Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Amit mégis "muszály" elmondani?
1994. december 1.
Az Ady-féle Herkules-képzet kőzel jár Nietzschéhez az időben; század-első-harmada élményeim frisséből Wittgenstein a határ-elgondolással csakígy. Amiről nem lehet beszélni... visszhangterünkben elvesztette ez, üdvre, a politikai ellen-üdvtani sugalmat, s mintegy az ``ami tilos (volt), jó (volt)" reciprokitásába fordult át, janusian. Ami jó (volt), tilos (volt). Vagyis: semmi se ``jó" már, de nem a minden egész jegyében, mely eltörött volna, hanem J. A. mindent merek, de nincs értelme semminek sem ``szívünk-idézetében". Figyelhetünk rá: az eltörött egésznél, még a nietzschei alapgondolatokban is ott rezgő képletes üvegnél, hogy kést ne mondjunk, másod-égitesti, háborúnk utáni áthallások egzisztencializmusa szerint- freudian aztán végképp ne! -, a valaha-is-egésznek posztutáltnál gördülékenyebb és több a képlékeny ``wittii" határ, mely a szubjektum lenne- posztulálom ``én", a nem okvetlenül szubjektivitássá hasadozó szubjektum, s a funkcioná Iáson - a szubjektumén - kívül másból is létrejövő szubjektivitás (!!), a wittgensteini határ tehát komolyabb muszáj-lehetetlen: mert szubjektum (Tractatus 5.632; a kemény Witti, s ehhez lesz még szavam) dolgában így állunk: ``A szubjektum nem a világé" - a világ része etc.-,hanem a világ határa", hohó, de ``eine" Grenze, ``egy" határa, egy lehetséges, egy bizonyos határa, tehát a falu határtáblája mindig át van húzva, a helységé, ahol lakunk, valami áthúzottat mondunk mindig, ha lakhelyünket, hovatartozásunkat mondjuk, s nem tudjuk, mi is olvasatunk, nevünk a határon túl(ról), íme, a shakespeare-i, a ``lakhellyel és névvel ruházza fel", mármint a villanó, ide-oda villódzó tekintetű költő, miközben a ``világi űztet" - Arany kőbe véshető, de nem szó szerint tükröző fordításához is szólok még - Hamletnek, idézem angolul, "how weary, stale, flat, and unprofitable 1 Seem to me alt the uses of this world", tehát nem hasznos, nem termékeny, nem kifizetődő, világos, át van húzva a falu neve, s a szubjektumon túli dologról mit sem mondhatunk, holott, ha Wittgensteint továbbfejlesztem, itt jön ígért szavam, a kemény Wittit rugalmasan, s így még megátalkodottabbá, tehát a TD-Witti azt mondja: ha szubjektumom, nem is szubjektivitásom, krudélis leszek, bornírtak az engedményelv, a metafizika-keresések, itt csak egy Methaaf nevű lovat, az ő fizikumát tudom konkrétum ként, többet nem, ergo pozitivista vagyok, de csak ebben: ha szubjektumom határ, akkor, mint gézt a túli nyirok, bármily száraz vagyok magam, átüti, Id. J. A. szellemében sok elképzelés, a Túlnan nyirka, annak nem ismert szubsztanciája, már ha az szubsztancia, erről semmit se mondhatunk, méghozzá a priori kivédett agnoszticizmus jegyében nem, itt keményvonalas a Witti-továbbfejlesztés, ha tehát átitat engem a Túlnan, mint tudom én, mivel, ha ``tudom magam", ha nem tudom, mit tudom én, mivel itat át, de a Túlnan is én volnék, nem lehetek az, tehát, ha akartam, ha nem, előbbre nyomultam egy mikrofonnal, egy lábfejjel, egy lépéssel a légi sem mibe, jó, vegyünk itt mindent Dichtermód, író-költő mondja, előbbre hatolok, módom van rá, kényszerűségem is ez: ergo? Szubjektumom, ha határ - dadognék? -, mindig mozgásban van, és sehova sem ér el, de mint Klee zseniális képén az előrehaladó figura, színeset szürkévé tesz, bánom én, fordítva, ezt nevezem én ``pfaffstätteni" filozófiának, ti. a badeni ügetőről hazafelé tartva, utolsó cigarettámat takarékosan szíva, Ott/ikra gondolva, a semmi sincs sehogy sugalmával, A Hegy Lelke c., mondjuk, alexandriaias novella vége stb., láttam meg a PFAFFSTÁTTEN feliratú táblát így áthúzott névvel, s jó, hát a helyiérdekű állomása etc. volt a túloldalon, de ez még ez a világ, ez így vicc, de ha a pozitivista, ha az isten világában - ??- pozitivista elemű szemlélettől s valótárgykörtől eltekintek, ha lakhellyel és név- vel ruházom fel a foghatatlan ``filozófiai" gondolatot- van-e ilyen egyáltalán? miért ne lenne áthúzva? miért ne ve/űnk filozofál-na inkább a Túl... nem is folytatom. A kör konceptuálisan bezárult. Énnyit arról, hogy Nietzsche szerint a nagyon valódi - tessék szó szerint az ő szövegéből olvasni ezt - közlendők nem vágynak valami nagyon a kőzlődésre, a kifejeződésre;
sarkalatos, alap tétel - ``tétel" - az ő koncept prózájában még, hogy csak az ér valamit, ami eleve adva van, ami ``velem születik",ami - isteni? royalitási? - örököm, így száll rám, vízjegyem, egyben angyal-suhanás is felettem, még ha mostanság inkább egy nagy cell-lap fehérsége zúdul át, lebeg keresztül így a légen, el is kaphatjuk, valami nagy építkezésről, még ha a musili egysziromeső a musili lakás közelében fogyasztott rántott gomba tartármártásába hulló akácszirom is ``csak", tehát evidencia-elméletemre szól vissza Nietzsche; ezért is jó volt őt fordíthatnom, meg mert konceptuális szöveg;
harmadjára, e kalapács-ügy számomra még alapvető közlése az, hogy kétkedve kérdi ő, akarná-e valójában, hogy ``most" Németországban oly nagyon olvassák? Mert hogy ott olvassák őt, hallhatja, a legkevésbé.
Harcosságát leszámítva, mellyel nem azonosulok, de amely, hogy csúnyán mondjam, e mai csúnya világban, a faji tisztítások neójának nem épp ``cell" szárnyai alatt, azonosítható, jövendölés-értékű megint, sajnos, ezt hát levéve, elsősorban a koncept jelleget vélem nékem szólónak, mindenféle ``imigyenek"-et még ugyancsak elhagyva.
Dublinban, Beckett és Joyce után nekem épp jó second hand városomban voltam, ráadásul Bloom-napon, mikor azt hallottam, valamit fordítanom kellene. Nem tudom, épp az ``Ex", a Neo-Saint-Ex kérése, felkérése volt-e ez, de a televízióban épp Torinóról néztem képeket, mikor Ittenezőm telefonhívása csörrenést pozitívumozottha, ha! -, s azt hallottam a ládából, hogy Torino a fekete mágia, na ja, ``fővárosa", és hogy Nietzschének sok köze van hozzá. Mivel lassan kizárólag az angol és az ír pályák értője vagyok, s ez az értés hála égnek megóv a cselekvés vágyától, a semmilyen színű és nem pozitivista ``mágia" magányterében leledzeni, magamat társasan mintegy nem kifejezni, drágább és éltetőbb nekem, m int kb. bármi más, Torinóba, gondoltam ott, nem fogok elmenni, a versenynap tárt se ismerem, azt se, milyen szisztéma szerint gyártják maguk üdvére a versenyeket, mit hagynak tényleg a véletlenre... Torinóval, melynek sűrejét rajzolni kezdtem csakhamar, elegendő kapcsolatot jelentett a Nietzsche-fordítás. Hogy miért épp e dolgokat mondtam fentebb? Mert nem vagyok hajlandó megelőlegezni a rám nem bizonyított deviancia kényszerét, tehát félretolom a Nietzsche által én-nem-tudom-minek-számító Kafkát, az ő minden alap-mivoltával együtt, s úgy gondolom, ha elégképp átemésztettük, hogy pl. nagybátyánk elképzelni se bírja, hogy a másik faluba átmenni egy élet ideje is elég lehetne, ha átható jelűnk volt, lásd belső cell, az az élménybeszámoló, mely szerint - !! - a városkóborlásból hazatérve szobánkban, még ha magunk vagyunk is, ha behallatszik is ``ugyanaz" a kertvendéglői zene, ha látszanak is ``ugyanazok" a lombok, valami egyszerre véget ér - tessék! ama határ! -, s nem is értjük, miként voltunk az előbb felelősek még a városnegyedért, az ott elkövetett ``búnőkért", élvezett gyönyörökért stb., vége, vége, vége mindennek, vége aaaa jó keeed-vem-neek, ha ezt kellően agyonidéztük, rájövünk, mit kell ehhez Kafka? Witti kell alapvetően, bár szeretnénk egyetlen világgá összemosni a határon innenit és túlit, hohó, de ez masamód eljárás, helyette Lili Bordellójába küldjűk el kedvenc sovány főszereplőnket, a kétesnem-kétes Mauryt, s mi, gépnyúl, ki agár után nem jár, funkcionáljunk: fogadjuk meg Walthamstow-ból a SIS nemzetközi hálózaton közvetített 432 méteres verseny Liliy Delight nevű ebét, s nyerjünk, mit tudom én, 10 ír fontunkra 50-et. Jó az, s nem pozitivista ügy.
Nietzsche nem tudom, hol fog elhelyezkedni, megannyi döbbenetes aktualitásával, Witti és Franz között.
Rendkívül üde olvasmány, még mulattató is. Számos pontján megkerülhetetlen. Persze, ha nem undorodnék fordításom újabb átnézésétől, s ha fordításoktól az emlékezetem kilúgozva nem lenne, sok egyebet is idézhetnék, de megteszik ezt mások, ráadásul a szöveg elolvasható.
Witti mondja: ``Die zureichende Évidenz geht ohne eine Grenze in die unzureichende űber." Hoppá, mondom én. Nem is olyan bolondság, amit a határokkal művelni szeretnénk. Illetve Wittgenstein az ``eine" szóval ravasz kaput hagy. Több határ van. Tehát dehogy viccelünk mi. Az elegendő-evidencia határ nélkül megy át a nem-elegendőbe.
Ám ezzel a rugalmasabb Witti nem vonja vissza a keményebb állításait. Nietzsche sem azt, hogy az igazi erős közlendő nem nagyon vágyik közlődésre, nem azzal, hogy mégis közöl, s mily elánnal, egy porthosi vitalitású Athoséval. De ezek már gyatra hasonlatok.
S mivel folytatja az imént idézettet a Bemerkungen űber die Phüosophie der Psychologie c. szellő alapmű - hány szerkesztő mondaná Wittire: ``Túlírt"! Szerencsére a még mindig ellenállói alaperényekre vadászó magyar műfordítás-szerkesztés Aljosa végszavát sem kaparinthatja a keze közé úgy, hogy a felét kihúzza, vagy hogy Dosztojevszkij kezéből kiragadja a tollat: túlírod és egyenetlen vagy, bátyuska! Hát mivel folytatja e csaknem 500 oldalas üde művében a dolgot: ``Eine natűrliche Grundlege dieser Begriffsbildung ist das komplizierte Wesen und die Mannigfaltigkeit der menschlichen Falle." Szóval, rém bonyolultak vagyunk, s így alapfogalom-képzéseink fejre állnak.
Nem szeretem a lényemmel adottakon túl a bonyolult dolgokat a pozitívumban. É smarniban. A főbbi: annyi; így fordítottam modernül a The rest is silence-t a Hamletből, e határsort. Német változatom, leendő könyvcímem: Der Resl ist Schmarren.
Hatásszünet után: mert az egyszerűsítésre törők, s a határt viszem magammal, azaz tolom ki s kijjebb, és jót mulatok ezen, vagy nikotintól eldőlve pihenek, leendő halottaimon égetem szárazon a szemem, Aljo-sa szövegét olvasgatva, melyet a Karamazovokból ``A szerelem elmúlt, Mitya" c. kátyai idézetet keresve leltem, s a szerelem elmúltát városomra értettem, értsd, szóism., nem tudom, a téli szezon, az ``őrök talaj" - dirt, szilánkhomok, műsalak etc. - versenyei és a Cork Street galériái és a Kensington Gardens Beckett-Murphy-féle tópartja, a Karinthy-Kosztolányi folytatása és emléke jegyében eső, dérhez fagyó nadrágülepű üldögélések után, a Dublinon-túl, az ír vidék után annyira is hazaérkezem-e, ahogy már (még újabban) se, vagyis ``anynyim mindig lesz", c. Karinthy-folytatásom, ``amennyiből egyszer nem érek haza", nem ez lesz-e, erre kerestem a múlt században az idézetet, lévén hogy Nietzsche kb. hü lekövetésével, fordításával a filozofálhatnékomat kiéltem, s megtértem Antonin Artaud, Wols, Michaux, Dubuffet és társaik enyhe taoista-egzisztencialista-artbrut etc. agnoszticizmusához-??-,hát ezek után a Kátya szövegét kerestem, s hamarost Aljosa búcsújára bukkantam. A múlt század kicsengésében Nietzsche mellett, s nem kell ehhez semmi religió, itt van a nagy dupla-határ-ellenjáték még, a Dosztojevszkijé. Kár, hogy ``játékos" nem vagyok, hanem skótságomban mégis pozitivista.
S Mitya se, hát Iván sose voltam, s Aljosától hol vagyok, és nem is az én pályám. Ellenben: Aljosa, mikor Iljusecska kövénél összegyűlnek, már Iljusecska temetése után, elbúcsúzik a ``gyerekek s urak"-tól. Most itt semmi filozófia nincsen, ``nyícse nyista",viszont egyszerű ,ám rögtön irodalmi szavak hallatszanak.
Nietzsche nem tiszta irodalom, nem is tiszta filozófia. Pech? Attól még szórakoztató, mondom, aktuális megint, aforizmafika san szinte evidenciatörténetekig jut. Nyilván sokfelé nemcsak ``szinte".
``Uraim, hamarosan elválunk... elhagyom ezt a várost, talán nagyon hosszú időre. Tehát elválunk, uraim" - ó, a magyar szerkesztő itt már plajbászolna, mi?! -, ``...állapodjunk meg itt, Iljusa kövénél, hogy sohasem feledjük el először Iljusát, másodszor egymást." Mozogna a plajbász. Na, szóval, hogy emlékezzenek a fiúcskára, akit kővel dobáltak meg a hídnál, ah, mint az én Mokka verebemet, l0 éve él, miatta se szakadok el innen totálisan, és most Iljusecskának van valami köve, nem részletezem, és Aljosa egy szép madárként említi a galambot, ``galambocskáim" szólítva barátait, és hogy a jónak az emléke, ha mi magunk rosszak leszünk is, netán rosszak, ő nem mondja, hogy okvetlenül, megváltás-féle lesz... ez mind sokkal szebben van leírva a Karamazovok ban, egyebütt idézem is. Szóval, ezt a királyságot leltem a Kátya szalmája helyett. S még valamit. Forgattam, teljesen altruisztikusan - Nietzsche bajban van e dologgal! - Dublin térképét, tényleg mint a rosszdiák suhancgyerek, egy cingár és tojáskoponya Nick Nolte, már minden ízemmel el-innen-el valék, cél nélkül dédelgettem Dédalusz kopár városának utcavázát, és Aljasát olvastam újra és újra, és Szpéró álldogáló-kövét szedtem elő, szorongattam, igen, ezen oly sok időt fölfőtt a veréb.., amikor jutalmul csoda történt.
Efféle csodák filozófiai könyvek révén ritkán esnek. Az irodalomba hajlóknál igen. Kierkegaard etc. Az ``etc." nálam a nagyobb pontosság kétségbeesett jele. Mindent mégse sorolhatok fel, de szűkszerűnek ne higgyen senki; nemes hívság. Nietzschéről már mondtuk, holfelé áll. Biztos hat ő is így. Mondom, párat lapoztam még, s mert magyar derék-szellem szerencsére nem húzott ki Dosztojevszkjiből semmit, megvolt ott ez: ``Iljusecska... ott feküdt egy éjszaka, én mellette ültem" - Id. Szép Érnő, egy nagy magyar filozófus-költő, jól pozitivista, századelőnkről, Kafka- és Eliot-egyenértékű, legalább egyenértékű kortársa a műveivel - ``és egyszer csak azt mondja" - még az ``aszongya" is bejön a remekműben!
-: ``Papuska, amikor beszórják a síromat, morzsolj rá egy kis kenyérhéjat, akkor a verebek odaszállnak, én hallom, hogy ott vannak, és örülök, hogy nem fekszem egyedül". Magam igen kevésszer feküdtem s fogok feküdni egyedül. Élő síromra, ahogy a világban járkál pozitivizmus-maradékom, hullanak a veréb-és-más-madár-emlékeim, emléknél többet. De hogy Aljosa, aszongya: ``Ez nagyon szép... minél gyakrabban kell vinni." Mármint morzsát a sírra. Na, ennyi elég is mála Nietzsche koráról.
Még azt mondja Aljasa: ``Bizonyosan feltámadunk, bizonyosan találkozunk, boldogan elmondunk egymásnak mindent, ami történt - felelte Aljosa félig mosolyogva, félig lelkesen." Nekem ez a télig lelkesen külön is tetszik. Fordítói fordulat, feszengőfeszengető? Szép? Magam nyilván semmi szépet nem alkottam, de feszengetőnek érezhet bárki, abba is hagyom, s mondom még, aszongya: tényleg hiszem, hogy ha nem is fizikai alakban, Szpéró feltámad, s mindenféle névben, helyen és eseményféleség által ezt bőven cselekedte is már, sőt pl. a Szép Ernö nem oly nevezetes csillagocskájában - az Ádámcsutka c. szépségesen lazácska regény végén - is ott van, meg nekem m indenfélében. Rideggé a bensőségesség teszi aztán az életünket; Nietzsche, ha néha vívóian rideg, nekünk kell és lehet őt olvasásunkkal megváltani; olyas figura. Azért úgyis az marad ő, ami; nagyon erős jelleg. Jellegzetes töredék Fordítottja, mint amit a győztes kanca, a Methaaf metafizikájára mondtam: ``Methaaf-fizika.! Kü-lőnös, épp egy lóhőlgy? 1 Különös tóhölgy." Szóval, érthető ez, különös, hogy Nietzsche épp bensőségességig vitt, bár közben magam is vagdalkoztam, erre is bátorított. Már nem vagyok oly hosszú életűnek ígérkező gascogne-i, nem maradok skót az érzületeim m el, kicsit vívni azért kell, már ha nem az ír vidéken mászkálunk zsebre dugott kézzel, és végképp nem filozófiai olvasmányokkal a szütyőnkben.
Budapest, 1994. VIII.16.
(Samu verebünk, élt 13 évet és két s fél hónapot, ló. főtte-évfordulóján)