Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 6–7. szám

Tolnai Ottó

ADALÉKOK BENES JÓZSEF FESTÉSZETÉHEZ

„Nagi je pejzaž ljudskoj mjeri nešto oduvijek..."
Igor Zidić

„A ja ga pokušavam graditi njemu usprkos
nastavljajući u praznom
to svjetlosno
vodozemlje podržavano jedino
zakonom svog
nestajanja."
Zvonimir Mrkonjić

 

1965. július 15.

Írásunk célja Benes[*] középső fázisának, pontosabban Tisza-part ciklusainak leírá­sa.

Már a kezdetben érdekli a paysage. Alaptermészete tehát kvietista. (Érdekes lenne a többi területeken is végigkísérni, leellenőrizni ezt.) A kifelé fordulás csak egy még következetesebb befelé forduláshoz szükséges. A konkrét, mondhatnám, topo­gráfiai motívum segítségével sokkal job­ban megteheti ezt, mint pl. a mindenféle­képpen bizonyos tempót követelő absztrakt festészettel. Főleg a dombok, partok vo­nala foglalkoztatja. A dombvonal meló­diája, annak lassúsága, levegőtlensége. De mégis egy nyugtalanabb, feketébb sorozat ez. (Topolyán készülnek.) A sötét festék (abban az időben „béka-hátnak” nevez­tem) csomósodni kezd, rezgése, lefojtott színskálája a bartóki muzsikával rokon. Ezek a képek tendenciózusan mutatnak az égbolt kiszorítására. Később érdekesen oldja meg a paysage-festők, főleg egyik tí­pusuk legnagyobb problémáját. Itt még egyszerűen kiszorítani készül az égboltot. Ez még romantikus gesztus. Az éj felé közelít. A halál problematikája dominál.

Erre az időre esik az imformellal való találkozás.

De már itt, a kezdet kezdetén, közvetle­nül a pácos, korhadt füzek után, Benesnél egy olyan leegyszerűsödés játszódik le, ami távol tud tartani ezután magától minden literális vonatkozást. Már itt kialakul a benesi nyelv, megtalálja központi prob­lémáit. Persze, ez nem jelenti azt, hogy gyorsan eredményeket is kell felmutatnia. Ezt főleg most mondhatjuk, amikor a kö­zépső fázis után megismerkedhetünk leg­újabb képeivel. Úgy látszik, egy igen hosszúnak ígérkező folyamatról van szó, és az igazi eredményeket talán csak 5–10 év múlva várhatjuk.

Könnyebb megközelítés végett Petlevszki nevét említem meg. Petlevszkinél jelent­kezik hasonlóan a macedón motívum.

„Svijet crnog koje izrasta iz samog pejzaža, iz organičke materije.” (Horvatić)

De Petlevszki sötét egzotikája mélyebb, rafináltabb, intellektuálisabb. És azt hi­szem, érdekes lenne Konjović festészeté­vel is szembe vagy párhuzamba állítani. Veszélyes, komoly vállalkozás, ahogy Be­nes utánarajzolja, leellenőrzi, kielemzi, átvilágítja Konjović motívumait, „helyeit”.

Legtöbbször a Konjović-kép negatívját készíti.

Rövid időn belül újabb leegyszerűsödés.

Megállapodás: a Tisza-partnál.

Két színe marad: a sárga és a szürke. Perspektívája finomul. Egy új elemre volt, úgy látszik, szüksége, hogy ez a végső (akkor még úgy látszott, végső) metamor­fózis lejátszódhasson.

Ez az új elem a víz.

A domb és az égbolt játéka inkább rivalitás volt. Egyensúlyra nem is kerülhe­tett sor. Megbénult volna.

De a víz megjelenésével egyelőre sike­rül minden felesleges potenciát levezetni, megszabadulni a salaktól. A romantikus­nak kigyógyulnia.

Érdekes, éppen a statikumhoz kell a víz. Benes a folyónál a statikumot keresi. Ezt a választást igen összetettnek, mondhatnám, csodálatosnak tartom. És talán nem téved­nénk, ha mégis egyszerűen filozofikus fes­tőnek neveznénk, ellentétben éppen azok­kal a festőkkel, akik éppen ezt, vásznon vagy papíron, deklarálják.

Az Idegen, Sziszüphosz és a Nyár szer­zőjének egyszerűségét juttatják eszünkbe Benes tájai.

Horizontális lélek. A Tiszapart-ciklust a romantikus gyógyulásának, terápiájának nevezzük, és különválasztjuk, elhatároljuk legújabb misztikus sorozatától, de ez nem jelenti azt, hogy Benes lényegében itt is nem misztikus. A középkori misztikusok horizontálisa (sivatagja) ez. Néha ezeken a képeken is vertikálisan alásüllyed. Sike­rül megközelítenie Eckhart mester áhított grunt-ját, ez az alap, talaj ugyanis egy­szerű, magában nyugvó csönd. Minket a Tiszapart-ciklusnak azok a képei érdekel­nek, amelyeken a víz, a part és az égbolt már-már három csíkot alkotnak, a pers­pektíva alig észrevehető rafinációjával. (Persze legtöbbször ez a rafináció, „csü­csök” adja meg a kép különlegességét, de minden különösebb pretenzió nélkül, ugyanis Benes jól tudja Readdel, hogy a perspektíva semmilyen betekintést nem ad a valóságba.) Hogy grunt-jához érjen, nem volt elég a föld, amint már említettük. Szüksége volt a levegőre és a vízre is.

Hasonlóan írja Heidegger: „Mondván földet, a másik hármat is velegondoljuk a Négy egyszerűségéből.” Igen, Benesnél is mégiscsak négy elem szerepel. Nála is folytathatnánk: „Mondván, halandók, a másik hármat is vele gondoljuk a Négy egyszerűségéből.” De Benes Tiszája nem a „nagy szürke isten” (Eiiot). Talán inkább Mrkonjić egyik verséből kellene idéznünk:

„Velike rijeke neba, ne odnosite li nam odlazeći sve ono strašno naše što sami još nikada nismo bili?

Otišli bismo s vama, nastajali u svakom vašem gubitku. Ali sanjati nam je nadasve o vašim izvorima. Utapajmo se u tim

nikakvim nastancima, najzad ničiji.”

Csak azért volt szüksége erre a két új elemre, hogy kiegyenlítse, megsemmisítse őket.

Képzeljünk el három már-már ilyen csí­kos képet.

Az első képen a part sárga, az égbolt sötétszürke, a víz szürke.

A másodikon a part szürke, az égbolt sárga, a víz sötétszürke.

A harmadikon a part sötétszürke, az ég­bolt szürke, a víz sárga. Ez a körforgás a különös, ahogy mondtuk, rafinált perspek­tíva miatt már egy képen is megindul. És a sorrend is néha már a néző behelyet­tesítésétől függ.

Tehát az első kör, a szín-kör, bezárult.

A második körhöz egy kisebb tárlatra való képhez van szükségünk. Itt már le­het egy-két komplikáltabb szegély is.

Jean Juve madara látogatja meg tárla­tunkat (a sólyom különben is jelen volt az első paysage születésénél).

„Mit lát a madár?”, kérdezi Juve.

Egy váratlan, különös mozgás, forgás indul meg. Egy teljes új, bonyolult vi­lág, és Juve madara máris egy labirintusban találta magát. Labirintusba esett. Centripetális erő hat. Érdekes, a legegy­szerűbb művésznek, „a tér és az idő klasszikus mértékét tartja művésznek”, is meg­van a labirintusa.

Egy nagy deltát látna a madár, egy ön­magába torkolló deltát. Egy forgó deltát.

Kétszeresen forgó deltának nevezném a Tiszapart-ciklust.

Persze, minket nem ez a mozgás, for­gás érdekel. Nem ezt tartjuk lényegesnek.

Pontosan az ellenkezőjét. Ezzel a kurta, „szellemes” elemzéssel éppen a mozgást, forgást akartuk lezárni, befejezettnek te­kinteni. Benes, másik két rokonát a dalmát karszt két festőjében, Glihában és Šumanovićban látjuk. Gliha vonala jóval „ide­gesebb”, ritmusa gyors. Inkább Šumanović melódiája. De mégis inkább csak a konkrét paysage és a lineáris nyelv mi­att rokonok. Az ő hálóikat is (Benesnél itt még csak olló szerepel), akár Benes ké­peit később, nagyon kevés választja el a misztikustól. Zidić vitraux-oknak is ne­vezi Šumanović képeit: „naški vitrauxi sa staklom od zemlje”. Benes „adekvát paysage”-ában megtalálni Cezanne objektivi­tásra való törekvését, vagy pl. még Arp Konfigurációját is, de azt hiszem, ami lé­nyeges nála, egyelőre függetlenül az ér­téktől, függetlenül a redukciótól, az absztrahálás felé való hajlástól is, az az egyszerűség, amivel már-már a naiv fes­tőkre emlékeztetve, megmaradt éppen és pontosan, ha akarjuk, topográfiailag is a Tisza-partnál. Akármilyen irányban moz­dulna, új problémákat találna, és nem len­ne olyan sürgős megoldania ezt az egyet.

Ezeken a képeken, amelyeket mi vizs­gáltunk, a festék vékonyan, tisztán van el­kenve. Elemeinek sem együtt, sem külön nincs semmilyen szimbolikus jelentésük. Érdekes, legújabb fázisában meg éppen el­lenkezőleg történik. Totemok szakadnak fel a horizontálisból. Ismét meg kell küz­denie az égbolt problémájával. Pl. vala­milyen fényes lemezt ragaszt rá. Az egyik első paysage-festőt juttatja eszünkbe, aki egy ezüstlapot erősített az égbolt helyére, hogy ne zavarja számításaiban.

Tehát ezek a legegyszerűbb partok sem hűltek ki teljesen, nem telítettség nélkü­liek. A redukció mégis szenvedélyes, mond­hatnánk, könyörtelen.

Egy kis kitérőben Benes egyetlen kriti­kusától idéznénk (érdekes, lassan festővé, tényleg művésszé vált, úgy, hogy tulajdon­képpen még semmit sem írtak róla).

Azt hiszem, Ács magyarázata megsem­misíti Benes tájképeinek lényegét. „A Tiszahát évszázados süppedése tele van diluviális hallucinációkkal. Az iszapos lerakódású sárga parton a mérhetetlen időt érezzük, mert nem történik semmi. A nö­vényzet nélküli, kopár tájak „kikerülik az évszakokat”, egy „levetkőztetett gonosz­ság” terül el előttünk, és a szürke ég, táj cinikus tekintete élvezi hatalmát. Örökké­való egyhangúság, mely az idő mérhetet­len messzeségébe vész – ez a lehetséges katasztrófa víziója.” (kiem. tőlem).

Ács tökéletesen látja a képet, de saját víziói ebben megzavarják, ahogy a kiemelt rész mutatja. Benest, úgy érzem, egysze­rűbb, szimplább problémák foglalkoztat­ják, mint a lehetséges katasztrófa.

Ha Ácsnak van igaza, akkor úgy érzem, máris a giccs határát súrolják. Kiábrán­dulnék Benes festészetéből. Semmit sem mondana nekem. (Igaz, figurális képei Ácsot igazolják).

A fent említett egyszerűség, erre a sze­gélyre való ítéltetettség az, ami lényeges. És minket nemcsak ezek a partok, csücs­kök, szegélyek, nemcsak Benes fúgája, nemcsak ez az illúziómentes szürkeség ér­dekel. Érdekel bennünket az az ember is, aki már egy évtizede provinciánk egyik provinciájában aszkétikusan dolgozik, ke­resi szubsztanciáját.

És néha már-már annyira szomorú ez a föld, ahogy Machado mondaná, hogy már lelke van.

Négy eleme, a negyedik minden bizonnyal a halál – idő kiegyenlítésével, meg­semmisítésével egy-egy képen sikerül is megtalálnia azt a legegyszerűbb valamit, amit annyira keres, amire annyira szük­sége van, hogy mindentől érintetlenül, függetlenül egzisztálhasson, megtalálhas­sa saját grunt-ját: a semmit.

EGY METAFORA

Benes egyik legújabb horizontálisa fölé régi óraszámlapot ragasztott. Festőnknél láttam egy különös török zsebórát. Egy mutatója van. Könyörtelenébbül mutat. A két mutató megfelezi az ember figyelmét. Öt-hat ezüsttokban van. Ha szerkezetéhez akarunk jutni, mind le kell szedni. A to­kok díszesek. De a számlapot már az első után látni.

Így kell szedni, sorakoztatni tájválto­zatait is, hogy eljussunk a benesi időhöz. Amikor a körök bezárulnak, mutató nincsen, a delta önmagába torkollik, ollójába fogja: a semmit.

*

Ami a végső értékelést illeti, már emlí­tettük, bizonyos kételyeink vannak. De ez nem véletlen az ilyen minimálisra redu­kált festészetnél, mert az mindig az igazi művészettel és a nem művészettel is ha­táros.

[*] 1930-ban született. Az akadémia elvégzése óta a zentai gimnázium tanára.