Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Gion Nándor

Ahasvérus III.

1966. február 1.

A zavaros vizű folyó, amely több mérföldes körzetben vö­rösre festette a tengert az apró szigetek között, lassan, fölösle­ges kerülőkkel, de hűségesen elvezette Ahasvérust a kopár hegyek közé, ahol csikorgó kavicsokat söpört a szél, és a földhöz hajoltak a fák ágai. A ravaszul felkavart kőpor megköhögtette Ahasvérust, ilyenkor felvonta vállait, hogy vékony, bő köpönye­ge jobban a hátához lapuljon. Fogai között fényes homoksze­mek és száraz kavicsok ropogtak.

Állandóan fújt itt a szél: megkerülte a csupasz hegyeket, le­faragta meredező csúcsaikat, letördelte a kiugró sziklák éleit, amelyekből a zavaros vizű folyó vörös meg fehér kavicsokat csi­szolt. Így távolodtak el egymástól az idétlen, kerekre dörzsölt, jellegtelen dombok, olyannyira, hogy az a néhány, itt felejtett tüskös levelű fa is reménytelenül a gyökerek felé fordította gör­be ágait.

Emberekkel sokáig nem találkozott Ahasvérus, mert az em­berek messze elhúzódtak az utaktól, házaikat meg a birkaólakat a hegyoldalakba építették, és este korán eloltották a faggyúgyertyákat. Több ilyen kis falut látott Ahasvérus, de a házakat olyan messzire hordta a szél, és az ajtók is olyan ijedten-mozdulatlanul álltak, hogy inkább sietve továbbment.

Az egyetlen város ott épült, ahol a folyóban már csak térdig ért a zavaros víz. Otromba kövekből épült, horpadt hátú, kis vá­ros volt ez; szűk, lyukacsos utcákkal és egy széles folyómeder­szerű árokkal, amelyen fahidak voltak, de amelyben sohasem folyt víz; vékony lábú szamaraikat terelték oda a bizalmatlan falvak birkapásztorai, ha piaci napokon aludttejet és csontnyelű, görbe késeket árultak a városban.

Az egyik szárazon kopogó fahídon állt meg Ahasvérus, a korlátnak támaszkodott, és a ruganyosan lépkedő, apró termetű lányokat nézte, akik kiabálva, könnyedén kapaszkodtak fel a széljárta, szűk utcákba, A vidám lányok Ahasvérusra nevettek a fahídon, ő meg szomorúan nézte őket, mert tudta, hogy néhány év múlva terebélyessé lomposodnak, nehezen lélegezve bukdá­csolnak majd a poros köveken, és a kezükön feketére dagadnak az erek.

Aztán mégiscsak utánuk indult Ahasvérus a kanyargós, szűk utcákba, az egymáshoz ragasztott házak közé, ahol a lányok el­tűntek az alacsony kapuk mögött, a házak pedig rokkantan megmerevedtek.

Tetszett ez a törékenyen mozdulatlan város Ahasvérusnak, úgy érezte, talán egy egész napig is itt tudna maradná,, tetszettek neki a lányok meg az öregemberek (szimpatikus kisvárosokban mindig sok fiatal lány és sok öregember van, itt meg szinte kizárólag csak velük találkozott Ahasvérus), főleg az öregembe­rek, akiknek szögletes arcára bonyolult hieroglifákat rajzolt a keleti szél, és akik olyan egykedvű nyugalommal üldögéltek a házak előtt, mintha a régi kódexíró szerzetesek elszegényedett leszármazottai volnának. Fejükre rikítóan tarka kendőt csavar­tak, mint általában az öregemberek a kopár hegyek között. (Az is lehet, hogy őseik éppen kalózok voltak, akik piszkos zsákdarabbal kötötték be fél szemüket, és kedvező időjárásért imádkoz­tak az isteneikhez.) Nagyon csöndesek voltak ezek az öregek, nem kérdezősködtek, és köszönni sem kellett nekik. Az erdőben érez­te így magát Ahasvérus, ráncos kérgű, lombos fáik között, ame­lyekkel hangtalanul és okosan lehetett társalogni.

Az egyik szélvédettebb kapualjban, ahová csak finom kőpor hullott, hárman ültek, és korán száradó füvekből sajtolt, erős szagú pálinkát ittak. A földön ültek és hallgattak. Hallgattak akkor is, amikor Ahasvérus melléjük ült. Az egyik öreg, akinek piros és fekete kockás kendő volt a fejére csavarva, és ritkuló szakálla között fényesen csillogott a szeme, égetettagyag-edényben pálinkát adott Ahasvérusnak is.

Késő délután volt már, és az öregemberek a folyó meg a vá­ros között emelkedő hegyet nézték: tetején beomlott, vastag kő­falak voltak, régi várromok, amelyek már nagyon régen romok lehettek; mintha mindjárt romoknak építették volna őket.

— Nemsokára lejönnek ‒ mondta a csillogó szemű öreg, aki agyagkorsóban inni adott Ahasvérusnak. Az egyhangúan zú­gó szél egy pillanatra megállt, azután tovább vitte a recsegő szavakat, és tovább szórta a kőport, amíg a másik öreg ‒ bozon­tos fehér szemöldöke volt, és bal kézzel itta az erős szagú pálin­kát ‒ ismét meg nem állította.

— Ma sem gyújtanak tüzet ‒ mondta, és alig észrevehetően legyintett hozzá.

— Mi sem gyújtottunk tüzet sohasem ‒ mondotta az első. ‒ Meg mások sem gyújtottak.

— Pedig a kincs ott van ‒ mondta ismét a második, a bal­kezes.

— Egész biztosan ott van. A hegy gyomrában. Mélyen befa­lazva. Nagyon mélyen. Hatalmas kamrában van, ahol olyan vilá­gos van, mint délben a folyó mellett.

Ezt a harmadik, hosszú szakállú öregember mondta, aki ed­dig hallgatott, és később sem szólt többet egy szót sem. Míg a másik kettő beszélt, mereven a romokat nézte, még akkor is, ami­kor a szakállához emelte az agyagkorsót.

— Pedig már mi is nagyon mélyre ástunk ‒ mondta megint a balkezes ‒, és különb legények is voltunk, mint ezek a fiúk.

— Jó fiúk ezek ‒ mondta a csillogó szemű. ‒ Egész nap dolgoznak, és még az arcuk is vörös az átkozott vörös sártól. Lehet, hogy éppen ők találják meg a kincset, és akkor tüzet gyújtanak a romok között.

— Jó lenne még egyszer várat építeni. Olyat, mint valamikor nagyon régen, azok a horgas orrú férfiak építettek, akik nehéz kardokkal a tengerig is eljutottak, és az aranyat a várfalak alá rejtették.

A szél ismét zúgni kezdett, és sötétebb lett az utcában. Jóval később mondta csak megint a csillogó szemű öregember:

— Esetleg magasabb házakat is építhetnénk és szélesebb ut­cákat.

Ahusvérus sejtette, hogy ezzel véget ért a napi beszélgetés, amely hosszú éveken át csiszolódott, hogy végül csak a lényeg maradjon, néhány betanult mondat, amely sértetlen gondolato­kat védelmez ‒ mégis megkérdezte:

— És ha sohasem gyullad ki a tűz a romok között... Ha a sáros arcú fiúk is szakállasan üldögélnek majd a ház előtt, és csak a romokat nézik?

A három öreg semmit sem szólt. A várromokat nézték a hegy tetején. Néha ittak az agyagedényből, és ilyenkor a szakállukon vörös-barnára ázott a kőpor.

Ahasvérus sem kérdezett többet semmit. De később, ami­kor már másfelé bolyongott: ott, ahol a kövek gyökeret vertek a hegyoldalakban, sokáig azt mesélte a kíváncsiskodó emberek­nek, hogy ő valójában a gömbölyűre csiszolt, kopár hegyekből származik.

Ahasvérus IV

Ferrara környékén, csavargott egy kora tavaszi napon Ahas­vérus, a várostól északkeletre, a foltos, helyenként még sáros mezőkön, a fagyalbokrok között, ahol megtalálta az első hal­ványkék ibolyát, amely miatt később kényszerűen ravasz szó­csatája volt Gonellával, a híres ferrarai bohóccal. Mert jelenték­telen dolgokon is elérzékenyült néha Ahasvérus, mint ahogyan ezen a szerencsétlen, koravén virágon is, és ilyenkor mindig hosszasan és türelmesen rendezgette a valamikor csak heve­nyészve elraktározott emlékeit. Mérlegelte, végiggondolta őket, némelyiket kiselejtezte. Sokáig tartott, mert alapjában véve na­gyon rendszertelen életet élt Ahasvérus.

Így hát most is leült a fagyalbokrok mellé, és száraz, tojás­dad leveleket rakott a vékony nyakú virág köré… Egész levél­várat épített köréje.

Itt talált rá Gonella, a híres bohóc, aki már harmadnapja kereste az első kora tavaszi ibolyát a foltos mezőkön, mert Fer­rara urai mindig nagy zenebonával körültáncolták az első csene­vész virágot, és gazdagon megjutalmazták azt, aki megtalálta. Nevetségesen ostoba ünnepség volt ez, Gonella minden évben nagyszerűen mulatott rajta.

Egy ideig csak távolról nézte Ahasvérust, ezt a görbe hátú, fölösleges idegent, azután zsebre vágta csörgőkkel teleaggatott sapkáját, és közelebb ment. Ott topogott sokáig Ahasvérus mö­gött, de amikor az csak nem akarta észrevenni, hozzá lépett és gúnyosan mondta:

‒ Nyavalyás kis virág ez, holnapra már kettétörik, és vissza­bújik a földbe. Reggelenként még fehérek a foltos mezők.

Óvatosan figyelte Ahasvérust, és türelmetlenül várta, hogy mit mond, de azért továbbra is gúnyosan félrehúzta a száját. Ravasz fickó volt ez a Gonella, gyorsan váltott az agya, tudott alkalmazkodni, és tudta, mikor mit kell mondani: józan ítéletű prédikátorok, alkalmi humoristák még száz év múlva is felhasz­nálták fogásait.

Ahasvérus egyenként visszaejtette a földre a száraz levele­ket, és elnézett Gonella feje fölött. Piszkos volt a keze, mert a leveleket a tenyerén szárítgatta.

— Lehet, hogy nem hervad még el holnapig ‒ mondta re­ménykedve, és ismét szedegetni kezdte a tojásdad leveleket a sárból.

‒ Dehogyisnem ‒ mondta gyorsan Gonella, mert ő nem akarta, hogy félbeszakadjon a beszélgetés. ‒ Nyavalyás, kis virág ez. Az ilyen nyavalyás kis virágok gyorsan elhervadnak.

— Talán, ha jobban beburkolnám levelekkel... ‒ próbál­kozott ismét Ahasvérus. ‒ Ha megóvnám az. éjszakai hidegtől...

— Fölösleges, mondom, hogy fölösleges ‒ hadarta most már folyékonyan Gonella. ‒ Reménytelen eset, teljesen reménytelen. Hiszen olyan nyavalyás kis virág ez, és éjszaka a hideg szelek megdermesztik még a fagyalbokrokat is. Fájdalmasan ropog­nak ilyenkor a fagyalbokrok ágai, és a levelek is mind a földre hullanak.

— Valamikor sokáig őriztem egy nyavalyás virágot. Száradó, büdös bőrdarabok között tartottam.

De itt csak száraz, büdös, levelek vannak. És ezek is eláztak az izzadó sárban. Éjszaka reszketnek és meggörbülnek. Nyir­kosak és hidegek, mintha beomlott sírokon nőttek volna, amelyek köré magas falakat emelnek a tisztelettudó emberek.

— Kár ‒ mondta végül is szomorúan Ahasvérus. ‒ Nagy kár ezért a nyavalyás kis virágért. Mindig nagyon szerettem az ilyen kis vacak virágokat.

Gonella, a bohóc, megelégedetten vigyorgott, Ahasvérus azon­ban ezt nem vette észre, mint ahogy sohasem vette észre a lé­nyeges dolgokat, és tovább beszélt, halkan és kissé szokatlanul szentimentálisan.

— Jeruzsálemban egy karcsú, fekete hajú lány hordott a hadában ilyen vacak, kis virágot. Nyavalyás, kis, hófehér virág volt. Egyszer, amikor razzia volt, és sisakos katonák loholtak az utcán, a fekete hajú lány a dohos vargaműhelybe húzódott. Ijedt szemei egész éjjel világítottak, és a nyavalyás kis virág a szá­radó, büdös bőrdarabok közé hullott. Másnap már másikat tűzött a hajába.

Gonella most hallgatott. Tudta ő jól, hogy az embereket hagyni kell beszélni, különösen, ha elérzékenyülnek és banali­tásokat mondanak.

‒ Szeretnék egyszer már nagyon sok nyavalyás, fehér, kis virágot látni ‒ mondta sóhajtva Ahasvérus, de azután gyorsan elhallgatott, és idegenkedve nézett Gonellára.

A ravaszságról híres bohóc hosszú ágat tört le az, egyik bo­korról, és a rothadó avarban turkált. Még mindig várt, bár tudta, hogy Ahasvérus nem fog tovább beszélni. Szabálytalan köröket, furcsa, szögletes ábrákat rajzolt a levelekre, és nagysokára kez­dett csak beszélni, lassan és kissé elérzékenyülve, mint az előbb Ahasvérus, de a hasonlatokat gondosan megválogatta.

— Rengeteg hófehér virágot láttam egyszer, egy kora tavaszi napon. Meredek oldalú, magas, hússzínű sziklák tetején. Amikor kisütött a Nap, a hegytető úgy szikrázott, mint az izzó acél a füstös kovácsműhelyekben.

Ahasvérus a város fölé ugró tornyokat nézte, amelyek meg­nőttek, ha harangozni kezdtek bennük, aztán még jobban összezsugorodtak, hogy csak a hegyük meredezett áhítozva a szín­telen ég felé. Szerette így távolról nézni a tornyokat, amikor riadtan hegyesre vékonyodtak.

Egy pillanatra Gonella, a ravaszságáról híres bohóc is arra né­zett, de ő a tornyok mögött a kastélyt is látta, ahol Borso herceg hideglelősen unatkozott, és a délutáni istentiszteletre készült. Ilyenkor mindig bosszús volt Borso herceg. De nem kellett Gonellát félteni. Kifogyhatatlan volt ő az ötletekből.

— Nagyon magas sziklák azok. Nagyon nehéz felkapaszkodni rájuk. Alattomosan előre buknak, és letépik a bőrt a csuklókról.

A templomokban most harangozni kezdtek, és magasra nőt­tek a tornyok. Istentiszteletre indultak a tisztességtudó emberek. Ahasvérus most már a bohócot nézte, és harsogva az arcába be­szélt.

— Én az Ararátra is felkapaszkodtam, pedig ott még virá­gok sem voltak, csak a hatalmas kővé merevedett csónak van ott, melynek széléről havas fennsíkokat és fehér hajú embereket le­het látni. Sokáig élnek ott az emberek.

A hússzínű sziklák ott vannak a fenyőerdők mögött ‒ mu­tatott Gonella észak felé. ‒ Napsütéses időben a fenyőerdők sötét, kék vonalat húztak a sáros mezők fölé.

— Azt hiszem, egy hét alatt eljutok oda ‒ mondta Ahas­vérus, és elindult a fázós fagyalbokrok között. Otthagyta Gonellának az első, kora tavaszi, nyavalyás ibolyát. Később nagy hűhó­val körülugrálták Ferrara urai.

Ravasz kópé volt ez a Gonelia. (A ferrarai herceg udvari bolondja volt ő.) Tudta ő nagyon jól, hogy a fenyőerdőkön túl nem nő semmiféle virág... Még fű is régen kiszáradt ott.

Bár, ki tudja. A hússzínű sziklák olyan magasak és olyan meredekek voltak, hogy azokra még senki emberfia fel nem kapaszkodott.