EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996401. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

ILIA TANÁR ÚR

Bogdán László

Az álom útvesztői

„...elég ha sejtitek,
hogy itt miről is van szó."
(Kányádi Sándor)

Ilia Mihálynak, akivel több mint harminc évig
tartó, intenzív levelezésünk megszakadt, azóta e-mailen érintkezünk, s nemrég megkérdezte: hogyan élek?

 

2007. április 2.

1. Félálom

Most elrepülünk Alexandriába,
megnézni a bús Antoniust.
Vigasztalja a kacér Kleopátra.
Soha nem érhet véget ez a vágta.
Látjuk szikrázni a Siriust.
Lehet, tovább nem maradhatunk ébren,
elnyel a város, beolvaszt vak-ében

ragyogása. Fönt a sötét égen
végtelenbe fut, útvesztőbe ránt,
hullócsillagok lánggyűrűjében

lobban el régi, fénnyé váló énem,
mint ízelt pókláb, ráng csak, egyre ráng.
Nem tudhatjuk meg soha, mivégre?
Még el sem kezdődött, máris vége?

Ennyi volt? Szűnünk egy miccenésre?
Növekszik bennünk, köröttünk az űr.
Kérdezhetjük: megérte, nem érte?
Képzeleghettünk - valósnak vélte,

tikkadtan forgat tükrei körül.
Miazmás rejtély. Elnyel a város.
Ideális terep a lázadáshoz.

Biztatón int, fölvillog a fárosz,
éjsötét tornyok égre merednek.
Sohse tudhatjuk, a holnap mit hoz,
Lehet-e közünk tört szavainkhoz?
Eloldoz, megment, repít az álom,
szirten magasló tünékeny várrom.

Kapun belépve másik világon,
sötét folyosón megyek előre,
amit keresek, sohse találom,
tükrökből jövő bősz maskarákon
gázolok át, még mindig remélve,
tört balladába, tragédiába,
kísért Viola angyali árnya.

2. Tört ballada

Labancnak hada gyűrűbe fogta.
Mezőn rekedtek, letáborozva.
Vak Bottyán, görbe kardját kirántva,
buzdított példás ellenállásra.

Nekik mindig a legforróbb harc jut,
csattog a léptük, bronzból az arcuk.
Hujrázva jönnek, elszántan, vadul,
hullámtajték, ha mólóra zúdul.

Rajta, magyar, most indul az attak!
Rá sortűz - tűnnek, kik sortüzet adtak,
Meztelen melltől mellvért megrémül,
vértes - véresen halálra készül.

Lehetnének ők tízszer is többen,
mikor a kuruc magára döbben,
előtte többé meg sohse állhat
zsoldosserege zsarnok királynak.

Ékszert, pénzt, ruhát halomra raktak,
dőlt fegyver, zászló, lovaknak abrak.
Tábortűz mellett húst marcangoltak.
Bort ittak, ködbe veszett a holnap.

Mint tekebábuk, tízfelé dőltek,
boldog álmukban lepték meg őket,


és egytől egyig kardélre hányták
bajnokainknak színe-virágát.

Vak Bottyán akkor magához térve,
átkokat szórt a vérsetét égre,
sunyi labancból több rendet vágott,
fekete lova nyergébe szállott.

És menekül már háromszáz éve,
félszeme mögött, mint oldott kéve,
hull szét a haza. Nincs apelláta.
Soha nem érhet a másvilágra.

Fejetlen, fantom serege élén
mindenütt ott van, vér csurog vértjén,
Világosnál is, a Corvin közben,
Huj-huj-hajrázva tűnik a ködben.

Isonzónál is, a Don-kanyarban,
mindenütt harcol, segít a bajban,
de megátkozták, soha nem győzhet!
Átok sújtja a reménykedőket.

Mondjatok imát hős Vak Bottyánért,
a halhatatlan ármádiáért.
Fejükkel hónuk alatt elérjék
végső nyugalmuk. Megérdemelnék!...

A kopár síkon hasalva földre,
üzenetükre mohón figyelve,
döbbenten, félve, remegve várjuk
el nem csituló huj-huj-hajrájuk.

Költözzenek a tört balladába,
szavakból sírjuk, átabotába
görögnek szikes, őszi mezőkön
ördögszekerek, fölsebzett földön.

3. Hajtűkanyar

Fehér sportkocsiban ülök, a volánnál senki,
őrült iramban száguldunk a szerpentineken
vakítón derengő, havas csúcsok felé.
A sebesség és a félelem az üléshez szögez,
mozdulni se bírok.
Láthatatlan vezetőm elégedetten krákog,
nyomja a gázt, egyre sebesebben száguldunk,
a sebességmutató remegve kúszik fölfele,
l80 - 200 - 220 kilométer. Nincs megállás!
Egy hajtűkanyarban kirepülök a kocsiból,
s az átlátszó levegőben libegve,
hatalmas csattanással
egy uszoda melegített vizében landolok.
Kánikula. Mindenütt mezítelen svéd és néger lányok.
Egymáshoz tapadva táncolnak, egy

csak általuk hallott kerengő dallamára.
Zöld és lila hópihék kerengenek a levegőben. Fekete álarcos kommandósok fogják körül a
[strandot,
kerepelnek az uzik,
egymásra borulnak a lányok, feldőlt tekebábuk.
Fekete és fehér lánytestek merevednek ki
a szemkápráztató fényben,
zöld és lila hópihék kerengenek véres arcuk körül.
Túl sok a vér. Félek.

4. Tragédiák

Egy király jön most, megtépett ruhában.
Hozsánna néked, zsolozsmázik a kar.
De mért maradtam végül is hazátlan?
- sikolt az agg, és tombol a vihar.

Álmomban színpad elevenedik meg?
Erdei tisztás? Egy város főtere?
Velem szemben az öreg megremeg.
Hangját elnyomja loccs terefere.

Fanfárok szólnak. Vonul a zsarnok,
páncélosok között, előtte a vérpad.
Mögötte hóhér. Banyák, koldusok,
csavargók, aggok földre lehullnak.

Akkor meghallom az öreg királyt,
rekedten szidja a trónbitorlót,
de elnémítják. A hóhér kivár.
Csattog felettünk mennyei olló.

Sejtem, nincs vége. Én következem.
De hát ez álom. Mégse ébredek fel.
Az agg királlyal hull porba fejem.
Szemem lefogja egy ifjú magiszter.

De rádöbbenek, ő is én vagyok.
Egy másik korban, másik alakban
folytatódom. Az alabárdosok
lökdösnek le a vérpadról. Vadkan

rohan felém. Egy erdőben vagyok.
Lövök, megbotlok, és elhibázom.
Fölöttem bősz kan agyara csattog
Rózsával várok kis állomáson

Valakit. Már azt se tudom, mikor,
milyen korban és díszletek között.
Tamburás öregúrként vagy vidor
ficsúrként magam körül körözök.

Szeszélyes kerge forgószínpadon
élem át újra a tragédiát.


Tengerben úszom. Nincsen csónakom.
Fulladozva is rohanok tovább.

5. A csont

Most kutya vagyok, karcsú, pettyes dalmát eb.
Szimatolva futkározok egy téren, a vakító napsütés
kétségtelen megőrjít. És a szagok, a szagok.
Egy pocsolyában meglátom a nyakörvemet is,
ezek szerint valahol itt kell lenniük gazdáimnak is,
hacsak nem veszítettek el?
Izgatottan nézek körül a téren, elveszett dalmát eb.
A látvány megnyugtat, valahonnan zene hallatszik,
a napsütésben kismamák tolják babakocsiikat,
szalmakalapos, fehér ruhás öregurak
sétálnak karba font kezekkel
és a nagy platánfa tövében,
az előbb kényszernek engedelmeskedve
(ez a kényszer erősebb, mint én,
de ez a kényszer is én vagyok!)
jelöltem be, feltűnik egy hatalmas fekete kandúr.
Hirtelen merevedek meg, s máris repülök feléje,
Hallom, egy valahonnan szívfájdítóan ismerős
női hang próbál leállítani, Bertalan, kiáltja,
[állj meg, Bertalan!
Lefékezek, a kandúr már úgyis
biztonságban prüszköl a platán ágai között.
Megfordulok. Fehér miniruhás, szőke lány integet,
pórázzal a kezében, ő lenne a gazdim?
Farkcsonkomat csóválva indulok feléje,
és akkor váratlanul veszem észre a csontot.
Feléje kapok, de elhúzza előlem egy röhögő kamasz.
Vicsorgok. Ide hozzám, Bertalan, kiáltja a lány,
[és dobbant,
s akkor meglátom magam emberi alakban.
Farmerben, fehér pólóban közeledek feléje.
Összekavarodok: ki is vagyok én valójában?
Kutya? A kutya gazdájának a szeretője?
Sírok. Szél kel. Felszárítja a pocsolyákat
[és a könnyeket.
A lány és magam között ugrándozok.
[Nincs megállás!

6. Egy angyali árny

Jönnek az éjeken át mélabús minoriták,
szomorú szerzetesek, őrjöngő táboriták.

Mögöttük siserahad, lábatlan kolduscsapat.
Várják a titkos csodát. Egyikük dalra fakad.

Boldogasszony mosolyát, Szűz Máriát s a fiát
idézi. Bugyuta dal. Belevész virág, világ.

És mi is velük megyünk. Boldogan énekelünk.
Ahogy torkunkon kifér. Egy miccenésre szűnünk.

Nem lehet végünk soha. Velünk van Szűz Mária.
Karjáról bátorítón néz elsőszülött fia.

„Nyugodj meg. Ne kiabálj! Meg kéne egy percig
[állj.
Boldogulnak nélküled: közöny, kín, ármány,
[viszály."

Elveszett édent ígért. Nem adnám már semmiért.
Valahonnan ismerős. Delejez a hang. Kísért!

Megállok. Megfordulok. Követnek az angyalok.
Közöttük ing Viola. Harmincegy éve halott.

De hiszen ezt nem lehet. Gúnyolnak az istenek.
Térdre hullok. Ámulok. Pukedlizik. Megremeg.

Fehér ruhában forog. Tűnnek a nő-démonok.
Ma nem kínoznak tovább. Bámulok. Elnémulok.

Rám néz és megsimogat. Vigasztaló szavakat
suttog. „Már nincs sok idő, mindig várlak,
[tudhatod..."

Hajnalban felébredek. Még hallom szerelmemet.
Hangja lassan elenyész. Könnyei tűnt fellegek.

Előttem a meredély. Érzem, a vak szenvedély
Elhagy, és vele megyek! Nem múlhat el ez az éj.

7. Hajnal

Aztán a fennsíkon álló ház, azóta összedőlt, de
[most még áll,
s ahogy leheveredem a szénával tömött zsákokra,
[a priccsen,
a homályos ablakkeretben meglátom a platánfát,
ágai dzsungelében énekel egy vidám rigó.
Te meztelen, szétvetett lábbal ülsz egy fejőszéken,
egy valahonnan idekerülő, ócska pianínó előtt,
és a muzsika hangjai távoli tájakra ragadnak el,
végtelen búzamezők, háborgó tenger fölött
[repülünk.
Valahonnan szívfájdítóan ismerős az egész,
de nem tudom azonosítani, szégyenemben
lehunyom szemem, hidd azt, hogy alszom.
A muzsika körülöleli a rigó vidám füttyét,
kettős koncert pianínóra, fekete rigóra.
Abban a régi boronaházban, szerelmünk házában
természetesen nem volt pianínó, de most van!
Az álom szeszélyesen, önző céltudatossággal,
a részleteket módosítva rendezi át a díszleteket.

Minden olyan, mint amilyen akkor lehetett,
[de mégsem...
Most felém fordulsz, hajad meglibben a
[huzatban,
lángoló csipkebokor. Zsíros kenyeret eszel,
uborka, paradicsom herseg fogad között,
amelyeket a ház mögötti pirinyó
[veteményeskertben termelsz.
„Kérsz?" - kérdezed, és egy túlérett paradicsom
[hersenve landol
melled fölött, vörös foltot varázsolva fehér trikódra.
Olyan, mint a vér. Felsóhajtok, s arra gondolok,
[ez nem lehet igaz!
Te már régen halott vagy! Ezt álmomban is tudom,
csak azt nem, hogy mióta. Hogy mikor történik
[mindez?
Halotthoz képest meglehetősen virgoncan
[vetődsz rám,
szádból számba kerül a paradicsom,
boldogan, önfeledten nevetünk. Baljós zajok
[hallatszanak,
dübörgő lépések alatt panaszosan sírnak fel a
[száraz ágak.


A rém közeledik! Az erdei szörnyeteg, amelyről
annyit mesélnek a szénacsináló öregek, amikor
[erre járnak,
és döbbenten kérdezik: hogyhogy nem félünk
[egyedül?
De hát ketten vagyunk, nevetsz, vodkával
[kínálod őket,
s megtudjuk, tavaly is két kislányt ragadott el
[és egy öregasszonyt,
de mi mesének hisszük az egészet,
[fantazmagóriának.
Tudom, menekülnünk kellene, ameddig még
[menekülhetünk,
meglátom tohonya alakját, vöröslő szeme
[lampion,
de te nem mozdulsz, önfeledten csókolsz, lehet,
[nem is hallod?
Sivítás nyomja el a szörnyeteg súlyos lépteit,
[csörömpölés.
Felriadok, és az ablak alatt eldübörög
[a hajnali teherautó.
Ráz a hideg. Még mindig érzem számon a szádat.
[Remegek.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.