Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 12. szám

Bányai János

Az akarat indulata

1966. január 1.

Ahogy Ernszt Neizvesztni híre néhány évvel ezelőtt eljutott hozzánk, hírlapok tudósítása és titkos vezetékeken érkezett értesülések jóvoltából, a mű minden lényegesebb értelmezése nélkül, mintegy jó­váhagyta mindazt, ami ellentétben áll a hírekkel; a kritikai megismerés végzetes hiánya, talán még ma is, amikor előttünk áll a mű, egy sokatmondó részlete hatni tud az ítélet megalkotására. Az új képző­művészeti jelenségek megfélemlítően ál­talános programhatásukkal, a szenzáció, a meglepetés túlfeszített méreteivel első­sorban mint az általános, személyhez, az egyén érzékenységéhez nem fűződő meglepetések hatnak; úgy fogadjuk azokat, mint minden más jól csomagolt külde­ményt. S nemcsak a képzőművészet új je­lenségeivel van így! Ha azonban ember­hez, egy emberhez fűződik a jelenség, ha már kezdetben sem az általános megfog­hatatlan volumenje érint, hanem az em­ber, magatartása és szellemi habitusa, akkor, ha ebből a befogadásból is hiány­zik a kritikai felismerés, az állásfoglalás, még veszélyesebb tévútra jutunk: nem az emberi képzelet és alkotás megismerése, hanem az ember körül történő külső viszonyok jutnak előtérbe. Ezért fontos, hogy tiszta víz kerülhessen a pohárba: az alko­tó megismerése, a mű értelmezése.
Ernszt Neiszvesztni, az annyit emlegetett, az esti lapokban szánt karikatúrává formált szovjet szobrász végre eljutott hozzánk, és művéhez (elsősorban rajzai­hoz, mert azokat állította ki a belgrádi Modern Képtár csarnokában) közelebb ke­rültünk (két szobrot hagyott Vrnjačka Bánján), értékeit és hiányosságait meg­láthattuk.
Az erő, az energia rombol, de épít is egyúttal. Rombol, mert sokszor a körül­ményekhez mérten, mást nem tehet a fel­gyülemlett lázzal, s a rombolás ízét érez­teti minden mozdulatában, azt a mindenen áttörő és mindent mozgásba lendítő sikol­tást, mely felveri a hosszúra nyúlt éjszaka nyugalmát. A rombolás objektivizációja az erő letörése. A szörnyű kielégültség. A rombolás azonban mindig hajlamos az építésre. Ez mutatja leginkább az erő hatalmát. Ernszt Neizvesztni, mint min­den szobrász, a mitikus, romantikába torkolló rideg megerőltetéssel, a szellem és a fizikum totális igénybevételével jut el arra a pontra, melyen a kőtömbből eltün­teti az anyag elsődleges formáját, és egy új beütéssel, az anyag természetének fel­ismerésével az anyag lényegétől elütő, de azt meg nem hazudtoló új formát teremt, az emberi kéz titkos eredőjű eredményét. Lerombolja az anyag természetét és az emberi kéz természetét teremti meg. A pokol keze ökölbeszorult rajzán látható ez a mitikus hajlamú, de minden valóságot megőrző transzponáló kedv. Ahogy az uj­jak a görcs mozdulatának ezredik részét vetítik az értelmi mondanivaló fehér sík­jára, úgy robban bele az izmok, a tenyér izmainak súlyos megerőltetésébe a puszta akarat, a minden mástól elkülönített, csak az akarat indulatát mutató szikrázó erő. A görcs, mint minden pokolismeret gör­cse, az erő intenzitásával alkotja meg a tevékenység megrázó képét. Nem a másik­ban keresett fekély a pokol indulója, ha­nem a szorongás, a görcs egyedi veszélye. Csak a papír fehérsége, melybe beletán­colják pokol-fia imáikat az emberi testré­szek ritka titkai.
Az irodalmi alkotás egészen közvetlenül tudja befolyásolni a művész látomását. Nem az illusztráció tartalmat többé-ke­vésbé híven közlő jellegére gondolok, ha­nem a transzponálásra, az irodalmi alko­tás költői értékeinek egy merőben más szinten való jelenítésére. Dante művének termékeny hatását nem lehet letagadni, mert a képzőművészet minden korában egyaránt végigkísérhető, szinte varázsos igézetével próbára tette a művészek alko­tókedvét. A siker azonban sok, a legtöbb esetben elmaradt. Nem mintha eltávolod­tak volna az Isteni színjáték alapélményé­től, hanem az élmény hatása nem volt annyira közvetlen, hogy a másik művészet sajátos, mindentől eltérő hangszerelésében megszólaljon, hogy ne maradjon pusztán illusztráció, az irodalmi élmény amúgy is sekélyes közlése. Vagy, mint legtöbb eset­ben, az ambíció tengett túl a lehetősége­ken; a művész egyéniségét nem lehetett összemérni a Pokol alkotójának egyénisé­gével. Sok irányban veszélyes ez a meg­torpanás: árnyékot vethet mindarra, ami nem irodalom, leszűkítheti a kifejezés le­hetőségét, fel nem mért területre dobja, és ott nem tud eligazodni, csökkenti az irodalmi alkotás hitelességét, üresebbnek mutatja, mint amilyen, a meg nem értés látszatát kelti, és így sokszor el is utasítja. Dante művével mindez nem történhetett meg; semmi sem vethetett árnyékot, még a meg nem értés sem, a téves értelmezés sem, a mű költői értékeire.
Csak annyit tudhatok, hogy Neizvesztni ismeri Dante Infernóját, de azt nem tud­hatom, hogy érti-e. Erről nem győzött meg rajzai erejével. Csak ritkán láttam a raj­zot magát, a vonalaik teljességét, mindig ott kísértett a hiányosság érzése.
Persze mindannyiunkban annyira inten­zív a Pokol élménye, intenzív, mert jelen­tése egyenes arányban függ emberi alkatunktól, befogadóképességünktől, attól a minden mű legfontosabb kritériumától, hogy folytatni képes-e bennünk az örökös értelmi mozgást, hogy megteremti-e a láz fokozását. Így akár mindenki más értel­mezése jogtalannak tűnhet...
Dante terzináinak felismerhetetlen, immár mindvégig általánosult titka, mintha min­dig csak önmagunk hiányosságát mutatná. Neizveszitni Bűnök című rajza, talán a Tűzesővel együtt mutatja az általánosabb élményt, melyben már nem annyira meg­győző ez a hiányosság. A forrás vize a torkolatig sok irányban változik, hol gyor­sul, hol lassul, hol köveket hord magá­val, hol titkos mélységek látszatát keltve szélesedik... A folyó irányának folytonos­ságában egybefogni a forrást és a torkola­tot aligha lehet. Mindig hiányos volna az, amit akartunk.
Neiizvesztni Danteélménye nem a for­rásban való elmélyedést és nem is a tor­kolatban való eltűnést mutatja, hanem egy termékeny távlatot teremt a két mű, a vers és a rajz között. A szavak elvonatkoztatottabb világát a szemléletesség, a rajz képében fogja fel. Figyeljük meg, a Megfeszített rajzában hogyan él a dantei közlés:

itt megakadtam, meglátván a földön
letűzve valakit három karóval
aki amint felnéz, testére görcs jön
és ezer sóhaj lengeti szakállát
(Dante: Pokol, XXIIII; 110‒113)

Az első meglepetést a görcs jelenti, a má­sodikat a földbetűzés fordított távlata. Ugyanakkor a simán gördülő dantei terzinának jelentésében, közlésében feltűnő da­rabosság, a megtorpanás, a rajzon közvet­len közelbe hozza az izmok mintegy em­berfeletti megfeszülését, azt a pillanatot, amikor a szenvedésben, a letűzésben is ezer sóhaj látszik. Az egyik kéz ködbeve­sző, kidolgozatlan formája ellentéteként a fehér papírlapot szinte megvetve a másik kéz túlzott árnyaltsága, az egyes izmok és az ujjak túlméretezettsége, mintha a dantei sorok tisztult közlését a mitikus hajlam elhomályosításával igyekezne Ne­izvesztni személyes élménnyé tenni. Meg­kísérli a rajzon, a költő segítsége nélkül kifejezni a három karóval való letűzésből felszálló ezer sóhajt. S ezt a görcs felis­merésével teszi. A rajzon az indulat, az erő, a rombolás hatalma tart izgalomban bennünket. Érezzük, mennyire nem Dante már a rajz, bár a forrás tiszta vize még ott látszik rajta.
S még egy fontos vetülete van a Danteélménynek. Neizvesztni nem analizál. Nem elemzi rajzában a költő közlését, nem kí­sérli meg a formában közvetlenül felis­mertetni a szó elvontabb jelentését. Az elemzés talán csak szűkítené a vers köz­lésének értékét. A Pokol élménye számára fontosabb az elemzés megismerésénél. S így nem véletlen, hogy inkább a rajz döb­bent meg, nagyobb hatást kelt maga a forma, mint az annak mélyén lapuló, szinte az ismeretlenig lefokozott irodalmi élmény.
Valóban nem tudom, mennyire érti Neiz­vesztni Dantét.
De rajzolni tud.

A vonal, mint a rajz kifejezésének leg­fontosabb eleme, ahogy a papírlapból le­vág egy részletet, ahogy bekeríti azt, az űrben űrt létesít, de ugyanakkor az űr tit­kát keresi, elvezethet, ha követni tudjuk, a legmélyebb pontokig. Ahogy az egyenes vonal csak szétválaszt, a tér kettőségét alkotja meg, olymódon, abban a pillanat­ban, amikor valamilyen irányt is mutat, mihelyt valami felé fordul, elgörbül, meg­teremti a forma látszatát, a forma tényeit építi ki. Neizvesztni vonalai éles határokat szabnak a két űr közé: a lapon megte­remtik az új űr telítettségét. Különös mó­don a domináló emberi figura realitása egy mélyebb térélményt közöl. Talán a mitikusan kísértő orosz tér telített síkja döbbent meg a hát görnyedésében, a kéz túlfeszített formájában, az ököl lendüle­tében. Neizvesztni nem a teret figyeli, nem a világot, a tartalmat, hanem, ahogy a vo­nal feltételesen az emberi figura formá­jává válik, úgy teremti meg magát a te­ret is, a világot és a tartalmat is. Nem mindig jár sikerrel: sokszor a lendület, a puszta erő élénkebben munkálkodik, mint a kifejezés. De mindenesetre van a vo­nal ilyen értelmezésének és megformálásának Neizvesztni művében egy fontos eredménye: a jel nem épül pusztán csak jelre, a vonal tehát nem közvetlenül szüli meg az újabb vonalat, hanem valami mé­lyebb, szellemi megalkotás lendületével egyúttal megteremti az űr kitöltésének látszatát is. Dramatikus szenvedéllyel indul ki a vonal és a figura formájából egy mélyebb, mitikusabb közlés felé. Sajnos, csak ritkán jut el arra a pontra, ahol már más nem is következhet, csak a rajz tevékenysége, a rajz hatása. A rajzok természetesen a szobrász előmunkálatai, tehát nem mondhatunk ítéletet azokról úgy, mintha pusztán a rajz igényével készültek volna. Mégis, a rajzokban is szemmel láthatóak azok az eredmények, melyek pozitívan jelölik meg Neizvesztni művészetét.