Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

TAR SÁNDOR

Németh Gábor

Átvilágítás

2006. október 2.

Megkaptam a felkérést, és az derült ki, hogy ez nekem nem nagyon fog menni. Hogy nem nagyon tudom ezt rendesen megírni.

Nem mintha nem volna besúgó barátom, pontosabban szólva, ne derült volna ki egyetlen barátomról sem, hogy besúgó volt. Amúgy tényleg egyről derült ki, és az sem a barátom, csak haver, és nem is súgott be, illetve csak azt súgta be, hogy nem tud besúgni semmit, a nullát adta írásba, mert nem volt elég nekik az élőbeszéd.

Zérus morféma.

Vagy azoknak az is jelentett valamit?

Nem súgott be tehát semmit, de a nem besúgást ő maga viszont besúgásnak értelmezte, és ha lehet hinni a szavainak, én például habozás nélkül hittem, nagyjából ráment erre, azaz a semmi besúgására, az élete. Az apjával zsarolták meg. Tizennyolc vagy, és megzsarolnak az apáddal, hogy tönkre lesz téve. Engem nem zsarolt meg az apámmal senki. Most az tűnik valószínűbbnek, hogy meg lehetett volna. Jelentkezzen, akit tutira nem, nem, az istennek se, ráteszi a nyakát, vegyük fiksz egyesre.

Pont akkor derül ki, ha megtörténik veled.

Harminc évvel később mondta el.

Addig hordta magával, addig rohasztotta vele az életét.

Ha adódott volna valami, úgynevezett kiugrási lehetőség, azonnal arra gondolt, hogy mi lesz, ha át lesz világítva.

Átvilágítva élsz, gyakorlatilag átvilágítod magad, átvilágítva járkálsz, és nem isten szép, jégfényű Napja tette, hanem te intézted el, te tetted hidegre magad.

Sétáltunk az utcán, ilyesmi hideg nap világított, járkáltunk egy lakótelep körül, ő látszólag megkönnyebbülten, én mélységes zavarban, el kellett volna számolnom az indulataimmal, csakhogy nem voltak indulataim, nem volt miért haragudni, mert már vége volt az egésznek, nem lehetett haragudni rá, aki azt mondta, hogy nem tud mondani semmit, őszintén szólva inkább valamiféle gyengéd, szeretetre emlékeztető érzés volt bennem, mintha olyasvalakivel beszélnék, aki nagy, hosszú betegségen esett át, azzal sétálgatnék a szanatórium parkjában, néha megfognám a könyökét, ne billenjen el.

Fölhívott, hogy mondani akar valamit.

Azt hittem, meló, melóféle, megint dolgozni kell, hogyan mondjak nemet egy régi havernak.

A munkahelyén találkoztunk.

Elég nagy ebédlő, menza vagy mi, a terem másik végén ült, néhány kollégájával, és ahogy felállt, szinte felugrott, amikor megpillantott, a túlzottnak ható szolgálatkészsége, csak az volt furcsa. Idegen. Mintha kiállna egy szög valami teljesen simából, úgy.

"Nagytestű prémes állatot láttam hátulról, feje kényelmetlenül balra felfelé csavarva, amint az esthajnalcsillagot nézte mereven. Azonban fénytelen orrhegye nem volt valódi, sem a prémje, sem az állat, sem az esthajnalcsillag nem volt valódi, csak a kényelmetlenség volt valódi. Csak a kényelmetlenség - az volt valódi."

A szolgálatkészség, az nem volt valódi.

Vagy az nem, ami addig volt, az egész harminc év.

Volt benne valami rémületes.

Mindig inkább fölényes volt, ha néha találkoztunk ebben a bizonyos harminc évben, fölényes vagy flegma, inkább flegma, laza és flegma, a fintorok, ahogy beszél, kicsit elnéz a fejed fölött. Ezt a flegmaságot kapcsolta ki, mert tudta, hogy mit fog mondani, mit mesél el néhány perc múlva, túl volt a döntésen, hogy el fogja mondani, és már szabad volt, egy szabad ember állt fel, nem kellett tovább tettetnie, még azt is megengedhette magának, hogy siessen.

Ezen meg mit meséljek el.

Még elmondtam neki, mintha dicsekednék, flegmán, hogy mit kellett volna azoknak elmondania rólam, hogy mire vártak, mitől kellett megvédeniük, mekkora veszélytől ilyen aprólékosan a népköztársaságot. Azért kérdezték, mert eleve tudták, sőt, eleve többet tudtak annál, amiket ő valaha is megtudhatott volna. És azt mondtam neki, hogy felejtse el. Hogy nem neki kéne szégyellnie magát, hanem azoknak, akik az apjával zsarolnak meg egy tizennyolc éves gyereket.

Mondták többen, hogy kérjem ki, amikor ez divatos volt, hogy miért nem kérem ki a papírokat, és gondoltam én is már, kikérem, tényleg, pár éve még valami könyvtervem is volt, hogy amiket jelentettek, azokat majd én is megírom, úgy, ahogy én emlékszem, pontosabban, ahogy nem, pont erre lett volna jó az egész, a memóriám ugyanis maga a katasztrófa, talán ez a papírozás segített volna valamit.

Ne gondolj semmi komolyra.

Fél kézzel ettük a nápolyit.

Vessetek a mókusok elé.

Inkább a helyzetek, ahogy ülsz egy buliban, mondjuk hetvennyolcban vagy nyolcvanhatban, a kezedben fél üveg rossz bor, nyeglén beszólsz a rendszernek, hogy dőljön össze. Felolvasol ezt-azt, begyűrsz néhány gépelt papírt egy postaládába. Aláírsz valamit. Elmész valahová, ahová nem kéne. És mindezt látja valaki. Látja, hazamegy, és megírja, milyen voltál. Fölírja egy papírra, aztán odaadja másvalakinek. Gondoltam, megírom én is, megírom egyszer, milyennek látszott onnan az a végtelenül reménytelen, kurva ország, ahol éltünk.

Jut eszembe, kimentem tegnapelőtt a Kossuth térre.

A Batthyányra akartam, de volt még időm, csak negyed kilencre kellett Békásmegyerre érnem. Megnézem, kik vannak ott. Hogy milyenek az arcok.

Semmi különös, azt találtam, amit vártam, egy tanácstalan, középkorú házaspárt, szegény kabátban, pattanásos nácikat, Martens bakancsban, néhány elmebeteget, örök veszteseket enyhe szalonspiccben, tiszta arcú gimnazistákat, pár hajléktalant, aztán egy ismerőst, legalább is ismerősnek látszott, mert nézett a szemembe, már messziről mosolygott, mint általában azok, akikről kiderül, hogy ismerősök, csak egyáltalán nem emlékszem rájuk, szóval jött szembe a tömegben, volt vele egy nő is, a csávó nagyjából úgynevezett értelmiségi, rövidre nyírt, őszes szakáll, fekete trikó, legyen úgynevezett szdsz-szimpatizáns, ami nem azt jelenti, hogy le-, illetve fel akarnám zsidózni, egy régi arc a dicső múltból, Duna-körös, vagy mit tudom én, arra gondoltam, nyilván kijött ő is nézelődni, és most majd fojtott hangon véleményt kell cserélni, a mosolya egyre furcsább, kajánabb vagy mi, aztán húz egy ívet, eltávolodik, ezek szerint mégsem kell beszélgetni, ez jó, az viszont már nem, hogy amint a hátam mögé ér, azt mondja a nőnek, ez meg hogy kerül ide, majd később, pár méterrel távolabb, még egy mondatot, amiből csak annyit értek, háromperhármas. Azt mondta neki, hogy háromperhármas vagyok.

Egy pillanatig átfutott rajtam, hogy megölöm.

Hogy megfordulok, utána megyek, udvariasan megkérdezem, hogy jól hallottam-e, amit mondott, aztán az arcába fejelek, és nem törődve az orra helyén vöröslő, véres masszával, addig szorítom a torkát, amíg ki nem fogy belőle a szusz.

Vagy belőlem, persze, mert az is benne van a pakliban.

De nem csináltam semmi ilyesmit.

Valaki beszélt a színpadról, szimpla ostobaságokat.

Aztán egy másik ordítani kezdett a mikrofonba.

Hogy ismert-e valahonnan tényleg a szakállas, vagy a tévében látott egyszer, mondhattam ott valami zsidós dolgokat, vagy csak egyszerűen tudja, hogy akiket behívnak a tévébe, azok azok, ezt találgattam, ahogy visszaindultam a metró felé. Zsidó, tehát komcsi, tehát háromperhármas, hogy ez lehetett-e az algoritmus.

Tényleg, mit keresek itt.

Dehát mindenhol idegen vagyok.

Hazátlan cenk.

Háromperhármas.

Amikor öt évvel ezelőtt, a Magyar Narancs szerkesztőségében a telefonhoz hívtak, és egy közepesen zavart, ám tulajdonképpen mégis határozott hang alig érthető mondatokban az átvilágításról kezdett beszélni, arra gondoltam, biztos csak hülyén fogalmaz, "Auer agyán villámgyors iramban többféle lehetőség mozgóképe száguld. A nagybácsija jött meg Amerikából. Az igazgató hívatja, mert konferencia volt, és ott végre megállapodtak a tanárok, hogy ez az Auer egészen kivételes, érthetetlen zseni, amilyent egy században egyet szül csak a korszellem, és azért rögtön ki kell adni neki az érettségi bizonyítványt és ezer korona ösztöndíjat egy nagy beszéd kíséretében, amit a tanári szobában tart az igazgató. A kultuszminiszter hívatja, aki itt van a tanáriban, direkt miatta jött, mert valaki beküldte neki Auer legutóbbi magyar dolgozatát, amit könnyek között felolvastak az országházban, és Auerrel most kezet akar fogni a kormány képviselője. A szabadkézi-tanár hívatja, mert egy gazdag mecénás meglátta az ő ŤStilizált levélalakť című szépiarajzát, és harmincezer koronáért meg akarja venni a városligeti Feszty-körkép helyére, amit most elárvereztek. Húszezerért is odaadom, gondolja még hirtelen Auer, amint lihegve felérnek a negyedik emeletre.", ám, hogy ne legyen félreértés, a hang az érintettség kifejezést kezdte alkalmazni, ez már rémlett újságcikkekből, azt mondta, érintettnek találtak, és hogy fáradjak be, fáradjak a Vadász utcába, ekkor és ekkor, és hozzam be az ügyemben a papírokat, ha vannak.

Hogy milyen ügyemben és milyen papírokat.

Azt ő nem tudhatja, és nem is mondhat semmit.

És tényleg voltam olyan barom, hogy ott, a telefonban sértődötten magyarázni kezdtem.

Ne izguljon, az is lehet, hogy a végén ki fogják tüntetni.

Nem lehetett eldönteni, komolyan nyugtatni akar, vagy gúnyolódik.

Letettem a telefont, és visszaültem, éppen lapzárta volt.

De nem tudtam dolgozni.

Nem hagyott dolgozni a gyanú.

Hogy mi van, ha nem emlékszem.

Ha egyszer bevittek, és aláírattak velem valamit.

És elfelejtettem, mert úgy volt a legjobb, nem mentek velem semmire, nem jelentettem, ebben biztos voltam, ha jelentéseket írtam volna, vagy akár csak egyet is, azt nyilván nem felejtem el.

Tíz évvel azután, hogy utoljára láttam, találkoztam a lánnyal, akibe tízévesen halálosan szerelmes voltam. Állítólag nem tudott róla. Ültünk az ágyán, teáztunk, a tea előtt sárga frottírköntösbe bújt. És amikor megtettem a kissé elkésett vallomást, azt mondta nevetve, hogy leköptem egyszer, csak arra emlékszik.

Nem emlékeztem semmire.

Nyugodtan mondta, inkább vidáman, mint gúnyosan, tulajdonképpen hangsúlyok nélkül.

Rendszeresen órákig álltam a kapujuk előtt, és tényleg, effektíve majdnem belehaltam, amikor egyszer hozzáérhettem. Emlékeztem az érintésre, a köpenyére, a derekán a keskeny, indián övre, amit Kanadából hoztak, a nevetésére, az összes mozdulatára.

A köpenyére igen, a köpésre nem.

Nagyon vicces.

Nem volt köpés, mert nem emlékeztem rá.

Nehezen telt el a hét.

Valahogy elütöttem az időt.

Eszembe jutott például a délután, amikor harminckilenc fokos lázzal feküdtem, másodikos gimnazistaként, otthon, az Ó utcában, és csöngettek. Azt hittem, a Jehova tanúi, de nem azok voltak. Két rendőr volt, civilben, vagy béemes vagy mi, a legkedvesebb tanáromról faggattak, hogy mit csinálunk, miről beszélgetünk vele a Berzsenyiben, az önképzőkörben, irodalmi színpadon. Hogy nem észlelünk-e valami gyanúsat. Tettettem a hülyét, nem volt annyira nehéz. Nem akartak elmenni, ezért azt találtam ki, hogy nekem kell elindulnom valahová. Elkísértek a sarokig, aztán azt mondták, hívjam föl őket, ha mégis észlelek. "Hívj fel, bébi, a számooooom, egykéthánégyöthathét." Úgy huszonöt évvel később elég röhejesnek találtam ezt a Mini-szöveget. Igaz, akkor még csak hatjegyűek voltak a telefonszámok, ahogy kimondták, olyan volt, mintha viccelnének, vagy, hogy tényleg ennyire hülyék, hogy csak így bírják a saját telefonjukat megjegyezni. Aztán rájöttem, azért van, hogy soha ne felejtsd el ezt a pillanatot. Ó utca - Nagymező sarok, 1973, március valahanyadika. Bólintasz, persze, naná, hogy telefonálsz, ezerrel, ha bajba' van a szocialista haza, ha nagyon fenyegetik már a gimnáziumi magyartanárok.

Csak tűnjetek már végre el.

A Vadász utcában nehezen találtam meg a házat.

Nem látszott semmiféle hivatalnak.

Sehol egy tábla, címer, zászló vagy ilyesmi.

Mennyire jellemző, ez a lapítás, homályos belügyes cucc, régi dolog, nincs kint semmi, titokban dolgoznak, teljes sötétben világítanak át, sötétben néznek át Möszjő Soha testén.

Becsöngettem.

Sokáig semmi, aztán mégis lecsoszogott valaki a lépcsőn. Ahogy kinyílt a kapu, láttam, hogy mackóban van. Kinézett a résen, kérdezte, hogy mit akarok.

Felhívott valaki, hogy jöjjek ide, csak nem tudom, hogy jó helyen járok-e, mert nincs kiírva semmi. Szóval, hogy itt világítanak-e át.

Meg se rezdült az arca, bólintott, jöjjön, mondta, és elindult vissza, fölfelé a lépcsőn.

Mintha magának mondaná, a franc esne beléjük, megint ellopták a táblát meg a zászlót.

Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.

Olyan volt, tényleg, mint egy rossz álom, olyan a csoszogása, a lassú billegése fölfelé a lépcsőn, hirtelen azt éreztem, nem, biztos voltam benne, hogy ő hívott föl, neki szóltak, hogy szóljon, menjek be, találtak valamit. Ez elintéz ezt-azt, igazi mindenes, megszereli a villanyt, hoz parizert, fölhívja a faszikat telefonon. Az érintetteket. Biztos voltam benne, hogy letagadná. A lépcső tetején kinyílt egy ajtó, furcsa zümmögéssel, ahogy beléptünk, kattanva bezárult. Innen nem mész ki, csak ha ezek is akarják. Pár lépés múlva újabb ajtó, zizegés, kattanás. A váróban voltunk, a falon ferde kerámia címer, koronával, a szobában dohányzóasztal, és két végtelenül lepattant kanapé, szarbarnák, kiült szivacsbéléssel.

Üljön le, vannak még maga előtt.

Kiment, és megint bekattant az ajtó.

Legalább egy szurit adhattál volna.

Remegni kezdett az épület, mintha félne vagy fázna, aztán tompa zajt lehetett hallani, valahol nagy rándulással megállhatott egy lift, azután kinyílt az ajtó, öregasszony jött be, csoszogva, ezek ittt erősek a csoszogásban, csoszogva, lecsúszott harisnyában, szürkére mosott köpenyben, a kezében bádogvödörrel. Mint a Kis Valentinóban a tébolyult nagyi, akinek lángolt a slafrokja. Átcsoszogott a várón, és eltűnt egy másik ajtón, amit addig észre se vettem.

Egyszer mégiscsak kinyílt az átvilágítók ajtaja, és szólítottak, pedig előtte nem jött ki onnan senki.

Bementem, kérdezték, van-e papír, mondtam, hogy nincs, és hogy nem értem az egészet. Nem voltam ügynök, sehány per sehányas. Nem szerveztek be, talán rólam van itt néhány papír, ez lehet a félreértés. Elhadartam, hogy mikről lehet szó. És láttam, hogy nincsen másik ajtó.

Bólogattak.

Aztán azt mondták, hogy kiállítottak rólam egy kartont.

Na ugye.

De nem olyan kartont, hanem amit az ügynökökről szoktak, mielőtt beszervezik őket.

Dehát nem szerveztek be.

Nincs is nyoma, mondta a legfáradtabb, nincs rajta a jel, hogy sikerült volna. Nincsen magának hatos kartonja. Csak az a furcsa, hogy ezen még 1989-es bélyegző is van. Ami azt jelenti, hogy még akkor is be akarták szervezni.

Tudja, mondta ekkor váratlanul, aki középen ült, mi sok mindent láttunk már ebben a szobában, el se hinné. Hogy bejön valaki, tiltakozik, éppen mint maga, aztán ordít, aztán, amikor megmutatjuk neki a papírt, amit aláírt a katonaságnál, összetörik. Mert elfelejtette. Így, ahogy mondom, és nem hazudik, tényleg. Elfelejtette, mert el akarta felejteni. Aztán persze zokog, úgy kell kivezetni.

Szóval, akkor nem írt alá semmit, kérdezte megint a középső.

Mondom, hogy nem.

Rendben van, akkor írjad, szólt oda a harmadiknak.

Kitöltöttek egy papírt, hogy nem vagyok érintett.

Ennyi? Akkor mehetek?

Ennyi, mondták.

Nem volt kedvem viszontlátással elköszönni.

Nyolcvankilencben elváltam, megbetegedett és meghalt az anyám, megismerkedtem leendő gyerekeim anyjával. Mellesleg megbukott a rendszer. Egy régi emeszempés kikiabálta a köztársaságot. (Ahogy olvasom, tegnap picit komcsizott a Kossuth téren.) Ha jól emlékszem, akkor se volt valami túl nagy véleményem a dologról. Valaki meghallotta és felírta, és úgy gondolták, egyszer talán majd jó leszek én is valamire. Ja.

Keretes szerkezet.

A haverom, aki nem súgott be, illetve azt súgta be, hogy nem tud rólam semmit, amikor találkozunk, a szemembe néz, egymásra mosolygunk, én kicsit túlzásba viszem, nehogy azt higgye, hogy mindig arra gondolok, amire mindig gondol, ha találkozunk, és amire, mióta elmondta, most már gondolunk mind a ketten, amíg élünk, menthetetlenül.