Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 124. szám

Brunner Emília

Avantgarde és kritikusság

A Delóról

1975. augusztus 1.

A belgrádi Delo egyike a legrangosabb jugoszláv iro­dalmi folyóiratoknak; különösen marxista irodalomkritikája teszi figyelemreméltóvá. Amikor azonban marxista kritikáról beszélünk, olyan tág meghatáro­zását kell szem előtt tartani, mint amilyet Muharem Pervić hirdet: »...Ma annyi esztétika van, amely a marxi jelzőre tart igényt, ahány típusa van a forra­dalmi vagy magát forradalminak, felforgatónak vélő valóságnak.« (M. Pervić a Magyar Szónak adott inter­júban). A Delo már indulásakor (huszonegy évvel ez­előtt) azokat az írókat gyűjtötte maga köré, akik az esztétikai különbözőség jogát hirdették. A folyóirat időközben határozottan körvonalazta programelveit, melyek dinamikus koncepciót tükröznek.

Sok friss vita emlékeztet arra, hogy a kritika hely­zete és funkciói nincsenek kellő mértékben tisztázva. Muharem Pervić még az avantgardot is úgy határoz­za meg, mint azt az irodalmi elméletet és gyakorlatot, »amelyben a kritikai funkció elsődleges szerepet kap«.

Szerinte: »Az a kritikai tevékenység hiányzik, amely kifejti az alkotást, lebontja a régi értékrendszert, és kialakítja az újat, szelektál és példákat állít.« Más­részt viszont: »...nemcsak arról a kritikáról van szó, amit egyesek gyakorolnak, hanem arról is, amit a társadalmi erők és rétegek képviselnek.« Mélyebb megértésre, átfogóbb vizsgálódásra van tehát szük­ség. Pervić figyelmeztet: »Annak a körülménynek, hogy vannak, miként egyesek mondják elgondolkod­tató esetek, amelyeket a kritika nem regisztrál, nem kellene még a kritika szerepének lekicsinyítését jelen­tenie és a renddel meg a kapcsolatokkal törődő ügye­letes tiszt rangjára redukálnia.« Tanúi voltunk e té­mák ismertetésének és megvitatásának a nemrég le­zajlott VIII. írókongresszuson is.

Ha a Delóban mostanában megjelenő irodalmi kriti­kák közös nevezőjét keressük, akkor éppen sokféle­ségük, helyesebben sokoldalúságuk ötlik szembe. Egy­részt az impresszionista kritika örökösével találko­zunk, mely a legmélyebb átéltséggel való játék, más­részt (az ilyen kritikák vannak többségben) az egzakt megközelítéssel, mely különböző rendszerezést kínáló szempontokat rögzít (műfaj, író stb.)

Amikor a marxista kritika tág értelmezhetőségét a marxista esztétikák sokféleségével bizonyítottuk, nem vontuk kétségbe annak a tételnek igazságát, hogy a modern irodalomkritika nemcsak az esztétikai, ha­nem a közgadaságtani, a filozófiai és egyéb fogalmak ismeretét is feltételezi. Adrej Stavar azonban A kri­tikáról c. írásában figyelmeztet, hogy más egy elmé­letet alkalmazni és más csak fogalmaira hivatkozni. Stavar ezt egy lengyel irodalomkritikusra vonatkoz­tatja, de kétségtelen, hogy a divatos fogalmak burján­zása általánosabb érvényű. Az elméleti írások több­sége a Delóban igen magas gondolati szintet ér el, és legmesszebbmenő összefüggések, rendszerezések felállítására törekszik. Ez a két mozzanat implikálja a művekben jelentkező filozofikus vonatkozást. Más­részt pedig a kritika marxista volta igényli a közgaz­daságtani terminológiát. A Delo áprilisi és júliusi szá­mában különösen érdekes ebből a szempontból Lucien Goldmann elméletének eltolódása a társadalmi-gazdasági kategóriák irányába az osztálytagolódás determináló erejéről vallott felfogás rovására. Így Goldmann elmélete Lukácséhoz viszonyítva hajléko­nyabbá, fejlődőképessebbé válik.

Különösen izgalmas A kritika az elmélet és a gyakorlat között című szám. Az elmélet és gyakorlat kérdéseivel részletesen foglalkozik Muharem Pervić az Argumenti c. sorozat 3. könyvében: »A marxizmus nem marad­hat meg mint élő bölcsészettudomány a modern világ ellentétein kívül és fölött, mert így bezárkózik a múlt század kereteibe, vagy más szóval, logikáját feláldoz­za történelméért.« A marxista kritika esetében is szem előtt kell tartani azt a tételt, melyet Lukács óta annyian hangoztattak — hogy a marxizmusban leg­értékesebb, legmaradandóbb a módszer. Pervić sze­rint: »...a befejezettséget nem éri el az a bölcsészet­tudomány, amely valóban az, vagy amely még az... A marxizmus forradalmisága elválaszthatatlan az al­kotástól...« Sajnos a valóságban a kapcsolat elmé­let és gyakorlat között néha nem is kapcsolat, hanem szakadék. Milan Đurčinov és Andrej Stavar írásai egész konkrétan is foglalkoznak a kritika és kritikus helyzetével, úgy az írók (illetve művek), mint az olva­sók viszonylatában. Az elmélet és gyakorlat sikeres kapcsolata elsősorban a fejlődést biztosítja. Ezért vá­lik ez a kérdés a marxista kritika számára is sors­döntővé. Pável Nyikolájevics Medvegyev tanulmányá­ban úgy nyilatkozik, hogy csak a marxizmus képes kapcsolatot teremteni elmélet és gyakorlat között: az idealizmus elválik a valóságtól, a pozitivizmus értel­metlen, a naturalizmus pedig képtelen szintézis fel­állítására. »Régebben arra törekedtek, hogy elvekből és öncélú módszerekből rendszert állítsanak fel, ma viszont arra, hogy egy összefüggő értelemmel kapcsol­ják össze megismételhetetlenségükben és egyediségük­ben a konkrét dolgok világát és az élő történeti ese­ményeket.« P. Ny. Medvegyev írása még egy szem­pontból érdekes. A könyv, amelyikből a lefordított részlet való, 1928-ban jelent meg, az OPOJAZ körül folytatott heves viták idején. Különösen jelentős te­hát felfigyelni arra, hogyan bírálja Medvegyev az orosz formalizmust azért, mert nem ismerte fel, hogy tévhit a műalkotást az individuális fogyasztás tárgyá­nak tekinteni. A vita túlmutat önmagán.

Érdekes vállakozás a belgrádi Ifjúsági Otthonban a Vjekoslav Mikecin könyve (Történelem és kritikusság) kapcsán tartott vitaest rögzítése. Többek között szó volt az elmélet és gyakorlat, az értelmiségi és a for­radalom kapcsolatáról — olyan kérdésekről, melyek­ről már sokat beszéltek, de még mindig értelmezésre szorulnak. A marxizmus rosszul értett vagy félig ér­tett tételei is megmutatkoznak az ilyen vitaesteken. Ez alkalommal különösen sok félreértésre adott okot az értelmiségnek humanista értelmiségként való értel­mezése. Ez a félreértés elkerülhető, ha az értelmiség­hez tartozás mércéjéül a kritikus, rákérdezni merő magatartást vesszük (tekintet nélkül az illető személy foglalkozására). Ennek a kérdésnek helyes megértése nélkülözhetetlen az ideológia keletkezésének (»gyártá­sának«) magyarázatához.

Dimitrij Rupel tanulmányát nem azzal a szándékkal írta, hogy végleg lezárjon egy kérdést (a Delóban megjelent írások többsége nem tekinti magát se első­nek, se utolsónak az egy meghatározott kérdéskörről írt művek sorában). Megismerésünk határait fogalomalkotásunk elégtelenségében is látja.

Borisz I. Arvatov, Galvano della Volpe és Jean-Pierre Fay írásaikban elsősorban nyelvi problémákat érinte­nek. Arvatov műve, melyből a fordítás való 1928-ban jelent meg, akárcsak Medvegyevé. Ez az elmélyült ku­tatások kora vagy a formális szociológia vagy a mor­fológia irányában. Medvegyev inkább az előbbit, Arva­tov pedig az utóbbit illusztrálja. Arvatov főleg Slovszkijjal foglalkozik mint az OPOJAZ lingvisztikai ér­dekeltségű ágazatának képviselőjével. Kritikusan ke­zeli azokat a problémákat is, melyekhez még egyes mai irodalomelméleti munkák sem mernek nyúlni (különösen fontos az automatizálódás kérdése). Gal­vano della Volpe írásának fő tézise — nincs olyan költői szimbólum, mely ne lenne egyszersmind szemantéma, vagyis jelentéselem —, mellyel az esztéti­kai miszticizmus érveit cáfolja, a strukturalista nyel­vészet és a filozófiai jeltan eredményeire támaszko­dik. Jean-Pierre Fay a narratív funkciót vizsgálja a ki­fejezés törvényeinek tükrében. Ő is egyike azoknak, akik a fogalomalkotás tisztaságának szükségességét hangsúlyozzák.

Pierre Marcheille írása azt bizonyítja, hogy a kritikát a megismerés általános törvényei szempontjából új­szerűen lehet megközelíteni. Vizsgálódása a kritika kutatási területének, tárgyának és módszerének há­romszögében játszódik le. Elsősorban a kérdések ér­deklik — nem a felelet. Akárcsak az új kriticizmus képviselői, a kritika figyelmébe nem a kész műalko­tást, hanem létrejöttének folyamatát ajánlja.

Milan Đurčinov a jugoszláv kritika helyzetéről szólva összegezi, hogy kritikánkban nem a teremtő ihlet hi­ányzik, hanem a szilárd elméleti alap. Véleményünk szerint is elmélet akad elég, csak ezek nem elég szi­lárdak — több összehasonlító kritikaelméleti munká­ra volna szükség. Đurčinov találóan határozza meg a marxista kritika fogalmát: »...az új marxista kri­tikán azt a kritikát értjük, amely önmagát hozza lét­re és határozza meg állandó és közvetlen kapcsolat­ban magával az alkotómunkával.«

Amit már Muharem Perović több alkalommal is hang­súlyozott — hogy a kritikai módszer igen gazdag, és »ma már illuzórikus lenne olyan univerzális és tekin­télyes kritikusi személyiséget találni, aki az irodalmat minden szempontból vizsgálni tudja...«, Miloslav Šu­tić a kritika határterületi irányultságaként tárgyalja. Šutić különösen fontosnak tartja, hogy a más tudo­mányterületekről való átvételek alkotóak és ne eklek­tikusak legyenek.

Megemlíthetnénk néhány túlnyomóan technikai kér­dést is a folyóirattal kapcsolatban. A Delóban megje­lent fordítások legtöbbjénél rövid összefoglalót talá­lunk az íróról és arról, hogy melyik műből való a fordítás, ami jó útmutatóul szolgálhat. Ezt követke­zetesebben kellene véghezvinni (pl. Galvano della Volpénál még az sincs feltüntetve, hogy a közölt tanul­mány Az ízlés kritikája c. könyvéből való). Másrészt igen hasznosak lehetnek az összekötő szövegek és a fordító megjegyzései — ezt is gyakoribbá kellene tenni.