EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015317. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Kőbányai János

AZ APOKALIPSZIS BANALITÁSA

1999. május 3.

A legjellemzőbbet, mert a legballadásabban beszéli el a balkáni irracionális átkot, egy kocsmában hallotta egy alkoholba konyult szerb férfitól, aki a töméntelen pálinka ellenére sem tud aludni. A harcok kitörésekor csak a messze környéken hallották az ágyúszót, fegyverropogást. Hiába tekergették a rádió gombját, nyomogatták a tévé csatornaváltóját, nem lettek okosabbak. Össze-vissza mondtak bennük mindent, ezt is, azt is, és mindennek az ellenkezőjét, s ettől még zavarodottabbakká váltak. Mit csináljanak? Meg kellene tudni. Alkonyat felé húszan-harmincan, még asszonyok is voltak közöttük, elindultak egy erdőn át a szomszéd muzulmán faluba, hogy megnézzék, ott mi a helyzet. Féltek, ezért többen vittek magukkal vadászpuskát, tőrt, konyhakést. Azt hozzá kell tenni, hogy soha nem volt semmi bajuk velük, majdnem mindenkit ismertek onnan. Már föltûnt a falu, a minaret. Talán csak az volt feltûnő, hogy a szokásossal ellentétben csendes volt. Sehol egy lélek. Elmentek? Lesben állnak? Nem lehetett tudni. Féltek. Ekkor szintén erdő takarta dombon, nem messze az úttól, megzörrent valami. Egyikőjük, egy vadász, reflexből odalőtt. Talán egy állat. Lassan lopóztak oda. A golyó egy asszonyt talált el, akit azonnal megölt. Egy terhes asszonyt. Hogyan tehettek ilyet? Ilyen isten elleni vétket? Föléhajoltak. Az asszonyt majd’ mindenki ismerte. Micsoda ostoba bûn. Melyikőjük volt, s persze miért? Aki beleszúrta az asszony hasába a tőrt, akinek a bûnös halála fölött még egy perce is mindenki sírt. Megint másvalaki kikanyarintotta belőle a magzatot, és egy fatörzshöz csapta. Megint mások nekiestek föltrancsírozni a friss hullát, amiből fröcsögött a még meg nem alvadt, meleg vér. S aztán azon vérmaszatosan, vaktában lövöldözve rárohantak a falura. A lakók többsége valóban elmenekült. De találtak otthon maradót. Mindet megkínozták, megölték. Puskatussal, karóval, késsel. Nekiestek a holminak. Törték, zúzták, vitték. Másnap visszatértek, s hogy bûnüknek nyoma se maradjon, vagy inkább, igenis, csak töltessék ki a maga teljességében egyszer s mindenkorra: a gazdátlan benzines kannákból a házakra loccsintva fölégették az egész falut. Bozse moj, hogyan tehettünk ilyet?

(Részlet az Erőltetett menet hosszán címû riportomból.

Balkáni krónika, 1998. Múlt és Jövő Kiadó)

Szentek legyetek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló, a ti Istenetek!

Levictus, XIX. 2. vers

Víz. Mondjuk: folyóvíz. Általában ez a fogalom semleges - de még inkább pozitív. Az ember szeretne ott lakni, ahonnan a házából folyóvízre néz. A víz látványa, a víz közelségének tudata megnyugtatja. Vagy egy más oldalról: fölveri az ott fekvő ház (ingatlan) értékét. Amikor a víz emelkedik, kiönt (közvetlenül megfigyeltem, amikor apámat elkísértem az 1970-es tiszai árvízi riportjára) nem gonosz, ahogy azt Petőfi Sándor leírja, az árvizet antropomorfizálva, a Tisza című versében, hanem szenvtelen. Ugyanúgy csak létezik, mint amikor ezüstösen csillogó pántlikáját csodáltuk. Nő. Számtalan rajta kívül álló, de vele összefüggésben álló törvényszerű jelenség, természeti megnyilvánulás hatására időlegesen több van belőle. Kiterjeszti térbeli dimenzióit, mint a növésben lévő fű. Jön, emelkedik, átfolyik. Nem könyörtelen, noha mindent tönkretesz, amit emberi lelemény, energia, odafigyelés vagy akár szeretet elvetett, épített, elképzelt. Jön, jön és jön, s ebben a ritmusában, ebben a tömegében egyre fenyegetőbb, egyre reménytelenebb: egyre gyilkosabb. Tehet-e arról, hogy abban az évben sok hó esett, és hirtelen melegre fordult az idő? Három határral arrébb kivágták az esését lassító fákat, gyökereket, s így egyre gyorsabban tölti ki s majd lépi ki a neki vájt vagy épített meder-teret... Ő csak emelkedik, és lassú csobbanásokkal emelkedve, fölfele kúszva - kivégzés lassított filmje - pusztítja el Kovácsék s Kovácsék ezreinek az életterét. Tűz. Mondjuk tábortűz. Vidáman lobog, meleget, fényt ad: a húst átsüti és emberi fogyasztásra alkalmassá/alkalmasabbá teszi. Ugyanaz a vöröses-kékes fénye, lobogása, a fa szikrákat csillagzó ropogása, mint amikor nem az odakészített száraz gallycsomót, fölhasogatott gyújtóst, hanem a házat s a benne hagyott kisgyereket falja, égeti porrá és hamuvá... Ugyanazokat a fizikai és kémiai reakciókat végzi. Neki mindegy. Közömbös. Vagy ha úgy tetszik: banális. S az ember? Ő is hasonló. Hasonlóan működő elem, s mint ilyen: az emberek alkotta társadalom is. Nehezen domesztikálódott elem voltából Isten partnerévé abban a létezésben, amelynek oka - az elem-léthez hasonlóan - az oka nélküli létezésben jelöltetett meg. (Maga Isten sem sokkal bőbeszédűbb: "ejhe aser ejhe: Vagyok, aki a létezés vagyok"-ként azonosította magát.) Vagy ha nem Isten által uralt, az elemektől részben elkülönült létezőként, hanem az emberből kinyert, isteni attribútumként kívánjuk meghatározni és elkülöníteni az emberit, akkor mit találunk, ami túlmutatna a hol esztétikai gyönyört vagy enyhet adó, hol pusztítóan áradó víz és tűz banális egykedvűségén? Kultúrát s annak gerincét alkotó vallást és erkölcsöt. Olyan nem-elemként létezést, amelyet más mozgatóerők irányítanak, mint az elemekét. E mozgatóerőknek vagy azokból leszűrt elveknek nem ismerjük az eredetét, s ezért nem is tudjuk vizsgálni, hierarchiába rendezni - nem úgy, mint az elemekét. Bizonytalan eredetű kinyilatkozások, Istenre (a senki által közvetlenül nem tapasztalt lényre) hivatkozások s történetek tekinthetőek a forrásoknak, amelyek persze leginkább (az emberi) képzelet szülöttei. Legismertebb kodifikációjuk Mózes kőtábláján, a Tízparancsolatban öltött testet. "Ne ölj!" Már maga az a gondolat, hogy ez szép (miért?) kívánalom, már ez is egy ellenőrizhetetlen, hasznosságát illetően bizonyítatlan fölszólítás. És sorolhatnánk a többi kilencet. Hiszen mind történelmi és mind egyéni tapasztalataink szerint az ember és az emberiség a saját isteni-emberi törvényei ellenére él. Mert ő is elem. Ösztönök, érdekek, gazdasági, lelki meghatározók determinálják, s teszik cselekedeteit vagy azok egy részét ama isteni-emberi törvények ellen - elem voltuknak engedve. Ezt az isteni-emberi törvények ellen cselekedést pönalizáljuk szóban vagy tettben gonosznak. Az elem-létet, amely a kultúra-"felettes én" ellenére tör magának utat az emberi, társadalmi létezésben, s ha megnyilvánul: akkor gonosz. Az "eredendő bűn": az elem(i) lét a gonoszság forrása. Ha ez az elfojtott vagy kordában tartott elem-lét felszínre kerül, s bizonyos élet- vagy történelmi helyzetekben uralja a cselekedeteket. S ha lecsillapult, vagy ha sikerült megfékezni, akkor derül ki sokkolóan - mint Hannah Arendt esetében Eichmannal találkozva - hogy a gonosz nem áll negatív értelemben-oldalon arányban azzal a kárral, szenvedéssel, pusztítással, mint amit a tette (felszabadult létezése) okozott. Ugyanis ontológiai tévedésről van szó. A kultúrával, az erkölccsel szemben nem annak negatívuma áll: az (istenihez hasonlóan kreált) sátáni, hanem a kultúrától nem érintettség, vagy a kultúra homályos eredetű, amúgy is vékonyka mázát levetett elem-lét szabad megnyilvánulása. Amely egykedvű, semleges: azaz banális. Ebből adódóan: a gonosszal csak az találkozhat, attól csak az szenvedhet, aki ennek a virtuális, az elemihez képest mesterséges emberi-isteni törvények szerint felépített kultúrában és annak erkölcsi világában él. Aki a valóságban asszimilálódott egy virtuális (isteni) világhoz, s annak csak a szellemben létező törvényeit követi. Minél inkább benne él, annál borzalmasabban bántja, veri, amit ő gonosznak tud. Noha csak banális. Hiszen egy irányultságában az ő világával oly rokon, fordított korrelációs összefüggés alkotta meg a sátáni gonosz fogalmát. A kultúrában elmélyülés, a kultúra kihordta etikai normákhoz asszimilálódás egyúttal kiszolgáltatása mindannak, ami vele ellentétes. A kultúra és a rá épülő erkölcsi univerzum az embernek mint elem-létűnek a tagadásából indult ki. Abból a mindmáig direkt bizonyítás nélküli feltételezésből, hogy az univerzum összes többi elemével szemben neki különös célja és viszonya van. Egy fölfoghatatlan isteni akarat betöltése s a hozzá való igazodás-asszimiláció. ("Legyetek szentek!" - hangzik el a fölszólítás Mózesen keresztül a zsidó nép felé, akinek a feladata, hogy ezt az istenivé asszimilálódást az emberiség civilizációjában a megváltás processzusain keresztül levezényelje.) Ki szeret szenvedni, ki szereti, ha élete szenvedéstörténet? Az elem-létnek elemi törvénye, reflexe, hogy ezt elkerülje. Az emberiség ama Sinai-hegyen történt felszólítás ellenére nem vált szentté. Sokan közülük igen, vagy a legeltérőbb mértékben és hatásfokkal életük bizonyos szegmenseiben és tradícióiban. S hogy a merőben szellemi (isteni) törvények mennyire alakították az ember elemi létét: a természetét, a nembeli jellegét is, arra a legmateriálisabb példa, hogy mindmáig létezik az emberiség, s nem pusztult ki, mint annyi élőlényfajta. A benne kódolt elemi mivolta nem pusztította el eddig magát, noha erre egyre több a kísértése és lehetősége. A kultúráján és az etikai normáin felépülő egyéni és társadalmi élete ezt mindmáig megakadályozta. Mintegy megváltotta. Ugyanakkor az eredendő elemi létezése és a szintén eredendő ellenállása a szentté asszimilálódás ellen (maga az őseredeti sztori: a Tóra is ilyen történetek sorozatából áll) magyarázza a - szerintem csak látszólagos - paradoxont, nevezetesen, hogy a civilizáció áldásaival és (állítólagos) fejlődésével, üdvtörténete ellenére ama gonosz (ami csak banális) egyre apokaliptikusabb jelenségeket produkál. Épp ellenkezőleg: civilizációja vagy technikai nívója, "fejlődése" (hajlamosak vagyunk a kettőt összekeverni) egyre fenyegetőbb gyilkosságokkal, erőszakkal: gonosszal szembesíti. Ezt a fejlődést, mint mennyiségiből minőségibe változó-lényegülő ugrást a modernitás fogalmával szoktuk jelezni. Az emberi civilizációt e fejlődés során nem a virtuális (isteni-emberi) tudásban elmélyedés, annak törvényei kimunkálása vagy hasznos és hatásos propagandája jellemzi, hanem az elemekről való tudásé. Az univerzum elemi összefüggéseinek, energiáinak megismerése: uralom az olyan elemek felett, mely elem(iség)hez eredendően az ember is tartozik. A tudás révén az elemek uralhatóvá váltak, s eredményükre az emberiség utolsó 200 éve - a modernitás kora - olyan technikai, tudományos feltételrendszert alakított ki, amellyel a siker reményében fenyegeti a Föld összes elemét: el tudja - már el is kezdte - pusztítani a légkörét, biologikumát, s ha nagyon muszáj, a nukleáris energiák vagy haditechnika révén a mozzanatról mozzanatra észrevétlen pusztítást le tudja szűkíteni-egyszerűsíteni egy gombnyomásra bekövetkező nagy BUMM-istenhozzádra is. A paradoxon dinamikája úgy működik, hogy ezzel a technikai fejlődéssel nem tartott lépést az a szellemi fejlődés, ami ama szellemi-virtuális világban kezdődött az emberi-isteni törvények szerint. Épp ellenkezőleg: attól elidegenítette. S ami veszélyesebb: elfedte az azonosság igazi lényegét. Azt sugallta: az ember akkor modern (haladó, progresszív): azaz akkor önmaga, akkor teljesíti be (egyébként az eredetben sem tisztázott) küldetését, ha bedobja-választja magát a technika fejlődésébe, ha a technikától várja a megváltást. Erre alapozódtak a XX. század legpusztítóbb diktatúrái: a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió, amelyek a technika hamis istenné mitizálása, a technika pusztító erővé megszervezése s kétségtelen fölfejlesztése mellett az emberi elnyomás és pusztítás modern technikáit is kifejlesztették és alkalmazták. Ezeket a technikai (elemi) erők koncentrációját-diktatúráját is technika verte le. Nem kellően ismert, hogy az elemek kiélésére és uralomba hajtására alapuló diktatúrákat gazdasági-hatalmi érdekek verték-e le, avagy a technika azzal a szellemmel, önazonossággal fogott-e össze, amely az embert az isteni törvények alá rendeli? S ez utóbbi nem csak önlegitimáló propaganda szerepet töltött-e be vagy tölt be ma is a harmadik világháború különböző frontjain? (Probléma ebben, hogy lehet-e a "Ne ölj!" parancsát követni, s emberi pusztításra alkalmas fegyvereket gyártani, hadsereget szervezni? Vagy ahogy egyetlen repülő üzemanyag-többletét sem reszkírozták a második világháborúban azért, hogy lebombázzák az Auschwitzba vezető síneket, vagy magát a halálgyárat.) A technikai fejlődés - különösen az informatikában - a globalizáció jelenségét produkálta, amikor az egész Földre erőltette rá néhány gyors év vagy évtized alatt a technikai fejlődés és a szellemi-etikai (emberi-isteni) megrekedés paradoxiális diszkrepanciáját. Az eddig határokkal, nyelvekkel, szokásokkal, vallásokkal, éghajlatokkal, kontinentális vagy regionális távolságokkal elzárt és ezért oly különbözően más közösségekre, országokra, kultúrákra. (A modernitás társadalmi formája: a nyugati típusú kapitalizmus révén, amelynek gazdasági és nagyhatalmi érdekei, mint járszalag vagy mint a világ négy sarkára szétpumpáló erő vitték szét e paradoxon AIDS-kórját.) Ez a hatványozottan globalizált önjáró paradoxonbomba lobbant be, ez robban sorozatosan az ezredvégi apokalipszisban. Bosch sem festhetné le találóbban a kambodzsai, vietnami, iraki, boszniai s most a koszovói faluban vagy erdőben az egymás torkát, nemi szervét a saját kezükkel nyiszáló, egymás leheletében és halálsikolyában vergődő őslakosokat és fölöttük - "ki gépen száll fölébe..." - a "civilizátorokat", akik, mint a számítógépjáték-térképek virtuális képernyőturistái, az eltalálhatatlan szuperkütyükből osztják a halált és a pusztítást. E civilizáció őrjítő tempója és a technikai lehetőségek és hozzá felelősen fel nem nőtt ember ellentmondása kényszerít a lázadásra. A kultúra, a szellem virtuális béklyóinak a levetésére és visszamenekülésére a törzsi vagy az előtti korok riadt összebújásába, bezárkózásba a háborítatlan - elemi - ösztönvilágba. Végzetes sérülés, amit a modernitás végzetes tempója és kérlelhetetlenül kegyetlen másokra oktrojálása okozott. Ebben a szomszédja vérében fürdő, házát felgyújtó ember lázadó hősnek, menekülőnek számít az összes szférából, valóságos és virtuális térből: az univerzum valamennyi eleméből s azok dimenzióiból rá vadászó és bombákkal, fogyasztási cikkekkel, tömegkultúrával, divattal, államrenddel (ebbe tartozik a kultúrájától, lényétől teljesen idegen demokrácia is) megerőszakoló modern világból. A felismerés iszonyú: ebben az apokalipszisban - ama Pathmoszi János által leírtban és a többi profetikus iratban - nincs gonosz, csak banális: a saját elemi érdekét - nem: hanem az elemi meghatározottságát követő, annak a törvényei szerint mozgó és "csak"-nem szent ember áll. Ahogy Eichmann is egy kitűnő vasúti organizációs szakember volt, aki ugyanolyan lelkesedéssel, technikai hozzáértéssel és abban interiorizálódó becsvággyal szervezte volna meg mondjuk a vaskohászat szénnel való ellátását. A prófétáknak lesz igazuk: akik ama történet, a "nagy narratíva" kezdetén (az egész kezdetén, amikor esély volt egy másik sínen végigmenni a történetbe) a szentség parancsa beteljesítésében látták az egész emberi nem megvalósulását. Nem szentként - a magunk elemi banalitásában - lehet, hogy elpusztítjuk - így vagy úgy - magunkat. Dicstelenül befejezzük a történetünket. Az azonban Messiás és más különösebb csoda nélkül is praktikusan belátható, hogy a messiási kor eljönne - ama cél, amiért az ember és az emberek közössége, az emberi társadalom létrejött -, ha mindenki banalitása fölé emelkedve szentté válna, azaz: ha mindenki betartaná azt a kőtáblába vésett néhány parancsot.

"Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg..."


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.