Ahasvérus

1966. január 1.

Amikor a barma dombok már eltakarták Rómát, Ahasvérus leült az út szélére és lehúzta ormótlan cipőit. Vastag talpú, hatalmas cipők voltak ezek, kétszer akkorák, mint a lába; afféle szimbolikus cipők voltak ezek, amelyekben nehéz volt járni, de amelyeket egy olyan nagyszabású csavargónak, mint Ahasvérus, a jeruzsálemi varga volt, hordani illett.
Mert az emberek sokat beszéltek már ekkor Ahavérusról, az elátkozott vargáról, akinek hosszú szakálla, görbe orra és ormótlan cipője van, és aki csak két sestertiust fogad el a jószívű, adakozó emberektől, semmi esetre sem többet, és azt is a legtöbbször a koldusoknak adja. Meg azt is mondták, hogy mindig siet, mintha hajszolnák, mivelhogy Ahasvérus meggörbedt háttal járt a városokban, de ezt csak azért mondták, mert senki sem tudta, hogy Ahasvérus egyszer egész nap ült az erdőben és egy fényes tollú madarat nézett ‒ a madár egy öreg fa kérgét tépdeste ‒ sőt még éjjel is az erdőben maradt, és akkor meg a felhőket vadászta a gallyak között.
Ezer más mendemondát meséltek még az emberek Ahasvérusról, de ezek egymásnak annyira ellentmondók voltak, hogy Ahasvérus egyszerűen nem vehetett tudomást róluk, és így csak az alapvető normákhoz tartotta magát, főként pedig a szigorúan megszabott két sestertiushoz, mert a jószívű, adakozó emberek ezt vették legkomolyabban. Meg a cipőt.
Csakhogy Ahasvérus tapasztalt csavargó volt már ekkor, hiszen már ötszázadik életéve felé járt ‒ igaz, mások azt mesélték, hogy már hétszáz éves is elmúlt, megint mások pedig még az ötszázat sem hitték el, de ő erről egyszerűen nem vett tudomást ‒ és amint elhagyott egy-egy várost, leült az út szélére és lehúzta ormótlan cipőit. Azután zsinegre kötötte őket, vállára vette, és mezítláb gyalogolt a következő városig.
A nagyvárosokat nem szerette, mert eltévedt a szürke, zajos utcákban, ahol az emberek ugyanúgy sietnek, mint Ahasvérus, csakhogy mindig körbe-körbe, és Ahasvérus ezt nagyon unalmasnak és ostobának találta. Ezért igyekezett minél előbb elhagyni Rómát is. Meg aztán Rómában különben is csalódott. Főleg azért ment oda, hogy megnézze Vergilius szobrát, meg a pletykaszájú Suctoniusét, de folyton a császárok meg konzulok szobraiba botlott: még a félnótás Claudius Tiberiusnak is, aki vízben úszkáló gyermekekkel harapdáltatta meztelen lábszárait, vagy tíz babérkoszorús szobra volt ebben az időben Rómában. Végül is megunta a keresgélést, elhatározta, hogy inkább még egyszer elolvassa az Aeneist ‒ már nem is tartotta olyan fontosnak a szobrokat ‒, és elhagyta Rómát. A barna dombok mögött azután lehúzta ormótlan cipőit.
Fáradt volt már Ahasvérus, és amint mezítláb, az ormótlan cipőkkel a vállán a poros úton gyalogolt, elhatározta, hogy az éjszakát kivételesen ágyban fogja tölteni. Pénze volt. Adakoztak a nagyszájú rómaiak, még ha fejenként csak két sestertiust is, szép összeg gyűlt össze, és Ahasvérus ügyesen megszökött a fekélyes koldusok elől. Tapasztalt csavargó volt már ekkor Ahasvérus.
Dél már régen elmúlt, amikor a kőfalakhoz ért, mert a dombok fölött sok tarka bogár röpdösött, és Ahasvérus sokszor megállt az úton bámulni őket. Találomra nyitotta meg az első ajtót.
Meleg volt és Ahasvérus fáradt volt a római csatangolástól, különben sohasem cselekedett ilyen óvatlanul, alaposan megfontolta ő mindig, hogy melyik ajtón lépjen be.
Hűvös félhomály volt a helyiségben, és talán ezért nem vette mindjárt észre a veszélyt. Meg fáradt is volt már nagyon Ahasvérus, és alig várta, hogy leüljön valahová.
Az egyik homályos sarokból valaki azt mondta:
— Ülj le.
Ahasvérus leült egy támla nélküli, háromlábú székre, és csak ekkor állapította meg ijedten, hogy egy cipészműhelybe tévedt. Igen, a szék. Lám, még emlékszik rá. És a csiriz szagát is érzi.
Valami nem egészen érthető okból mindig gondosan kerülte a savanyú szagú cipészműhelyeket. Talán nem akarta, hogy régi foglalkozására emlékeztessék. Mert a jeruzsálemi vargaműhely olyan messze volt már tőle, hogy ragacsos falai néha egészen megtisztultak.
Most már azonban késő volt. A nagydarab ember elébe állt, foltos bőrkötény volt a nyakába akasztva, apró vörös szemével Ahasvérusra hunyorgott és megkérdezte:
— Éhes vagy?
— Igen ‒ mondta Ahasvérus ‒, éhes vagyok. És pénzem is van. Több mint ötszáz sestertius.
— Nem fontos ‒ mondta a Vörösszemű, és sajtot meg szárított húst hozott Ahasvérusnak. Aztán egy agyagkancsóban bort is hozott.
— Kitűnő sajt ‒ dünnyögte Ahasvérus, csak éppen hogy mondjon valamit. ‒ Meg a hús is jó ‒ mondta, és arra gondolt, hogy a cipészműhelyek következetes kerülése is bizonyára csak amolyan ostoba előítélet volt részéről.
— Honnan jössz? ‒ kérdezte a vörös szemű suszter, és ő is leült egy támla nélküli székre, Ahasvérussal szemben.
— Nem tudom ‒ mondta Ahasvérus. ‒ Azazhogy Jeruzsálemből. Én vagyok a jeruzsálemi varga, aki leköpte háza előtt a kését, és papucsfejeket szabott a zörgő bőrből, amíg félrebillent fejjel ismét el nem aludt.
— Hallottam már rólad ‒ mondta egykedvűen a házigazda ‒, és tudom, hogy a Kaukázusban is jártál.
— Hidegek az éjszakák a Kaukázusban ‒ mondta Ahasvérus. ‒ Hidegek, de tiszták, mint általában a hegyeikben.
— Télen a síkságon is hidegek az éjszakáik. Meg fehérek ‒ egészítette ki a nagydarab, vörös szemű ember.
Ahasvérus erre nem szólt semmit. Lassan, elgondolkodva rágcsált.
— Én főleg papucsokat készítek ‒ mondta később álmos hangon a Vörösszemű ‒ többnyire kényelmes bőrpapucsokat, amelyekben elégedetten csoszognak a házikabátos polgárok a kőfalak között.
Ezt mondta és elaludt. Egyenes derékkal ült a támla nélküli széken, csak a feje billent kicsit félre.
Ahasvérus csodálkozva nézte egy ideig, azután megitta a savanyú bort az agyagkorsóból. Később elővett egy félig kész papucsot, a kaptafára húzta, és szögezni kezdte. Most már nem félt a cipészműhelytől, sőt határozottan jól érezte magát a zörgő, száraz bőrdarabok között. A háromlábú, támla nélküli székek szilárdan álltak a helyükön.
— Szeretnék itt maradni két hétig ‒ mondta Ahasvérus a nagydarab papucskészítőnek, amikor az ismét hunyorogni kezdett.
— Jó ‒ mondta a Vörösszemű ‒ én úgyis minduntalan elalszom, mert szeretek szépeket álmodni.
— Te nem szeretsz szépeket álmodni? ‒ kérdezte azután.
— Álmodni csak ébren érdemes ‒ mondta Ahasvérus, és egy pillanatra arra gondolt, hogy jó volna egy bőrdarabra följegyezni ezt az aforizmát, de eszébe jutott régi aforizmáinak sorsa, és gyorsan elfelejtette az egészet.
Ahasvérus egy időben ugyanis szorgalmasan följegyezte az aforizmákat bőrdarabokra és hulladék papirosra, és egy zsákban cipelte magával őket, de amikor az emberek emiatt házaló koldusnak kezdték csúfolni, fölkapaszkodott egy rosszindulatú, kopár hegyoldalra, és dühösen a tengerbe szórta az egészet. Éjszaka volt, és a tenger nagyon sima volt. Meg sem rezdült, amikor Ahasvérus aforizmái a vízbe hullottak.
— Most ismét szépeket fogok álmodni — mondta a Vörösszemű, és még csak annyit mondott Ahasvérusnak, hogy ragasztásnál kevesebb csirizt használjon, és ismét elaludt félrebillent fejjel.
Mikor besötétedett, Ahasvérus is aludni ment. Kényelmesen belesüppedt az ágyba, és azt gondolta, hogy jó volna három hétig is ittmaradni. Esetleg még tovább, egész télen. Mert télen hidegek az éjszakák a síkságon is. Csak a tenger mellett nincs hideg, ott viszont ködösek és piszkosak télen az éjszakák.
A cipészműhelyben felfűzött, puha bőrpapucsok lógtak a falon. A Vörösszemű a műhelyben maradt, mert ő már megszokta, hogy ülve aludjon a támla nélküli, háromlábú széken. Így tudott csak igazán szépet álmodni. Éjjel, ha fölébredt, elővette éles, görbe kését, és papucsfejeket szabott zörgő bőrből, amíg félrebillent fejjel ismét el nem aludt.
Reggel a Vörösszemű meleg kecsketejet hozott Ahasvérusnak, és azt mondta, hogy megint nagyon szépet álmodott.
‒ Én is ‒ mondta Ahasvérus. ‒ Kényelmes papucsokban csoszogtam a kőfalak között. Keményfa bútorok voltak a szobában.
‒ Rajtam házikabát is volt ‒ mondta a Vörösszemű. ‒ Zöld házikabát.
Ahasvérus gyanakodva nézett rá.
‒ Rajtam is. Az ablak alatt pedig hatalmas istenszobor állt. Szép hosszú szakálla volt.
— Saturnus szobra volt ‒ mondta elmélázva a Vörösszemű. ‒ Az aranykor istenének a szobra. Az ő idejében magától nőtt a földből a búza.
— De én az ablakon keresztül a tengert is láttam! ‒ mondta dühösen Ahasvérus. ‒ Sütött a nap és a tenger átlátszó volt.
— Persze ‒ bólogatott a Vörösszemű. ‒ Kétsor-evezős fehér hajók úsztak Dél felé.
Ahasvérus ijedten fölállt és lábára ráncigálta ormótlan cipőjét.
— Mi baj? ‒ kérdezte meglepetten a nagydarab, vörös szemű papucskészítő. ‒ Hová mégy?
— Nem tudom ‒ mondta Ahasvérus. ‒ Azazhogy Északra, ahol szürke köd takarja a tengert és a hajók kísértetiesen imbolyognak a víz fölött.
— De hiszen azt mondtad, hogy két hétig…
Ahasvérus idegesen babrálta szakállát.
‒ Én a jeruzsálemi varga vagyok, aki leköpte háza előtt a KERESZTET CIPELŐ EMBERT, és azóta átok van rajtam, és bolyongok a világban ‒ dünnyögte bosszúsan azután, mert ha éhes és fáradt volt, Ahasvérus nem akart hosszadalmasan magyarázni, inkább ezt a közismert és jól bevált banális mondókát hadarta el.