EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015423. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Martinovics Tibor

ANYÁM IGÉZETÉBEN

1999. május 3.

Dédit odakötöztem a székhez, és kapura rúgtam neki. Élvezte ő is. Kilenc-egyre győztem. Halott nagyapám gondosan megválogatott nyakkendőivel, melyeket csak akkor kötött a nyakába, mikor templomba ment, rögzítettem két csuklóját és lábszárait a karosszékhez, ügyelve arra, hogy cselekedetemet a lehető legnagyobb meggyőződés irányítsa. - Mit csinálsz te itt, hát sír a Dédi, nem látod?! - rivallt rám nagyanyám az ajtóból, mikor épp a kilencediket rúgtam. - Nem sír. Élvezi a játékot, mindig is élvezte.

Nagyanyám nem érte be ennyivel, odaszaladt a karosszékhez, s remegő kezekkel elkezdte kioldani a többszörös csomókkal ellátott kötéseket. Dühbe gurultam, átsiettem a másik szobába, és a fából készült méteres derékszög vonalzót kettétörtem a nyakszirtemen, majd darabjait kidobtam a két szobát összekötő nappaliba.

Aznap későn érkeztek haza anyámék, aludnom kellett volna már, de ehelyett én lehajtott fővel ültem az ágyamon, s még mindig remegtem a dühtől. Kétségbeesve kérdezték, mi történt. Nem feleltem. Anyám megsimogatta a fejem, egészen le a tarkómig csúszott a meleg érintés, majd nyomban átmentek nagyanyámék szobájába, mert nem ez volt az első eset, hogy egész napos távollétük után ilyen szörnyű állapotban találtak rám. Nagyanyám igyekezett anyja fájdalmain enyhíteni, úgy döntött, bekötözi a sajgó végtagokat, éppen azon volt, hogy a Singer varrógép dobozában tartott zsilettpengével eltávolítsa a fölösleges gézdarabokat a kötésekről, ám anyjában akkor is erősen munkált a büszke, makacs sváb vér, hevesen tiltakozott, s mivel már csak nagyon nehezen beszélt, artikulálatlan hangok kíséretében, erőszakosan hadonászva iparkodott elhárítani a remegő kezekkel érkező segítséget.

Apámék előtt minden megvilágosodott.

A két tagbaszakadt ápoló még aznap éjjel megjelent a házunkban. Gyönyörű volt, ahogy a vastag bőrszíjakat egyetlen kemény mozdulattal meghúzták a kényszerzubbonyon, esélyt sem adva a moccanásra. Dolguk végeztével, melyhez a Dédinek beadott két erős nyugtató injekció - "meglátja, mama, ettől majd jól alszik, s elfelejti a történteket" - is hozzá tartozott, lefényképezték a véraláfutásos, kisebesedett végtagokat, a bekékült és feldagadt nyakamat, az ágyban talált vérfoltos zsilettpengét s az előszobában heverő széttört vonalzó darabjait.

Másnap farkaskutyám ellökte Dédit, miközben ő az udvari vécéhez igyekezett. Két órán át nyöszörgött a díszfenyőfa alatt, mikor szóltam apáméknak. Combnyaktörés és súlyos agyrázkódás - szólt a diagnózis a kórházban. Az elengedhetetlen műtét után Dédi tüdőgyulladást kapott, így többé nem tudtunk hódolni egyik kedvenc játékunknak.

Hárman maradtunk hát a pomázi családi házban. Anyu, én, na meg apám. Ettől kezdve rendszeresen kijártam anyám elé a HÉV-megállóba. Mindig pontosan érkezett a munkából, már a HÉV ablakából keresett tekintetével, s ha meglátott, mindig nevetve integetett nekem, aztán hazasétáltunk. Egyik napon aztán lépésben követett minket egy férfi az autójával. Bámulta anyámat. Következő nap is ugyanez ismétlődött, a rá következő napon is, és ez így ment egy hétig. Vadul szorítottam anyám kezét, összeizzadt a két tenyér. Émelygés gyötört. Anyu nem nézett se jobbra, se balra, csak konokul előre. Ám a hetedik napon egyszer csak a férfi irányába kapta a fejét, aki akkor is szorosan a járda mellett, lépésben követett minket autójával, s a lehúzott ablakon át bámulta anyámat. Émelygés gyötört. Anyám rámosolygott, nagyon szépnek láttam akkor, a férfi felajánlotta, hogy elviszi egy darabon. Egyedül mentem haza.

Tudtam, anyám tart apámtól, aki képtelen volt neki megbocsátani, hogy első gyermeküket, nővéremet, holtan hozta a világra, az arc mögött üresen lefegett a bőr, nem volt ott se csont, se agyvelő, így kényszerből engem kapott "nagyon várt" lánya helyett.

Tudtam, anyám fél, így felajánlottam neki: nem árulom be apámnak, ha fiúálmaimat, amelyeket akkor ott aprólékosan, aktusról aktusra el is meséltem neki, engedi beteljesülni.

Így éltünk aztán hárman: én és anyu, na meg az apám.

Eltelt néhány év, bementem hát nagyanyámhoz az intézetbe, gondoltam, megörvendeztetem szebbnél szebb élményeimmel. Mikor meglátott, örömében nekiesett az ágymatracnak, és eltökélten tépdeste. - Nézzétek, itt az apukám, eljött hozzám az apukám. Ugye, milyen szép ember? - mutatott be később büszkén szobatársainak, akikkel együtt ő is már csak ritkán tudott különbséget tenni saját ürüléke és a vacsorája között.

Még abban az évben, karácsony szentestéjén anyám minden előzmény nélkül összeesett. Apámmal ketten fektettük le a hálószobában, hagytuk pihenni. Másnap orvos, röntgen, vérvétel, szövetmintavétel, vizsgálatok; azonnali műtét. Leoperálták mindkét emlőjét.

Ma hajnali négykor lefordultam az ágyamról. Görcsösen levegő után kapkodtam, mintha apámnyi súlyos teher nehezedett volna mellkasomra. Hasra akartam fordulni, hogy levegőhöz jussak, de szívtájékon olyan erős, szúró fájdalmat éreztem, amelytől moccanni sem bírtam.

Aztán elmosolyodtam, majd hangosan nevetni kezdtem. Apám nem lehet - gondoltam, rég kivégezte egy fiúszívből indított infarktus. Megnyugodtam.

Nyugodt vagyok, biztonságban vagyok, világosan tudom, mit akarok.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.