EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996299. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NABOKOV

Józsa Márta

Ábrázolni Lolitát

2005. április 4.

Adaptáció, független műalkotás, netán provokáció? Számon kérhető-e a regény vagy legalább a regény szerzőjének intenciója a filmen? Van-e értelme feltenni e kérdéseket? Annyiban talán igen, hogy a Lolita olvasója mindenképpen Lolitát keresi a vásznon, ha már.

Két film is készült a Lolitából ­- mintha mindkettő szerzője eleve le-mondott volna arról, hogy Lolita-filmet készítsen. Mintha a filmek szerzői elgondolkodtak volna valamin, majd elgondoltak valamit, de mintha nem látták, mintha nem ismerték volna saját műfajukat. Más kérdés, hogy szerzőik mentségére váljék: maga Nabokov is bedőlt az ötletnek. Először idegenkedett tőle, később azonban beleszeretett a gondolatba, hogy film készüljön a Lolitából (másként szólva: hogy elkészüljön a regény filmes fordítása) ― hogy azután az eredményt látva igazolódjanak korábbi félelmei.

Két történet, közöttük több mint harminc év. Két történet, azonos hibákkal, ám jelentős különbséggel: Kubrick Nabokovtól, Lyne pedig Kubricktól félt, amikor remegő kézzel skiccelte föl Lolita és Humbert Humbert vizuálisan máig nem létező, tehát ábrázolásában megoldatlan alakját. Kétségtelen, hogy Kubrick sorsa nehezebb volt: a filmtörténet talán leglegendásabb ma-ximalistájának (Kubrick ugyanazzal a színésszel szinte soha nem tudott kétszer forgatni, elviselhetetlen és feldolgozhatatlan volt számukra, hogy a rendező esetenként száznál is többször eljátszatott velük egy-egy jelenetet, mire tökéletesnek találta) a szépírók legrafináltabbjai egyikének legdirektebb történetéből egyik legkevésbé direkt szálán keresztül illett volna kibogoznia mindazt, amit Nabokov Lolitának, azaz inkább Humbert Humbertnek gondolt. E nehezen kifejthető és a rendezői film eszközeivel voltaképp reménytelennek gondolható, a mögöttes tartalom által meghatározó kudarcpredesztináció ok arra, hogy párhuzamosan szóljunk a két filmről. A nyilvánvaló különbségek ellenére mindkét alkotásra rányomja bélyegét az elutasításfóbia (Lyne filmje ellen még a bemutatása előtt szót emelt például a lengyel katolikus egyház) és a regény nimbusza miatti elvárások. Mindemellett Kubrick recepciója jó-val jobb volt, amihez valószínűleg hozzájárult Kubrick tévedhetetlenségéről, maximalizmusáról szóló mítosza. Ugyanis mindkét Lolita lényegében félénk és megalkuvó mű, ahol Lyne Kubricktól nemcsak a történet interpretációját, hanem azt a gyávaságot is eltanulta, amelynek láttán feltehető a kérdés: ha ennyire félelmetes a Lolitát vászonra vinni, akkor miért éppen ezt a filmet kellett megcsinálniuk? És folytathatnók úgy: miért kellett olyan filmet rendezni, amelyben kódolva van a kudarc? Igaz, a botrány hozta hírnév is hírnév. Az aggodalmak persze nem szorulnak magyarázatra: már a regény előélete kódolta botrányt. A közvélemény nemcsak az 1962-es, első adaptációnál, hanem jóval később, az író és a mű irodalmi sikere és elfogadottsága után, az 1996-ban forgatott és 1998-ban bemutatott Lyne-féle filmnél is félelemmel és borzongással próbálta elhatárolni a morálisan és művészileg értéknek tekinthető művektől a Lolitát. Érthető, de nem elfogadható, hogy mindkét alkotás rendkívül prűd, az érzékiséget nemegyszer igen suta és méltatlan közhelyekkel próbálja skiccelni.

A két Humbert Humbert közül (Kubricknál James Mason, Lyne-nál Jeremy Irons játssza) Kubricknál nyersebb, a szenvedélytől szenvtelenné váló karakter, miközben éppen nála érhető tetten a keserű líra és a bujkáló szatíra ábrázolásának igénye. Lyne intellektuálisabb alkatú színészt választott és közvetlenebb, az ironikus elem helyett az annál hollywoodiasabban ábrázolható néma szenvedés rezdüléseire vezette Humbert Humbert megformálóját. Egyikük sem árnyaltan vívódó, és egyikük sem ellenszenves - a Lolita-filmek Humbertjei kizárólag a filmek Quiltyjeivel szemben artikulálódnak.

A két Lolita (Kubricknál Sue Lyon, Lyne-nál Dominique Swain), mintegy Nabokov korábbi félelmeit igazolva (attól félek, hogy vagy egy kis törpeként, vagy tizenhat éves ifjú lányként ábrázolják majd őt egy huszonhat éves Humbert oldalán - mondta), nem tudja megfogalmazni a tizenkét éves kiskamasz tudatlan és merész erotikáját. Mindkét színész túl fiatal és túl amatőr ahhoz, hogy nagyot alakítson, de túl öreg ahhoz, hogy el tudja hitetni a gyerekkorban meglevő, észrevétlen és kivédhetetlen erotikát. Az önellentmondás eljátszhatatlannak bizonyult, és igazi Lolita, igazi nimfácska nélkül igazi Humbert sem született. Az én karaktereim gályarabok - mondja Nabokov a The Paris Rewiev-nak 1967-ben adott interjúban. Egy fiatal színésznő nem lehet annyira gályarab, hogy kívülről tudja Nabokovot - és hozzá egy kicsit férfiagya is legyen. Kubrick Lolitájának elnagyoltsága párhuzamos Lyne-ével, az eltérések szinte végig csupán abból a harmincnégy évnyi különbségből, a filmes eszközrendszer különbségéből adódnak, ami a két film elkészülte között van - viszont meghökkentően, brutálisan mássá válik a vég Lyne-nál, mint Kubricknál. A már felnőtt Lolita az előbbi szerzőnél a megalázottak és megnyomorítottak stigmáját viselve marad meg a nézőben. Kubrick viszont - és éppen a kortárs Kubrick, akinek éreznie kellett magán Nabokov szigorú tekintetét - bölccsé, szelíddé és érett emberré formálta Lolitáját, és nem jelzi azt sem, hogy az utolsó, a várandós Lolita-jelenet valóban a legutolsó, hiszen Humberttel csaknem egy időben meghal. Itt, a film vége felé Kubrick dacolni mert Nabokovval. Ha eltekintünk attól a lehetőségtől, hogy így próbálta volna fogyaszthatóbbá vagy felemelőbbé, vagy mondjuk, amerikaiabbá tenni a filmet. Ebből adódóan "visszafele nézve" a két film olvasata más és más.

A szereplők megformálásának problémáján a történet szála sem siet a rendező(k) segítségére. Kubrick, majd - feltételezhetően az ő hatására - Lyne is a gyilkosság előrevetítésével kezdi művét, mintegy magyarázatként. Kubricknál még csak utalás van a film kezdetekor arra, hogy senki ne tévesztődjék meg: nem langyos szerelmi történetet, hanem drámát lát, Lyne már aprólékosan kidolgozza a végkifejletet, ezzel indít. Így aztán a film végére nem is marad csúcspont: csupán idézi a már egyszer ábrázolt feszültséget. Hogy mi lehet az oka a keretezésnek, az vitatható - úgy tűnik, leginkább arra hivatott: a néző szájába rágni, hogy a mendemondák ellenére nem pedofil-pornográf filmet lát, hanem az előre látható és az ösztönök küzdelméből adódó gyilkosság krónikáját.

És ami mindkét történetből teljesen kimarad, az Humbert magányproblémája, benne Nabokov Amerika-problémájával: az elutasító anyaország fóbiája után a be nem fogadó Amerikától való idegenkedés, ahol izzadságszagú, pattanásos tinézserek töltik meg az egyetemi padokat, a rágógumizó lányok kora reggeli látványa miatt kínszenvedés a tanítás (ahogy szintén elpanaszolta Nabokov), és ahol éppen egy forgatókönyvíró Quilty lesz a végzet.

Nekem ki kellett találnom Amerikát és Lolitát - nyilatkozott Nabokov a Kubrick rendezte film bemutatása után, nem másutt, mint a Playboy ma-gazinban. Ha pedig Amerika, akkor - gondolhatta - talán film. És ha már film, akkor forgatókönyvet írt belőle, majd rábízta (talán éppen ezért) egy szenvedélyes sakkozóra és a világ legigényesebb rendezőjének hírében álló Stanley Kubickra. A film mégsem lett közös alkotás, Nabokov már a forgatáskor csalódott benne, aminek talán a technikától való idegenkedés is oka lehetett. Ő, aki írógéppel írni sem tudott, nem csoda, hogy elidegenítőnek érezte a filmezésnek és magának a filmnek az eszközeit. Mégis, annyira csalódottan nyilatkozott többször is a filmről, hogy valószínűsíthető: lehetett egy Lolita-film víziója. Lyne filmjének ismeretében elmondható: aligha az lehetett.

Ha pedig a két művet Nabokov fordításeszménye felől nézzük (szerinte nemhogy verset, míves prózai szöveget is lehetetlen fordítani), akkor amiről szó volt, az két balsikerű fordítási kísérlet, vagy pedig egyik sem Lolita-film. A jó hír pedig az, hogy a Lolita - és nem az ábrázolhatatlan, hanem az ábrázolható Lolita - változatlanul kihívás marad a filmművészet számára. No, és amivel Nabokov vigasztalta magát egy interjúban a Kubrick-film bemutatása után: kár, mondja, hogy a rendező nem követte a tanácsait, a film nem az, amit ő írt, de így talán többen kárpótolják magukat azzal, hogy elolvassák az egyetlen igazi Lolitát - a könyvet.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.