Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Gerusija

Aleksandar Matković

Az adósság szürkegazdasága

2013. május 7.

Az adósság a termelés vaskeze: a folyamat szükséges része, amin a tőkének át kell esnie, hogy az absztrakttól eljusson a konkréthoz. Az adósság a tőke létrejöttének része, és a megtermelésének is elválaszthatatlan részét képezi: az élőmunka meghaladásával biztosítja a tőke számára azt a szükséges alapot, amely nyomán aztán a tőke zavartalanul változtathatja alakját. „Az adósság varázslata abban áll, hogy eltünteti a munkát.”[1] A tőke írja bele a jövőt a jelenbe, elvégzettnek tételezi a jövőbeni munkát, hogy a jelenlegi, elvégezetlent helyettesítse vele. A középkori keresztény teológusok eleinte elítélték az uzsorát, mondván, hogy azt az időt bocsátja áruba, ami minden élőlény részére egységesen áll rendelkezésre – hogy később jóváhagyják mint a fáradság bérét, azzal a kikötéssel, ha a tranzakció a közjó érdekében jön létre.[2] A kapitalista gazdaság fejlődésével a munkaidőnek az adósságban történő kondenzálása lehetővé teszi, hogy a jelen ne csak a nem fizetett munka révén adósodjon el, hanem annak kizsákmányolása következtében is: az értéktöbblettel. Ez utóbbit nem lehet pénzzel pótolni. Az értéktöbblet kifizetését nem teszi lehetővé maga a munka sem. A munka általános kizsákmányolása annál inkább.

* * *

Marx szerint a nyilvános adósság az elsődleges tőkefelhalmozás „egyik legenergikusabb mozgatórugója” volt: a nem termelő pénzbe belelehelte a tőke teremtő erejét. Az adóterhelés, a védővámok rendszere és a járadékok kialakulása nem véletlenül következett be. A tizenhatodik századi Angliában a kilencvenkilenc évig terjedő földbérletet is a régi áron számolták, miközben a bérleti díj értéke csökkent. Kialakult a kapitalista bérbeadó, aki egyszerre profitál az alacsony bérleti díjakból és a kisbérletből. A tizennyolcadik századi Champagne-ban, az ancien régime idején, a francia parasztok adósságát adókkal könnyítették, amelyek az adós pillanatnyi anyagi helyzetéhez igazodtak. De ez csak a kezdet volt.

Az elsődleges felhalmozás után a nagytőke átáramlik a közadósság teljes testén, és fordítva. Tudniillik az eladósítás elválaszthatatlan a termeléstől. Hogyan működik mindez? Röviden, egyrészt az állótőke (a bérlet, a géppark, a nyersanyagok) a termelésben az ipar fejlődésével együtt növekszik. Másrészt a változó tőke (a napszámok, a bérek, a munkaerő) önmagában, a termelésen belül nem képez hitelviszonyt, mivel a munkavégzés szigorúan pillanatnyi jellegű. Az adósság a termelésben az állótőke révén keletkezik, hiszen az teremti meg a munka föltételeit. Ha ezek a föltételek nem teljesülnek – ha a termék nem kerül piacra, ha a tőke nem áramlott át az áruból a pénzbe, ha a kereslet alacsony stb. –, akkor az ipari tőkésnek el kell adósodnia, hogy biztosítsa a további zavartalan termelést. Ő ezzel tulajdonképpen megvásárolta az értéktöbbletet, amely a tőke passzív formájában, pénzként hevert a bankokban. Ez a tőke most ismét bekerült a körforgásba, aktívvá vált, és a hitel közvetítésével megvásárolt nyersanyagokként folytatta az átalakulását az áruformába. Az ipari tőkés bevonja a nyersanyagot a termelésbe, a tőke ezzel megnövekszik, és kivonja az értéktöbbletet a munkából. Ezáltal a jövőbeli, ki nem fizetett munkát kihasználják, annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a jelenben zajló munkavégzést. Ugyanakkor a hitelező, ez esetben a bank, kamatot érvényesít, hisz meghatározott időre lehetőséget ad az ipari tőkésnek, hogy azt az értéktöbbletet használja, amely nem a termelés során jött létre, miközben ezzel csökkenti a piacon jelen lévő tőke mennyiségét, ami ily módon nem tud áruvá változni. Más szavakkal: a tőke lehetőséget kap rá, hogy konkréttá váljon – azaz tőkévé mint olyanná, maguktól a konkrétumoktól függetlenül.

Ez az adósság és a termelés viszonyának lehető legegyszerűbb ábrázolása. De ez is elegendő hozzá, hogy lássuk, ahogyan az adósság már az infrastruktúrában létrejön. A harmadlagos ágazatban – a szolgáltatásokra és hasonlókra gondolunk itt – az adósság véletlen vagy megjósolhatatlan eseménynek tűnhet, esetleg a rossz üzletvezetés következményének. Innentől azonban világos, hogy ez nem így van. Az adósság nem csupán a részvényekkel vagy a beruházásokkal folytatott szerencsejáték következménye.

Az üzletmenet kockázata közvetett. Foucault tanítványa, François Ewald följegyezte a biztosító-társaságokban bekövetkezett változásokat. Eszerint a xx. század elejétől már nem a veszélyes munkahelyekről vagy munkavégzésről volt szó, hanem egyszerűen a kockázatról, ami a kifizetés kiszámításának részévé vált. A humán tőke fogalma, Adam Smithtől kezdve egészen a fogalom xx. századi újjáéledéséig, hasonló játékot űzött: immár nem arról volt szó, tönkremegy-e az individuum élete, ha a képzettsége nem felel meg a piacnak. Ez már pusztán a kockázat részévé vált.

A kockázatról szóló beszéd látszólagos naivitása alatt valami komolyabb dolog húzódik meg. A kockázatnak van szüksége a szubjektumra, és nem a szubjektumnak a kockázatra. A szubjektummal innentől kezdve az adóssága alapján számolnak. Aszerint kalkulálnak vele, mennyire kifizetődőek a vele kapcsolatos beruházások. A termelés helyett a szubjektumot lehet hibáztatni. Az adósságot a kapitalizmus intézményei hozzák létre, és az egész közösség fizeti vissza. Ezt a rendszerváltás országai érezték meg a leginkább.[3] Egyesek eladósodnak, erre mindenki adóssá válik. Mindebben egyetlen dolgot figyelhetünk meg: a hitel likviditáshiánya nem esemény, még csak nem is valamilyen átmeneti, efemer jelenség. A likviditáshiány az ügylet szerves része. A likviditáshiány a kapitalista termelés alapjának a része; minden esetben a saját absztrakciói gyorsaságának terhét elviselni képtelen tőke tehetetlenségének következményeként jön létre.

Az adósi szubjektivitás

Nézzük, mit tesz az adósság a szubjektummal, mit hoz ki belőle. Először is, a tőke szerves összetételében megjelenő ingadozás gyorsasága a xx. században mániákussá vált, különösen amióta az aranystandard fokozatosan megszüntetésre került. A devizaárfolyamok Bretton Woods-i rendszerének 1971-es széthullása után, amikor az Egyesült Államok megszüntette a dollár és az arany átválthatóságát, a passzív, azaz inaktív tőke – amely a körforgáson kívül került és a banki tartalékokban hevert – elveszítette aranyfedezetét. Ettől fogva államkötvényekre támaszkodott, papíron meglévő tartalékokra, amelyeket a bankok úgy kezeltek, mint korábban az aranyfedezetet. Ez azonban azt is jelentette, hogy a hitelezés túlmehet azon a határon, amit korábban az arany szabott meg.[4] A hitelezés tehát nemcsak addig a pontig folyt, ameddig az úgynevezett „valós” ágazatok termelői lehetővé tették, hogy ezek a hitelek valóban ki is fizetődjenek, hanem azon túl is. Mindez a pénzügyi gazdaság paradigmaváltásához vezetett: Michael Hudson az Egyesült Államok „szuperimperializmusáról” beszél, amelynek ereje éppen abban rejlik, hogy a lehetőségein túl is eladósodik; Maurizio Lazzarato pedig azt mondja, az 1979-es sokk ahhoz a pillanathoz kötődik, amikor az adós és a hitelező közötti viszony megfordult: a törlesztés kamatának megnövekedése miatt a hitel kifizetése immár nem annak megszüntetéséhez, hanem kiteljesítéséhez vezetett. Létrejön az eladósodott ember, a homo debitor, aki egyesíti magában a munkát mint olyant, valamint az önmagunkon végzett munkát. Az olasz elméleti szakember szerint nincs többé kölönbség a munka és a részvény között, mivel a hitel kizsákmányolja a kronológiai és a nem-kronológiai időt is, a munkaidőt és a döntések meghozatalára alkalmas szabadidőt egyaránt. Az adósság gazdaságát tehát kétszeres terjeszkedési törekvés határozza meg: a szubjektivitást mind extenzív, mind intenzív módon kizsákmányolja (extenzív módon, hisz nem csupán az ipari termeléshez és a harmadlagos ágazatokhoz van köze; ugyanakkor intenzív módon is, mivel önmagunkra, az entrepreneur de soi-ra, valamint a cég vezetésére is vonatkozik).[5] „Az adóssághoz ma nem kapcsolódik semmiféle elsődleges bűn. A maxima culpa helyett azzal szembesülünk, amit a hitel minima moraliajának nevezhetnénk. A kölcsönöket nem azért nyújtják, hogy kifizetődjenek, hanem hogy újrafinanszírozzák magukat. Csak az az adósság kerít bennünket a hatalmába, amelyik nem kerül, és soha nem is kerülhet visszafizetésre.”[6] A szuverenitás és a valorizáció viszonya megváltozik. Az adósság kérdése nem pusztán az egyedi szubjektum kérdése, hanem általában az állampolgárságé. A köztartozás ugyanis a termelés részeként keletkezik, és ugyanazok fizetik vissza, akikre a tartozás alapját képező terhelés nehezedett. A tartozás igája alatt eltűnik a monetáris függetlenség – de nem az általános szuverenitás. Azok, akik a tartozást törlesztik, a köz részét képezik, az államét, miközben nincsenek abban a helyzetben, hogy döntsenek a köztartozások visszafizetéséről. Nem véletlen, hogy a honatalanoktól gyakran még az alapvető emberi jogaikat is megtagadják. Másrészt Negri és Hardt már arról beszélnek, hogy az érték logikája megszűnt, törvényei már nem képezik a kapitalista gazdaság lényegét. Azonban, ezzel éppen ellenkezőlegesen, az értékbecslés logikájának szolgálatába álló eszközök semmiképp nem tűnnek el, annál inkább fejlődnek – méghozzá egyre jobban, és nem a szuverenitás eltűnésének árnyékában, hanem annak kiéleződésétől fenyegetve. Ha egyáltalán beszélhetünk a tartozás szubjektumáról vagy az adósi szubjektivitásról, nem feledkezhetünk meg arról, hogy az, kiváló célpontként, a két nagy erő – a szuverenitás és az érték – között helyezkedik el.

A számvitel a tőke irányításának és racionalizálásának különálló, új módja: a szintézis olyan formája, amelyiknek a szuverenitással és a valorizációval is akad dolga. A számvitel nagy szerepet játszott a szubjektivitás neoliberális termelésében, mivel megváltoztatta a fejlett ipari társadalmak kormányzásának módját. Egyes szerzők szerint csak bele kell nézni azokba a tankönyvekbe, amelyeket a xx. század amerikai vállalkozói a tanulmányaik során használtak: a ’40-es években meditatív módon közelítettek a jövőhöz. A vállalkozóknak azt tanácsolták, mentális úton vizsgálják át az üzlet veszélyeit, ehhez társult a gyakorlat és az azt kísérő papirológia. Két évtized múltán a meditatív faktor kezd eltűnni, s a vezető szerepet a számvitel veszi át: az üzletet meg kell tervezni, a jövő, akárcsak a sors, előre meghatározott, az üzlet már nem objektum, hanem projektum.[7] A munkások viselkedésének bizonyos formái, a döntéseik és viszonyaik láthatóvá, ezzel pedig kormányozhatóvá váltak. A munkás teljesítménye üres fogalom, ha nem foglaltatnak benne a gazdasági mérték és modell föltételei és következményei. Ami az „összehasonlíthatatlant összehasonlíthatóvá”[8] teszi: egyfelől a konkrét teret a számszerűsítés terévé változtatja, másfelől a tőkemozgás követésére alkalmas absztrakt sémákat ugyancsak kiszámítható számítási móddá transzponálja. Itt a hatalom diszpozíciójáról van szó, ami a konkrét gazdasági helyzetek és a gazdasági elméletek között közvetít, ami összevonja az absztrakt munka kiszámítását és a felügyeleti hatalom használatát.[9] Ebben az értelemben a számvitel a szuverenitás, a kormányzás, az absztrakt tőke uralma és azon helyek érték- és számítási mozgása közötti viszonyát képviseli, amelyeken az értéktöbbletet ki lehet vonni. Ez a tőkének nem csupán optikai rendszere, hanem egyben – a bürokrácia révén – kényszerítő erejének eszközeként is testet ölt. A számvitel segítségével nem csak az értékmozgást teszi láthatóvá, hanem egyúttal a munka és a tőke viszonyát is ennek alapján lehet kiszámolni. Az adósság szubjektumának lényét a pénzelés prizmáján keresztül lehet meghatározni. A hitelezés azonban soha nem csupán pénzügyi ügy – tettre is késztet. A hitelek szubjektivációt hajtanak végre, mivel véget vetnek bizonyos viselkedési formáknak. Nem arról van szó, hogy a termelés vakon átlépi a konkrét szubjektumokat, hanem épp ellenkezőleg: átalakítja őket. Nem feledkezhetünk meg a folyamat Marx-féle dialektikus értelmezéséről: elérkezik a pillanat, amikor a munka a tőke puszta megjelenési formájává változik. A tőke ugyanakkor munka nélkül nem maradna mozgásban, nem tudna formálódni, nem volna képes az állapotváltásra, hogy az áru segítségével alakítsa önmagát. A hitelezői szubjektivitás kulcsa abban rejlik, hogy a segítségével alakíthatóvá válik egy rendkívül fontos jelenség – a tendencia. Mivel az adósság szubjektumának produktivitása és anyagi helyzete közvetlenül hat a forgalomban lévő tőke szerves összetételére. David Harvey szerint a tőke nem oldja meg a saját válságait, csupán földrajzi értelemben áthelyezi. A – foucault-i fogalom nyomán alkalmazott – kormányzás új módjai, amelyek egy ütemben fejlődtek ki a mikroelektronikával (az elektronikus banki ügyintézés, a kettős könyvelés, válság esetén pedig a „technikai fölösleg” meghatározásának lehetősége), pont a válság áthelyezésére, valamint az értéktöbblet extrakciós mezőinek megtervezésére használatosak, függetlenül a profitráta csökkenésétől.[10] Ez a korai kapitalizmusban lehetetlen lett volna.

A kései kapitalizmus Babilonja: eltörhetjük-e ma a hitel tábláit?

Az adósságképzés történelme egyúttal a leírásának, törlésének a történelme is. Amíg azonban a kezdetekben a hitel nyújtása és leírása szintézisben voltak egymással, a kapitalizmusban csak egy lehetséges vége van ennek a folyamatnak – az eladósodás, az újabb hitelfölvétel és a hitelfölvételi feltételek megújulásának dialektikus folyamata. Ezt csak akkor érthetjük meg, ha mélyebbre ásunk e törés történelmében. A kapitalista reprodukciót övező anakronikus ködben különböző gazdasági rendszerek rejtőznek, amelyek nem vették egyértelműnek, hogy a hitel végtelen jellegű. Lazzarato szerint a „végesről” a „végtelen hitelre” történő átmenet következményeit ma is érzékelhetjük. Míg a primitív társadalmak számára idegen volt a kifizethetetlen, hosszú lejáratú köztartozás, amelynek a törlesztését csak a még nagyobb eladósodás követi, addig az eredeti tőkefelhalmozást követő társadalmakban ez a jelenség a gazdasági és szociális szerveződés egyik tartópillérévé vált. David Graeber az adósság történetét kívül helyezi a profit köré rendeződő piacok kontextusán. A mai gazdasághoz képest, amely a termelésen és a fogyasztáson alapul, a kapitalizmus előtti gazdaság egyik formája az elosztás köré rendeződött. Az elosztás gazdasága az erőszakra, a háborúra és a háborús arisztokráciára alapozódott. A piacok csak az állam tevékenységének melléktermékei voltak, és a hitel nem játszott alkotószerepet bennük. A javak allokációjának más formái: az ünneplés és az ajándék. Egyetlen uralkodó alatt Babilóniában négy hiteltörlésre került sor: a gyenge aratás idején a hitelek és a kölcsönök fölhalmozódtak, ezeket semmisítette meg az uralkodó. Éric Toussaint írja: „Az ilyen adósságtörlések kihirdetésekor nagy ünneplések zajlottak, leginkább a tavaszvárás idején. A hitelekről készült följegyzéseket tartalmazó táblák eltörésének hagyománya a Hammurápi-család uralkodása idején kezdődött – a közhivatalok pontos följegyzéseket vezettek a hitelekről, az ezeket tartalmazó táblákat a templomokban őrizték.”[11] Az adósságok eltörlésének megünneplése nem egy naiv dolog: az ünneplés során fölszabadították az adósságuk miatt rabszolgasorba kerülteket, és eltörölték az adósságokat. Az adósság eltörlése: visszatérés a korábbi állapotba. Ezért volt ez az adósság véges – nem követte az eladósodás dialektikája és a meghitelezett jövő, a következménye nem az adós folyamatos ellenőrzése, hanem a fölszabadítása. Erre egészen egyszerűen azért volt lehetőség, mert a gazdaság fönnállásához nem volt szükség a piacokra.[12] A pénz és a piac megléte vagy hiánya nem volt az adott társadalom gazdasága működésének föltétele. Ebből következően létezett az egyenlőségnek egy korábbi állapota, amihez a társadalom visszatérhetett.

Ma azonban ez nem így van. Az adósság általános eltörlésének föltétele, hogy létezzen egy status quo ante, amelyben mindannyian szó szerint adósságmentesek/ártatlanok[13] vagyunk. A kapitalizmusban nem létezik ilyen állapot, amire hivatkozhatnánk, nem létezik a társadalmi és gazdasági viszonyok ősi egyenlősége, amihez visszatérehetnénk. Nem létezik a „jó tőke” gazdasága, amely ne a hitelekkel táplálkozna. But, the devil lies in the details. A tőkés viszonyok látszólag éppen egyenlőségi viszonyokként jelennek meg – a munkás eladja a munkaerejét a tőkét birtokló tőkésnek. Szerződéses viszonyba kerülnek. A munkás bérért dolgozik, megfosztja magát a szabadidejétől. De a szerződéses viszony leple alatt, Marxszal élve, a termelés sötét világa rejlik. A munkás és a tőke közötti szerződés történelme egyúttal a munkás passzívvá tételének, valamiként a munkás produktivitása javításának történelme is. Mélyenszántó témák vethetőek itt föl: a munkásarisztokrácia megjelenése a xix. században, ami Hobsbawm szerint a brit ipari monopólium fejlődésének közvetlen következménye; majd a munka piedesztálra emelése a bolsevizmusban – a munka már nem a szabadságnélküliség megnyilvánulása volt, hanem az emancipációhoz vezető út, amely a sarlóban és a kalapácsban öltött testet; ezután a jóléti állam megjelenése – a munkásnak biztosított lakás, étkezés, egészségügyi ellátás stb.; később a tömegmunkást fordi eszméje, aki magas fizetést kap, hogy megvehesse azt a terméket, amit ő maga állít elő; utána a szakszervezetek együttműködése a tőkésekkel; végül az elmélet neoliberális semlegesítése az egyetemeken a „szabad” piac nyomásra stb. Egyetlen felületes pillantás elég ahhoz, hogy mindenhol észrevegyük ugyanazt a motívumot. A közös nevező minden esetben a tőke és a munka viszonyának naiv értelmezése, amely szerint ez a viszony harmonikus és egyenlő, egyenrangú és kölcsönösen kifizetődő. Dolgozz, és a piac majd gondodat viseli. Dologozz, és boldog leszel. A munka fölszabadít.

Mindezek ellenére, az adósságok törlésének dicsérete nem ritka jelenség: Graeber könyve az adósságok történetéről az általános adósságleírás dicshimnuszával zárul. Az adósságok törlésének azonban van egy apró hibája: újraéleszti a rendszert. Az adósságok törlése nem kifelé vezet az eladósodás csapdájából, hanem éppen ellenkezőleg, lehetővé teszi. A ciklikus folyamat fönnmarad. Az adósságok törlése nem akadályozza meg a hitelnyújtás újraélesztését, hanem támogatja. Maga Toussaint írja, hogy nem szabad az adósságok leírását összekeverni az emancipációval: a leírás pusztán megújítás, nem az elnyomás megszüntetése. Az adósság eltörlése tehát a korábbi állapot megújítása – az egyidejű elnyomás és jólét egész spektrumával. Megújítás, semmi más. Az adósság eltörlése csak arra szolgál, hogy korlátozza az egyenlőtlenség további növekedését, ami már veszélyeztetné az adósságrendszer fönnmaradását. A kapitalizmus ugyanígy működik – elég csak rápillantani a piac és a tőke izgalmas viszonyára. A tőkének nem mindig felelt meg a szabad piac. Polányi szerint – még a „szabad piac” létrejötte során – az angol liberálisok monetáris politikája oda vezetett, hogy az ipari és egyéb vállalatokat utólag kellett kimenekíteni az „önszabályozó” szabadpiacról.[14] Természetesen, még ha az adósságok általános eltörlése nem lehetséges is, az egyedi törlésekre kivételes esetekben lehetőség nyílik. A későbbi korokban létezett az úgynevezett egyedi hiteltörlések intézménye, különösen a gyarmati idők után, amikor is a gyarmatosítók hiteleit, azok bukása után, az újonnan létrejövő országok írták le. Ez azonban a tőkére nézve semmi rosszat nem jelentett. A kapitalista viszonyok következményeinek megszüntetése után a törlés nem megsemmitíti, hanem érvényesíti a hiteleket: „Világos, hogy az, aki törli a hitelt, hatalommal rendelkezik, és a hitel törlése is a hatalom megerősítéseként hat, nem annak (ön)megszüntetéseként: az ő független akarata az, ami megszabadít bennünket a hiteltől – ami persze nem azt jelenti, hogy nem esünk majd ismét a hitel csapdájába. Itt nem ártana parafrazeálni [Carl] Schmitt szuverenitás-definícióját: az a szuverén, aki kihirdeti az adósság eltörlését.”[15] A törlés nem azért működik, hogy megszabadítsa a munka szubjektumát, hanem hogy a munkát megszabadítsa a szubjektum fáradtságától, hogy egy pillanatra megszabadítsa a termelékenység rá nehezedő nyomásától, hogy aztán ismét termelékeny lehessen – hogy ne legyen improduktív. Pillanatnyi eksztázisban részesíti, hogy utána visszaküldje a munka örök poklába.

* * *

Az eladósodás elleni harc formái a válság nyomán kiélesednek: a bankok bojkottja, a sztrájkok, az adósok szakszervezetének megalakulása. Franco Berardi „Bifo” a fizetésképtelenség jogáról beszél. Nem fogjuk visszafizetni a hitelt. „A fizetésképtelenség joga nem csupán a pénzügyi hitel visszafizetésének elutasítását foglalja magában, hanem, kifinomult módon, annak elutasítását is, hogy a társadalmi erők élettel teli potenciáljait alávessék a gazdasági kódex formális uralmának.[16] Miféle fizetésképtelenségről van hát szó? Nem a magánember vagy a vállalat fizetésképtelenségéről. Az adósság a kapitalizmusban magából a termelési folyamat szervezéséből ered, tehát strukturális jellegű. De annak ellenére, hogy a termelésből fakad – nem annál ér véget. Az adósság privatizálódik. Gazdasági individuumokhoz kötődik. Minduntalan konkrét, jogi vagy privát személyekhez kötődik. A köztartozást ezért a köz törleszti. A fizetésképtelenség joga ugyanakkor nem azt jelenti, hogy „elengedjük a hiteledet” vagy „ezt a hiteledet”, a te saját hiteledet. A fizetésképtelenség joga jellegénél fogva tömeges alakot ölt – megszünteti a likviditáshiány rendszeralkotó szerepét. Bifo a sajnálatos kapitalista Gestaltról beszél, a lelki automatizmus formájáról stb. A kapitalizmus „téves produktivitásáról”: „A termelői munka kézzelfogható erejét alávetik a bukott pénzügyi rendszer újrafinanszírozására irányuló destruktív feladatnak.”[17] Nem arról van hát szó, hogy a termelékeny munka ereje visszatérjen a saját termelésének útjára. Ezt azért nem teheti lehetővé, mert az eladósodás folyamata elválaszthatatlan a termelési folyamattól. Ismétlem, nem létezik „jó tőke”, se „jó termelés”, olyan, amelyik nem igényelné a hitelezést. A tőke lényegéhez hozzátartozik, hogy valahogyan át kell hidalnia a saját absztrakcióját: folytonos átalakulása érdekében kondenzálnia kell a konkrét időt, hogy megfeleltethesse a saját absztrakt folyamatainak. Ebben az értelemben a politikai gazdaságtan kritikája nem hagyhatja érintetlenül a tőkés termelés alapkategóriáját – magát a termelést. Nem arról van szó, hogy a termelést meg kellene tisztítani azoktól a tisztátalanságoktól, amelyek útját állják. Hanem arról, hogy meg kell törni magának a termelésnek a fegyelmét. Arról, hogy el kell utasítani az önmagáért való termelés ideáját. Más szóval: nem a produktivitás nevében kell harcra kelni, hanem az improduktivitáséban. Nem a munka nevében, hanem a munkátlanságéban. A fizetésképtelenség joga azt jelenti, hogy a termelési folyamaton belül föl kell függeszteni a kifizetés imperatívuszát. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy mekkora szakadék tátong a fizetésképtelenség jogáért folytatott harc alatt, és ez a szakadék a termelés szakadéka – amit meg kell kérdőjeleznünk. A kapitalizmus problémája nem az, hogy nincsen igazi produktivitás, hanem az improduktivitás hiánya. Bataille szerint a kapitalizmus nem ismeri az áldozat ideáját – a megengedett és terméketlen energiapazarlást. Nincs improduktív többlet, az kidobásra kerül, föláldozzák a produktivitás oltárán. A hitel éppen ez: az improduktivitás föláldozása. Elvetése. A hitel túllép a munkaidő és a szabadidő közötti különbségen: parancsokat, munkát, tervezést diktál, egyre csak szorongatja a gazdaságosság hurkát a már egyébként is gazdaságos szubjektum körül. És ezt nem kívülről, hanem beülről végzi. Idézzük föl az operaismo nagy alaptémáit: affektusok – megismerés – nyelv – önészlelés. A hitel szubjektuma belülről korhadt, a homo debitor puszta kalkuláló lény. Ebben állna az improduktivitás áldozata? A szubjektum egyszerűen csak produktív, semmi más.

RAJSLI Emese fordítása