EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2020. november 24. | Emma, Flóra, Virág napjaAKTUÁLIS SZÁM:929658. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Danyi Magdolna

„Az egyenes beszéd meredeke" felé

Pap József: Rendhagyó halászás. Forum, Újvidék, 1974.

1975. április 1.

Ha Pap József költészetének alakulási ívét figyeljük, úgy elsőként a világlátásában, versépítkezésében, nyel­vi tudatában megmutatkozó eltérések egymást gyű­rűzve érintő, súroló egymásmellettiségét érzékeljük, majd, már a figyelmesebb olvasás során, az eltérések, különbözőségek egymásrautaltságát, az együvé tarto­zást. A viszonylag keveset író költő költészetében a kritika joggal »fedezhetett fel« több verskorszakot, elemző módon közelítve meg költészetét különböző verstípusokat figyelhetett meg és írhatott körül. E különbözőségek új verseinek távlatából szemlélve jól mutatják az alkotói út elveszített és meglelt bizonyosságait, ám sajátos módon az alkotó természet állandóságáról, változatlanságáról és a korán magá­énak tudott költői feladatvállalás következetességé­ről is tanúskodnak. A verskeresés útelágazásai az élményi költőt értelmezik, a létélmény teljességére való »rálátás« lehetőségeinek a keresését mutatják fel. A felszíni létbenyomások s a megverselhető élményiség ellenében vívja meg a maga mindennapi har­cát ez a költészet, a léttapasztalatok szellemivé eme­léséért. Nem metaforikus általánosságban, hanem konkrét jellemzésként fedi ezért Pap József verseit a »sűrített élet« kifejezés. A versírás a megélt valóság­világ intenzív »újraélését« jelenti, miközben a világ értelmezhetővé válik, s az ebben az értelmezhetővé vált világban körvonalazódó költői én megszabadul zárt, fojtogató individualitásától, az emberi, közösségi lét kapilláris törvényszerűségeit metafizikus-költői gondolatisággal átsugározva a maga léthelyezetében közösségi jegyeket fedez fel. A költői értelem az egyén léthelyzeteit, állapotait, létélményét társadalmi körvonalazottságában ragadja meg; az egyéni létezés legszemélyesebb tartalmai mint az egyéni látószög által sarkított, belülről megélt közösségi lét kérdései ve­tődnek fel, jutnak jelentéshez, — a korai versekben éppúgy, mint a legújabbakban.

Pap József költészetének elkötelezettsége az embert szolgálja; versei a szüntelenül alakuló, »ránk bízott« jelen valóságát értelmezik, — az egyetlen emberi élet élményi megéltségének látószögéből, de sohasem az egyéni létezés »ablaktalan sötétkam­rájába« bezárkózva, mindig egész arccal, nyi­tott szemmel fordulva a külvilág felé. A Rés köteté­nek egyik legteljesebb értékű versében, a Hívások, 2-ben, melyet az új kötetbe is áthozott El nem tapos­ható csillagok címen, az ellentétező képek, a »külső« és belső« erővonalak egymást feszítő szorításán felül­emelkedve jut el e költői magatartás etikus követel­ményének megfogalmazásáig; — belőle költészetének gondolati tartópillérei is kiolvashatók:

Ne is menekülj szemhéjad sövénye mögé

Itt forgunk lengünk

Kiszögezve is

Önkényesen

El nem taposható csillagok

Az érzések nyílt vallomástevésének költői realizmu­sa és a »szemhéja sövénye mögé menekülő« költői képzelet szemlélődő bensősége jelzi azt a két szélső határvonalat, amely között Pap József költészete ala­kul. E költői magatartás gondolati, etikai távlatiságát az egyéni lét élményi meghatározóin túllátó, fela­datvállaló költői értelem humanizmusában, ember- s életszeretetében találhatjuk meg: a gondolattal meg­szűrt, fegyelmezett élményiség és az aktív humaniz­mus, az önkifejezés és feladatbetöltés kettősségének hitt egységében. A »föld törékeny értékeit« féltő illyési elkötelezettséggel rokon az ő »legalább egyetlen vi­rág« igazát, szükségét meghirdető humanizmusa. (Ál­lásfoglalás)

Ez a korán tudatosodott, kezdettől fogva vállalt eti­kus magatartás azonban, mely szellemiségében és megvalósulásaiban korszerű költészetünk egyik elő­őrsét is jelenti, nem mentesíthette Pap József köl­tészetét a sajátos látószög keresésének, a sajátos nyelv kialakítási kísérleteinek bizonytalanságaitól, a világlátásában és versnyelvi tudatában megmutatko­zó különbözőségektől. E különbözőségek az új kötet­ben is fellelhetők, bár sokkal jellemzőbbek a Rés anyagára, és anélkül, hogy erőszakosan egymás­hoz akarnánk közelíteni őket, két élesen kirajzolódó versépítkezési irányról szólhatunk. A versépítkezés egyik (hagyományosabb) módját a jelképes erejűvé növesztett élményi tartalmak felmondását vállaló versmagatartásban ismerjük fel. Az Otthonról írják, az Osztályfőnöki órán típusú versekben tapasztaljuk ezt az egyszerűsítő világlátást; az elmondás beszédsze­rű közvetlenségében itt az érintetlenül, formálatlanul hagyott élményanyagot érjük tetten. E versek naiv szimbolikája mögött felsejlik ugyan a keresetlenül vissza-visszatérő emlékek önmagukon túlható értel­me, költői többértelműsége, ám a láttatás egysíkú­sága nem tud ezzel a költői többértelműséggel meg­ küzdeni, az elmondott emlék nem képes a vers jele­nében való alakuló/alakító szembesülésre. Mégis meg kell jegyeznünk e verseket Pap József költészetének egészében elfoglalt helyzetük miatt. Az itt tapasztal­ható nyelvi egyszerűség, beszédszerűség, lényegesen átalakulva ugyan, jelentős kitérők után és mellett, szerkesztetten és összetett világlátást feltételezve, Pap József legjobb verseiben tér majd vissza.

E versekkel párhuzamosan íródnak meg azok a ver­sek, melyek nyelvi tudatát a költői képek eluralkodá­sa jellemzi, s ahol a modern költőnek a szavakkal vívott küzdelmét érzékeljük a csak versben megra­gadható sajátos élményi tartalmak kivetítésé­ért. E versekből teljességgel hiányzik a beszédszerű közvetlenség formai-szerkezeti lazasága, esetlegessé­ge; a vers nyelvében és szerkezetében »feszessé« lesz, nem vállalja már az »elmondást«, sőt, mintha végér­vényesen lemondott volna az elmondható, magukért beszélő dolgokról. A Fa sziklák közt, a Megváltott tí­pusú versekre gondolunk, ahol a szóképek, a »súlyos szavak« montázsszerű kötődéséből, az egymás mellé egy belső értelem által került szóképek láncolatából bontakozik ki a versek világa. Itt minden szókép a ma­ga holdudvarán belül teljes jelentésében aktivizált, fokozhatatlan; kötődései révén kell átértékelődnie, kon­krét jelentéshez a vers egésze által teremtődő költői értelem összetevő elemeként jutva. A vers nemcsak hogy kimozdul itt az »elmondás« egysíkúságából, passzivitásából, hanem ezzel összefüggően a »kész« élményekkel való építkezés lehetőségeitől is elzárja magát. »Alábukik« az élmények, benyomások, hangu­latok, megtörténések egymásnak ellentmondó, felszínt kavaró zajlása alá, s amit felhoz, az eredendően új, egyszeriségében megragadott és felmutatva általáno­sított tudattartalom; a »felmerülés« költői-nyelvi vi­szonylataiban kikristályosult, alakot nyert a létezés egy vetületét, árnyulatát átsugárzó, költői képek rács­hálózatába sűrített értelem.

Hankiss Elemér a modern költőnek ezt a törekvését így jellemzi: »...verseikben azzal küszködnek, vagy játszanak, ki-ki természete szerint, hogy a szavak, a mondatok újra és újra értelmetlenné, semmitmondóvá üresednek, képtelenek már megtartani vagy megragadni a megszokott, hajdani jelentésüket, s újra és újra kísérletet tesznek arra, hogy valami új tartalma­kat találjanak«. A vers azonban néha ellenáll a szán­déknak; a képi jelentések rácsszerkezete olykor nem bírja el a jelentésbeli megterhelést, az egymás mellé helyezett szóképek »szó-kristályokká« merevednek és mozdulatlan súlyosságuk, tömbszerűségük szétfeszí­ti a verset. Olykor pedig, például a Kezdet címűben tapasztalhatjuk ezt, a szóképek rácsszerkezete rejt­vény-képpé lesz, mely jelentésbeli megoldását önma­gán kívül hordozza (néha a vers címében), és nem, vagy csak nehezen nyílik meg a befogadás előtt.

Pap József legjobb verseiben mintha e két élesen el­különíthető versépítkezési útirány tapasztalatai összegeződnének egy magasabb szinten. Kitérőnkre ed­dig azért is szükségünk volt, hogy e szintetikus látás­módra és versépítkezésre, a meglelt s már el nem veszíthető sajátos hangra, mellyel ilyen tiszta alakban először a Rendhagyó halászás c. kötetben találkoz­hattunk, rámutathassunk. Versnyelve egyszerűsödik, bátran merít a valóság köznapi szókincséből, anél­kül, hogy a »kész« élmény felmondásának passzív szerepét, a jelképes beszéd kitérőit vállalná. A szó­képek, a »súlyos szavak« montázsszerkezete helyett a megszerkesztett mondategyüttesek lesznek a vers­nyelv elemi összetevői. Az »egyenes beszéd merede­két« közelíti meg ezekben a versekben, — gondoljunk a Visszavágott eperfák, a Záradék, az Élő táj, az M. virágai, az Akár a szólni képtelen, a Végezetül, a Rendhagyó halászás, az Útmenti üszkös fákra címűekre, egész költészetünk antologikus értékű darabjaira —, bennük a modern ember életszemléletére; a költőnek tájhoz, a maga közösségi, történelmi lété­hez, a költészethez való viszonya itt klasszikus tömörségű, fegyelmezetten pontos versmondatokban fogal­mazódik meg. Az érett bölcsesség kiegyensúlyozottsága üzen ezekből a küzdve kiismert-megértett életről a hivő és hitét őrző ember hangján számot adó ver­sekből.

Pap József költészetének feladatvállaló humanizmusa is e versek világképében teljesedik ki. Az emberi létezés ellentmondásoktól terhes tartalmait átminő­sítő, megvédendő értékként felmutató gondolatiság, Pap József egész költői világképére jellemzően, a ter­mészet és az ember, pontosabban, a természeti lét és az emberi létezés bonyolult viszonylatainak átgondolásával jut a legközvetlenebbül kifejezésre. Nem a táj hagyományos költői motívumáról van itt szó, nem a tájról, amihez ragaszkodni lehet, vagy vele szembe­helyezkedni, a választott költői szereptől függően, hanem a saját törvényeit élő, azokban veszélyeztetett, az embert kiteljesítő, körülvevő táj / természet és az ember szövevényes összetartozásáról, mondanánk, a közöttük felismert érdekszövetségről, cinkosságról. E szövevényes kötődések átgondolásával Pap József költészete az emberi létezés legárnyaltabb tartalmait tudja megnevezni.

Az értelemmel vágyott, a teljes, az önmagát ismétel­ten újrateremteni tudó életre a természet, a Tisza, egy fa, egy virág öntudatlan élnitudásában ismer rá. Így lesz a Tisza című vers az áradóan gazdagnak, elpusztíthatatlannak, öntudatlanságában is bölcsen szer­vezettnek látott természeti lét himnikus dicséretévé, a diadalmasan megújuló, termékeny létöröm forrá­sává, — szemben a meddő, álmodozó emberi passzi­vitással. A természetet még egészen közelről látó és ösztönösen érző költői szem alkothatta csak meg e barokkos telítettségű a természeti mikrovilágot lát­tató, magával sodró dinamikájú versképet:

Ismeretlen jelekre bukkanunk,

Rejtelmes rajzások nyomaira —

Ahogy a halak némán elsurrannak, Ahogy

a kagylók gyáván becsukódnak,

A tiszaviráglárvák mélyedbe fúródnak,

S érik mindegyik makacsul magában,

Hogy kinyíljon a tűző napsugárban, Hogy

elpusztuljon egyetlenegy nászban. Hát így

vagyunk, folyom,

Így vagy te szemérmetes:

Tavaszelőn is a vad áradásban

Feszülő öledben rajzó bujaság van.

A természeti lét itt feltárt jellemzői, létmozzanatai mint veszélybe került, megvédendő értékek, s egyúttal mint az emberi, közösségi lét éléséhez, az emberiesült világrend eléréséhez, kialakításához irányt mutató tartalmak tudatosulnak e költészet világképében. A természeti lét tartalmainak metafizikus-gondolati áthasonításával jut humanisztikus jelentéshez a »fecs­ke formájú vers« játékos naivitása is, éppúgy, mint az »egyetlen virág« vissza-visszatérő metaforája. Az én időm lírai hőse, ki léte »Torlaszaiban titkol egy virágot«, miközben: »Szögletek közé horpad a lét / / Gömbölyűsége lassan elszivárog«, a Tisza című versben megcsodált, áradóan gazdag létteljesség kép­zetét idézi meg, menti át, világa létmelegét, a maga létbiztonságát őrizve meg általa. S a vers, Pap József verse, mindig e létmelegség megőrzésének a szolgá­latában áll, értelmét, küldetését, el nem veszíthető hitét leli meg e szolgálatban. Másfelől a »letarolt, agyonhajszolt táj« intelme vezeti el a költőt a Piszkozat című vers kihívóan költőietlen, »prózai« gesz­tusának megfogalmazásához, a meghirdetett cselek­vésvállaláshoz; a verset, mely szövegkörnyezetében jut teljes jelentéshez, költői magatartásának legkiélezettebb s egyben legjellemzőbb megváltásaként, doku­mentumaként tarthatjuk számon.

Pap József költészete, bár tudja, érzékeli, átéli a min­dennapi lét tragédiáit, a »nélkül« egzisztenciális lét­helyzetének dermesztő kopárságait, sivatagait, szel­lemében felül tud emelkedni azon, mindig meg tud térni »bizakodása fénygyökereihez«. S ha szembe is kerül az életélmény kifejezhetetlenségének a »sívó a szó« alkotói/gondolati dilemmájával, sohasem jut el a költészet mint szolgálat értelmet tükröző szere­pének megkérdőjelezéséig, önmagába maró kéte­lyéig.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.