Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

De Bello Civili

Francis R. Jones

A visszatérés

1994. március 10.

povratnik (fn.) 1. visszatérő 2. külföldi munkából visszatérő, hazatérő vendégmunkás 3. szellem, hazajáró lélek

Ahogy óvatosan széthajtom a térképet, az elsárgult, málló lapok csaknem széthullanak; a kiszáradt, töredezett cellux a hajtások mentén már szinte semmit sem tart. A térkép hátulján piros filccel írt nagy betűk: SARAJEVO. A betűk egy kicsit elmosódtak...

Márciusi alkony tizenöt évvel korábban. Keleten a táj fölött sötét felhők gyűlnek. Az autósok csak egyik falutól a másikig mennek; néha egy-egy kocsi letér ugyan az országútról a hegyoldalt tarkázó farmok felé, turistát azonban egyet sem látni a didergős, tél végi havas esőben, a korán alászálló est leple alatt.

Egy órával, talán kettővel később járőrkocsi jelez jobbra, majd a kereszteződéshez érve lelassít. Ösztönösen nyúlok az útlevelemért, és lélekben már készülök az elkerülhetetlennek látszó kérdésekre: hova megyek és miért (tegnap még Németországban, a Baader-Meinhof-i galeri hőbörgésétől berezelt rendőrség csőre húzott pisztollyal kérdezősködött). A sofőr azonban a határőrök zöld egyenruháját viseli, s áthajol az üres utasülés fölött, látom, hogy semmivel sem idősebb nálam.

- Zur Grenze? A határra?

- Ja.

- Steig mal 'rein. Másszon be.

Hálás voltam, amiért nem firtatta, hogy egy magamfajta fiatal, diákosan lepusztult öltözetű, katonai dzsekit és fülbevalót viselő brit stoppos vajon miért akar átmenni Ausztriából Szlovéniába - épp ilyenkor, jóval az ünnepek után, ráadásul késő este. Ahogy elhagytuk a völgy alját és jobb felé kanyarodva rátértünk a meredek hegyi kapaszkodóra, az országút aszfaltszalagja emelkedni és hullámzani látszott a fényszórók sugárkévéjében. A sofőr mély hallgatásba burkolózott, s miközben tekintetét a havaseső-csapkodta szélvédő mögött lapuló sötétbe mélyesztette, próbálta a kocsit éles mozdulatokkal hozzáidomítani a hajtűkanyarokhoz, melyek kiszámíthatatlan ütemben követték egymást a hatalmas, fekete alpesi lucfenyők alatt. A kanyarok monoton ritmusa, a motor zúgása elálmosított, hamarosan el is szenderedtem a fűtött kabin barátságos melegében.

A szemközti ívfények villódzása s a motor megkönnyebbült brummogása, ahogy az út a csúcsra érve újból vízszintesbe váltott, csukott szemhéjaimon keresztül is eljutott a tudatomig; felrebbentem. Egy köszönöm, egy kézfogás, s a sofőr már sarkon is fordult, hogy felvegye az aznapi szolgálatot.

Maradék schillingjeimből vettem egy kávét, s a büfé asztala mellett átgondoltam az előttem álló éjszakát. Ha szerencsém van, késő éjszakára - úgy hajnali egy-két óra felé, még mielőtt a kamionosok és teherautók útjukra indulnának - már mélyen Horvátországban leszek. Talán még a hálózsákomat is kiteríthetem valami híd alatt. De lehet, hogy jobb lenne, ha azonnal tovább mennék: úgy napszálltára már oda is érnék. A gondolattól összeszorult a gyomrom. Még egy nap. Még húszórányi küzdelem az alvás ellen, egy végtelen lánc mindig ugyanolyan tízmérföldes láncszemei mentén: Hova mész? Miért? Melyik a kedvenc focicsapatod?

Tényleg - miért is? Cambridge-ben az előző nyáron az egyéves jugoszláviai cserediákság fő vonzereje az volt, hogy így az ember elodázhatta a döntést (mert hát mi az ördögöt lehet kezdeni egy német-szerbhorvát szakos diplomával?). De miért éppen Bosznia? Miért Szarajevó? Nos, a névnek volt valami különös csengése: nem itt lőtték le a főherceget? Azonkívül már maga a nyelv is, amely egészen hasonlít a szerbhorváthoz, annyira különc választásnak bizonyult (hol a fenében van Szerb-horvátország?), hogy én voltam az egyedüli diák az órákon. Másrészt két évvel azelőtt már eltöltöttem néhány napot Szarajevóban, s a város akkor teljesen lenyűgözött egzotikus mecsetjeivel és minaretjeivel, karavánszerájaival és kávéházaival, melyekből áradt a hangos pop-sevdalinke, a végzetes szerelemről szóló fájdalmas dal, amely szenvedélyes, kromatikus skáláiban inkább volt török, mintsem európai. Így döntöttem végül Szarajevó mellett.

Ám a turistáknak, utazóknak nem kell különösebb ok az utazásra - körülnéznek, s amint az egzotikum izgalma kezd a hétköznapok megszokásává kopni, rögtön továbbállnak. S bár a mindennapok tapasztalata lassúbb, mélyebb tudás, csakhamar rájöttem, hogy a tapasztalatszerzés iránti passzív vágyakozásnál komolyabb indokokra van szükségem. Különben sem sok egzotikum szorult abba a kétágyas szobának gúnyolt lyukba, amelyet a Studentski Dom Ned˘ariiban kellett megosztanom egy vadidegennel, négy emelettel a villamossínek és az Új Ilid˘a Út fölött - különösen akkor nem, amikor alászállt a szürke tél, s vele együtt a sűrű szmog, amelyet a környező hegyek gyűrűje egész télen át fogva tartott.

Miután az első két hétben találkozás találkozás után maradt el állítólagos tanulmányi felelősömmel, akit csak egyszer pillantottam meg, amint fürgén eltűnt a folyosó egyik kanyarulatában, nem volt nehéz fölismernem, hogy komoly, elmélyült tanulásról valószínűleg szó sem lehet. S bár egy kedves, bohókás angol irodalom professzor egyre-másra esszéket íratott velem a szerbhorvát költészetről, bármiféle kitűzött diploma nélkül nem sok értelmét láttam, hogy itt maradjak.

Végül, mintegy a véletlen jóvoltából, mégiscsak adódott okom maradásra. Három, kézzel írt versfordításom, amelyet egy csodálólevél kíséretében elküldtem egy vezető belgrádi költőnek, minden ellentétes várakozásomat meghazudtoló módon alig egy héten belül visszatért, méghozzá a költő lelkes javításaival teletűzdelve. Máris egy teljes kötetnyi anyag elkészítésén gondolkodtunk, amit később esetleg fölajánlhatunk brit kiadóknak.

Nem sokkal ezután ismét megbomlott az egyensúly. A szemeszterek közötti szünetben, útban Anglia felé egy korábbi távolsági flört egy holland barátommal hirtelen sokkal őszintébbé és forróbbá vált, mint az óvatos románc a Banja Luka-i lánnyal még a tél derekán. Hágában két hétig halogattam a döntést a visszatérésről. Aztán végül mégis visszatértem.

De hogy vajon miért, arról ebben a pillanatban, kissé érzelgősen a fáradtság és az előttem álló éjszaka teljes bizonytalansága miatt, halvány fogalmam sem volt. Mindenesetre utaztam, későbbre halasztva magukat az okokat is. Ekkor írhattam azt az egy szót a térkép hátuljára, hogy ezzel is növeljem a távolsági stop esélyét. Minthogy üres kartonlapom nem volt, Szarajevó utcatérképét használtam. Aztán a rögtönzött jelzést begyűrtem a rögzítőszíjak alá, és vállamra emeltem a hátizsákot.

Fölhajtott gallérral s a kavargó hóeséstől védekezve behúzott nyakkal elhaladtam a második zászlórúd mellett is; hallottam, ahogyan a háromszínű, vöröscsillagos zászlót csapkodja a szél. Ahogy beértem a vámcsarnokba, a szlovén határőr - fején ötágú vörös zománccsillaggal díszített idétlen szürke sapkával, arcán emberi kifejezés leghalványabb nyoma nélkül - útlevelemért nyúlt.

- Englez?

- Da.

Ujjai között átpörgette az útlevelet, majd megállt egy vízumokkal telepecsételt oldalnál.

- Student?

- Da.

- U Sarajevu?

Bólintottam.

- Autostop?

Újra bólintottam. Arca még mindig nem mozdult; lepecsételte az útlevelet, majd visszaadta, és így szólt:

- Dosli! Gyere velem!

A csarnok távolabbi végében tucatnyi férfi állt nyitott ingnyakkal, az őszülő fejű középkorúak gyűröttes öltönyben, a hosszú hajú, borotvált képű kamaszok pedig a jugoszláv fiatalok egyenruhájában: farmerben és fekete bőrdzsekiben. Cigarettáztak.

- Ez az angol Boszniába megy. Befér hozzátok?

Az egyik idősebb férfi, nyilvánvalóan a csoport vezetője, bólintott:

- Nema problema.

A határőr arcán széles mosollyal kezet nyújtott:

- Hajde mom'e, sretan put. Utazz jól, haver.

Miközben az utolsókat szippantották cigarettáikból, úti tapasztalatokat cseréltünk: kölcsönösen elmeséltük, honnan s hová, azoknak a hosszú távú utazóknak a csöndes bajtársiasságával, akiket mindig úton talál az éj sötétje, amikor az út nem több, mint fel-felcsillanó végtelen aszfaltszalag a fényszórók sugarában.

A férfiak gastarbeiterek voltak, vendégmunkások, akik most együtt, távolsági busszal tértek vissza boszniai falvaikba a Ruhr-vidék gyáraiból. Az évből ezt az egy hónapot otthon fogják tölteni: együtt lesznek egy rövid ideig anyjukkal, apjukkal, nővéreikkel és az egész éves száműzetéshez még fiatal öccseikkel, sőt, talán feleségeikkel és gyerekeikkel. Majd megint dolgoznak egy kicsit a cseréptetős, salaktéglás, kovácsoltvas erkélyes házon, amely mellett lassanként, ámde visszafordíthatatlanul eltörpül a fából és vályogból rakott tanyaépület, amelyben ők maguk, szüleik és nagyszüleik meglátták a napvilágot. De éppen az is lehet, hogy majd egész nap a kafanában ülnek, s körönként rendelt szilvapálinka és édes kávé mellett dőzsölve szőke barátnőkről meg Siemens hifitornyokról dicsekednek. A magukkal hozott német márka az eltartottak népes seregének biztosított támogatást, részben kiegészítve a megfáradt szülők kevéske nyugdíját, részben fedezve az öcsök és húgok iskoláztatásának vagy egyetemi tanulmányainak költségeit. Emellett a pénz - s ez, ha kevésbé feltűnő is, talán fontosabb - életben tartotta a helyi gazdaságot: munkát biztosított a kőműveseknek és a mellettük dolgozó számtalan segédmunkásnak, vagy éppen támogatta a rokonokat, akik a termékeny boszniai hegyeket tarkító szerény tanyák valamelyikén próbáltak boldogulni.

A vezető a sarkával a földbe morzsolta a cigarettacsikket, hátat fordított a csoportnak és megindult a busz felé, amely már kinn állt az épület előtt, járó motorral és csapkodó ablaktörlőkkel. A mi csoportunk szállt fel utoljára; az ajtók sziszegve csapódtak be mögöttünk. Alighogy ledobtam magamról a hátizsákot és leültem egy üres ülésre - arcomon még mindig az elégedettség mosolyával: háromszáz kanyargó mérföld, egy teljes éjszaka a jó meleg buszon -, a sofőr nekiindult a havas éjszakának és bekapcsolta a kazettás magnót.

- Hajde, pij!

Amint ajkaimhoz emeltem a fölkínált üveget, a tiszta szesz perzselése helyett, amit vártam, kellemes melegség áradt szét bennem s valami csodálatos íz, amely a legérettebb szilvák ízén is túltett.

- Hm, nagyszerű - mi ez?

- Meka slivovica - egyszer párolt. A nagybátyám főzi, Tuzla fölött. Pij jo[! Igyál még!

A sofőr fölerősítette a magnót, s a sevdalinka fájdalmas hangjai szétáradtak a buszban. A dallam, mely lassan, alkalmanként a disszonancia határait súrolva közelített, vagy inkább hullámzott csúcspontja felé, túlhatolt a beteljesületlen szerelmet sirató szavakon s többről, a lét édes keserűségéről dalolt, pengeélen ingó egyensúlyt tartva élet és szépség között - ha nem tovább, legalább a dal időtartamára. Ahogy a busz kanyarogva alámerült az alpesi éjszakában, egyedül a sevdalinka tartott vissza, a sevdalinka, amely megénekelte visszatérésem okát.

A kora hajnali órákban a busz elhagyta a horvát síkságot és megkezdte kanyargós útját Bosznia erdőborította hegyei között. Az alvás és az ébrenlét pillanatai között úgy éreztem, mintha hazatérnék: még a sötétben, az ablaküvegen keresztül is éreztem a termékeny hegyek kellemes, nyugtató tömegét. A busz nagyjából félóránként megállt, hogy letegyen egy vagy legföljebb két embert egy-egy rozzant útszéli kafanánál, düledező zsindelytetős tanyánál, amelyben egyetlen fény pislákolt csak valamelyik emeleti szoba ablakában, vagy egy sínek nélküli, jelzetlen vasúti pálya mellett, amely egy ideig zúgó patak mentén futott fölfelé a hegyoldalon, aztán végleg elveszett az erdő sötétjében. Vagy egy faluban, ahol a háború után emelt cement-salaktégla gazdasági épületek gyűrűjében meg-meg lehetett pillantani néhány utcányi hagyományos, vastag udvari fallal kerített favázas téglaházat; egyik-másik az utca fölé lógó erkéllyel is büszkélkedett, sőt, akár ósdi, spalettás ablakokkal is - ezeket még a purdah napjaiban tervezték, hogy a nők kiláthassanak az utcára annak veszélye nélkül, hogy őket magukat észrevennék. Az utcák kereszteződésénél rendszerint egy fehérre meszelt mecset meg egy sárgásszürkére mázolt vas és üveg újságos- vagy kenyeresbódé állt.

Nem sokkal napkelte után én is kiszálltam, már csak alig száz mérföldre Szarajevótól. Jajceról természetesen már korábban is hallottam. Ebben az apró enklávéban koronázták meg a középkori Bosznia királyait; 1943-ban Tito optimista partizánjai itt alapították meg, még mielőtt az utolsó nagyvárost visszavették volna a németektől, a szabad Jugoszlávia első kormányát; történelmi jelentősége mellett azonban egy látványos vízeséssel is dicsekedhet. Valószínű, hogy a sűrű hófúváson átszürkéllő vízesés nem mindennapi látványt nyújtott - most, tizenöt év múltán azonban már csak az úton töltött éjszaka fáradtságára és a számtalanszor megszakított alvásra emlékszem. Visszamentem az útra és kitettem a jelemet.

Másnap reggel, már a szállóban, brit szobatársam és jómagam másnaposságunkat egy-egy bögre sűrű, édes és forró török kávéval űztük el, amit a mosdó mögötti asztali rezsón főztünk. Kiterítettem az újságot, és a kissé még mindig nedves térképet az ablak előtt álló asztalra - a szemközti ház lapos teteje, a vad emeleti házibulik emlékeztetőjeként, telides-teli üvegekkel és cipőkkel - és elkezdtem számba jöhető kiadó szobákra vadászni.

Az idő rohan. Egy másik márciusban, egy másik szobában ugyanaz a nap tör át a gomolygó hóviharon és világítja meg ugyanannak a térképnek az apró barnássárga mecsetjeit, templomait, tanácsházait, apró, zöld fákkal jelölt parkjait, no meg a gyerekvasút vágányain békésen pöfögő mozdonyt. A fény egybevegyül a másikkal, amely emlékezetemből, tizenöt évvel ezelőttről, az Ilid˘a úton túlról, a felnőttek vasútján is túlról, egész a távoli hegygerincen túlról szűrődik újra elő, hogy megvilágítsa a félig elfeledett utcaneveket, amelyeket most újra aláhúzok: Peina, Panina kula, Golobrdica, Pirin brijeg...

A tervnek, hogy visszajöjjek, kettős indoka volt. Mivel kivettem egy szobát, Hanneke is utánam jöhet (valószínűleg házastársaknak kell majd kiadnunk magunkat, de már akkor is úgy éreztük, hogy ez inkább lenne a jövő meghitelezése, mintsem hétköznapi hazugság). S mivel a régi városrészbe költöztem, reméltem, hogy közelebb juthatok Bosznia népéhez, múltjához, életmódjához - mindahhoz, ami hiányzott a villamosvágányok mellett álló betontoronyból.

A klisészerű kép, amely a titói Jugoszláviáról már akkor kialakult s még most is él, mélyebbnél mélyebb szakadékokat ábrázol, melyeket hidak kötnek össze - jóllehet akkor még senki sem sejtette, hogy milyen rozogák is ezek a hidak - Európa és Asia Minor, kereszténység és iszlám, a Habsburgok Közép-Európája és az oszmán Balkán között. És mégis, nekem e különbségek, bármilyen látványosak és pikánsak voltak is, leginkább csak háttérnek tűntek - inkább díszletnek, mintsem magának a színdarabnak. A szakadékokat, amelyeket legélesebben éreztem, nem ezek az ősi földrajzi törésvonalak jelentették, hanem a szellemiek: konformitás és másként gondolkodás, materializmus és szellemiség, modernitás és hagyománytisztelet között.

E vízválasztó egyik oldalán diáktársaim többségének megingathatatlan konformitása szinte fojtogató volt. Ideáljukból, amit leginkább a párttagsági könyv, a lakás, a hűtőszekrény és tévé jelentett, hiányzott valami életfontosságú dimenzió, nevezzük akár szellemiségnek, akár politikai tudatnak, akár a kultúrába vetett hitnek.

Másfelől, a vízválasztó másik oldalán levők közül azok, akik ennél magasabb ideákat kergettek, hatalmas alkotói energiákkal rendelkeztek, és valami olyan dinamizmussal, amelyet éppenséggel az ország sokszínűsége táplált, a hagyomány gyökereihez való hűséges ragaszkodás, mely sikeresen elkerülte mind a túlzott folklorizmus, mind pedig a külföldi divathóbortok terméketlen szélsőségét. Mi több, az értelmiségiek között megfigyelhető volt egyfajta szoros együvétartozási érzés, egy közösségé, amely bárki felé nyitva állt, aki osztotta e közösség eszméit - még felém is, aki csupán irodalom szakos egyetemista és fordítótanonc voltam. Ez a demokratikus elit, amely gyökeresen különbözött a brit intellektuális élet zárt és hierarchikus klikkjeitől, lehetővé tette, hogy egymástól egészen távoli művészeti formák, elvek és regionális kultúrák is kölcsönösen megtermékenyítsék egymást. Ez ugyanakkor arra is magyarázatot ad, hogy miként tudott a háború utáni Jugoszlávia - szerény méreteihez és még szerényebb anyagi erőforrásaihoz képest - olyan hatalmas kultúrát létrehozni: egy Nobel-díjas írót, több világszínvonalú költőt, egy szédítően sokszínű könnyűzenei hagyományt, s egy sajátos hazai festészeti iskolát, amit ma kissé félrevezető módon naiv festészetnek neveznek.

Ami a politikát illeti, meghatott az a hit, amely ismerőseim többségéből sugárzott, s amely a kommunizmusra mint valódi hazai forradalomra tekintett, s mindenki mással együtt magam is őszintén csodáltam Titót, aki békebeli vezetőként éppúgy megállta helyét, mint háborús vezérként... E hit kritikátlan, vak buzgalmát azonban némiképp nyomasztónak találtam.

Másként gondolkodók persze akadtak. Ám a titói Jugoszlávia irányítói és irányítottjai közötti alapvető egyetértés azt is jelentette, hogy míg a másként gondolkodók tábora viszonylag kisszámú volt, a párthűségre felügyelő erők - mint például a belügyminisztérium, a SUP besúgói hálózata - annál népesebbek. A nyáj követésére képtelenek egy része depresszióba menekült. Mások tartották magukat, s éveken át küzdöttek a csábítások és a fenyegetések ellen, amelyek rá akarták venni őket, hogy belépjenek a pártba - azt ugyanis az igazság kedvéért el kell mondani, hogy a titkosrendőrségek sorában a jugoszláv SUP inkább balkáni volt, mintsem autokratikus, s szívesebben félrenézett mindaddig, amíg az elégedetlenkedők nem ütöttek túl nagy zajt. (Egy szívemnek kedves emlék: Bob és jómagam a folyó mentén túráztunk Szarajevótól fölfelé a Miljacka-völgyben, mikor három, az út mellett piknikező férfi meghívott bennünket, hogy osszuk meg velük az ebédjüket:

- Turisták vagytok?

- Nem, egyetemisták. És ti?

- Mi SUP-tisztek vagyunk, de most épp ebédszünetet tartunk. Vegyetek még csirkét.)

Való igaz az is, hogy bizonyos politikai mozgalmak részben etnikai színezetűek voltak. Hat évvel ezelőtt a Horvát Tavasz vezetőit szeparatizmus vádjával bebörtönözték. A fiatal újvidéki magyarok, középiskolás éveim vakációi során szerzett barátaim rejtett szerbesítést láttak a szorosabb politikai felügyelet megszerzésére tett kísérletekben (két látogatásom között, egyik napról a másikra, a magyar diákok kedvenc kávéháza hirtelen roppant népszerűvé vált a fiatal szerb keményfiúk körében, akik már csak puszta jelenlétükkel is megnehezítették, hogy az ember üres asztalt találjon, vagy ha mégis talált, élvezze). Mindenesetre a horvátok legnagyobb bűne az volt, hogy demokratikus reformokat követeltek; éppen így a magyarok is pontosan tudták, hogy a burkolt szerbesítés nem maga a cél, hanem csak eszköz a politikai hatalom kiterjesztésére egy veszélyesen homogén intellektuális kultúra fölött.

Voltak tehát feszültségek, ezek azonban semmivel sem voltak kiélezettebbek, mint az angolok, skótok és walesiek közötti kölcsönos megvetés odahaza. Akkoriban a helyi önigazgatásban, az oktatásban és a sajtóban megvalósuló, garantált kisebbségi jogok jugoszláviai rendszerét példaként mutatták fel az egész világon. E garanciák persze életfontosságúak voltak egy olyan országban, amely lényegében kizárólag kisebbségekből állt - s hogy mennyire így volt, azt leginkább az mutatta meg, amikor alig két évvel később, a koszovói albánok felkelése és annak véres elnyomása idején ugyanezek a garanciák éppen csődöt mondtak. Ez nemcsak a nemzetek önigazgatásáról szóló, fennhangon hirdetett elv hitelén ejtett csorbát, de azáltal, hogy az etnikai gyűlöletet szavazatvonzó erővé tette, Jugoszlávia közeli véres széthullását is beharangozta. Ekkor azonban, a hetvenes évek végén, még a legradikálisabb vagy éppen legittasabb másként gondolkodók sem vonták kétségbe Jugoszlávia mint sok nemzetiségű amalgám állam egységét vagy kérdőjelezték meg határait.

Mindenesetre a nemzeti-etnikai hovatartozás pusztán felületes jelentőséggel bírt, s inkább nyelven és valláson, mintsem vezetéknéven alapult: szerb, horvát, magyar, bosnyák. A vallásbeli különbségek pedig, minthogy a vallást az állam inkább csak hagyta támogatás híján elsorvadni, mint hogy azt a kifejezett tiltás eszközével csábító tiltott gyümölccsé tegye, éppolyan érdektelenek voltak a fiatal jusgoszlávok mindennapi életében, mint a fiatal britekében.

Így az általam ismert szarajevói diákok számára a finom etnikai különbségeknek alig volt valami jelentősége. Visszatekintve meg tudom ugyan különböztetni a szláv neveket - Sne˘ana, Svetozar - a törököktől … Nermina, Nenad* -, de ez minden. S ha azokat próbálom fölidézni magamban, akiknek a neve már rég elhomályosodott az emlékezetemben - a sötét hajú, teknőspáncél-keretes szemüveget viselő, éjjel kabaréénekesnőként, testhez simuló ruhákban föllépő angol szakos lányt, aki szárnyai alá vett; szőke barátnőjét, a butácska szívtiprót; a koldusszegény és mélabús költőt, akinek nőbolondító zöld szemei voltak, s emellé alig csillapítható szilvapálinkaszomja, s aki távozásom után átvette kollégiumi szobámat; a ragyogó, ám annál őszintébb hitű pártcsillagocskát - nos, akkor legtöbbször csak a sötétben tapogatózom.

Mi több, az etnikai hovatartozás kérdése egyáltalán föl sem merült, mert egyáltalán nem számított. Barátaim valamennyien jugoszlávnak tekintették magukat, s talán bosnyáknak is, de amire én emlékszem, az csak a szűkebb haza iránti megszokott lelkesedés volt: El kell hogy jöjj velem Tuzlába, Banja Lukába. Talán a sors fintora, hogy amit többnyire hiányoltam ezeben a teljesen modern jugoszláv fiatalokban, az éppenséggel az ősök örökségéhez való mélyebb ragaszkodás, a hagyományokhoz, a gyökerekhez való hűség hiánya volt - mit sem sejtve arról, hogy a történelem ez egyszer nem bölcsesség, hanem bosszú formájában fog visszatérni.

Egy nemrégiben megjelent, meglehetősen leegyszerűsített Kelet-Európa-történet, amely valamennyi kommunista vezetőt egy véka alá veszi Sztálinnal, úgy mutatja be Titót, mint egy erővel összetákolt birodalom abszolút uralkodóját, aki csupán leplezetlen, brutális erőszakkal tudta visszatartani alattvalóit attól, hogy saját szomszédaik torkát el ne metsszék. Ez csupán mítosz - és attól, hogy az utóbbi időben leginkább éppen hajdani jugoszlávok terjesztik, többnyire saját szomszédaik torkának elmetszését igazolandó, még ugyanúgy mítosz marad.

A jelenlegi vérontás okát hitem szerint épp az ellenkező irányban kell keresni. A Tito iránti szeretet őszinte volt, karizmája azonban azt jelentette, hogy kérdések fölvetésére sohasem volt szükség. A jugoszláv nép bukásának oka abban rejlik, hogy képtelen volt kétségbe vonni a Titót követő rosszindulató diktátorok rátermettségét, akik többé már nem az egység és a testvériség eszméit hirdették, hanem a faji tisztaságét és vérségi összetartozásét. Habár sokáig úgy tűnt, hogy a titói Jugoszláviának sikerült eltömítenie az ősi gyűlölködés utolsó repedéseit is, éppen ez, a kivételesen komplex társadalom kivételesen komplex problémái és a rájuk adott felülről jövő, egyszerű, ám annál karizmatikusabb megoldások közötti rés volt az a törésvonal, amelyet Titónak sem sikerült áthidalnia. S amikor napjaink szánalmas kis hitlerei hatalomvágyból és a Másiktól való rettegés miatt még szélesebbre hasították ezt a szakadékot, az ország a leggyengébb öltéseknél hasadt darabokra: a vallási, nyelvi és faji határok mentén. Ez azonban még mindig csupán formája … és nem az oka - Jugoszlávia széthullásának, az országénak, amelyet népével együtt siratok, az országénak, amelybe soha vissza nem térhetek.

Aznap reggeltől estig házak után jártam, föl s le a város fölött nyugat felé őrt álló Miljacka-völgy hegylábain hullámzó utcákon, sikátorokon és lépcsőkön. A vastag falú, fehérre meszelt épületek nyugodt összevisszasága önmagában is külön kontinensnek látszott, melyet legalább egy évszázad választott el az alant elterülő várostól, a zajos utcák átható gázolajszagától, az áruházak és irodaépületek mellett zötyögő villamosok csattogásától és csikorgásától; s bár éppolyan régi volt, mint a Ba['ar[ija odalenn a város szívében, e régi külvárosok teljesen mentesek voltak a kávéházak és bazársorok nyüzsgésétől és zajától éppúgy, mint az utcai árusoktól és csavargóktól.

Ráadásul hirtelen kitavaszodott, s a napsugarak lágy melege kicsalogatta a gyereket és a virágmintás nadrágot viselő asszonyokat, kit futkározni, játszani az utcákra, kit rekedtes hangon pletykálkodni a kapuk elé. Szemben az aprócska, háromszögletű sírkerttel egy padon két fakókék munkásruhát viselő öreg ült egymás mellett. Tekintetük elmerült a táj körülhatárolt távlataiban; a sírkert turbánfős oszlopai vakító fehér foltokkal tarkítják a frissen meszelt falakról szórtan visszaverődő napfényt.

A Golobrdica - "kopár halom" - keskeny, macskaköves utca volt cseréptetős, egyszintes házak és málló vakolatú kőkerítések között. Becsöngettem a 39-es számot viselő szárazkapun. A súlyos, szögecsveretes ajtószárnyakról a festéket már rég lemarta az eső, a fagy és a nap.

A nő jó negyvenes lehetett. Tekintete metsző volt, de fáradt; dús, ámbátor ősz szálakkal tarkított haját virágos fejkendő alá tűrte. Barnás-téglavöröses gyapjúpantallója fölött ósdi zöld kardigánt viselt.

- A szoba miatt jöttem. Magamnak és a feleségemnek.

Apró főbólintással intett, hogy kövessem. Átmentünk előbb a szűk, fehérre meszelt falú udvaron, majd a konyhán, ahol egy testes, görnyedt hátú, asztmásan sípoló tüdejű öregember fürkész szemekkel méregetett, ahogy elhaladtam mellette.

A szoba egy kopár, fehér falú kamra volt egyetlen ággyal, egy lakkozatlan fenyőszekrénnyel, egy asztallal és egy székkel, meg egy ezüstszínűre mázolt kis kerek fatüzelésű kályhával; s bár a fél méter vastag falba vágott kis négyszögletes ablaknyíláson már bederengett némi napvilág, a szoba még őrizte téli hidegét.

- Kiveszem.

A konyhából nyíló másik ajtó a ház központi szobájába vezetett. Ismét intett, hogy menjek be:

- Hajde, sjedi. Ülj le.

A szoba három fala körül egyetlen, szövött szőnyegekkel telezsúfolt dívány futott körbe; a negyedik falon ablak volt, amelyen át remek kilátás nyílt a kiskertekre parcellázott völgyre szárítókötelekkel, csirkeólakkal, meg sötétrózsaszín és zöld bimbókkal telepöttyözött, de még csupasz ágú szilvafákkal. Az ajtó mögött elhelyezett hosszúkás asztaltól és a tévékészüléktől eltekintve a szobában nem sok bútor volt; a padlót három-négyféle különböző vörösesbarna, indigókék és zöld mintával díszített, réges-régi, a mosástól megkopott és kifakult színű szövött elim-szőnyegek borították.

Az asszony visszatért, kezében réztálcával, bronz-réz dzsezvával - a kávéfőzésre használt hosszúkás, fordított kúp alakú, hosszú nyelű edénnyel - és három apró aranyszegélyű porceláncsészével.

- Na és a felesége mikor jön?

- Majd csak két-három hét múlva. Hollandiában van. Még ma megírom neki, hogy találtam egy szobát.

Az öreg bólintott, felesége azonban már folytatta is a kérdések sorát:

- De mi már most ki akarjuk adni a szobát.

- Rendben, még a héten be tudok költözni.

Kezébe adtam a három piros százdináros bankjegyet, amelyeket ő gondosan belehajtogatott pénztárcájába, majd az egészet a köténye zsebébe csúsztatta.

Miután megittuk a kávét, háziasszonyom hátravitt az udvarba. A vécé kívül, a ház mellett állt - papír helyett vízcsappal -; az egyetlen ülőkáddal felszerelt fürdőszobát a konyhából választották le. A hűtőszekrény előtt az asszony egy pillanatra habozni látszott.

- Ha akarja, éppen kiüríthetnék magának egy polcot...

Újra elbizonytalanodott.

- Csak tudja... Nem szeretnénk, ha valami mocskosat tartana benne... érti?

Nem értettem. Néhány másodperc zavart hallgatás után végre rájöttem, hogy disznóhúsról beszél.

- Értem már... Nem kell aggódnia, mi a feleségemmel egyáltalán nem eszünk húst.

Bár arckifejezése e válasz hallatán ugyanolyan értetlen volt, mint az enyém alig egy perccel azelőtt, félig-meddig meggyőzve bólintott.

A sikeren föllelkesülve újra leballagtam a keskeny utca lépcsőin. Szemben a nap lassan alámerült a tiszta égen, s már-már megérintette a zömök, hordó alakú mecsetet a város központja felé vezető, sűrűn beépített, nem túl tágas völgy túloldalán. Az árnyak egyre hűvösebbé váltak, s hirtelen ráébredtem, hogy reggel óta egyetlen falat sem ment le a torkomon.

Még egy lépcsősor lefelé, és a katolikus katedrális kettős tornya már meg is adta a szükséges tájékozódási pontot. Delfinorrú, fakózöld teherautókonvoj húzott el mellettem, hátukon ébredező törpe-Fiatokkal; kipufogógázuk fanyar bűze megtöltötte a koszos múlt századi házakkal szegélyezett keskeny utat. A piac aznapra már bezárt. A keskeny járda mentén balra fordultam és beléptem a második kapubejárat alá; a villamos alig egy méterre csattogott el a vállamtól.

Az üzlet körülbelül annyira volt csábító, mint egy pályaudvari mosdóhelyiség: a falakat fehér csempe borította, bal oldalon világoskék márványutánzatú műanyag polccal és tükörrel; hátul két lépcső vezetett egy ablaktalan szobába, amelyben a helyet négy műmárvány asztal foglalta el olcsó faszékekkel. Jobboldalt a márványpulton hatalmas mérleg állt, és egy üveges szekrény kerek fém burekostálcákkal. De istenem, micsoda burek! Vajjal csillogó, irdatlan méretű barna rétestésztatekercsek, forró, ropogós és ízletes töltelékek és szinte csípős birkasajt, vagy sülttök, vagy fűszeres alma, vagy még inkább mind közül a legfinomabb, zeljanica - a zamatos, nedvdús spenót és sajtkeverék, amely maga volt a földi mennyország.

Ahogy félig elfogyasztottam a második tányérral is, hátradőltem a székben és elégedetten kinyújtózkodtam. Jó volt újra itt lenni.

Meglehet, nem egészen helyénvaló, hogy ezekben a szörnyű napokban, amikor Szarajevó ostrom alatt ven, amikor Bosznia ellenségei kenyérre várakozó emberek sorait bombázzák, amikor az éhség elűzi az embereket otthonaikból - úgy írok Boszniáról, mint az élelem földjéről.

De talán fontosabb az illemnél az, hogy megőrizzük hitünket az emlékek erejében: nem a magam kedvéért, hanem a földért, amelyben hamarosan nem lesz más kapaszkodó az életben maradáshoz, mint az emlékeké. Más ellenségek és fölégették földjeit, mások is kardélre hányták falvait, máskor is lemészárolták nyájait. S mégis - a mezőket újra be lehet vetni, a megfeketedett szilvafák újra hajtásokat hoznak, s a mészárlások megfélemlített túlélői újra leereszkednek a hegyek barlangjaiból, hogy viskókat emeljenek a romok között.

A föld új urai azonban nem elégedettek hódításukkal és dicsőségükkel. Egy egész nemzetet akartak eltüntetni a föld színéről, s pontosan tudják, hogy ezt leghatékonyabban belülről tehetik meg, úgy, ha szomszédot szomszéd ellen bujtanak. De egy nép kiirtásához nem elég rabolni, égetni és gyilkolni. Magát az emlékezetet kell tisztára törölni - hogy valaha is volt egy föld, egy ország, ahol jó volt az élet, egy hely, amit népe otthonként ismert.

Hadd éljenek hát az emlékek! A forró juhsajt csípős illata, ahogy egy-egy adag kisült burek a fa sütőlapátról a pult hideg márványlapjára került hűlni. A nehéz, forrón gőzölgő, olajos pörkölt, tetején az élénkvörös paprikákkal, a fiatal citromfa leveleinek árnya alatt álló asztalon egy karavánszeráj udvarában. A forró, habos fánktészta hosszú tekercsei, a savanykás aludt juhtej és az ötödik Nikilic sör aznap este, amivel mindezt leöblítettük, a zenészek asztalánál, a Hotel Bristolban. Az illatosított, szépiaszürke hab a kávé tetején a zománcozott piros ibrikben, amely kavargatás közben lassan krémszínűre váltott. Vagy a sajtpiac, egyetlen látomás fehérben: hatalmas porcelántálakban túró, lágy, nedvesen csillogó húsú tábla sajtok sorban a hosszúkás márványpultokon, háttérben a testes parasztasszonyok keményített kötőjével és fejkendőjével. Aztán egy nap megjöttek a narancsok, s a répán, káposztán és savanyított zöldféléken átvészelt tél után a katedrális mögötti piacon hirtelen kitört a cinóbervörös lázadás, és a roskadásig rakott pultokon miniatűr napok ezrei kiáltoztak harsányan: Vegyél meg! Egyél meg! Lakomázz, míg tart a nyár!

Ahogy kiléptem a burekos üzletéből a forgalmas utcára, tudtam, hogy még egy helyre el kell zarándokolnom. A Tito marsall utcán bal felé fordulva átmentem a túloldalra, közvetlenül a kapuval megtört fal előtt, melyet az iszlám törvénye emeltetett, hogy a mecset mögötti pravoszláv templomot elrejtse az igazhitűek tekintete elől.

A törökök legalább azt megengedték a keresztényeknek, hogy építkezzenek. Bár az elsőrendű állampolgárságot fönntartották az iszlám hitre térteknek, az oszmán uralom ténylegesen sokkal nagyobb türelmet tanúsított a más hitet vallókkal szemben, mint a kor legtöbb európai állama - még ha ezt a filozófiát szinte csaknem bizonyosan a gyakorlati tapasztalat hozta is létre, hiszen a bigottizmus lehetetlenné teszi a politikát, ha többnemzetiségű birodalom irányítására kerül sor. Például 1492-ben, amikor a zsidókat kiűzték Spanyolországból, jelentős részük az Oszmán Birodalomban talált menedéket: négy és fél évszázadig, a náci haláltáborokig Szarajevó Európa legjelentősebb szefárd közösségei közé tartozott. S ha a legyőzött népek valamelyik fia magáévá tette az iszlám tanításait, a nem török származás a legkisebb akadályt sem jelentette akár a legnagyobb birodalmi tisztségek megszerzésében sem. Erre példa Gazi Husrev Bég, a tizenhatodik századi, nem kis karriert befutott helyi fiúcska, aki a Császári Városhoz méltó épületekkel ajándékozta meg szülővárosát: az egyetemmel, a fedett bazárral - na és a gyönyörűséges mecsettel, amelyhez most újra visszatértem.

A szemben lévő sikátor bazárosai kezdték összepakolni réztányéraikat és kávéscsészéiket, tömeggyártott elimszőnyegeiket és parasztpapucsot mintázó tűpárnáikat. Szemben a sarki cukrászda neonvilágítású ablaka mellett a kis márványasztal fölött sorkatona bújt össze a barátnőjével, kart karba öltve. A pult mögött álló férfi ápolatlan, zsíros haját igazgatta fehér pamutsapkája alá, s közben háttal a szerelmeseknek bámult kifelé a másik ablakon a sűrűsödő alkonyatba.

A mecset bejáratát őrző fémrács félig még mindig nyitva állt. Belül a csöndet inkább elmélyítette, mintsem megtörte a víz halk csobogása. Az udvar túloldalán, ahol a mecset sarka csaknem érintette az udvar falát, az éjszaka már erőit gyűjtögette a végső támadáshoz. Egy lassú mozgású, fekete sapkás öregember kezében hosszú nyelű lapáttal a port söpörte. Kabátja kékje szinte izzott a félhomályban. Nem akartam megzavarni a csöndet, ezért inkább visszaoldalaztam a kő ülőpadkához a szerény küllemű fa - talán citromfa? - mögé, melynek levelei a hűvös leszálltával kezdtek kinyílni. A fa sima fehér dereka még mindig őrizte a nap melegét. A magas, nyolcszögletű kút oldalán lévő bronz kifolyókból a víz halkan csörgedezett a kút baldachin díszes öntöttvas arabeszkjei alatt. A mecset oszlopcsarnoka lassan elveszett az árnyak között, de faragott kőívei még mindig méltóságteljesen, komolyan és súlytalanul emelkedtek a magasba. A kupola fölött a minaret csúcsa szelte át a haldokló fény utolsó pászmáit, akár valami kilövésre várakozó karcsú űrhajó.

Ez volt a város nyugalmas központja, az iszlám leglényege: a bekerített udvar, a víz, a fa és a kő meleg geometriája. A bársonyos, mélykék égen, a minaret csúcsa mellett ott függött a kiolthatatlan ezüst sarló: az első tavaszi újhold.

Francis R. Jones

Ovingham, Northumberland

1993 március

* A Nenad szerb név. (A szerk. megjegyzése)