Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Antonin Artaud
A vezérsugár
1979. augusztus 15.
AZ IFJÚ: Szeretlek és minden szép.
A LEÁNY: (erősödő remegéssel a hangjában): Szeretsz és minden szép.
AZ IFJÚ: (halkabban): Szeretlek és minden szép.
A LEÁNY: (még halkabban): Szeretsz és minden szép.
AZ IFJÚ: (otthagyja hirtelen): Szeretlek.
(Csönd)
Állj ide elém.
A LEÁNY (megáll előtte): íme itt vagyok.
AZ IFJÚ (izgatott éles hangon): Szeretlen, nagy vagyok, tiszta vagyok, tele vagyok, sűrű vagyok.
A LEÁNY (ugyanaz az éles hang): Szeretjük egymást.
AZ IFJÚ: Erősek vagyunk. Ah, de jól van megalkotva a világ. (Csönd. Mintha egy hatalmas kerék zúgását hallani, mely szelet kavar. Orkán választja szét őket.
Ebben a pillanatban két égitestet látni, összeütköznek és élő hús zuhog alá, lábastól, kezestől, hajfürtöstől, álarcok, oszlopcsarnokok, templomok, lombikok zuhannak egyre lassabban, mintha légüres térben, aztán három skorpió egyik a másik után, végül egy zöldbéka és egy skarabeusz, amely kétségbeejtő lassúsággal ereszkedik le, okádnivaló lassúsággal.)
AZ IFJÚ (torkaszakadtából kiabál): Megőrült az ég.
(Nézi az eget.)
Fussunk ki!
(Maga előtt löki a leányt.
És bejön egy Középkori Lovag, hatalmas fegyverzetben, utána egy Szoptatós Dajka, aki két kezét mellére szorítja és fújtat túlságosan megdagadt emlői miatt.)
A LOVAG: Engedd el a csöcseidet. Add a papírjaimat.
A DAJKA (éles sikolyok): Ah! Ah! Ah!
A LOVAG: Nofene, mi lelt?
A DAJKA: Ott a leányunk, vele.
A LOVAG: Ott nincs leányka, pofa be!
A DAJKA: Csókolóznak ha mondom.
A LOVAG: Mit akarsz hát, bánom is én ha csókolóznak.
A DAJKA: Vérfertőzés.
A LOVAG: Nagyasszony.
A DAJKA (kezeit zsebre vágja, zsebei pont akkorák, mint emlői): Fenntartó.
(Odadobja a lovagnak a papírokat.)
A LOVAG: Hagyj ennem.
(A dajka eltűnik.
Akkor a lovag feláll, és mindegyik papírból egy hatalmas szelet szalonnát húz ki.
Hirtelen köhögni kezd, fulladozik.)
A LOVAG (tele szájjal): Mmm. Mmm. Mutasd a csöcseidet. Mutasd a csöcseidet. Hova ment? (Kifut. Visszajön az ifjú)
AZ IFJÚ: Láttam, tudtam, megértettem. Itt a köztér, a pap, a tanácsos, a négy évszak, a templom küszöbe, a bordélylámpa, az igazságszolgáltatás mérlegei. Nem bírom tovább! (Egy pap, egy cipész, egy pocakos, egy bíró, egy makrélásnő, egy zöldség árus, árnyakként lépnek a színre) AZ IFJÚ: Elveszítettem őt, adjátok vissza.
MIND (különböző hangokon): Kit? Kit? Kit? Kit?
AZ IFJÚ: A feleségemet.
A POCAKOS (nagyon pocakosan): A feleségét, pfuj, csaló!
AZ IFJÚ: Csaló! Talán a tied?!
A POCAKOS (homlokát dörzsölve): Ez lehet hogy igaz.
(Kifut.
A pap kiválik a csoportból és átöleli az ifjú nyakát.)
A PAP (mint gyónáskor): Testének melyik részére utal leggyakrabban?
AZ IFJÚ: Istenre.
(A pap a választól elbizonytalanodva azonnal svájci akcentust vesz fel.)
A PAP (svájci akcentussal): De ez már nem fontos. Mi nem vagyunk ezen a véleményen. Ezt a tűz-hányóktól, a földrengésektől kell követelni. Mi többiek jóllakunk a gyónásbeli kicsiny emberi tisztátlanságokkal. És íme, ez minden, ez az élet.
AZ IFJÚ (nagyon meglepetten): Ah, íme, ez az élet!
A PAP (folyton svájcias kiejtéssel): Hát persze.
(Ebben a pillanatban egycsapásra éjszaka lesz a színpadon. A föld remeg. Dörög veszettül, széltében-hosszában villámlik és a villámok cikázásakor látható, ahogyan a szereplők futásnak erednek, egymásba botlanak, földre esnek, újra fölkelnek, bolond módra rohannak.
Egy adott pillanatban hatalmas kéz ragadja meg a makrélásnő haját, aki meggyullad és szem-mel láthatóan vastagodik.)
GIGÁSZI HANG: Kutya, nézd a tested! (A makrélásnő teste teljesen meztelen és visszataszító az üvegszerüen áttetszővé vált szoknya és fűzőalattj A MAKRÉLÁSNŐ: Engedj, Istenem.
(Beleharap Isten öklébe. Hatalmas vérsugár önti el a színpadot, és az előbbieknél erősebb villám fényénél a papot látni, aki keresztet vet.
Mikor újra kivilágosodik, minden szereplő halott, a hullák szerteszét hevernek. Csak az ifjú és a makrélásnő falják egymást szemükkel. Utána a makrélásnő az ifjú karjaiba hull.)
A MAKRÉLÁSNŐ (sóhajtva, mintegy végső szerelmi összerándulásban): Mesélje el, hogyan ér-kezett.
(Az ifjú tenyerébe rejti arcát. A dajka visszatér; hóna alatt hozva a leányt, mint valami csomagot. A fiatal leány halott. A dajka elereszti és az, amikor leesik, összelapul, mint egy lepény.
A dajkának már nincsenek mellei. Mellkasa teljesen lapos. Ebben a pillanatban felbukkan a lo-vag, aki a dajkára veti magát és erőteljesen megrázza.)
A LOVAG (szörnyű hangon): Hova tetted? Add a kajám.
A DAJKA (frissen): íme.
(Felemeli a ruháját.
Az ifjú el akar szaladni, de megmered mint egy bábú.)
AZ IFJÚ (mintha a levegőben lógna, hasbeszélő-hangon): Ne bántsd anyukát.
A LOVAG: Átkozott banya.
(Elleplezi az arcát a borzalomtól.
Ekkor skorpiók tömege bukkan elő a dajka szoknyája alól és hemzsegni kezdenek nemi szervé-ben, amely megduzzad, széthasad, áttetszővé válik, úgy fénylik, mint egy nap. Az ifjú és a mak-rélásnő eltűnnek, mintha meglékelték volna őket.)
A LEÁNY (felkeltében, kábán): A szüzesség! Ah, csak az volt amit keresett.
Függöny.