EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015414. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

A ZSARNOKSÁGRÓL

1999. május 3.

Egy zsarnok egyedül a betegségben és a halálban osztja alattvalóinak sorsát. Csak ebben az egyetlen értelemben húz hasznot egy nemzet abból, hogy egy öreg ember vezetése alatt áll. Nem arról van szó, hogy a haláltudat szükségképpen felvilágosítja vagy megérleli az embert, azonban az az idő, amit a zsarnok mondjuk az anyagcseréjén tűnődve tölt, az államügyektől ellopott idő. Úgy az országon belüli, mint a nemzetközi nyugalom egyenes arányban áll a Pártfőtitkárt vagy az Élete-Végéig-Elnököt sújtó betegségek számával. Még ha eléggé fogékony is ahhoz, hogy megtanulja az érzéketlenség minden betegségben lakozó sajátos művészetét, általában mégis óvakodik attól, hogy alkalmazza e megszerzett tudását a palotabeli intrikáknál vagy a külpolitikában, már csak azért is, mert ösztönösen korábbi egészségi állapotának visszaállítására vágyik, vagy egyszerűen bízik a teljes gyógyulásban.

Egy zsarnok esetében a lélek dolgain való gondolkodás ideje a status quo megőrzésének tervezgetésével telik. Ez azért van így, mivel az ő pozíciójában az ember nem tesz különbséget jelen, történelem és örökkévalóság között, amelyek egybemosódnak az állami propagandában önmaga és az egész népesség jóléte érdekében. Úgy ragaszkodik hatalmához, mint minden idős ember nyugdíjához vagy megtakarított pénzéhez. Ami a felsőbb körökben olykor tisztogatásnak tűnik, a nemzet szemében a stabilitás megőrzésének kísérlete, melyre kezdetben oly módon voksolt, hogy hagyta létrejönni a zsarnokságot.

A piramis stabilitása ritkán függ a csúcsától, ám éppen a csúcs az, ami magára vonja figyelmünket. Egy idő után a szemlélő szeme belefárad az elviselhetetlen geometriai tökéletességbe, s minden megváltozik, az igényeket kivéve. A bekövetkezett változások azonban mindig a rosszabbat eredményezik. Az öregember küzdelme a szégyen és a kényelmetlenség érzéseinek elkerüléséért, amelyek különösképpen kellemetlenek az ő korában, enyhén szólva megjósolható. Bármilyen véreskezűnek és veszélyesnek is tűnhet e küzdelemben, nem befolyásolja sem a piramis belső szerkezetét, sem annak külső árnyékát. Küzdelmének tárgyai pedig, a riválisok, teljességgel megérdemlik a gonosz bánásmódot, már csak becsvágyuk tautológiája miatt is, tekintettel a korkülönbségre. Hiszen a politika nem egyéb, mint a dzsungel törvényét felölelő geometriai tisztaság. Fent a tű fokán csak egyvalaki számára van hely, és jobb, ha ez a valaki öreg, mivel az öreg emberek sohasem állítják magukról, hogy angyalok. Az öregedő zsarnok egyetlen célja megtartani pozícióját, demagógiája és képmutatása pedig nem teszi próbára alattvalóinak elméjét a hit szükségességével vagy szövegburjánzással. Eközben az ifjúi törekvés a maga igaz vagy hamis lendületével és odaadásával mindig az általános cinizmus szintjének növelésével végződik. Az emberi történelemre visszatekintve bizton állíthatjuk, hogy a cinizmus a társadalmi fejlődés legjobb mérőrúdja.

Hiszen az új zsarnokok mindig a képmutatás és kegyetlenség új keverékét vezetik be. Némelyek a kegyetlenséget, mások a képmutatást részesítik előnyben. Gondoljunk csak az olyanokra, mint Lenin, Hitler, Sztálin, Mao, Castro, Kaddhafi, Khomeini, Amin és a többi. Mindig több tekintetben is felülmúlják elődeiket, újabb kihívást jelentenek a polgár tűrőképessége és a szemlélő elméje számára. Egy antropológus (aki ettől nagyon távol tartja magát) érdeklődve figyelheti a fejlődés e típusát, hiszen bővíti a fajról alkotott fogalmát. Mindamellett meg kell jegyeznünk, hogy az említett folyamatok iránti elkötelezettség éppen úgy függ a technológiai haladástól és a népesség általános növekedésétől, mint egy adott diktátor sajátos gonoszságától.

Manapság minden társadalompolitikai berendezkedés, legyen az demokrácia vagy valamilyen autoriter rezsim, egy további lépés az individualizmus szellemétől az eszeveszett tömeges menekülés felé. Az egzisztenciális egyediség eszméjét az ember névtelenségének eszméje váltja fel. Az egyén nem annyira a kardtól, mint a pénisztől pusztul el, és bármennyire kicsi is egy ország, központi tervezésre szorul, vagy annak vetik alá. Az efféle dolog könnyűszerrel létrehozza az autokrácia különféle formáit ott, ahol maguk a zsarnokok a számítógépek elavult változatainak tekinthetők.

Ám ha csupán a számítógépek elavult változatai volnának, nem lenne olyan rossz a helyzet. A probléma az, hogy a zsarnok képes megvásárolni a legújabb típusú számítógépeket, és arra vágyik, hogy kezelje azokat. A hardware-kezelés előrehaladott formáinak elavult módozataira példa a hangosbeszélőt igénybe vevő Führer, vagy a telefonos monitorrendszert használó Sztálin, aki a politbüróbeli ellenfeleit igyekszik eltávolítani.

Az emberek nem azért válnak zsarnokokká, mert elhivatottságot éreznek iránta, s nem is a puszta véletlen folytán válnak azokká. Ha egy embernek ilyen elhivatottsága van, általában a rövidebb utat választja, és a család zsarnokává lesz, miközben az igazi zsarnokokat úgy ismerjük, mint félénk, nem túlságosan figyelemreméltó családembereket. A zsarnokság eszköze a politikai párt (vagy a katonai rangok, melyek struktúrája a pártéhoz hasonló), hiszen annak érdekében, hogy valaminek az élére kerüljön, az embernek valami olyasmire van szüksége, ami függőleges topográfiával rendelkezik.

No mármost egy hegytől vagy inkább egy felhőkarcolótól eltérően a párt lényegénél fogva egy fiktív realitás, amit a mentálisan vagy más értelemben munkanélküliek fedeznek fel. Világra jönnek, és teljességgel foglaltnak találják ennek fizikai realitását, a felhőkarcolókat és hegyeket. Választási lehetőségük ennélfogva abban áll, hogy megvárják, míg rés nyílik a régi rendszerben, vagy megteremtik saját, új alternatívájukat. Az utóbbi tűnik számukra a célszerűbb eljárásnak már csak azért is, mivel máris belefoghatnak. Egy párt létrehozása önmagában is foglalkozás, leköti az embert. Persze nem azonnal kifizetődő; ám, ismét csak, a munka nem oly nehéz, és a törekvés inkoherenciája nagy adag mentális kényelemmel jár együtt.

Azért, hogy elrejtse tisztán népi eredetét, a párt általában saját ideológiáját és mitológiáját fejleszti ki. Az új realitás mindig egy régi képére születik, és a meglévő struktúrákat majmolja. Ez az eljárásmód, miközben elfedi a képzelet hiányát, bizonyos autentikus vonást kölcsönöz az egész vállalkozásnak. Különben ez az, amiért emez emberek közül oly sokan imádják a realisztikus művészetet. Egészében véve a képzelet hiánya autentikusabb, mint jelenléte. A pártprogram tompa egyhangúságában és a párt vezetőinek szürke, silány megjelenésében a tömegek tulajdon tükörképüket fedezik fel. A túlnépesedés korában a gonosz (és a jó egyaránt) éppoly középszerűvé válik, mint alanyai. Ha valaki zsarnok akar lenni, jobban teszi, ha unalmas külsejű.

És unalmasak ők, és ilyen az életük is. Az egyedüli jutalmukat a kapaszkodás során kapják meg: miközben riválisaikat felülmúlva, félreállítva, lefokozva látják. A századfordulón, a politikai pártok virágkorában ehhez hozzáadódtak még egyéb kedvtelések, mint mondjuk egy zavaros pamflet kiadása vagy a rendőri felügyelettől való menekvés; egy heves szónoklat egy titkos kongresszuson vagy egy kellemes időtöltés a svájci Alpokban vagy a francia Riviérán a párt költségén. Mára mindez elmúlt: kiadványok égetése, hamis szakáll, marxista tanulmányok. Ami maradt: az előbbrejutás türelemjátéka, végtelen vörös magnószalag, papírmunka és a megbízható társak keresése. Még a saját hangod hallgatásának réme is fennáll, hiszen ez minden bizonnyal semmilyen figyelemreméltó kijelentést nem tartalmaz a "poloskákkal" telerakott falaid számára.

Ami az élre juttat, az idő lassú múlása, aminek egyetlen jóleső érzése az a hitelesség, amit a vállalkozásnak kölcsönöz: ami időt igényel, az valós. A párton belüli előrehaladás még az ellenzék soraiban is lassú; ami pedig a hatalmon lévő pártot illeti, neki nincs hová sietnie, és fél évszázados uralom után képes maga is beosztani az időt. Persze, az eszmények viktoriánus értelmében az egypártos rendszer nem különbözik jelentősen a politikai pluralizmus modern változatától. Mégis, az egyedül létező párthoz való csatlakozás az átlagosnál nagyobb mértékű tisztességtelenséget követel.

Minden ravaszságod dacára azonban, s függetlenül attól, hogy milyen kristálytiszta az előéleted, nem valószínű, hogy hatvanéves korod előtt bekerülsz a Politbüróba. Ebben a korban az élet teljességgel visszafordíthatatlan, és ha valaki kezébe veszi a hatalom gyeplőjét, csak utolsó leheletével engedi el azt. Nem valószínű, hogy egy hatvanéves ember gazdaságilag vagy politikailag valami kockázatosra vállalkozna. Tudja, hogy körülbelül egy évtized áll előtte, örömei pedig többnyire gasztronómiai vagy technikai jellegűek: finom étrend, külföldi cigaretták és külföldi autók. A status quo embere ő, ami hasznot hoz a külügyeknek, tekintve lövedékeinek folytonosan növekvő készletét, ugyanakkor elviselhetetlen az országon belül, ahol a semmittevés a meglévő állapotok rosszabbodását jelenti. S noha riválisai az utóbbiból kovácsolnak tőkét, inkább eltávolítja őket, mintsem hogy bármi változást vezessen be, hiszen az ember mindig egy kis nosztalgiát érez az iránt a rend iránt, ami sikerre vezette őt.

Egy jó zsarnokság átlagos tartama másfél évtized, legfennebb kettő. Azt követően ahhoz a nagyzáshoz jut el, amely hadviselésben vagy belső terrorban nyilvánul meg, vagy mindkettőben. Szerencsére a természet megköveteli a maga áldozatát, s olykor megfelelő időben folyamodik a riválisokhoz; azaz még mielőtt emberünk úgy dönt, hogy halhatatlanná teszi önmagát valami rettentő cselekedettel. A fiatalabb káderek, akik maguk sem oly fiatalok, nyomást fejtenek ki alulról, a tiszta Kronosz égszínkék túlvilágába taszítva őt. Mert a végső csúcsot elérve ez az egyetlen útja a folytatásnak. Nemritkán azonban a természet magára van hagyatva, és bámulatos ellenállásba ütközik az állambiztonság szerveiben és a zsarnok személyes egészségügyi csoportjában. Külföldi doktorok érkeznek, hogy kihalásszák emberünket a szenilitás mélységeiből, amelyekbe belesüllyedt. Humanitárius küldetésük néha sikerrel jár (hiszen saját kormányuk is érdekelt a status quóban), elegendő ahhoz, hogy a nagy embernek lehetővé tegye újra és újra felidézni a halál fenyegetésének veszélyét saját országuk számára.

Végül mindketten feladják; az állambiztonságiak talán kevésbé szívesen, mint a doktorok, hiszen a medicinának kevés eszköze van egy olyan hierarchiával szemben, amely ki van téve a közelgő változásoknak. Ám végül az állambiztonsági szervek is megunják az urukat, akit mindenképp túlélnek, és amint a testőrök elfordítják fejüket, beköszön a halál kaszával, kalapáccsal és sarlóval. Másnap a népet nem a pontos kakasok ébresztik, hanem Chopin Marche Funčbre-jének a hangosbeszélőből áradó hullámai. Ezt követi a hadsereg gyászmenete, lovak húzzák az ágyús szekeret, előttük a katonák egy különítménye egy kis bíbor párnával, ezen jelvényekkel és kitüntetésekkel, melyek egykor a zsarnok kabátját díszítették, akár egy díjnyertes eb mellkasát. Hiszen ez volt ő: egy díjat és versenyt nyert kutya. És ha a nép gyászolja halálát, mint az oly sokszor történik, könnyei a vesztes fogadók könnyei: a nemzet gyászolja elvesztett idejét. És akkor megjelennek a Politbüró tagjai, vállukon a lobogóval bevont koporsóval: egyedüli közös nevezőjükkel.

Amint ők elhunyt közös nevezőjüket cipelik, kamerák zümmögnek és kattognak, a külföldiek és honiak pedig buzgón figyelik a kifürkészhetetlen arcokat, megpróbálván kihámozni, hogy ki az utód. Az elhunyt talán volt annyira hiú, hogy politikai végrendeletet hagyjon maga után, ám ez úgysem lesz publikus. A döntést titokban, a Politbüró zárt - értsd: a nép számára zárt - ülésén kell meghozni. Azaz jogszerűtlenül. A titokzatosság a párt régi rigolyája, népi eredetének, dicső illegális múltjának visszhangja. És az arcok semmit sem árulnak el.

Annál is nagyobb sikerrel teszik ezt, mivel nincs semmi felfednivaló. Hiszen egyszerűen ugyanaz lesz, ami volt. Az új ember csak fizikailag fog különbözni a régitől. Mentálisan és egyéb tekintetben minden valószínűség szerint az elhunyt tökéletes hasonmása lesz. Ez talán a legnagyobb titok, ami itt rejlik. Ha jobban belegondolunk, a párt szerepcseréi számunkra a legközelebb állnak a feltámadáshoz. Persze az ismétlés unalmat szül, ám ha titokban műveljük azt, van még hely a mulatságnak.

A legmulatságosabb dolog mindamellett annak felismerése, hogy ezen emberek bármelyike zsarnokká válhat. Ami a bizonytalanságot és a zavart okozza, csupán az, hogy a kínálat túlhaladja a keresletet, hogy nem egy egyén, hanem egy párt zsarnokságával van dolgunk, amely ipari léptékre emelte a zsarnokok termelését. Ami nagyon agyafúrt dolog volt a párt részéről általában, s nagyon ügyes dolog az adott esetben, tekintve az individualizmusnak mint olyannak a talajvesztését. Más szóval a "kiből-lesz-kicsoda" találgatós játék éppoly romantikus és ósdi, mint a bilboquet1 , és csak a szabadon választott emberek engedhetik meg maguknak, hogy játsszák. A sasorrok, a kecske- és lapátszerű szakállak, a harcsa- vagy fogkefebajuszok ideje már rég lejárt; hamarosan még a szemöldök ideje is lejár.

Mégis van valami kísérteties ezeken a nyájas, sivár, egyforma arcokon: úgy néznek ki, mint bárki más, ami valami földalatti hangulatot kölcsönöz nekik; egyformák, mint a fűszálak. A vizuális redundancia a "nép kormánya" elvét tágítja: a senkik uralmával. A senkik uralma mindamellett a zsarnokság sokkal széleskörűbb formája, hiszen a senkik úgy néznek ki, mint mindenki. Több szempontból is a tömeget képviselik, ezért nem sokat törődnek a választással. Elég hálátlan feladat a képzelet számára elgondolni az "egy ember, egy szavazat" rendszer lehetséges eredményét például az egymilliárd lakosú Kínában: azt, hogy ez milyen parlamentet hozhat ott létre, és hogy hány tízmillió fogja a kisebbséget képezni.

A politikai pártok fellendülése a századfordulón a túlnépesedés első kiáltása volt, és ezért állnak ilyen jól manapság. Amíg az individualisták tréfát űztek belőlük, tőkét kovácsoltak az elszemélytelenedésből, és így az individualisták arcára fagyott a mosoly. A cél azonban sem maga a párt, sem valamely bürokrata diadala. Való igaz, kiderült, hogy előtte járnak koruknak; ám az idő sok dologgal elöl jár, s főként sok emberrel. A cél összeegyeztetni a számbeli kiterjedésüket a nem-kiterjedő világgal, és az egyetlen mód ennek elérésére minden élő ember elszemélytelenítése és bürokratizálása. Mert az élet maga egy közös nevező; s ez önmagában elég előfeltétel a lét részletesebb strukturálására.

A zsarnokság pedig pontosan ezt teszi: strukturálja az életet számunkra, mégpedig olyan aprólékosan, ahogy csak lehet, sokkal jobban, mint egy demokrácia. Ráadásul épp az ember érdekében teszi, hiszen az individualizmus bármilyen megnyilatkozása egy sokaságban ártalmas lehet: elsősorban azon személy számára, aki révén megnyilatkozik. Ám ugyanakkor azokra is kell gondolni, akik körülötte vannak. Ez az, amiről a párt vezette állam a maga biztonsági szolgálatával, mentális intézményeivel, rendőrségével és az állampolgárok lojalitásérzésével gondoskodik. Mindezen eszköz azonban nem elegendő: a legfőbb álom az, hogy minden ember önmaga bürokratája legyen. És a nap, amikor ez az álom megvalósul, nem tűnik távolinak. Hiszen az egyéni lét bürokratizálása a politikai gondolkodással kezdődik, s nem ér véget egy zsebszámológép megszerzésével.

Szóval, ha az ember elégikus hangulatban van a zsarnok temetésén, az többnyire önéletrajzi okokból történik, és mivel e távozás tulajdon nosztalgiáját a "régi szép idők" iránt konkrétabbá teszi. Végtére is, a zsarnok a régi iskola produktuma volt, amikor az emberek még látták a különbséget aközött, hogy mit mondanak, s mit cselekszenek. Ha nem érdemel többet, mint egy sort a történelemben, nos, annál jobb: egyszerűen nem ontott elég alattvalói vért ahhoz, hogy fussa egy bekezdésre. Kitartottai jó oldalon álltak, és kevesen voltak. Nem írt sokat, s nem is festett vagy játszott valamilyen hangszeren; új bútorstílust sem vezetett be. Minden kétséget kizáróan zsarnok volt, a nagy demokráciák vezetői mégis buzgón keresték kézfogását. Röviden szólva, nem sok vizet zavart. És részben neki köszönhető, hogy ha reggel kinyitjuk az ablakot, a láthatár nem függőleges.

Hivatásának jellege miatt senki nem ismerte igazi gondolatait. Nagyon is valószínű, hogy ő maga sem ismerte azokat. Ez akár meg is felelhetne egy sírfeliratnak, csakhogy van egy anekdota, amit a finnek mesélnek Urho Kekkonen2 Élete-Végéig-Elnökük végakaratáról, amely így kezdődik: "Ha meghalok..."

1980


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.