EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996292. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

BOHÓC

Garaczi László

Arc és hátraarc

regényrészlet

2007. június 1.

Elsodorta a szakaszt a kétórás őrség, kétórás pihenő szabályosan ismétlődő árapálya. A kiképzés szünetelt. Az emberek szeme alatt vörös félhold, arcuk püffedt az álmosságtól, hangjuk álomittas, egyenruhájuk gyűrött. Ruhában alszunk a keményfa priccsen.

Rád szólnak, megráznak, ébresztő, ébredj már, váltás van. Öntudatod lassan szivárog elő a mélyből. Oké, ébren vagyok. Akkor kelj föl. Mondom, hogy ébren vagyok.

Megmozgatod a szemhéjad, fényrészecskék kaleidoszkópja, a variációk képekké kezdenek összeállni, mint a moziban, csak nincs cenzúra, ez a saját mozid, ha meztelen nőket akarsz látni, láthatod őket, csak gondolni kell rájuk.

Az újabb kiáltásra felülsz, bénult arcizmaid­ból kidörzsölöd az álmot. Kikászálódsz a pokróc alól, fogod a nadrágodba göngyölt bakancsodat, ami párnául szolgált, felöltözöl. A váltásra menők az őrszoba végében kuporognak a tűzhely körül, kávét isznak. Tóth Gáspár idegesen sürgeti őket, három perc indulásig. Beszélgetni próbálsz Mótrikkal és Bernáttal, de a szavakat nem tudod befejezni, lógva maradnak a levegőben, lekonyulva, félbehagyva. Mit motyogsz, kérdi Mótrik, nem lehet érteni.

Mindegy. Menni kell. Tóth Gáspár visszajön a vécéből, suttogva ordít, hogy ne ébressze fel az alvókat: mozgás, befejezni, indulj már!

Ég a szemed, a szíved dörömböl, lehet alvásmegvonástól szívrohamot kapni? Fáj a hasad, valami ideg a beledet facsargatja. Gépiesen vonszolódtok a hideg éjszakában. Tóth Gáspár a felvezető, tisztelegsz, átveszed az őrséget, elkezded róni a végtelen hosszokat.

A kerítésen túl kinti fények és hangok, néha elhúz egy autó. Az álmosság lassan kifolyik belőled, mint a víz.

A gyakorlópályán a futóárok, a szögesdrótpálya lapos kúszáshoz, palánkok, kötélhágcsók. Valamelyik század mindennap gyakorol. Most az egészet csillogó dér borítja, mintha színházi díszlet lenne fényes ponyvával letakarva. Mögötte a futballpálya alig látszik a sötétben. Első nap itt zajlott az a bizonyos bemutató. Még nem tudtatok vonulni, igazodni, fordulni, kilógtál a sorból, Gárdos zászlós beléd rúgott. Vissza akartad adni, de akkorát üvöltött – vigyázz! vigyázz van! –, hogy visszapenderültél a sorba. Emberi hang nem lehet ennyire testi, ennyire fizikai. Mint a vakító fény. Vigyázz, ordította, neve, szakasza! Többször megismételte egyre vadabbul: neve, szakasza, neve, szakasza!!! Egy hétig jelentkezik kihallgatásra, jelenti, hogy megtanult jelenteni, és nem lóg ki a sorból, és bemutatja a tisztára subickolt bakancsát!!!

A gesztenyés allén vonultatok, minden kilencvenkilencedik levél sárgán virított.

Ezzel a bokán rúgással kezdődött, elkezdtél visszahúzódni magadba, a tested külső felületét az idegen és ellenséges erők rendelkezésére bocsátottad, bentről próbáltál közömbös semlegességgel figyelni, bebábozódtál, embriópózba kucorodva néztél a zavaros, kínokkal teli világba, nem az agyadba vagy a szegycsontod mögé, hanem a jobb vállad alá bújtál, egy borsószem nagyságú üregbe, ebből az asztrálgömbből követted a fejleményeket.

A focipálya felé trappolva végig magadon érezted a fekete arcú tekintetét, próbáltad tartani a ritmust. A szemedre csúszó sapkát észrevétlen mozdulattal visszaigazítottad, megint rád ordított. Felsorakoztatok a tizenhatoson belül, az ezredparancsnok (magas, bozontos szemöldökű férfi) beszédet mondott, üdvözölte az újonnan bevonuló hadköteleseket, aztán mozgolódás támadt elöl, két katona egy sátorlappal letakart tárggyal elindult a másik kapu felé. A focikapun nem volt háló, a kapufákat csíkosra festették, az ötösig ki volt taposva a sovány fű. Mögötte domb, a gyakorlópálya akadályai, valahol ott fordult délnek a laktanyakerítés. Üggyel-bajjal a felső kapufára akasztották a hosszúkás tárgyat, az egyik ott maradt vigyázzban, a másik visszajött.

Katonák, kiáltotta az ezredparancsnok, és a kerítésfal és az épületek visszhangozták a hangját: tonák, tonák, tonák. Mától egy évig a Magyar Néphadsereg kötelékében a haza védelmére való felkészülés a feladatuk! Az alapkiképzés alatt a laktanyát nem hagyhatják el, látogatót nem fogadhatnak. A laktanya katonai terület, az őrség fegyvert használ, akár kívülről, akár belülről közelítik meg a falat. Hogy megértsék, miről van szó, egy kis bemutatóval készültünk, megpróbáljuk érzékeltetni, mi történik azzal, aki ilyesmivel próbálkozik.

A kerítés sárga volt és kopott, a tetején három sor befelé hajló tüskésdróttal.

Az ales intett az elöl álló katonának, aki lerántotta a sátorlapot. Nem hittél a szemednek: élő csirkék lógtak a kapufáról egymástól szabályos távolságra. Öt fehér tollú csirke, mintha öt gólba tartó labda állna, pontosabban izegne-mozogna a levegőben. Mikor a másik katona is visszaért a sátorponyvával, egy géppisztolyos szakaszvezető lépett az ezredparancsnok elé. Jelentett, az ales mondott neki valamit, mire levette a válláról a fegyvert, és lehasalt az ideiglenes lőállásba.

Cél a csirkék alja közepe, kiáltotta az alezredes, és a katona a vállához szorította a fegyvert.

Hogy megértsék, miről van szó, mondta felétek, Bodonyi elvtárs az őrségben kötelező felszólításokat is alkalmazni fogja. Szakaszvezető!

Állj, kiáltotta Bodonyi a csirkék felé, majd rögtön utána: állj, ki vagy!

Ki vagy, ki vagy, ki vagy, visszhangzott a fal és az épületek közt.

Várt egy kicsit, és mikor a csirkék nem válaszoltak, újból, még hangosabban rájuk kiáltott: Állj, vagy lövök!

Vök, vök, vök.

Csattant a závár, ahogy felhúzta. Várt egy másodpercet, a csirkék tekergették nyakukat a kényelmetlen pózban.

Nem tudtad, hogy ekkora hangja van a géppisztolynak. Azt hitted, megsüketülsz, melletted többen összerándultak. Bodonyi négyes-ötös sorozatokat lőtt, a végén egyesekkel pucolta le a maradékot. Puskaporszag a rázkódó levegőben.

Nagy, súlyos csönd támadt. Senki nem mozdult, senki nem sustorgott, csak a felálló Bodonyi neszei hallatszottak. Az égen három felhő rohant kelet felé. Bodonyi jelentette, hogy a parancsot végrehajtotta, szalutált, az alezredes eltávoztatta, majd újabb beszédet intézett hozzátok.

Katonák, maguk mostantól a Magyar Néphadsereg tagjai. Nincs a világon még egy hadsereg, amelynek katonái ugyanezt elmondhatnák magukról. Gondolkozzanak ezen, véssék a fejükbe, és soha ne felejtsék el.

Szél támadt, kavarni, hömpölygetni kezdte a tollpihéket, a pirosak a földre ereszkedtek, a fehérek a szél hátán felétek kezdtek gomolyogni.

Hetek, hónapok, évezredek teltek el, mintha mindez egy másik életben történt volna. Őrségben vagy, elképzeled az utolsó negyedórát, mely mindig csöndes és törékeny. A váltást, amit előbb csak hallani fogsz, aztán látod meg őket.

Egy macska keresztezi utad, észrevesz, megáll, fejét feléd fordítja. Állj, ki vagy, suttogod. Macska vagyok, válaszolja. Jelszó? Egérpörkölt. Elindul a kerítés felé. Jurinovics Miklós reinkarnációja lehet, akiről a laktanyát elnevezték, visszajár a helyre, hol ifjú szívek őrzik hősi emlékét.

Hideg, ólmos fáradtság, legszívesebben lefeküdnél a földre. Az őrtoronyból és a tiszti lakótelep ablakaiból is nézhetnek. Nem lassíthatsz, nem állhatsz meg, menni kell, egyenletes tempóban. Távcsővel ellenőriznek, akit szabálytalanságon kapnak, megfenyítik. Fogda, hadbíróság, futkosó, megőrülés, halál. Az egyik ablak mögött Bilux százados, a másik mögött Papszás.

Egyre jobban kell szarni.

Bent kellett volna elintézni az őrszobán.

Ezredszer botorkálsz végig a kerítés mellett, válladon fegyverrel. A toronyban úgy áll fenn a két mozdulatlan árnyék, mintha odafagytak volna. Tudod, hogy szívószállal pálinkát isznak, cigiznek. Kettesben könnyebb. Most van a leghidegebb, csikorog a föld a talpad alatt, vagy a bakancsod csikorog, vagy mindkettő. Úgy tűnik, jönnek, hangokat hallasz, eszelős pillanat, hogy talán a váltás, de ahhoz még korán van, jöhet viszont az ellenőrzés, és félig megfagyva ki se tudod mondani, hogy állj, ki vagy, de aztán nem jön senki, képzelődtél.

A csillagok ragyognak az égen, a kerítés túloldalán egyre több autó megy el. Hideg a motor, erőlködik, pöfög, kihagy. Meg lehet különböztetni a Trabantot, Zsigulit, Skodát.

Nagyon kell szarni.

Elképzeled a szobádat otthon, hogy eltereld a figyelmed, kényszeríted magad, hogy centiről centire mindent végignézz, az ajtóval kezded, a kulcslyukkal, azon keresztül hatolsz be. A padló, a szőnyeg, a falak. A sarokban sok por gyűlt össze. A kilátás az ablakból az udvarra, a fákon mozdulatlan levelek. Meleg van, nyár. A szekrényben félholtra válsz a begyömöszölt ruhák szagától. Újra a párkányon. Ragyognak szemben az ablakok, mindegyik egy robbanás. Óvodások totyognak a homokozó felé. Azután az asztal, az ágy, a szék, repedések a falon. Minden összefügg mindennel, minden tárgytól eljutsz egy másikig. Berámázott kép a falon: apa, anya, gyerek. Kék a szemük, apa rosszul diktálta be, kékre retusálták a szemeket.

Fel akarod idézni a zajokat, melyek a nap különböző szakaszaiban hallatszanak, de már nem bírod tovább, rosszul vagy, már csak előrehajolva, meggörnyedve tudsz menni. Nyílt terepen, az őrtoronyban lévők szeme láttára nem szarhatsz, és különben is, aztán mit csinálsz vele? Megvárod, hogy megfagy, és zsebre vágod?

Egy szakaszon eltakarják a fák a tornyot, a lakótelep felől észrevehetnek, de már nincs választásod. Beugrasz a futóárokba, ledobod a fegyvert, lerántod a gatyád, falevéllel törölsz. Az egész nem több fél percnél.

Úgy tűnik, nem vettek észre.

Mikor legközelebb odaérsz, lassítasz, szimatolsz, nem érzel semmit. Benézel, sötétség. Valahol ott lapul. A következő őr, aki levált, észre fogja venni. Kivilágosodik, és a szag. Valaki odapiszkított a lövészárokba. Fogda, lafó, és mostantól Szarzsáknak fognak hívni, ez lesz a gúnyneved, először Kenéz és Bodonyi becéznek így, aztán már az egész század. Szarzsák, gyere ide, Szarzsák, hány óra, Szarzsák, mosd fel a körleted, Szarzsák, maga úgy néz ki, mint egy szarzsák.

Ahányszor odaérsz, a tetthelyre, feltűnés nélkül földet rúgsz a futóárokba. Meggyorsítod a lépted, kiszámolod, az őrség végéig kábé tizenöt-húszszor jársz még arra. Van egy feladat, már nem is fázol annyira. Az őrtorony felé menet a jobb bakancsod élével, visszafelé a ballal kotrod a földet. Elhantolni a kulát. Az álcázás művészete.

És ha valaki néz messzelátóval?

Figyeld azt az őrt, egy bizonyos helyhez érve megbokrosodik, rángatózni kezd, mint egy bolond, vitustáncot járva a földet rugdalja, aztán megmerevedik, és szabályosan megy tovább. Itt bűzlik valami.

Ha a többiek, az őrtársak nem veszik észre, ha délelőtt gond nélkül átadjátok az őrséget az első századnak, van remény. Akkor már túl sok embert érintene az ügy. Nem indítanak vizsgálatot, ha nem biztosak a sikerben, mert a bűnös megúszhatja, markába röhög, a felettesek nevetségessé válnak.

Közös kula, kollektív bűn, bocsánat, eltussolás.

Mekkorát káromkodik Bok főtörzs vagy Fecske őrnagy, mikor a katonája csurom szarosan kecmereg elő a futóárokból. Akkorra te már egy biztonságos és meleg tanteremben ülsz, előadást hallgatsz a szolgálati szabályzatról, és csak arra ügyelsz, hogy látványosan el ne aludj.

Külső combizmod meghúzódik a rugdosástól, mikor végre leváltanak, sántítva botorkálsz be az őrszobába. Ledőlsz a priccsre, azonnal ébresztenek. Nem, egyszerűen ez lehetetlen, hogy eltelt két óra! Két perc volt, legföljebb három! Iszol egy korty kávét, langyos és homokízű. Kint világosodik, a fák mozdulatlanok a kerítés mellett. Eszedbe jut a kula. Hajnalodik, mintha szürke bunda válna le a tárgyakról.

Mikor odaérsz, óvatosan benézel a lövészárokba. Göröngyök, levelek, fagyott tócsák. Nem látod. Lehet, hogy nem is itt volt? Lehet, hogy álmodtad az egészet?

A leheleted kicsap az arcod elé, azt követed. Az ég szürkéből kékbe olvad, egyre hidegebb van.

Egyszer csak könnyűvé válsz, most már tudod, biztosan, hogy megúszod, hogy nem buksz le, és nem fagysz meg, és nem őrülsz meg. Szikrázó téli reggel. Baktatsz egyedül a csikorgó ösvényen. Nem történhet veled semmi rossz, nem eshetsz ki a világból. Ezt az érzést, ezt a pillanatot nem vehetik el tőled. Az emberek, akik a kerítés túloldalán munkába bicikliznek, nem tudják, milyen az éjszaka a fekete ég alatt, nem tudják, milyen a hajnal és a megváltó reggeli fény.

Aztán arra gondolsz, mi lenne, ha csőre töltenél, és szétlőnéd az őrtorony lábazatát. Azok ott fönn hirtelen a levegőben lógva találnák magukat.

Nem mész odáig, ahogy szabályos lenne, előbb megfordulsz, és gyorsan elindulsz visszafelé.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.