AMIKOR NŐ VAGYOK

1998. május 1.

Nyár van, valamikor a hetvenes évek végén, csúf körúti villamos. A kocsi végében, ahol állok, egy nő ül, kinéz az ablakon. Szikár arc, fáradt vonások. Amúgy jól tartja magát, olyan negyvenesforma. Vékony, kivágott pólóban, kardigánban, kiugró kulcscsonttal. Apró térde épp csak elővillan a szoknyája alól, nincs rajta harisnya, csupán egy pár kissé viseltes, lapos mokaszin. Különös dolog, egyszerre gyöngédséget érzek iránta. Mitől? Nyilván, mert olyan kiszolgáltatott.

Mit jelent ez, hogy kiszolgáltatott?

Volt egy-két eset az életemben, most eszembe jutnak, nők, akiket csodáltam, ám akiket egyetlen pillanatban sem voltam képes kiszolgáltatottnak látni, azaz egyetlen percre sem tudott elfogni a gyöngédség irántuk, nem tudtam beléjük szeretni. Most meg tessék, itt ül egy teljesen ismeretlen nő előttem a villamoson, kibámul az ablakon, s nekem összeszorul a torkom. Máris beleszerettem, Nem, ez így nevetséges, ennek semmi köze a szerelemhez, másról van szó. Itt, ezen a körúti villamoson egy szempillantásnyi időre egyszerre a szívügyeim "mögé" kerültem, s határozottan az az érzésem, hogy ehhez az ismeretlen nőhöz valami, a szerelemnél elementárisabb viszony fűz. Amikor hazaérek, fel is jegyzem gyorsan magamnak: Mi, kiszolgáltatottak - és ők, a magabiztosak. Mintha ez lenne a két legfontosabb kaszt a társadalomban. Mintha egyáltalán nem is lenne átjárás e két kaszt közt. Vagy mégis? Lehet, hogy épp az a legfontosabb dolgom a világban, hogy megleljem ezt az átjárást?

Ostobaság lenne arról értekeznem, hogy a nők kiszolgáltatottak, a férfiak "magabiztosak". Ez legalább olyan irdatlan közhely, mint gyengébb és erősebb nemről beszélni. Ráadásul a "magabiztos jelző eleve meglehetősen szerencsétlen, még magánhasználatra is. Nem annyira magabiztosságra gondolok ugyanis, amikor ezt a kifejezést használom, inkább egyfajta - belső - felfegyverzettségre, felvértezettségre. Belső? Eszembe jut a Jancsó-filmek egyik fő toposza: az állig begombolt, egyenruhás, fegyveres férfi és a mezítelen nő. Mégiscsak erről a közhelyről beszélek. Erről az égbekiáltó közhelyről. Pontosabban erről a szereposztásról. A társadalmi szereposztás közforgalomban lévő kliséiről. Utóvégre ezek a sztereotípiák ugyanolyan közönséges eszközök a a kommunikációban - hogy azt ne mondjam, az önkifejezésben -, mint a nyelvi formulák. Noha láthatóan sokkal nagyobb érzelmi töltettel rendelkeznek, sokkal több a hozzájuk kapcsolódó előítélet. De hát az előítéletek is közönséges kommunikációs eszközök. Ha annak vesszük őket. Amennyiben tényleg meg akarom értetni magam, nem is használhatok mást eszközül, csak közhelyeket. A kérdés az, hogy az "önkifejezés" mit jelent számomra. Megfogalmazni önmagam valaminő platóni ideáját vagy közölni magam másokkal. Ami engem illet, mindig közléspárti voltam. Innen nagy vonzalmam a közhelyekhez, az előítéletekhez, a klisészerűséghez.

De hogy kerül ide a kiszolgáltatottság? Mit értek rajta? Ezt a szót eredeti, mondjuk így, szociológiai értelmében mostanság nemigen szokás használni. Akkor már inkább hátrányos helyzetűt mondunk, másodosztályú állampolgárt, ehhez hasonlót. Van e kifejezésnek még gazdasági és pszichológiai jelentése is (anyagi, érzelmi kiszolgáltatottság stb.), de ez sem az, amiről én beszélek. Ha már jelentésárnyalatokról van szó, akkor számomra az Értelmező Szótár Szalay-idézete jelzi a lényeget: "Restelltem... kiszolgáltatottságomat, a hús / vágyait, bűnét." Igen, ezt értem alatta: a testnek, a sorsnak, a génjeimnek való kiszolgáltatottságot. Ez az, amiről a nők többet tudnak, mint a férfiak. Nem mintha ebben az értelemben a férfi nem lenne ugyanolyan kiszolgáltatott, csak éppen letagadja magának, míg a nő megéli. Már amelyik. Mert azért a nők között is vannak, akik "magabiztosak", magyarán vannak eltompult tudatúak, akikben túlteng a hivatás és az ideológia, akik tehát igen távol kerültek a forrástól, akik ugyanúgy a "teremtés koronái", akár a férfiak. És fordítva, vannak férfiak, akiknek egész életét, létformáját, világlátását megszabja ez a kiszolgáltatottság. Nem tagadom, közéjük számítom magamat. Amiből rengeteg kínom fakadt, főleg, amíg legfeljebb halovány segédfogalmakkal rendelkeztem a magam meg a világ természetéről. Csupa olyan "élményem" volt, olyan "témáim", amelyek megközelíthetetlenek voltak a forgalomban lévő társadalmi klisék felől. A szerkesztők meg szemtől szemben többnyire tehetségesnek neveztek, csak éppen kiforratlannak (garmadával kaptam vissza így a kéziratokat), a hátam mögött meg nemegyszer dilettánsnak. Mind a kettő igaz volt. Mint tehénen a gatya: így valahogy állt nekem (rajtam) az irodalom. Amíg rá nem jöttem, hogy az irodalomban én nő vagyok.

Majdnem mindig nő. Mert ebben azért van egy kis csúsztatás. Tudniillik nem egészen női kiszolgáltatottság az enyém. Hogy is lenne az. Ami a biológiát illeti, azt nem kell hosszan magyaráznom, a biológiai másság kézenfekvő. Vagy mégsem? Hisz mindnyájunkban ott az anima és az animus. Vagyis a férfi-nő kapcsolat legbiológiaibb aspektusa sem csupán a biológián múlik, hanem azon is, hogy "női lélekkel" veszek-e részt benne, vagy "férfiúival". És ha nő vagyok a szexben (úgy értem, "női lélekkel" vagyok jelen benne), akkor a kapcsolat egyéb, mondjuk, szociológiailag minősíthető dimenzióiban is inkább nő vagyok, mint férfi. Következésképp a gondjaim, a konfliktusaim, traumáim stb. mind "női" természetű konfliktusok és traumák, legalábbis a forgalomban lévő klisék szerint. Ha pedig íróként meggyőződéses "közléspártinak" tartom magam, mint mondottam, csakis ezekhez a klisékhez folyamodhatom. Így lesznek akár a legkézenfekvőbben férfiúi szexuális élményeimből is "női dolgok": csak ebben a formában vagyok képes megírni. Ellenkező esetben még ma is afféle ígéret lennék, sőt dilettáns.

Ami természetesen azt jelenti, hogy mégsem vagyok nő, amikor nő vagyok. Csak szerepet játszom. Rendelkezem bizonyos "különbejáratú" tapasztalati anyaggal, ami biztosítja női szerepköröm hitelességét, míg a férfiúi szerepkörben valószínűleg nem lenne hitelem. Ám ebben rejlik az említett csúsztatás is. Az egyéni tapasztalat ugyanis sosem klisészerű, a kommunikáció viszont csupa sablon és sztereotípia. A magam egyszeriségét és evidenciáit tehát csak úgy tudom elmondani a közhelyek nyelvén, ha nem önmagamat adom, hanem "csak" a szerepet. Felteszem természetesen magamnak a kérdést: ki vagyok, miféle vagyok én? De erre az irodalom nyelvén biztosan nem adható egyenes válasz (lehet, hogy egyébként sem), ennek végül is a szerepből kell kiderülnie.

Megpróbálok visszakanyarodni ahhoz a két évtizeddel ezelőtti élményemhez, ahhoz a furcsa egyoldalú "találkámhoz" ott, a hatos villamoson. A vonzalmam a villamoson látott ismeretlen nőhöz nyilván a szereplehetőségnek szólt. De jutottam-e valamire azóta a kasztok közötti átjárást illetően, amire akkoriban sokat gondoltam...? Erre nem nagyon tudok felelni. Mondhatnám, aki ír, az sokféle falon átjár. De legalább ennyire nyilvánvaló, hogy mind önmagunkba vagyunk zárva, s csak akkor fedezzük fel a másikat, amikor magunk tekintünk a másikból önmagunkra. Mondjam hát azt, hogy az ember ("női") altruizmusa és ("férfiúi") önzése a nárcizmusban ér össze? Nem, inkább nem, az efféle kijelentésekben túl sok öngyötrő szenvedély rejlik, azaz túl kevés realitás. Inkább úgy vélem, az ember csupa diszharmónia és harmónia. A nagy vonzásnak könnyű lenne a lélek békéjét, az ellentétek elcsitulását, vagyis a harmóniát neveznem, ám tény, hogy a diszharmónia, a belső békétlenség, az elégedetlenség, a meg nem felelés (önmagamnak vagy másoknak) sokkal inkább sarkalló, előrevivő erő. Nem lehet azonban örök diszharmóniában élni. A kétféle hajtóerőnek tehát valahol tényleg össze kell érnie.