Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Rendszerváltás gyerekszemmel

Győri Hanna

Anekdoták

2010. május 25.

Mivel a szüleim a szeta tagjai voltak, elég közelről nézhettem az eseményeket.

Az egyik markáns emlékem, hogy megyünk valami felvonuláson (március 15-ei tüntetésen), sok láb között gyerekek, nem csak én voltam gyerek, a baráti családoknak ugyanekkora gyerekei voltak. Nekünk ezek az események inkább afféle gyerekbulik voltak, rohangálás, haverkodás. Egyszercsak feltűnt, hogy mindenki, az én szüleim is, ugyanazt a furcsa szót kiabálják: demokráciát! Meg is kérdeztem tőlük, hogy mit jelent az, hogy demokráciát, de semmiféle magyarázatot nem tudtak adni. Teljes értetlenséggel álltam az előtt, hogy a szüleim valami olyat mondanak, méghozzá láthatóan nagy hévvel, amiről azt sem tudják, micsoda.

Másik emlékem, hogy amikor „gyűlés” volt nálunk, akkor a nagyszobában vágni lehetett a füstöt. Minket a nővéremmel már korábban lefektettek, de persze az izgalomtól nem tudtunk aludni. Öt-hat éves lehettem, amikor ráadásul mozgott az egyik fogam. A nyelvemmel birizgáltam, kint zaj, beszéd, vita – alvásról természetesen szó sem lehetett. Addig piszkáltam a nyelvemmel a fogam, amíg kiesett. Büszkén és kicsit riadtan jelentem meg a hálóingemben a mamámnál, kezemben a fogammal. Egy pillanat alatt mindenki elfelejtette – legalábbis én akkor így láttam – a fontos dolgokat, és én lettem a fontos dolog, a legfontosabb, mindenki az én fogamra figyelt, és hogy milyen nagy és ügyes vagyok.

Szintén a nyolcvanas évek második felében történt, hogy apám úgy döntött, egy ibm xt típusú számítógépre van szüksége a munkájához. A számítógép valami egészen titokzatos és varázslatos dolog volt a szemünkben. Ki kellett menni érte Bécsbe, egy hozzáértő emigráns ismerős szétszerelte, és a Trabantunk különböző réseibe tömködte, ruhákba csavarta az alkatrészeket, majd otthon egy másik korabeli geek összeszerelte. Bécsben természetesen le voltam nyűgözve a rengeteg édességtől, ami nálunk nem volt kapható, de amiket a külföldi ismerősöktől, vendégektől nagy néha kaptam. A szüleimtől, ha jól emlékszem, öt schilling zsebpénzt kaptam, amit arra költhettem, amire csak akartam. Odamentem egy cukorkabolthoz, és a teljes öt schillinget  gumimacira költöttem. Azóta is a szocializmus végét az jelenti számomra, hogy bárhol, bármennyi Haribót vásárolhatok. (És soha többet nem eszem párizsit.) A gumimacikat nagy zacskóba töltötték nekem, én pedig beraktam a Trabant kalaptartójára. Ott természetesen a nyári melegben egyetlen színes tömbbé olvadtak – visszatérő anyám ezt ijedten konstatálta, és elrejtette a macitömböt. Szerencsére én megfeledkeztem a zsákmányról, és csak otthon, a hűtőben találtam meg a furcsa, színes, amorf testet. Azóta tudom, hogy a gumimaci vékony szeletekben is ugyanolyan finom, mint maciformájúan.