EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996404. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Mirko Kovač

ANDRIĆOT NEM ÉRDEMLIK

2007. október 1.

Egy belgrádi barátom nagy tudású ember irodalomtörténész Ivo Andrićról ír nekem említést tesz személyes találkozásaikról aztán az egyik bekezdésben – ami miatt most tollat ragadtam – finoman megfedd mert nemrég (2002. március 23-án) a Feralban „meggondolatlanul és óvatlanul” a nagy író rovására írtam ezt-azt. Azok akik ma „kritikusan okoskodnak Andrićról többnyire felületesek mert csak nagyon kevés embernek volt kulcsa az ő zárt ajtóihoz”. Ez az én barátom sok-sok évvel ezelőtt a kedvességével meg az intelligenciájával no meg az őszinteségével elnyerte Andrić rokonszenvét; a híres író kitűnő beszélgetőtársra talált a nálánál sokkal fiatalabb művelt irodalmárban. Azon kevesek közé tartozott ez az én barátom akivel Andrić kedve szerint vitatkozhatott akinek „résre nyitotta elmélyült szellemdús személyiségének ajtaját”. A hosszú kedves levélben amit nemrég kaptam tőle a barátom úgy véli hogy Ivo Andrić különleges vad volt „ebben a mi balkáni állatkertünkben” egy lépéssel mindig a többiek előtt járt egész védrendszert alakított ki a kispolgári közönségességgel egyáltalán a belgrádi csarsival szemben mely nekitámadt nem kevéssé bonyolult egyéniségének. Ez a bölcs úriember egyszer azt írta hogy ha az emberek „tudnák milyen megerőltetés volt nekem élni” bizonyára megbocsátanák neki a rosszat amit esetleg tett. Ilyen világban élni ilyen emberek között nemcsak megerőltetés volt hanem átok amiből Andrić bölcsessége a lehető legtöbbet csikarta ki.

Az az érzésem hogy a barátom nem várt tőlem választ erre a levélre és egyéb szöveget sem hanem nyilván azt akarta hogy a soraival dokumentumot adjon a kezembe tanúság tegyen erről a „fejedelmi íróról” aki Belgrádot választotta börtönéül ahol „az életen kívül élt” miként ezt ő maga vallotta. Az olvasó talán furcsállja hogy kerülöm a levélíró nevének megemlítését hisz amint Andrićtyal foglalkozik valaki máris közéleti személyiséggé válik – ám szerintem nem való személyes leveleket csak úgy a nyilvánosság elé tárni. Noha igen gondolatébresztők lehetnek sőt tisztázhatnak némely kétséget és bizonytalanságot. A barátom azt vette ki valamelyik cikkemből vagy nyilatkozatomból hogy én Ivo Andrićot félénk embernek tartom és azzal hogy az evet-efendiről írt ismert sorait idéztem – az efendinek az volt a dolga hogy mindenre bólogasson és mindent jóváhagyjon amit a szultán mond – „rosszindulatú szövegösszefüggésbe helyeztem az írót ami gyakori azok részéről akik hamisítják az életrajzokat a történelmet és magát az irodalmat is”.

Amint megkaptam ezt a baráti levelet rögtön előkotortam azt az írást amelyben valóban kilőttem Andrićra néhány nyilacskát. Az evet-efendiről szóló idézetet pedig azért raktam be hogy kiterjesszem azoknak az íróknak a többségére akik a ránk zúduló átkos időkben „a történelem rettenetes menete” során – ahogy Andrić írta fiatalkori nyugtalan karcolataiban – könnyedén minden skrupulus nélkül bólogattak megannyi különböző uralkodónak és diktátornak jóváhagyván eljárásaikat. Lehet hogy az evet-efendiről szóló novella szerzőjére illik a legkevésbé ez a jellemzés – a barátom mindenesetre azt állítja a levelében hogy „Andrić ifjúkorában lázadozott ugyan de sohasem volt valami isten tudja milyen nagy hős bólogatónak azonban semmiképp sem nevezhető egyébiránt pedig a mi keserves történelmünk során igen vitatható és gyakran torz nézet alakult ki a hősiességről”. Ami pedig a „félénkséget” illeti a barátom szívesebben beszél Ivo Andrić bölcsességéről annál inkább mivel az író kora ifjúságától kezdve Kierkegaard tanítványának érezte magát. Márpedig ez a filozófus „az egzisztencializmus atyja” ahogy a modern gondolkodók nevezték a szorongásról értekezve úgy véli hogy „ha nem akar tönkremenni mindenkinek meg kell tanulnia félni”. Andrić természetesen filozófiailag Kierkegaard alapján sajátította el „a szorongás fogalmát” mint a szabadság lehetőségét. És nem akart tönkremenni. Az erőfeszítést választotta az önkínzó a töprengő életet tudatában lévén annak hogy ez az út vezet a szellemi gazdagságig. Az élettől elrémülve is jelen maradni benne – talán ez életútjának egyik legjellemzőbb vonása. „Úgy kellene élni és dolgozni mintha valóban létezne valamiféle örök élet (s benne valamilyen személyes emberi felelősség) ugyanakkor tudni hogy ilyen élet nincs és nem is létezhet...” írja a Jelek az út mentén egyik passzusában.
Szép gondolatokat írt le Andrić a félelemről és a „félelemtől való félelemről” mégis számos kortársa tanúskodott arról hogy igenis képes volt „szörnyű helyen létezni” − többek között Marko Ristić az író és diplomata; Mitro Radojčić aki Andrić mellett volt amikor a szövetségesek Belgrádot bombázták; Živorad P. Jovanović a szomszéd akinek a házában a nagy író menedéket keresett a légitámadások elől. Egy évvel az író halála után Milovan Đilas cáfolta az Andrić konformizmusáról való közvélekedést és kihangsúlyozta hogy az író „művészetében és világszemléletében tiszta nonkonformista sőt disszidens maradt”. Hasonlóképp nem elhanyagolható tény hogy Andrić éles elméjű szövegeket írt a múlt század húszas éveiben megjelenő olasz fasizmusról márpedig ekkoriban sok értelmiségi és nem egy jelentős író „új európai rend” gyanánt fogadta el ezt a mozgalmat. Andrić viszont leírta hogy a fasiszták a bolsevikok rokonai a fasizmus pedig „a demokrácia antitézise” „a furkósbot kultusza” „az apokalipszis előhírnöke”. „Sötét kegyetlen provincia volt ez mely harcra és hatalomra éhesen törtetett Rómába; a kudarcot vallott kommunizmus visszája volt ez a csőcselék és a felkapaszkodottak rohama” írta Andrić a zágrábi Jugoslavenska njivában. Mussolinit a fasiszta vezért „dinamikus vérszomjas temperamentumnak” minősítette.

Az elmúlt heteim valahogy Ivo Andrić jegyében teltek. Előbb ez a belgrádi levél aztán a zágrábi utam melynek során különböző társaságokban és a barátaimmal elég sokat beszéltem Andrićról meg a levélről amit kaptam. Végül valakinél ráfutottam az „Ivo Andrić a horvát író” című kis könyvre amit a tulajdonosa lelkesen ajánlással ellátva nekem ajándékozott. Ebben a könyvben közölték a fiatal Andrić leveleit melyeket barátjához Vojimir Durbešićhez intézett akivel Szarajevóban együtt jártak gimnáziumba majd egyetemistaként egy szobában laktak Bécsben és Krakkóban. Még ennek előtte kaptam egy könyvet Belgrádból Miroslav Karaulac „A korai Andrić” című ügyesen megírt jó stílusú tudós és igen informatív könyvének bővített kiegészített kiadását. Mindezt így együtt valahogy jelentőségteljesnek éreztem és arra késztetett hogy még egyszer ebből a szemszögből szóljak néhány szót a nagy íróról avagy ahogy Predrag Matvejević mondta „az utóbbi néhány száz év talán legnagyobb balkáni írójáról”.

Zágrábi barátom aki felettébb olvasott ember és Andrić műveinek jó ismerője szépen megmondta beszélgetés közben hogy tisztességes és okos ember nem bántja Andrićot nem kritizálja még „a gyengéit sem” mert „Horvátországban mindig az intellektuálisan morálisan és emberileg legmélyebbre süllyedt legalja szerzetek köpködtek rá”. Leírták már róla hogy „a szerbek szolgája” „rossz ember” „királyok talpnyalója” „nemzetáruló”. Ha nem tévedek Nedjeljko Mihanović az irodalmi doktor valahol azt mondta hogy Andrić fattyú az édesanyja Katarina aki hívő katolikus volt bűnbe esett egy szerzetessel stb. Az ilyen súlyos és teljességgel hazug szavakat tudatosan a „kegyes népnek” szánták nehogy már a saját írójának tekintse ezt a fattyút mert átkozott magból származik ez egy zabigyerek akinek kurválkodott az anyja. Ezek még azoknál is súlyosabb szavak amelyeket Zágrábban lehetett hallani annak idején: hogy némely jelenkori boszniai horvát írók senkiháziak. A barátom szerint Ivo Andrić ugyanígy megjárta volna akkor is ha a keblére ölelte volna „gazdasszonyát az ostoba Croatiát” ahogy fiatal korában írta Vojimir Dubrešićnek korholván Zágrábot és a „tragikus Horvátországot” miközben szilárdan hitte hogy „ez a város nem fog eltemetni”. Egy ilyen zsenit nem bírt volna el egy kisváros még ha Andrić elfogadta volna a nacionalizmust akkor sem. Ne feledjük hogy Andrić már 1933-ban megtagadta hogy szerepeljen az „újabb horvát líra” antológiájában és azt írta a szerkesztőnek hogy nem kíván jelen lenni egy antológiában mely kizárja „a hozzám közel álló költőket csak azért mert más hitűek vagy más tartományban születtek”. Salman Rushdie szerint nagyfokú ostobaság megpróbálni „útlevelekbe passzírozni az írókat”.

Ezen a ponton eljutunk a tényhez hogy a legnagyobb írót aki megkapta az irodalmi Nobel-díjat senki sem fogadja el a magáénak vagy csak alig-alig kényszeredetten mivel viszolyog az embertől aki mindenkié mégis senkié. „Travnikban a szülővárosában már nincs meg az emlékmúzeuma Višegrádban pedig a házat ahol a gyermek- és ifjúkorát töltötte eladták egy magánszemélynek. Szarajevóban ahol iskolába járt egyetlen utca sem viseli a nevét és úgy tűnik egyhamar nem is fogja. Belgrádban ahol élt már harminc éve változatlan formában adják ki a műveit bőséges hagyatékából semmit sem tesznek hozzá.1 Életművének bibliográfiája a halála óta mindmáig nem jelent meg” írja Miroslav Karaulac Andrić életének és műveinek egyik legjobb ismerője. Én személy szerint úgy gondolom hogy ezek a népek bárhogy nevezzük őket és a kultúráik bármilyenek is legyenek nem érdemlik meg Ivo Andrićot. Ő fölöttük áll. Már rég felemelkedett és szépen megmondta: „Én sebezhető vagyok ugyan de halhatatlan.”

RADICS Viktória fordítása

1 Travnikban Ivo Andrić szülőházában jelenleg fennáll az író emlékmúzeuma Szarajevóban pedig van Ivo Andrić utca. Belgrádban 1997-ben kiadták Andrić hagyatékából a „Füzeteket”. (A ford. megj.)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.