Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 5. szám

Olajos Mihály

A TÜKÖR

1965. május 15.

Már a múlt héten is meglepett az a hasonlóság, amit az egyik Professzorom és magam között vettem ész­re. Hogy miért lepett meg annyira, azt magam sem tudom megmagya­rázni. Egyszerűen osak meglepett. Már csak azért is, mert már har­madik éve ülök mindig szemtől szembe vele és eddig sohasem vet­tem észre, hogy hasonlítanánk egy­másra. Egészen más az ő arca, mint az enyém: kicsiny, sovány madárfeje van, az orra a kelleténél kissé előbbre ugrik, s a picike száját mongol bajusz veszi kö­rül; míg az én arcom majdnem arányosnak mondható. Az or­rom sem ugrik annyira előre, meg nekem bajuszom sincs, dús hajam van, az öreg pedig kopasz.

Gyakran megtörtént már velem, hogy a mellettem elhaladó emberekben egy-egy jó ismerősömet vagy éppen testvérem is­mertem fel... (Ez a vizuális hallucináció leginkább akkor vett erőt rajtam, ha az éjszakát teljesen átvirrasztottam, a köny­veimbe mélyedve, és reggel még ráadásul az öreg háziasszo­nyom azzal szapult, hogy felemeli a lakbért, ha még egyszer égve találja a villanyt tíz óra után...) De olyanról még nem hallottam, hogy saját magára ismerjen valaki egy teljesen ide­gen személyben...

Ezt a legutóbbi esetet is egy ilyen vizuális hallucinációnak véltem, de hogy ma ismét megtörtént velem, nem hagyott bé­kén a gondolat, hogy ennyire hasonlítunk egymásra.

Először meg akartam kérdezni a kollégáimtól, valóban hason­lít-e rám, vagy csak én láttam így, de aztán lemondtam erről az elhatározásomról, mert féltem, hogy kinevetnek. Így mást kel­lett kitalálnom. Úgy döntöttem, hogy ezután erősen figyelni fo­gom a Professzor arcát, hogy megtalálhassam azokat a voná­sokat, amelyek annyira az enyémek is. Attól a naptól kezdve állandóan figyeltem azt a kis gömbölyű madárarcot, de sehogyan sem tudtam megtalálni, amit kerestem. Ez egy kicsit elkeserített.

Már le is mondtam erről a szinte nevetségesnek látszó ügy­ről, amikor ismét magam láttam ott ülni a katedrán, szemben önmagammal és az osztállyal. Azonnal figyelni kezdtem az ar­cot, s ekkor ismét a mongol-bajuszos, madárfejű Professzort lát­tam magam előtt. Az a felfedezés, hogyha tudatosan figyelem az arcát, akkor nem hasonlít rám, kissé felvidított. Ezután csak az ő arcát figyeltem.

Ám ez az erősen koncentrált megfigyelés egészen megviselt. Az órák után mindig olyan fáradtnak éreztem magam, mintha egész nap fát vágtam volna. Ez később meg is bosszulta magát, mert végül már nem tudtam a Professzorra összpontosítani a figyelmem: ennek pedig az lett a vége, hogy egyre inkább és mindig sűrűbben magam ismertem fel benne. Megpróbáltam a hátsó padba ülni, de kínozott az örökös kíváncsiság, hogy vajon most hasonlít-e rám ebből a távolságból.

Lassan kezdtem elmaradni az óráiról, és végül már nem is mentem el, nem tudtam nézni ezt az arcot.

Fáradt voltam, mint mindig, egy ilyen megfeszített munka után, s mivel délutánra nem terveztem semmit sem, elhatároz­tam, hogy egy kicsit lepihenek. A mosdóhoz mentem és hideg vízzel jól lemostam a nyakam és az arcom. Észrevettem, hogy már a szakállam is megnőtt (hetente legkevesebb háromszor kellett borotválkoznom). Belenéztem a tükörbe, majd hirtelen az ajtó felé fordultam. Nem volt ott senki; de az, amit az előbb egy pár pillanatig láttam a tükörben, villámcsapásként sújtott le rám: madárfejű Professzorom jelent meg az én arcommal a kezében, amint éppen a sajátja elé emelte.

Nem mertem visszanézni a tükörbe. Lefeküdtem, de nem tud­tam elaludni. Állandóan a tükör ugrált előttem, benne az arcom­mal. Sehogyan sem tudtam szabadulni a képtől.

Magamra kaptam a kabátot és lementem az utcára, hogy megszabaduljak a látottaktól. Befurakodtam a tömegbe. Érezni akartam az embereket. Rohangásztam le-fel, sokáig, míg egy­szer csak azt vettem észre, hogy teljesen egyedül vagyok az ut­cán. Hazamentem, és fel sem gyújtva a villanyt, lefeküdtem. Ennyire fáradt még sohasem voltam.

Megint a madárfejű Professzorom ült előttem, de nem egye­dül, hanem a katedra valamennyi előadója ott sorakozott körü­löttem. Egyedül voltam, és néztem őket. Mindegyikük az arcomat tartotta kezében, mint az álarcosbálak előtt tartogatják az em­berek, ki-ki a maga álarcát, és a Professzor intésére egyszerre rakták fel őket; és csak néztek rám, csak néztek, én pedig re­megtem a félelemtől. Hirtelen eszembe jutott, hogyha erősen figyelem a Professzor arcát, akkor megszűnik rám hasonlítani. Megpróbáltam, és sikerült is, de a többi továbbra is csak rám hasonlított, nem szűntek meg nézni egy pillanatra sem. Most egy másikat kezdtem figyelni: egyik asszisztensemre ismertem benne. Szép, fekete haja csak úgy fénylett. Szemüvege sem hiányzott az orráról. Nagy barátság fűzött össze ezzel az emberrel, és mosolygó tekintete egy kissé megnyugtatott. Ám an­nál inkább megdöbbentem, amikor megláttam, hogy a Professzor ismét rám hasonlít. Azonnal visszanéztem az asszisztensre, hogy bár az ő tekintete vigasztaljon meg, de ugyanaz az arc várt rám, a Professzoré, vagyis, mint az enyém.

Hirtelen kapkodni kezdtem a tekintetem egyik arcról a má­sikra. Éreztem, hogy a hátamon hideg veríték ütközik ki és lassan folyik végig rajtam. Képtelen voltam tovább elviselni a tekintetüket; mintha megannyi tükörben láttam volna magam. Nem bírtam látni magam.

– Elég, nem bírom tovább... – ordítottam fel, és kirohan­tam a teremből...

A pizsamám csuromvíz volt. A fejem majd szétpattant a fáj­dalomtól. Fél kilenc volt. Gyorsan megmosakodtam és ismét észrevettem, hogy szakállam nagyon nagy. „Meg kellene borot­válkoznom.” De a tükörbe nem mertem belenézni. Valahogy vi­szolyogtam attól a gondolattól, hogy benne magamat látom majd meg. Felöltöztem és leszaladtam az utcára; úgy gondoltam, be­megyek a borbélyhoz és megborotválkozom. Ott nem kell a tü­körbe néznem.

Szerencsém volt, senki sem volt az üzletben. Behunytam a szemem és leültem a székbe.

– Parancsol? – szólalt meg az ismerős hang,

Kissé csodálkoztam a kérdésen, hisz láthatta, hogy mekkora a szakállam, és azt is tudta, hogy én nem szoktam szakállat viselni.

– Egy borotválkozás – válaszoltam röviden, s a szemem még mindig hunyva tartottam. Hallottam, amint elhelyezi a kis fej­tartó párnát, aztán nyílt az ajtó és egy női hangot hallottam:

– Itt van a Lajos? Ha nincs itt, mondja meg neki, hogy ne is várjon, mert ma foglalt vagyok.

Kellemes hang volt, kinyitottam a szemem, hogy lássam is a nőt, de mire odapillantottam, eltűnt. Önkéntelenül a tükörbe néztem. Siralmasan néztem ki. Nagy, bozontos szakállam telje­sen eltorzította az arcom. És még egy ugyanilyen arcot láttam. A borbély állt a hátam mögött, kis fehér kendőt tartott a ke­zében éppen úgy, ahogyan a torreádor tartja a bika elé a piros ruhát. Csak a feje látszott, és ugyanolyan bozontos, vörös szakállal volt díszítve, mint az enyém, és ugyanaz az arc is volt. Belhunytam a szemem. Éreztem, amint a nyakam köré csavarja a kendőt. Meleg kezének érintésére bizsergés futott végig rajtam. Nem tudtam ellenállni. Ketten voltunk a tükör­ben: én és a borbély, azaz én és az a másik én, a borbélyból lett én.

Felugrottam. Lekaptam a nyakamról a kendőt és kirohantam. Rohantam az utcán, előttem arcokat láttam: mind az enyém volt. Éppen olyan borzas, szakállas. Bárkire tekintettem, min­denkiről csak a saját arcom meredt rám.

Az egyik sarkon majdnem az autóbusz kerekei alá kerültem. Egy férfikéz kapott el az utolsó pillanatban. A hátam mögött hangokat hallottam:

– Így van az, ha az ember éjszaka iszik, és nem tud magára vigyázni...

– Nézzék csak, alig áll a lábán...

– Milyen rendetlen a külseje...

– Hű, de ronda a szakálla...

Nem mertem visszafordulni. A kéz még mindig fogta a karom. Lassan a férfi felé fordultam és valami köszönömfélét mormol­tam nelki. Nagy tömeg állt mögöttem, mind rám bámultak.

– Mit bámulnak annyira – törtem ki magamból –, hisz ma­guk is olyanok, mint én, nagy, vörös szakálluk van és a hajuk is kócos, maguk sem különbek tőlem...

Az út szabad lett. Kitéptem magam a szorító kezekből és to­vább rohantam. A szembejövők is ugyanolyan vörösek, szakálla­sak voltak, mint én. Nem tudtam szabadulni tekintetüktől. El­takartam az arcom és rohantam tovább. Éreztem, miként ro­hanok neki az embereknek, hallottam, amint szitkozódva halad­nak el mellettem. Szerettem volna minél előbb kikerülni a tö­megből.

A parkhoz értem. „Végre, végre megszabadulhattam az embe­rektől, kik elrabolták az arcomat, amelyet most, mint egy álar­cot, úgy viselnek... vagy lehet, hogy egy pár nap alatt annyi­ra megváltoztak, hogy az arcuk egyforma lett... az lehet... de miért éppen az én arcom lett az a kiválasztott?...”

„...és a nőknek is olyan az arcuk... szákálluk van és baju­szuk... hogy különböztetik meg akkor egymást az emberek?... Talán a ruháikról?... meglehet...”

„De mégsem lehet, hisz akkor, ha én vizsgázni megyek és a másik ruhámat veszem fel, amelyiket a Professzor nem is látott, akkor majd nem ismer rám...”

„Nekem másmilyennek kell lennem... igen... meg kell sza­badulnom a szakállamtól, és akkor azonos leszek a személyazonossági igazolványomban lévő képpel. Jó, hogy eszembe ju­tott. Egy borotvát kell szereznem valahol. Nekem nincs otthon, mert mindig a borbélyhoz jártam; vagy bár egy ollót... igen, egy ollót, de hol? A nőknél szokott lenni olló, majd kérek egytől.”

Ott ült valaki a padon, bizonyosan nő, mert szoknya volt rajta, mellette pedig egy kis, nadrágos alak játszott, valószínűleg a fia.

„Biztosan van ollója, majd megmagyarázom neki, és tudom, hogy ideadja.”

Odamentem hozzá, és megkérdeztem, van-e ollója. Nem mer­tem az arcába nézni, csak a lábára. Formás térdei merészen bújtak ki a szoknya alól. Aztán egy kezet láttam, amint felém nyújtotta az ollót.

Kikaptam a kezéből, és rohanni kezdtem. Azonban hirtelen eszembe jutott, hogy így nem vihetem el. Visszamentem hozzá, bocsánatot akartam kérni, de csak makogtam valamit. Oda­nyújtottam az ollót, de végül mégsem adtam vissza. Zsebembe nyúltam, és egy marék pénzt nyomtam a kezébe.

– Ez az öné... az ollóért adom. Nekem most szükségem van rá, tudja, nagy a szakállam, és le akarom vágni.

Ránéztem.

– Éppen olyan, mint az öné. Érdekes, hogy a nők is hordanak bajuszt meg szakállat, és ők is rám hasonlítanak. Pedig én va­gyok én, nem ön, és más sem, csak én vagyok én. Azért aka­rok megborotválkozni, hogy ne hasonlítsak önökre, azaz rám ez­zel a nagy szakállal. Akkor ilyen leszek, mint itt, az igazolványomban... Látja, ilyen, nem olyan, mint ön, vagyis én most. Igen, a pénz az öné, az olló pedig az enyém!

Elrohantam a bokorba, a kezem reszketett. Megfogtam a szakállam, és vágni kezdtem. Vágtam, egyre vágtam, végül már nem is vágtam, hanem csupáltam. Vér folyt végig az ollón meg a kezemen.

– Tükröt, tükröt – ordítottam és rohantam át a parkon, be egy kis utcába. Az út szélén víz állt. Letérdeltem és ismét nyírni kezdtem a szakállam. Az olló még egyszer megsértette az állam. A csöpögő vér megmozgatta a víz felszínét.

– Ne bántsátok a tükröt! Miért törtétek el? Én meg akartam borotválkozni. Nem akarok olyan lenni, mint ti. Minek utánoz­tatok, miért vettétek el az arcom? Az az enyém...

– De nektek csak legyen szakállatok, én leborotválom és akkor majd nem hasonlítatok rám. Akkor csak én leszek én, egyedül, ti nem lesztek... én leszek, az igazolványom énje. Nézzétek, itt nincs szakállam. Ezért borotválkozok meg... Igen. Már a vérem is folyik. Rossz ez az olló, de akkor sem lesz szakállam...

Szirénazúgást hallottam. Valakik megfogták a karom meg a lábam és vinni kezdtek.

– Nem, nem vihettek el, nem akarom, hogy rám hasonlít­satok, én borotválkozni akarok...

Egy ágyon feküdtem. Mozdulni sem tudtam. Valami ruha ta­padt rám, mint egy zsák. Szétnéztem. Monoton motorzúgást hal­lottam. Megfordítottam a fejem és ekkor egy borzas hajú, sza­kállas alak ült mellettem. Arca csupa sebhely, szakálla megcsupálva, össze-vissza vagdosva sötétlett a ráalvadt vértől. Me­reven nézett rám hosszú ideig, majd tekintete mind zavarosabb lett. Szemét tágra nyitotta, s fel-felakadozó szemgolyója mere­ven nézett a semmibe. Az ujjai hol görcsösen rángatóztak, hol pedig ökölbe szorultak. Nemsokára az arca is rángatózni kez­dett, szeme vérben forgott, és úgy nézett rám, mintha segítséget várna. Kezével gyorsan hadonászott maga előtt, mintha valakit vagy valamit el akarna zavarni magától. Szája görcsösen rán­gatózott...

– Nem, te nem vagy én, csak én vagyok én, miért utánoztál már megint...