Akusztikus vers

1965. november 1.

Érteni: határon, végen, reményen, erőn túllevés,

Mert mély bizony minden kráter, hasonlíthatatlanul; nagyon mély idő-
szénbe ölt páfrány is lehetne, lehetne sok egyéb is:
tenger, vagy micsoda?
5 Végül mégiscsak kráter – értelme sincs.
Ezért vagyok én nálánál könnyebb, jóval
egyszerűbb súlyú,
nullán felül halmazomban csak a tarkó nyom valamit,
valami egészen elenyészőt, –
10 egységnyit, ha szabatosan mondjuk.
Ez terület is, ahol naponta ügyeim vannak,
mindig egyugyanazon ügyek, másként,
más-más kivételes história.

Csúnya is vagyok, gyűlöletes magam előtt,
15 bőröm aszott, gyümölcsökön élek, használom
a térfogatot – apró koporsó vagyok tehát.
Mivégre lettem én valakinek gyermeke,
kívül testemen? Miképp a felhő vizet
vált csöppekre, magam is beszűkülök
20 saját vérembe, ereimbe duzzadok,
és rendetlenebb úgy;
sík köt engem másokkal össze: egyedüli jó,
egyedüli lét a véges fogalmán kívül.

Van egy megrajzolt világ, és az bennem van, egy szóba

25 sűrűsödik, és kívülről én vagyok az a szó,
több hamis felszínnel s okok nélkül;

előre megadott szó, alkalmas tulajdonságoktól mentes,
zárt, a kör zártságával vetekedő és minden árnyalattal
a színek közt. Zengése csak a fémeket
30 becsüli: érc – hideg létű, gonosz.
Felvértezni magamat bálványokkal és megtorolni
a hála szemérmetlenségét és a rám feketedett gúnyt,
minden módozatával, de tudatos
célok nélkül, csupán az ösztön hatalmára bízva tetteimet,
35 akár a jósok, hazugok és csalók: akkor
ne legyen kegyelem számomra, érdemtelen számára,
és a többi arra érdemtelen számára se legyen kegyelem –
mert mi sem könnyebb, mint tombolni tartalmakon kívül.

De magasztalnom kell magam felett a napot, és alattam
40 a köveket, melyeket sugara átforrósít, mert úgy
élek én, akár a gyík, nyomorultul,
és szükségem van minden kegyelemre.
Ó, ha a világ enyém lenne, mélységesen megvetném!
mélységesen, hadd pusztítana el a gyűlöletem;
45 nem én teremtettem: az ajándékok pedig szemétre valók,
undorítóbbak bármely téli tájnál.

Szeretnék meglesni bárkit, amikor magára marad
ajándékaival, szeretném látni kajánságát
a rettentően ostoba és értéktelen halmaz felett;
50 igen, az ember legnagyobb és legpontosabb mérőműszere
a kajánság – egyetlen érve a humornak.

Mert kibővül attól a látomás és a gondolatok iránya
megmarad egyedinek, tulajdon
árnyékán túl nem hág, íve feszesedik, vízben pipáló
55 tüzes korongok éleként.

Ám mindezenáltal kívánatosnak tartom a rothadás folyamatát,
ahogy a költők is kívánatosnak tartják magukon
fekete öltönyüket és fekete kalapjukat,
hisz életünk nagyon emlékeztet a hullák modorára általában
60 (a megvetés első számú barbárai ők)
mivel még csecsemőként fölcserélték őket
valami nem létezővel, rossz kezek, és csak vétkezni tanultak:
álljon ez mentségül itt.