EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015439. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Balázs Attila

ANYATEJ, SZALONTÜDŐ. HAJRÁ FRADI!

1999. május 3.

Az épület kívülről nem tűnt különösnek. Fehér falú kertház valahol a Váci úton, éjszaka. Belül felismerhetetlen fajtájú kutya.

- Nem harap, emberbarát, tessenek csak befáradni! - mondja egy elébük igyekvő, csípőficamosan hullámzó, zömök, fülbevalós figura, majd nevetve hozzáfűzi (ő D.): - Kicsit nagy itt a kupleráj, de hát éppen átalakítás alatt állunk.

A zegzugos helyiségben meglehetősen erős világítás, hangos zene, vastag füst, tömény pacsuliillat a füstben. Nagy szögletes asztal körül ül Bronzavonz és Kéjarany, cseveg a társnőkkel, a tizenharmadik kerület hetéráival. A három új férfivendég érkeztére mindannyian felkapják a fejüket, mosolyognak, csücsörítenek, igazgatják a hajukat. A három "macho" leül az egyik üres asztalhoz, italt rendel. Ki-ki a magáét, a ki tudja, hanyadikat ebben az elszabadult éjben, amely a Rózsaszín Lugasban kezdődött, és sehogy sem akar abbamaradni, mert mindig akad egy újabb ötlet, hová kellene még elugrani.

Az idejövetel egy ritka baráti összerándulásból alakult ki, amelyet abból az alkalomból rendeztek a "víg cimborák", hogy a régi társaság egyik idegenbe szakadt, szinte angol lordként előlépett méltóságos tagja most, úgy látszik, hazaköltözik Pestre. Haza, mert immár többségüknek itt a haza. Lassan tíz, ágyúgolyóként elfütyülő éve. Miért ne lenne a távoli szigetországot megelégelő N.-nek - a magát "szabadúszította médiasztárnak" - is itt az otthona, ebben a számára is ismerős városban. Otthona N.-nek, aki állítólag már látott mindent abból a messzi földből, amit akart. All right.

N. - akárcsak a többiek - egy ma már nem létező országból távozott hajdanán, következésképp ugyanoda nem is mehet vissza, ahonnan elment. Erről filozofálgat meglehetősen elborultan a lugasbeli "balkáni banda" maradéka - lyukas-büdös, rezes- és harmonikabandás garast nem ér a világ! -, amikor jön és leül Dominik. Azt mondja, ez a művészi neve: Dominik. Szőke, fiúsra nyírt, kicsit gondterhelt, de céltudatos magyar lány. Jó lába van. Valamilyen csoda folytán nincs műkörme, ugyanakkor finom, röpködő a keze. Helyet foglal N.-nel és H.-val szemben, L. mellett. Mondja, mutatja, hogy különben ők, táncosnők amott, a másik teremben szoktak felvonulni, mégpedig egy függőleges tengelyű, csillogó pódiumon, de mivel a napokban tatarozás folyik, a mutatvány lehetetlen. Tehát tangára hámlás most nincs.

- Nem vetnéd le a melltartód? - kérdi H., a nyelvtanár, aki majd később fejti ki, úgy reggeltájt, hogy tulajdonképpen milyen nagyon, mondhatni: őszintén vonzódik azokhoz a hölgyekhez, akik pénzért ülnek melléd.

- Itt nem szabad vetkőzni - utasítja vissza kategorikusan Dominik. - Viszont ihatnék valamit, ha megengeditek.

Picinyke cukros pohárban megérkezik Kéjaranyka piája. Nem tudni, micsoda. Egy női pia. Dominik beleszürcsent, majd L.-re pislant. Valamely kimondatlan konszenzus szerint, akárha L. lenne az, akin a legsürgősebben kellene segíteni. Pedig L. nem döntött el magában semmit. Különben is - bevallottan - már majdnem pénztelenül érkezett erre az utolsó állomásra, ahonnan még el kéne utazni valahová(?).

Zavarában cigarettára gyújt.

- Netalán fiú kell? - kérdezi egy valódi üzlethölgy komolyságával Dominik.

- Melyik a fiú? - L. nem is tudja, miért érdeklődik, azonban valahogy kezdi izgatni a játék.

L.-t hajdanán - még zsenge korában, New Yorkban - megszólította egy puha léptű, magas, kissé pattanásos arcú, de gyönyörű félvér nő. L. hárított, de sose felejtett.

- Alfonz, ott ni, ő a fiú!

L. nem látja, melyik az az Alfonz, de nem is mer nagyon tekintgetni.

- Alfonz nagyon jó. Még nem érkezett rá panasz. Vagy inkább a kolléganők közül valaki?

- Te kellesz - mondja L.

- Jó - bólint Dominik. - Mindjárt elintézem, hogy mehessünk.

Feláll az asztaltól, távozik. Abban az irányban tűnik el, amelyben - míg a beszélgetés tartott - N. és H. is eltűnt - feltehetően kicsit körülnézni. L. magára marad. Kíváncsiságból belenyalint Dominik poharába, de tekintete találkozik az "emberbarát" eb fejét tapsikoló, fülbevalós figura rosszalló pillantásával. Mintha a kutya is vicsorítana. A cukros lötty összeborzasztja L.-t. Szirupos lőre. Gyorsan leteszi a poharat. Megvakarja orrát.

Se New York, se Dublin, éjszaka. Homályos kilátás holmi roncs, dübörgő - nem lehetne kicsit csendesebben? - Ladából, amelyet egy nyurga, ugyancsak fülbevalós figura vezet. Dominik és L. a hátsó ülésen. Kirké-Nauszikaa vagy micsoda - vagy egyik se - Dominiknak finom, meleg, türelmetlen a keze. Odakinn sötét, leromlott épületek, imitt-amott még világló ablakok. Éles kanyarok. L. lendületből Dominik mellére hajol. Dominik felszisszen. Odüsszeusz, a disznó, mintha tejszagot érezne. Agyába villan, hogy a mindentudó, bölcs N. súgott neki valamit induláskor a fülébe, különösen a Dominik jobb mellére célzott, azonban L. most képtelen foglalkozni azzal a sejtelmes, intő mondattal.

Rendőrök állítják le őket. Egy kis körbeszaglászó, letargikus vizsgálódás után, mivel minden papír rendben van, a zsaruk úgy döntenek, nem szakítják meg az egyre inkább kibontakozni vágyó történetet. Oké.

Pest, hajnalhasadás előtt. A sofőr befékez egy benzinkútnál, Dominik kiszáll, bemegy, kisvártatva dühösen jön vissza.

- Nincs - sziszegi.

A másik kútnál van. Kicsinyke doboz, Dominik valahová elsüllyeszti. L. agyán átsuhan, vajon eperízű, vagy netán vanília? Rücskös, vagy csak sima mezei? És éppen kifogytak volna a munkaeszközből? És neki például mért nincs ilyesmi a pénztárcájában? Valószínűleg azért, nyugtázza súlyosan ködös fejjel, merthogy ő olyan ódivatú, vadromantikus ipse, pedig alkalmazkodnia kellene az új vagy nem is annyira vadonatúj játékszabályokhoz. Istenem... Dominik a térdei közé kapja L. kezét, megszorítja.

Dominik az aprócska sötét garzon fülkéjében zuhanyozik, fehérlik a bőre még ott is, ahol azt - mindennemű megfigyelés szerint - szőrzetnek kellene borítania. Habzik csupaszságán a sampon, közben utasítja L.-t, hogy ő is vetkőzzék le. Ez az a pillanat, amelyben L. eldönti magában, hogy nem szorong tovább, nem ódzkodik, átengedi magát a játéknak, ha ezt egyáltalában annak lehet nevezni. Lesz, ami lesz, ha már ide jutott a dolog. Netán megkeresi Dominik misztikus G-pontját? Kellemes foglalatosság. Módfelett érdekes, egy profi kéjelgő érzékeny pontja után kurkászni. Valami furcsa gyengédséget érez ez iránt a vadidegen lány iránt. Lehányja magáról a ruhadarabokat, lerántja érduzzanatos jobb (rosszabb) lábáról a gumifáslit, meg egyben a zoknit, közben majdnem elvágódik. Káromkodik, mialatt egy lehetséges éroperációra gondol. Dominik energikusan maga mellé húzza L.-t, a vízsugár alá. L. megfogja az angyalföldi angyal duzzadt, a táskaszerűen csüngő ballal ellentétben jókora bimbós pöfetegre emlékeztető, barna rózsájú jobb mellét, mire a lány rémülten felkiált:

- Vigyázz, nagyon érzékeny! Nemrég szültem, még szoptatok.

- Finom akarok lenni hozzád, és nem akarok fájdalmat okozni - nyugtatja L. - Hanyadik gyereked ez?

- A második. Az első egy kislány, emez meg egy kisfiú.

- Akkor ne is csináljunk semmit?

- Azt nem lehet - mondja csaknem rémülten az ifjú anya, és simogatni kezdi L.-t.

Dominik a hátán fekszik az ágyban, L. meg akarja csókolni, de nem szabad, mert azt a szíve választottjának őrzi a nő. L. majdnem elröhögi magát, ehelyett lejjebb ereszkedik, ahol az ablakon beszűrődő hajnali fényben szembetalálja magát Dominik egyszerre szívderítően és szomorúan kopasz ölével, combközi, zárt ajkú, függőleges némaságával. Oda furakszik. Rövidke ideig elmélázik azon, vajon természetes-e az ott tapasztalható nedv, vagy valami szemfüles praktika következménye, majd visszatornázza magát Dominik fejéhez, úgy kérdi nyilván a legrosszabbat, amit adott helyzetben kérdezhet:

- Hát a gyerkőcök apja?

- Mi van vele?! - szinte hörgi Dominik, majd éppen arra az érzékeny jobb keblére vonja L. fejét, méghozzá úgy, mintha ezzel jelezné a fene tudja, mivel kiérdemelt női bizalmat, meg az ugyancsak mélységesen női megadást. Anyai keblével betömi L. száját, vékony ujjaival a fejét cirógatva kicsit megszoptatja émelyegve elalélt alkalmi kuncsaftját, miközben a másik kezével kitapogatja L. férfiasságát, és rácsusszantja a gumit. - Az atléta halála?

L. a csecsemőre gondol, hirtelen elszégyelli magát, és kifordul a szájából a cumi. Közben úgy érzi, azért most már nincs visszaút, így negyven fölött. Az elszalasztott amerikai prosti képe ott lebeg lelki szemei előtt, ahogy feltornázza magát Dominikra, aki készségesen magába segíti, majd nyögdécselve, gyorsuló ritmusban kavarni kezd.

Már szinte egészen világos van, a fény szürke nyalábokban dől befelé, amikor Dominik kiugrik az ágyból. Sietve zuhanyozik, a zuhany rózsáját a lába közé irányítva, kissé groteszk pózban tisztálkodik. Lapockája kiáll, mint holmi lefűrészelt angyalszárny gondosan leráspolyozott csonkja. Lapos a feneke, mint a gyorsúszó teknősbéka páncélja. Futtában törülközik, öltözik.

L. hiába csalogatja vissza maga mellé furcsa dajkáját, az ifjú dadus nem áll kötélnek. Inkább telefonál, hogy jöhet érte a tragacs, majd elviharzik. De előtte futó, alig nyílt ajkú csókot lehel L. szájára.

L. az ajtóhoz tántorog, bezárja, aztán a végleg elködösülő értelem utolsó szikráival vagy csak inkább ösztönösen: bekeni elvetemült, hitvány, petyhüdt, átkozott stb. vesszejét a kéznél levő univerzális mosogatószerrel, vízzel lötyköli le a habot, majd visszazuhan az ágyba. Nem érdekli, hány óra. Húsát marja a konyhai csetres hatékony tisztítására szolgáló citromos szer. A villámgyors elalvás előtti időtöredékben ötlik fel benne, hogy az a roncsderbi ladás, fülbevalós, akárha drogos nyurga ipse, netalán az a Dominik pasasa. Alfonz? Érzi azt is, ahogy lelkében alattomosan kicsírázik a félelem. De most nem tud vele foglalkozni behatóbban. Elájul.

Álmát nem látja. Így nem tudja, vajon megjelenik-e előtte megint az a fél- és újvilági, kilúgozhatatlan USA-lidérc.

Dörömbölésre, kinti hangokra rezzen. Feltápászkodik, beengedi N.-t meg H.-t. Szemérmesen visszabújik a paplan alá. Szégyenlős aggályossággal betakarózik.

- Sokáig kellett zörgetnetek? - érdeklődik mámorosan.

H. csak elfintorodik, mosolyog, leül egy székre, miközben N. a valahová elsuvasztott whiskyjét keresi, megtalálja, töltöget.

- Jó lesz ébresztőnek.

Forrón terjed szét a férfierek kiégett indázatában az újabb szeszadag, ismét megered a nyelv.

- Végül is mi nem csináltunk semmit - mondja N. -, hanem mondd, mit tettél te azzal a csajjal?

- Miért? - kapja fel a fejét L.

- Merthogy káromkodott, amikor visszaért. Basszátok meg a barátotokat, kiabálta, aztán meg sírt is hozzá, de nem akart elárulni semmit. Mit csináltál vele?

L. kellemetlenül érzi magát.

- Semmi különöset - rándít a vállán. - Azt mondtam neki, hogy gyengéd leszek hozzá, és gyengéd is voltam hozzá.

- Ennyi?

- Hát...

H. csak somolyog változatlanul, és néz. N. nem akarja ennyiben hagyni.

- Tehát mi történt? Dominik a kedvencem.

- Azt hittem, hogy a Szandra - vág közbe H.

- Ők ketten. Mi volt itt?

L.-ben felidéződik, ahogy megpróbálja elnyújtani a szeretkezést. Néha, amikor ezt teszi, olyankor sebtében felállított matematikai egyenletet próbál megoldani a fejében. Banális, de ez az egyik bevált módszere. Van még pár, de minek árulná el. Például azt, hogy olykor meg Petőfi Sándor Tisza-versét szavalja magában, útban a gátszakadás felé, vagy részletet mond fel a montenegrói Njegoř Hegyek koszorúja című, parttalan hőskölteményéből. Ugyancsak útban a gátszakadás felé. Ilyesmi. De erre nincs mindig szükség. Néha csak egy kicsit visszavenni a ritmusból, kicsit visszaheveredni a partner mellé, babusgatni. Az olyan jó. Esetleg ki tudja, kiről fantáziálni közben... Netalán kipróbálni a nőn a végtelenített orgazmus technikáját...

- Eleinte nem nagyon kívántam - vallja be -, de azután megtetszett, és sokáig húztam. És nem gondoltam másra, csak rá.

- Ejej. Felfogtam, hogy itt valami érzelmi dologról lehet szó. Én is bele szoktam esni mindegyikükbe. És aztán?

- Elkezdtük, de egy idő múlva visszadőltem melléje. Nem akartam, hogy gyorsan vége legyen. Dominik kérdezte, hogy mi van, bizonyára sokat ittam. Mondtam, hogy igen, sokat ittam, de nem az a baj. Mert tulajdonképpen nincs is baj. Próbáltam megcsókolni, közben simogattam, és ő is simogatott mindenfelé. Aztán a fülembe nyögte, hogy márpedig ő nem megy el, amíg én nem megyek el. Jó mondás, mi?

- Remek. Kurvára remek.

- Nos, azzal magára rántott. És akkor éreztem, hogy már sehol a gumi.

- Volt gumi?! - nyerít fel H. - Úgy látszik, hiánycikk a cégben.

- Hol volt, hol nem volt. Utóbb nem. Elszállt. Ennyi. Nem tudtam megállni és megkérdezni, hogy hová tűnhetett.

- Elvitte a cica.

- És most végül fogalmam sincs, hány óra.

- Ejej - ingatja a fejét N. -, gikszer, pedig erre nagyon kell vigyázni.

- Amúgy tisztában vagyok vele - sóhajtja L.

Hallgatnak. Dominik anyaságáról nem esik említés.

- Nem lesz semmi baj - slukkol bölcsen H.

- Mire gondolsz? - próbál hűvösen hatni L., miközben szánalmasnak érzi az igyekezetét.

- Hogy megkapjad így, egyből, egyelőre annyi az esélyed, mint az ötös találatra a lottón. Nem lesz belőled ebben az értelemben úttörő halott közülünk.

L. hálásan felnevet. Vagy csak a maga kis rongy élete röhög fel benne.

- Lehet, hogy az én eredeti afrikaimat kapta meg - szórakozik N., majd elkomolyodik. - Dominikkal valamiért ki akar babrálni a főnöke, ezért Dominik felettébb tart attól, hogy panasz legyen rá.

Itt L. megint hideget érez a szíve táján, de nyomban meg is elégeli a félelmet, keserűen kifakad:

- Ha meg úgy van megírva, ám legyen. Különben is szart se ér ez az egész! Tényleg.

- Azért vigyázz - figyelmezteti H. -, ha netán megírnád az esetet, semmiképp se írd egyes szám első személyben. És főleg ne akarj vele nagyot aratni sehol. Mert ezzel aligha lehet, másrészt elképzelhető, az ördögnek is betelne a pohara vele.

- Esküszöm, eszem ágában sincs ezt megírni.

Pest, utána - át a hídon - Buda, szombat reggel. Gyér forgalom. Az egyszer élünk, márpedig most itt a nem mindennapi alkalom elve szerint robognak kábán, nyomottan, ütötten - reggelizni a Gellértbe.

- Tulajdonképpen én szeretem a kurvákat - jegyzi meg a motorzúgást, az autógumi hersegését és az ablakon beáramló levegő hangját túlzendítve H.

- Miért szereted őket? - kiabálja L.

- Talán azért, mert olyan remek életművészek.

- Elgondolkodtató - bólint N.

A Gellértben balra van a reggeliző-kávézó. Előbb csak kávét kér a három férfi, utána kísérőül egy-egy unicumot, végül melegszendvicset. A pincérnő úgy néz ki, mint a rajzfilmben a dundi malacka, ezzel együtt van benne valami tagadhatatlanul erotikus. A finom szalonna ledérsége. És roppantul kedves. Porcelánfogacskák bája. Valamiért főleg az immár galambősz dr. H.-hoz aranyos és kedves, az egykori hegedűshöz, a rövidlátón is príma focistához, aki valószínűleg már azt sem tudja pontosan - beleértve a két cimboráját -, milyen is a labda.

A szerencsétlen, gyűrött L. alig tudja levenni malackáról a két piros szemét - malacka olyan védőn-vonzón anyai -, közben N. a leendő pesti lakásáról beszél. Aztán az egyik pillanatban sírva fakad, mert abban a távoli szigetországban meghalt volt a felesége, s ez időnként előjön. A másik kettő vigasztalja, bár egyikük sem biztos benne, mivel is vigasztalhatná igazából N.-t. Mondanak valamiket, ami eszükbe jut, közben érzik, hogy totál falsul hangzik minden. N. letörli könnyeit, és megköszöni a baráti megrendülést.

A pincérnő megérkezik a reggelivel. Esznek.

Fújni kell, forró.

És aztán már nem sok történik, ellenben sokáig tart. Sört rendelnek a másnaposságot gyógyítandó. A rövidujjú inges pincérnő, akiben még maradt annyi meleg emberi, hogy örüljön a vendégeknek, kihozza az italt. H. elé teszi le legelébb, aztán a másik kettő elé, de úgy, hogy édeskésen illatos, láthatóan borostás hónalját H. előtt húzza el. H. megragadja a csuklóját.

- Kisasszony, én egyre gondolok.

- Ugyan mire tetszik gondolni?

- Arra, hogy a legjobb lenne, ha most maga szépen mindannyiunkat örökbe fogadna.

Malacka nevet, ott hagyja egy ideig a jobbját, de aztán elveszi. Németül beszél, kedélyesen röffent az újonnan érkező éhesekhez, pattog, de amikor csak szerét ejtheti, H. közelében megy el, és úgy örül, mintha ilyen szép szellemeset még életében nem mondtak volna neki. Márpediglen H. gonosz.

- Nincs neki egy lánya véletlenül? - súgja.

- Nekem ez a malacka-anyuka kellene - súgja vissza L.

- No, mi van? Kéne egy második forduló? - hunyorít H.

N. csak mereven néz maga elé. Kifizette az úgynevezett "pezsgőt" amott, itt is dob jócskán az asztalra, azzal elkalandozik a saját labirintusában. Nem látni be a fejébe. Elképzelhető, hogy az ő koponyájában már beindult a rigómezei bombázás.

Végezetül javaslatára H.-nak, aki Csepelen saját kezűleg mos és főz, egyedül neveli két fiát, a Fradi-pálya éttermében kötnek ki. Az időnként hangos Fradi-lelátók alatt. Cél: szalontüdőt ebédelni. Történik. A tejes masszába ágyazott, megfelelő gombócokkal körülbástyázott, szivacsos szalontüdő fölött fél szó sem esik már Dominikról. Ki emlékszik rá a verőfényben? Dominikra az éjből. Csak L. lelki szemei előtt bukkan fel újra meg újra. Dominik fehér, csupasz bőre. Aztán megint és megint. Pereg az akció Dominikkal, közben L. úgy érzi, hét-nyolc év leteltével ismét melléje telepedett, odaült asztalához az újjászületés, még inkább a halál, és újból nem akar tágítani. Néma gúnnyal bámul az arcába, vigyorog, az órájára mutogat. L.-nek a Nagy Vigyorgó Sátán.

- Csak egy kis gikszer volt - mondja könyörgőn L.

- Gikszer? Nincs olyan - hahotázik villogó szájjal az ördög.

L. látja, hogy Belzebubnak csupa arany- meg ezüstfoga van.

- Valahol olvastam, hogy beteltek a fővárosi sírhelyek - próbál viccelődni L.

- Nem olvastad végig a cikket.

- Góóól! - hangzik kívülről az agyament ordítás.

A pincér, egy tagbaszakadt, szőrös mellét megfontoltan simogató, unalmában önmagát szórakozottan csöcsörésző férfi, mondjuk P., nyilván látja, hogy a kedves társaság - jobb kifejezés híján - hullafáradt, azonban úgy véli, a dolog amolyan intim ügy, neki ehhez nincs mit hozzászólni. Ha felborul egy pohár, esetleg leesik egy tányér, benne van a pakliban. Ennél jelentősen több is. A tüdő is kidagad a fazékból, undokul fröcskölve szerte, és akkor mi van? A legfontosabb fizettetni.

Végül az is megtörténik, miközben N. bajszán, mint jégcsap az ereszen, megköt a mártás, H. pedig eltűnik a szemüvege mögött. Három kongó üreshalmaz. A jövő nélküli ember kettétöri a fogpiszkálót, és feláll. Kinn valami őrült figura aprócska nemzeti zászlókkal hadonászik, jelvényeket osztogat.

- Hajrá, Fradi! - bömböli.

L. nézi egy darabig, majd - mint aki ugyancsak búcsúzik a jobbik eszétől - hirtelen üvölteni kezd:

- Haj-ráááááá!

Később nem tudja eldönteni, ő kiáltott-e, vagy csak belőle valaki. Hajrá! És tényleg a francba a rendőrökkel, akik életet sem képesek menteni.

- Iszunk még valahol egy kávét? - kérdi a taxiban N.

- Menjünk szépen haza - mondja L. egy darabka, árván csüngő zsemlegombóccal az ingén.

Hallgat, aztán - hatalmasat sóhajtva - hozzáfűzi:

- Egyszer, ha majd emlékszel rá... Egyszer meg kell mutatnod.

- Mit?

- Csakis azt... A visszafelé vezető utat.

N. megfordul, néz.

- Értelek. De most azért vágjunk be még valahol egy feketelevest.

- Húsz csepp anyatejjel, ugye? - mélázik L.

Visszasüpped a hátsó ülésbe, lazít az ingén, lassan kitátja a száját. Vár.

A taxi nagyot zöttyen egy kátyúban. L. feje robban. Valósággal fröccsen Dominik bimbója. L. meleget érez az egész testében. Tej vagy vér? Vagy csak pisi? A fülén csurran kifelé.

Angyal röpköd valami csillogó ezüstrúd körül. Kutya vonyít.

- Király utca - mondja a taxis.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.