EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996273. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

RIEFENSTAHL

Milián Orsolya

Ápolt nő

2005. szeptember 1.

Mihelyt belépek ide, a Malomárok úti onkológiai klinikára, beköltözik szemembe a rettegés. Magával ragad a kórház varázslatos palettája: a hullaszín falak, a sárga olajfestést keretező fekete csík gyásza, a siettükben suhogó műtőruhák fakózöldje, azok a függőleges, még rózsaszín talpak, amiket a kór- és egyéb termekből gurítanak ki. Az arcokat, testeket a lepedők alatt csak elgondolni lehet, kétnapnyi egyeztetés, elővizsgálat, fülemnek tűvel döfködése azért némiképp túlzás volt szerintem, mindössze négy emelet után tizennyolc lábvég, osztva kettővel, az kilenc. Meztelenségük már fölösleges, mégis, látom a fehér ruhás gurító fiút, az úgynevezett kórházi személyzet egyik tagját, akit kábé a harmadik alkalomnál Mobil Morsnak nevezek el, de az ötödiknél visszavonom, próbálja úgy igazítani a vásznat, ne lógjon ki alóla semmi sem. Nyilván nem jön neki össze, túlnövik a holtak a szabványméretet, illetve spontán módon mégis összejön, kicsi fehér kupac púpozódik egyszer. Mintha nem éppen a lepel mondana minden talpnál többet. Tapintatos, tehát tapasztalatlan, gondoltatja velem a civil, aki nem tud semmit. Melyik gurulásnál fogja magára hagyni a bűntudat, a szégyen, talán a századiknál, gondolom nagyképűen, az olyan kerek. Lehet vele kezdeni valamit. Pontosabban már kezdeni sem kell vele semmit, abba lehet hagyni a strigulázást, ha sokáig csinálod, betelik vele notesz, ajtókeret. A második napon majdnem mosolygok egy halványat neki, de még épp időben, valahol az olcsó részvét és a tisztelet között leállok, ennek nem lehetni részese.

A szagok, szokásuk szerint, nem szépítenek, tömények és szúrósak: leginkább klór és húgy. Egy ajtón írás, olvasom: Járóbetegek, Rendelő. Mobil vagyok, de mennyire. Avagy meddig, hogy legyek egzakt. Idő van, műtészem, akit városunk nemes egyszerűséggel Dr. Csöcsként tart számon, szólít. Három ápolónő vihog odabenn, fehér keretben festett szalma fejek és sárga lapátfogak, lehetnének mostanság nyíló hóvirágok. Mindazonáltal mégsem. Hiába zöldell körülöttünk a fal meg az ajtó, nem sikerül tavasszá lenniük: amíg Dr. Csöcs engem markolász, kvázi vizsgál, mellettem vért csapolnak, gyomorvarratot bontanak, továbbá emelkedő hangerővel győzködnek egy cigányasszonyt, értse meg, recept nélkül nincs morfium. Dr. Csöcs arcán széles mosoly, rövid (kiba hosszú) idő múltán némi élvezet. Szakmai, természetesen, izgalmas kóresetet képezek, vagy mi.

- Kislány - mondja, feltevésem szerint atyainak szánt módon, miközben fogdos -, legalább az egyiket, mondjuk a gondtalanul jobbat engedje el, ha kérhetem. - Nyilván nem kérem, a barna foltot figyelem a zsíros fekete hajfoszlányok között, miközben valamiért illőbbnek tartanám, ha felnézhetnék rá, bárha ötéves lehetnék, vagy jó, tizenegy. - Műtötték már?

- Egyszer, az ujjamat, de akkor nem altattak. Eléggé fájt.

- Ez majd csak utána fog, megígérhetem. Akkor viszlát, holnap. Ne izguljon, két centi az egész, utána alig fog látszani, szépre szabom. A forradás, meglátja, növelni fogja a szexepiljét.

Hiszem, ha tényleg látom. Ha majd pont ezzel fogok valakit megvadítani. Meglátni azt a két centimétert és megszeretni. Kitárt kebellel fogok majdan járni-kelni, lássuk, letepertetem-e hegemnek okán. Nem tudom, mi tart még itt.

- Ugye, akkor nem kell levágni?

Úgy röhög, ahogy csak a pasik tudnak, ha érzik, hogy kezükben az irányítás:

- Nem. Azaz legyünk pontosak, nem le, hanem fel. - Igyekszem visszaheherészni, de nem nagyon jön nekem össze. - Eleinte furcsa lesz, egy cső fog kiállni az emlőből, de majd befáslizzuk. Higgyen bennem, húsz éve csinálom ezt. Ennek van értelme. A gyomrosok mindig túl későn jönnek.

Mondja ezt egy gyomros előtt, a gyomrosról meg lerí a döntéskényszer, hogy ő most olyan vagy nem, alig néhány pillanat, milyen mondatok futhatnak át rajta, ha mondat bír fogalmazódni egyáltalán, és megerősödik a tekintete. Látszik rajta, arra voksol, a reménytelenül igazat nem így mondják meg, ő tehát itten az ellenpélda, akire elfelejtettek hivatkozni. Otthon azért valószínűleg kifaggatja majd az asszonyt, mit mondtak neki. Vagy felhív egy másik, úgynevezett közeli hozzátartozót, ha özvegy. Dr. Csöcs tutira túl van már az ezrediken, gondolom innen, föntről, de nem mesélem el neki, hogy a gyomrom is fájni szokott. Maradj a keretek között, lazíts, rakd össze magad, holnap úgyis megszerelnek. Újabb púpos leplet tolnak előttem kifelé menet, nem a betegszobák irányába, egy gondolat a saját halálomra (nincs is másmilyen). Mi közöm a tetemekhez. In Dr. Csöcs me and my boobs trust. We all, together. Still.

- Jó reggelt, kisasszony. Rajzoljunk csak ide egy ügyes kis keresztet, nehogy elvétsük a vágást.

Elég hülye humora van.

- Álmos már? Nem baj, beszélgessünk, amíg elalszik. Ne nézzen a fénybe, hunyja le a szemét. Félóra alatt kész leszünk. Ne féljen, ne idegeskedjen. Képzelje azt, magácska most túlklórozott vezetékes víz, fehér, hasonlatot keres, mint a vatta, másikat talál, mint a géz, belelendül, magácska egy egész kád víz, amiből kihúzták a dugót. Most folyékony halmazállapotú, kicsit még súlyos, de egyre könnyebb lesz, lassan csorog le a mélybe, hall még engem?, ne bólintson, aludjon, önnek most jóóó, naaagyon jóóóóó … Belém árad a sötét, aztán leírhatatlan színű fények. Mint aki hivatalból, halkan betépett.

Nem az a fájdalmas, hogy vágják az embert, hanem a tudat, hogy vágták. Morbidan: vond le szikémről véres melledet. Vidám kerítő módban: husiszélek, cuppanjatok össze. Trubadúrosan: titkod kimúlt, szép hölgy, emeld magasba kebledet. Konkrétan: nyitott vagyok, két keresztbetapasz között fityeg egy celluloid cső, néha csöpörész. A fallikus nő. Keresem azt a vaginális férfit, kinek mellkasán hat milliméter átmérőjű, öt centinél nem hosszabb lyuk található. Illesszük össze vágatainkat, szigorúan rövid távú élmény erejéig. Szerencsés esetben egy éjszaka. Netán kettő. De több semmiképp se legyen. Nem szándékszom holtomiglan tartózkodni. Inkontinenciával rendelkezem, ágy megoldható. Ideiglenes elérhetőségem: földszint, 8-as kórterem, ablak mellett. Nem én vagyok, akinek az úgynevezett emlőjét levágták. Az sem, akinek a méhét vették ki.

Csapdában vagyok. Néz, mit néz. Ne mosolyogjon, szedje ki kézfejemből a tűt, zárja el a belém eső glukózt, csak cseppenkint az életet, felrázzák használat előtt, csak nekem, csak most, tádámm, nagy trükk, együtt örülünk, válassz már le a mechanikáról, nem érted, fáj, bazdmeg. Törékeny csomag, kucorgok az ágyon, falhoz tapadva. Ha valaki fehér közelít, előkapom a mellem, már szólni sem kell. Ilyen ez, látom a szemükben, mind cickót akar. Még mondja valaki, hogy a nők titokzatosak. A szeméremből itt annyi marad, hogy nem tárom szét a combjaimat, ha kell, ha nem. Többnyire nem kell. Amíg rajtam matatnak, a plafont bámulom, kirakom a Guernicát a repedésekből, igyekszem elkülöníteni testet és agyat, nyilván sikertelenül. Jogosulatlan pampogások. Hát persze hogy. Én akartam. Tálcán kínáltatik tehát e hús, ne csak nézze, fogja is, úgy, látom, értjük egymást, de azért csak finoman, érzékeny még kissé, tudja. Ne vegyen repetát. Vagy ne ilyen szervezetten.

Ha azt gondolod, a kórház steril környezet, maximálisan tévedsz. Mindent ural az érzékiség, lesed az érzeteket, benyomások, kivonások, hatás-ellenhatás, előjönnek az elfojtott perverziók, a szenvedés óriási romantikája. Ha dokim oly szélesen - és sárgán: nikotinfüggő (cs)onkológus, szakmai ártalom - vigyorog, mint Garfield az éppen lecsapott pók fölött, akkor ez arról szól, hogy rapid tempóban gyógyulok, vagy arról, mily szépek általában véve a 22-es keblek? Ilyesmivel, asszem, vagy statisztikai adat, többnyire negyven fölött érkeznek a nők. A 22-es csapdája: mely üdeség, lágyság és keménység tapasztalható egyszerre, minő báj és kellem, tapinthatóan ifjoid, vizsgáltassék ötször/nap ütemben. A másik kettőre is ránézünk azért, megkérdezzük, hogy s mint. Nézünk, de épphogy érintünk.

Nem tudom, hogy akkor jó-e nekem, ha csöpögök, majd nedvedzem, vagy ha szárazon meredek az égnek. Estére a nyakam méteresre nyúlik, szemeim vízszintben-függőlegesben kitágulnak, hótt egy meder az arcom, testem felére megy össze, ráncok-redők egymás fölött, E. T.-bőr, a nyelv kiszárad és összeszűkül. Ha kiliffen a számból, akkor azt hajtogatja: home, home. És nincs az a bicikli, ami hazarepítene. Álmomban egy férfi lép be a szobába. Nem az apám. Tehát az apád, morogja Freud. Pedig nem. Apám soha nem hordott mellbimbót a szeme helyén. Fehér köpenyt se vett volna fel azért, hogy a térdemre tehesse a kezét. Továbbá nem szikével hántotta volna le rólam a pizsamát, s ha rám feküdt volna, akkor szerintem előbb lekapcsol az infúzióról, minimum.

Nap numero következő. Dr. Csöcs tenyerében fészkel a mellem, bocs, emlőm, barna bőrben biliárdgolyó, pontosabban: már nem biliárd, még nem teke, mi van a kettő között?, középütt a kanül. Olyan bomba, mindjárt felrobban. Lekúszom a plafonról, ráközelítek kezére, a tömpe ujjaira, mire ő gyorsan elrejti a köpenye alá. Valami megjelenhetett a szememben, mert többé nem nyúl hozzám.

- Holnap kivesszük a csövet, bevarrjuk a nyílást, ha nem lázasodik be, holnapután hazamehet. Hadar, mint a tudattalan, amikor rajtakapják a működésen. - Egy hétig ne mozduljon ki otthonról, szerdán jöjjön vissza, kivesszük a varratokat, a szövettani vizsgálat három hét múlva kész.

Dr. Csöcsöt többé nem látom, csak komor nőket, akik kihúzzák falloszom, majd precízen elvarrják a helyét, újra teljesen nőből vagyok, saját felelősségemre, szabadon, erről nyilatkozom is. Visszarendeződöm földlakóvá, elköszönök a másik két ápolttól. Ők a kötött fogásúak: csövek által statikusra hurkolva, kezet fogni velük csak úgy lehet, ha bemegyek a gépek közé, szerencsés vagyok, mondják, de azért várjam meg a szövettanit, igen, nagyjából két hét múlva ők is hazamehetnek, az egyik még mellprotézist is kap, grátisz. Miért pont a kamaszlányos vihogásba bújik el: nagyot vagy kicsit rendeljen, és mennyire, esetleg mindkettőt, először a kisebbiket teszi fel, aztán a nagyobbat, mintha nőne még. Különben meg mindegy, ne a testéért szeresse a férje, nem a mell teszi a nőt. A műmell az nem nő. De ezt inkább elhallgatom.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.