszenvezünk, egy magasabb szinten inkább a művel való rokonszenvet kelle­ne emlegetni, azt a hatást tu­lajdonképpen, amelyet a mű vált ki bennünk, és csak ehhez mérten a mű hőse, az esetleges negatív hős. Erre nem figyel­meztet Milošević, és ezért tart­juk elemzését partikulárisnak.

Irodalmi példatára is ezt bi­zonyítja: Shakespeare, Doszto­jevszkij, Sartre és Faulkner mű­ve éppen közvetlen, könyörte­len általános művészi hatásával eredményezi a részleges hatást, azt, amit az esetleges negatív hős tud kiváltani bennünk.

Hogy egyáltalán felmerülhet a negatív hőssel való rokon­szenv, a paradoxon kérdése, azt Milošević a negatív hős helyé­nek, a mű felépítésében elfog­lalt helyének tulajdonítja. A regény vagy a dráma, az epikus forma, összetett felépítési prob­lematikáján belül az író tuda­tosan jelöli ki a negatív hős he­lyét, olyképpen, hogy a körül­mények belejátszása, az esemé­nyek lehetséges logikája, a részletek felduzzasztása és en­nek révén más részletek elsor­vasztása, tehát az író tudatos, játékos kedve, olyan irányba tereli figyelmünket, melyben a hős következésképpen előtérbe kerül, negatív jelzője nem a lo­gikus ellenállást, hanem az emotív rokonszenvet váltja ki. Ilyen lényeges szerepet ad a probléma megoldásában Milošević éppen a mű struktúrájá­nak. S amikor valóban érvé­nyes argumentumokkal bizo­nyítja véleményének szilárdsá­gát, akkor már elhagyhatná a partikuláris analízist, azzal, hogy a mű szerepére támasz­kodna, de másként tesz, újra csak a negatív hős helyének fó­kuszpontjából vizsgálja a mű felépítését, tehát ismét a partikuláris szintjén mozog. A prob­léma felvetésének módjából ered ez.

Milošević nyílt, ragyogó gon­dolatmenete az analitikus kedv legszebb példájaként csak egy irányba halad: a strukturális elem felismerése felé, a tapasz­talatnak egy olyan megfogal­mazása felé, mely változatlanul, klasszikus példákon okulva, meghaladja a puszta tény köz­lést, az izgalomnak, a lelkese­désnek egy olyan változatát idézve fel, mely elválaszthatat­lan az esszéisztikus tanulmány jelentésközlésétől. Kétségtelen, hogy fontos elméleti munkával kerültünk szembe.

(Nikola Milošević: Negatívan junak, Vuk Karadžić kiadása, Beograd, 1965)