Ahány nyelvet beszélsz, annyit érsz

(a kétnyelvűség előnyei és hátrányai)

1966. november 1.

A többnemzetiségű társadalmakban igen gyakori jelenség a két-vagy többnyelvűség, vagyis az az eset, hogy valaki két vagy több nyelvvel él. Ez főképp az emberek egymás közötti érintkezésének, közlekedésének szükségletével magyarázható, de politikai és gazdasági okokkal is. Valószínűleg ilyen környezetben született a mondás is: Ahány nyelvet beszélsz, annyit érsz.

Ez a józan ész alkotta felfogás csupán haszonelvi szempontból valószínűleg helytálló, és tudományos úton is bizonyítható, de kevés kutató szánná rá magát ilyen feltevés ellenőrzésére, annál kevésbé, mert ki tudná „megmérni”, hogy az ember valójában „mennyit ér”.

A nyelvtudomány lélektani vonatkozásaival foglalkozó szákértők szerint viszont a többnyelvűségnek előnyei is, hátrányai is vannak. Előnyei: a többnyelvű emberek több ismeretet, tapasztalatot szerezhetnek, fogalmaik többoldalúak, gazdagabbak, jobban ismerik a szavak eredetét, s több emberrel érintkezhetnek, mint az egynyelvűek. Hátrányai: az ember általában nem képes olyan mértékban elsajátítani és tökéletesíteni több nyelvet, mint egyet, vagyis itt a mennyiség a minőség rovására megy. Ennek bizonyságául szokták diadalmasan felhozni azt az érvet, hogy egyetlen nagy írónak sem sikerült két nyelven egyforma sikerrel írnia. Ez természetesen nem döntő érv, de mindenképpen a többnyelvűség hátrányait igazolja.

A kétnyelvűség problémáival sajnos külföldön is, de hazánkban különösen keveset foglalkoztak. Ezért erről a kérdésről csupán annak alapján beszélhetünk, amit általában a nyelvről tudunk, s ily módon vonhatunk le bizonyos következtetéseket két nyelv feltételezhető kölcsönhatásáról is.

A gyermek, egészen kis korában, mielőtt beszélni kezd, valamennyi létező ‒ a különféle nyelvekben előforduló ‒ emberi hangot ki tud ejteni. Csak később kezdi utánozni a környezetében használatos hangokat. Eszerint nincs eleve fennálló különbség a különféle fajok és népek kiejtési képességei között. Ezt nem annak a különben is nyilvánvaló ténynek bizonyítására hozzuk fel, hogy a beszéd úgynevezett szerzett, tanulás útján elsajátított készség, hanem ama mutatunk rá vele, hogy a nyelvtanulás voltaképpen bizonyos, az illető nyelvben használatos hangok kiválasztásából és begyakorlásából, s a többi, szükségtelen hang elhagyásából áll. Új nyelv tanulásakor tehát voltaképp fel kell elevenítenünk bizonyos hangokat és hangsorokat, amelyeket valamikor kisgyermekként gőgicsélés közben kiejtettünk. Ez sokszor nehéz, sőt lehetetlen is. A több nyelvet ismerő emberek mindenképpen több hangot különböztetnek meg és tudnak kiejteni, ez pedig semmi esetre sem hátrány.

A nyelvtanulás ismert folyamatai ‒ az utánzás, a féltételes reflex kialakulása, az ismétlés, próbálgatózás ‒ révén rögződnek a gyermek beszédében bizonyos hangsorok, amelyeket általános kifejezéssel „szavak”-nak nevezünk. A szónak többféle funkciója van. Lehet a szó például „magában való dolog”. Ilyenek a bűvös szavak, a varázsigék. Lehet a szó tulajdonság is. Ismeretes Vigotsky (1939) példája ezzel kapcsolatban. Két csillagász beszélgetését hallgatva egy parasztember megjegyezte: „Megértem, hogy az ember műszerek segítségével megmérheti még a legtávolabbi csillagok távolságát is. De hogy a csodába jöttek rá a csillagok nevére?” Számára a szó, a név éppen olyan elválaszthatatlan tulajdonsága valamilyen tárgynak, mint például a színe. Végül a szó lehet jel. Ez a fő funkciója, amely a gyermek tudatában a nyelv elsajátításának folyamán lassan kifejlődik. Később egy-egy szó ‒ a gyermek vele született általánosító képessége folytán ‒ több azonos dolog jelévé válik, ez a fogalomalkotás folyamata. Két nyelv párhuzamos tanulása meggyorsítja a fogalomalkotás folyamatát, illetve a szó jelzőfunkciójának tudatosodását. Mert például, ha egy gyermek ugyanazon tárgy megjelölésére egyszer a szerb „lutka”, másszor a magyar „baba” szót hallja, könnyebben megérti, hogy a szó nem tulajdonság, hanem jel.

A szavak ismerete azonban magában még nem nyelvtudás. Csak akkor mondhatjuk, hogy valaki ismer egy nyelvet, ha olyan sorrendbe tudja rakni a szavakat, ahogy azt az illető nyelv szabályai megkövetelik. Most már feltehetjük a kérdést, milyen szerepe van a nyelvnek és a nyelvi szabályoknak, a nyelvtannak, a gondolkodásban.

Bár a gondolatot általában szavakkal fejezzük ki, vannak helyzetek, amelyekben puszta vizuális, akusztikus vagy kinetikus képekben gondolkodunk. A korai behaviourizmus képviselői szerint gondolkodás nincs is, csak bizonyos reflex-tevékenység, belső, hangtalan beszéd. Más felfogás szerint a különféle társadalmak, kulturális csoportok gondolkodásában nyelvük és nyelvtanuk tükröződik. Whorf (1956) például azt mondja, hogy a nyelvtan (főnév és ige) alapján osztjuk a fogalmakat „tárgyakra” és történésekre”. Vancouver lakosai nem különböztetik meg a „tárgyakat” a „történésektől”, a hopi indiánok viszont a tárgyakat is időtartamuk szerint osztályozzák. Tehát a nyelvi szabályok határozzák meg a valóság észlelését, ez pedig a gondolkodás tartalmát és irányát. A valóság többoldalú észlelése két- ságtelenül előnye a többnyelvű embernek.

A gondolkodás egyik módja a logikai szillogizmus, amikor szavak és szimbólumok segítségével jutunk bizonyos következtetésékre. A logika elvei és szabályai az emberi gondolkodás kikristályosodott termékei, amelyeket többek között a különféle nyelvek összehasonlítása és megkülönböztetése révén fogalmazhattak meg. Például a kettős tagadás a szerbhorvát nyelvben bizonyos logikai összefüggéseknek egészen különleges felfogását eredményezheti.

Egy másik fontos kérdés az emberi agy befogadóképessége. Mennyi ismeretet képes az agy elraktározni és sikeresen felhasználni? Tudjuk, hogy érzékszerveink a külvilág ingereinek csak egy kis hányadát közvetítik, azokat, amelyeknek minősége és erőssége megfelel az érzékszervek alkatának. Az érzékszervek ugyanis úgy fejlőidnek ki, hogy csak a létfenntartás szempontjából jelentős értesüléseket közvetítik. Az agyban is csak azok az észleletek rögződnek, amelyeknek ilyen jelentőségük van. Eszerint az agy befogadóképessége nem határtalan, bár a sok milliárd agysejt és tartalmuk rengeteg lehetséges kombinációja igen nagy teljesítőképességre enged következtetni. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az agy működése nemcsak a nyelvi ismeretekre és a nyelvhasználatra korlátozódik, hanem sok más tevékenységre is kiterjed. Az agy nyelvi tárháza azonban mégis igen nagy, ezt bizonyítja, hogy például az óriási befogadó- és teljesítőképességű fordítógépek még nem képesek olyan komplikált szövegeket lefordítani, mint az ember.

A művelt népek nyelve több százezer, sőt egymilliónál is több szót tartalmaz, Ezeknek azonban csak egy kis hányada közhasználatú. Egy-egy ember viszonylag kevés szót ismer és használ. Krech és Crutchfield szerint az átlagamerikai szókincse 30 000‒60 000 szó. Az agy befogadóképessége mindenképpen nagyobb, mint a mindennapi beszédhez szükséges szókészlet, de valószínűleg nem elég nagy ahhoz, hogy két nyelvből ilyen nagy szó- mennyiséget elraktározzon.

Röviden összefoglalva tehát: a kétnyelvűség több hang kiejtésére tesz képessé, gyorsítja a fogalmak kialakulását, elősegíti a valóság többoldalú észlelését, és a logikus gondolkodásban is szerepet játszik. Másrészt valószínű, hogy korlátozza a nyelv gazdagságát. Egy adatunk azonban további következtetésekre késztet.

Vajdasági szerb-horvát nyelvű középiskolák tanulóival intelligenciapróbát végeztünk. A feladat az volt, hogy bizonyos tárgyak minden tulajdonságát felsorolják, pl. a tégláét. A más nemzetiségű tanulók, vagyis, akik otthon más nyelven beszélnek, gyengébb eredményt értek el. Ezt a megfigyelést kísérleti úton felül kellene vizsgálni, mert jelentős adatokat nyújthat a kétnyelvűség vizsgálatában.

Bizonyos elméletek szerint ugyanis (itt csak leegyszerűsítve utalunk rájuk) gondolkodás vagy problémamegoldás közben tudatunkban gyorsan felsorakoznak a problémában szereplő tárgyak tulajdonságait jelző szavak, fogalmak. Ezek közül választják ki a tanulók a felhasználható tulajdonságokat. Itt tehát szavak segítségével jutunk el a megoldáshoz. Aki a tárgyaknak több ‒ szavakkal kifejezhető ‒ tulajdonságát ismeri, nyilván könnyebben megoldja ezt a problémát. Ezt kísérletek is bizonyítják. A kétnyelvű tanulók gyengébb eredményt értek el a tesztben. A fenti adatok alapján azonban nem tudni, hogy ez csupán a kétnyelvűségnek vagy valamely más tényezőnek is a következménye.

Ebben az írásunkban a kétnyelvűségnek a megismerési folyamatokra való hatásáról beszéltünk, mégpedig olyan esetekben, amikor a szóban forgó személyek viszonylag jól ismerik mindkét nyelvet. Más esetekben a kétnyelvűség más előnyei és hátrányai mutatkozhatnak.

Ford. Kekk Erzsébet