ADALÉKOK A SZELLEM MAI HELYZETÉHEZ

Živojin Pavlović

1965. május 15.

A hétköznapok mechnikus egymásutániságát megállítja egy napló és egy utazás. Mindkettő kiváló alkalom arra, hogy felvillantsa az ünnepet, tudatosítsa az emberekkel abszurd helyzetüket. Ezek a szituációk a korszerű irodalomban nem újak, és nem hiszem, hogy ma elegendő pusztán az abszurdum miatt regényt írni. Živojin Pavlović regényében[1] ez csak az egyik jelentős tényező, a szubjektív pont, amelyből ezt az emberi szituációt szemlélik, a másik. A helyzetfelismeréssel jár az akció. Az egzisztencialista regények, Camus regényeinek egyik jellemző vonása a helyzetfelismerés, mint ahogyan a modern dráma is tökéletes és nyers fontossággal teszi ezt. Általában ezekben a regényekben sok drámai elemnek kell lennie. A szereplők egzisztenciális problémákkal küzdenek. Az első lépés után rájöttek abszurd helyzetükre, de elmennek újra megkeresni a követ. Tehát az akarat megmarad, és csak úgy nyilvánulhat meg teljes egészében, ha maga lesz a küzdelem. (Innen a drámai elem.)

Ugyanakkor egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert azok a regények, amelyek elvetik a fenti alternatívákat; az író vagy elkerüli az ember tragikus mivoltának megközelítését, vagy pedig doktrínaszerűen megpróbálja elkerülni magát az embert. (Igaz, mindkét próbálkozás lehet érdekes bumeráng.)

Számunkra most csak az a fontos, hogy Živojin Pavlović olyan áramkörbe kapcsolódik, amelynek megvan a maga nagy tradíciója, s éppen akkor, amikor kialakult ennek a tradíciónak a fenti antitézise. Paradox módon azonban ez a lemaradás helyzetelőny is. Ha a hagyományban egységes rendszert látunk, amelynek megvan a maga belső vibrálása, akkor ez azt is jelenti, hogy a lemaradás totálisabb bekapcsolódásra kényszeríthet, lehetőséget teremthet egy szélesebb interakcióra. Azt hiszem, fontos definiálni ezt a helyzetet, mert az elméletben gyakran itt dől el a műalkotás epigon volta. Ha a fenti tézisünkhöz tartjuk magunkat, akkor a továbbiakban természetes az is, hogy az epigonok elsősorban csak az óvatosak lehetnek, akik csak „félig vannak nyitva”. Vagyis azok, akik csak egy áramkörbe kapcsolódnak, mindig előbb lehetnek epigonok, mint akik többe, természetesen, ha ezek az utóbiak képesek a többirányú és egyenrangú interakcióra. Az epigon mindig csak egy irányzatnak hódol. Érdekes azonban az, hogy az epigonokat leginkább azok között keresik, akik a nagyvilággal tartanak fenn kapcsolatokat, és akiknek az irodalmi alkotásaikban meg-megvillan egy szokatlan, ismeretlen hang. Hogy a példáért ne menjünk messzire, ez a helyzet a jugoszláviai magyar nyelvterületen is, holott ennek az ellenkezőjét nemcsak a fenti elméleti tézisünk bizonyítja, hanem az irodalomtörténet (a gyakorlat) is: egy-egy nyelvterületen a hazai példa sokkal jobban termeli ki az epigonok népes seregét, mint az idegen követése. Tehát Vajdaság legnagyobb epigonizmusa a vajdasági epigonizmus.

Ez a kis digresszió fontos volt, hogy plasztikusabb legyen a pavlovići módszer.

Živojin Pavlović megteremtett a regényben egy közismert, ma már eléggé sematikus szituációt: az abszurdot. Sőt ezen a téren bizonyos kettősséget és párhuzamot is felmutatott. Az egyik az „első személy” abszurd szituációja, a másik a naplóíró helyzete, akinek betegsége idején vezetett naplóját az első személy fedezi fel. A helyzet világos, amint mondtuk, többé-kevésbé sematikus. Ám ha a helyzetfelismerés a Pavlović-féle regénynek fontos jellemzője, akkor a reakció erre az egyik fontos kritériuma. Camus például a reakció tekintetében nem volt egyöntetű. A pestisben felbukkant a homo revolté, a lázadó ember, A közönyben a totális nihilizmus. Az eredmény: A közöny sokkal jobb, mint A pestis.

Ha Pavlović reakciójára vagyunk kíváncsiak, akkor meg kell jegyezni, hogy itt tulajdonképpen kettős abszurdumról van szó, ezért mindkettőt felül kell vizsgálni, valamint megállapítani e kettő belső viszonyát. A napló írója rövid betegség után visszatér a hétköznapokba, ahol szenvedélyévé válik elhitetni az emberekkel, hogy újra egészséges. Ezt a „metafizikai küzdelmet” egy újabb betegség akadályozza meg és így szanatóriumba kerül. Számára a szanatórium negatív világ. Annyiban hős, hogy ebben tudatos. Ám megdöbbentő, hogy ott, abban a világban emberi kapcsolatai teljesebbek lesznek. Számára a pozitív világ az a kilendítő erő, amely által meglátja az ember és a világ tragikus kettősségét. Betegsége a pozitív világ kritikája és a negatív világban ismeri csak meg a „sziszüphoszi harmóniát”. Feltehető a kérdés, hogy miért. Pavlović erre csak a befejező részekben mutat rá. Amikor a naplóíró elárulja (sajnos eléggé metaforikusan, ami különben megbontja a regény egységét), hogy úgy érzi, elérkezett az ISMERETLENBE, ahol már érzi az emberek közelségét. Az ismeretlen itt természetesen nem lehet teljesen misztikus hely, az érzelmek, az elvágyakozás utópikus vára. Annyiban definiált, hogy az emberek gyakorlatából leginkább a konvencionalitás struktúrája hiányzik, az élet inkább alkotás (legalábbis, ha interperszonális viszonyokról van szó) lehet, tehát szinte a keleti bölcselet részleges megvalósítása jelentkezik: amikor az ember az öntudatlanság állapotába kerül, őt a „föld és az ég” irányítja. Ez lehetne az ismeretlennek a megközelíthető definíciója. Pavlović korai novelláiban már fel-felbukkant egy ilyen törekvés, ám csak most bontakozott ki teljesebben, ott csak főként a stílusát sejtette. Pavlovićnál először volt a stílus.

A második szereplő az „első személy” pillanatnyi kilendülését, a közte és a való világ közti distanciát a régi ismerős táj, az utazás és a napló teszi lehetővé. Reagálása ellentétes. Sokkal felszínesebb. Megelégszik csak a dolog, az érzelem regisztrálásával – tovább nem mer és nem akar menni. Abszurd állapotát érzi, helyzete tudatosodik benne és krédója: „fájdalmakat érezve a vesémben arra gondoltam, hogyan bírom ki a vizsgát (az „első személy” ugyanis tanár), és mindaz, amit eddig a pillanatig átéltem, megszűnt létezni számomra.” (Kiemelés tőlem.) Megkerülte tehát az öntudatlansági állapotot, az ISMERETLENT, és ezért önmaga egyik emberi kvalitását akarta ismeretlenné tenni.

Érdekes, hogy az emberek milyen különös módon járják meg Sziszüphosz útját és milyen furcsán szeretnének azok lenni. Pavlović originálisan variál, nem veszi át a camus-i lázadó embert vagy nihilista sémáit, sem más sémákat, hanem egyéni alternatívákat szuggerál: a negatív világ, a nihil dicsőítését, illetve az emberi kvalitás (emlékezés) megszüntetését. Tehát két út van előtte.

Miért éppen ezt a kettőt választotta – ez a kérdés szükséges a további analízishez is. Valószínűleg nem a fabula miatt, hisz Pavlović mindenben kimért és pontos.

Az „első személy” irányítja magát, s önmaga egyik kvalitásától való elidegenülés tudatos. A naplóíró nem ezt teszi, hanem a negatív világba menekül. Ha a szellem mai állapotát nézzük, akkor ez a két magatartás, ez a két embertípus, és az a leglényegesebb Pavlovićnál, hogy látni és osztályozni tud. A látásnál és az osztályozásnál dől el a valóság funkcionális szerepe a regényben.

Más tekintetben erről a regényről, amely a Telegram kisregény-pályázatán második díjat nyert, nem lehetünk teljesen pozitív véleménnyel, bár Pavlović helye mindenképpen ott van a fiatal jugoszláv prózaírók élvonalában. Ebben a részleges ítéletben én szellemi, de főként szociológiai problémát látok. A regénynek leginkább akkor van joga a valósághoz, amikor meg kell ütköznie vele, ám ehhez ez a mű nem tartalékol elég erőt. Állítjuk, hogy mindez a stílusa miatt van, melyet mindenki fontosnak lát kiemelni. Pavlović stílusa nyers, sokban hasonlít a modern amerikai prózából ismerthez, és kevésbé az általa művelt regénysémákéhoz. (Itt jól látható azután a „több áramkör” szerepe.) Mondatai szárazak, kimértek. Ez mind pozitívum. De sajnos jobban vonatkozik az elbeszéléskötetére,[2] mint a kisregényre. Ez arra enged következtetni bennünket, hogy amint az író totálisabb világgal találja magát szembe, stílusa valami miatt lágyabb, enyhébb lesz. Mintha a szavak megriadnának attól, amit jellemezniük kell. Említettük már azt a mozzanatot, amikor Pavlović az ismeretlenhez, egyik központi kategóriához érve metaforát igyekszik alkalmazni. Hasonló eset van még több a regényben. Sokan úgy vélik, az, hogy ki mit mond, nem annyira individuális princípium, mint a stílus. A stílus, vélik egyesek, magánügy. Magánügynek tartjuk mi is, de csak annyiban, hogy az írók oda szeretnek leginkább elmenekülni. Živojin Pavlovićot bírálhatjuk ilyen szempontból, mert ezzel nagyra csökkentette regényének értékét, és ezzel a stílusbeli visszalépéssel egy kicsit hasonlít arra a görög futárra, aki a maratoni ütközet hírét víve céljához érve nem tudott szóhoz jutni, mert amit látott és tudott, az olyan hatalmas volt, hogy lehetetlen kimondani. Természetesen itt fennáll az a különbség, hogy Živojin Pavlović mégiscsak szól, bár az ütközet hírét, látványát stílusával próbálta enyhíteni.

Ez a stílussal való enyhítési kísérlet szintén a mai szellem problémája, ugyanúgy, mint ahogy a pavlovići típusok reakciói. Külön naplót lehetne vezetni az enyhítési kísérletekről. Naplónk mottójául az ifjú Lukács egyik idézetét választhatnánk. „Az igazán szociális a művészetben azonban: a forma.” Hisz sokszor a forma többet mond egy társadalomról, mint a tartalom.

[1] Živojin Pavlović: Dnevnik nepoznatog, Otokar Keršovani, Rijeka, 1965

[2] Živojin Pavlović: Krivudava reka, Nolit, Beograd, 1963