Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Szerbhorváth György
A történetnek sosem lesz vége
2006. október 2.
Sosem tagadtam, hogy besúgó voltam. Igaz, nem a szocialista Magyarországon, hanem a Jugoszláv Néphadseregben, 1991/92-ben, a horvátok és bosnyákok ellen folytatott háború során. A hátországban, a katonaságban. A szerbiai "rendszerváltás" után, a piacgazdaság ideje alatt.
Hogyan is tagadhatnám - magam írtam meg két esszémben, 1995-ben és 1997-ben, szépen meg is jelentek. Úgyhogy a részletekre nem térnék ki, csupán a lényegre: a magyar nevű és származású, bár magyarul nem tudó biztonsági kapitány kérte, hogy számoljak be minden érdekes eseményről. Aláírni, megírni semmit sem kellett. Egyébként e rendszer működött a békebeli időkben is, sőt, feltételezem, mindenkor minden hadseregben. A tiszt időnként fogadott - miután hívatott -, akár két órát is benn ültem nála, mondani nagyon ugyan semmit sem tudtam, de jó volt ott, mert addig is ült az ember, nem kellett rohangálnia, dolgoznia. Olykor még kávét is kaptam. És korántsem én voltam az egyetlen, akit berendelt - irodája előtt szinte mindig várakozott valaki. Informatív beszélgetésre - ez volt egymás besúgásának hivatalos neve.
Aztán már élesben ment a játék: az ottragadt horvát katonákat kellett beszerveznem, hogy szökjenek már el. Szökés közben meg jól elkapnánk őket, vagy lelőnénk. De vigyázzak, mondta a tiszt, ezek a horvátok usztasák, mindenre képesek, arra is, hogy átvágják a torkomat. Plusz derítsem ki, milyen a kapcsolatuk a horvát szélsőjobboldallal. E feladatra azért tűntem kiválóan alkalmasnak, mert magyar vagyok, tehát nem szerb, aki a horvátok szemében eleve gyanús és ellenség, és még a vezetéknevem is Horváth. Az akció egyáltalán nem járt sikerrel, inkább magam keveredtem gyanúba, hogy a horvátokkal bratyizok. Ezt a rámállított, szlovák nemzetiségű katona, Milan Šaš mondta el nekem, amikor az irodában konzervhalat ettünk fokhagymával. A tiszt meg azt ígérte, ha tovább szarakodok, és ilyen rosszul végzem a munkám, mármint a besúgást és a horvátok leleplezését, majd elküld a frontra, ott szórakozzak. Azt sem hitte el, hogy nem tudtam a horvát fiúk pártpreferenciáit kideríteni - egyszerűen apolitikusak voltak, és szimplán haza akartak már menni.
Voltak még más akciók is, például a szomszédos Magyarország lehallgatása, mondhatni, igazándiból kémkedtünk, de mégis úgy tűnik, nevetséges volt az esetek java. Az is igaz, hogy egyszer olyan titkos akciót találtam ki, hogy belebuktam. Akkortájt nem lehetett elhagyni a kaszárnyát, ezt meg is írtam a szüleimnek, ne jöjjenek látogatóba, ők azonban ragaszkodtak ehhez. Azt találtam ki, s adtam be a tisztnek, hogy én mégis kimegyek a kaszárnyából, és beadom a horvátoknak, hogy miután a parancsnokságon dolgozom, tudok hamis pecsétes papírt gyártani - magam is ilyennel hagytam el a kaszárnyát -, és ők majd kérnek tőlem maguknak. Én ki is mentem a városba hétvégén - és mások is kiszöktek, voltak, akik végleg. Hétfő reggel aztán sorakozáskor engem is kiállítottak az ezred elé. Közvetlen fölötteseim kérdezték, hogyan, miként mentem ki, ki engedett ki. Én meg odasúgtam, hogy kérdezzék a biztonsági kapitányt meg a parancsnokot. Az ügyem tisztázódott: én büntetést kaptam (éjszakánként tűzvédelmiként ügyeleteskedhettem), a biztonsági kapitánytól fejmosást, hogy milyen ügyetlen kém vagyok, de annyi hasznom mégis lett, hogy a közvetlen feletteseim nem értették, milyenek a kapcsolataim benn, a parancsnokságon.
Otthon, azaz a Vajdaságban ezeknek az ügyeknek a java érdektelen - minden kocsmasöntésnél akad még vagy öt ember, aki hasonlókat élt át, ha nem vadabb dolgokat. Magyarországon persze már komolyabbnak tűnik - x-szer meséltem el különféle beszélgetés során, zömmel szintén kocsmaasztalnál. Hol patetikusan, könnybe lábadó szemekkel, hol viccesebben. A rendszeresen előkerülő magyarországi ügynök-ügyek megvitatásakor is számtalanszor felhoztam esetemet, mondván, én bizonyos ügynökök esetében megértőbb vagyok. Tar Sándor esetében például maximálisan. Mások esetében sokkal kevésbé, sőt. Szabó István esetében egyáltalán nem, főleg azok után, hogy az értelmiség egy része milyen módon állt ki mellette. Mert mi az, hogy valójában segíteni akart? Vagy hogy jelentett, de kis semmis dolgokat. Vagy hogy nem is tudta, mit csinál. Kényszerítették. Ésatöbbi.
Nemrégiben aztán odáig jutottam el, hogy tudja a fene, mi van, és hogyan értelmezhetőek az esetek. Oké, én megírtam őszintén, jóidőben, még mielőtt egy történész leleplezhetne. Le is tagadhatnám, hisz saját kezűleg semmit sem írtam alá vagy fogalmaztam meg. Ám ki tudja, mit jegyzetelgetett az a tiszt az én nevemben? És mit mondok majd erre? Kitalálta az egészet? Ráadásul ma már nem emlékszem, hányszor és miről beszélgettünk. Az biztos, hogy sokat kérdezett a katonatársakról. Gőzöm sincs, kiről mit mondtam, már ha mondtam valamit. De még a legártatlanabb elszólás is - pl. hogy "lusta egy gyerek, sokat veszekszik" - az illetőnek abba kerülhetett, hogy feltették a frontokra menő teherautók egyikére.
Mondok egy példát. Nemrégiben egy Novi Pazar-i könyvesboltban - vallásos jellegű bolt, az elárusítólány tradicionális muzulmán öltözékben szolgált ki - vettem egy könyvet, amely az elhunyt és eltűnt bosnyák kiskatonákról szól. Főleg. Mert Vukovár kapcsán a saját egységünkről is szó van. Ebben olvastam az egyik történetet, amelyet ismertem - csak hát nem így. Nebojša Tasićról szól, egy koszovói szerbről, akinek Vukovár ostroma során idegei felmondták a szolgálatot, és lábon lőtte magát. Az önmegsebesítés mindig is büntetendő cselekmény volt - amikor Tasić visszakerült, a büntetést ugyan megúszta, de ahogy felgyó-gyult, visszaküldték a frontra. Hogy később mi lett vele, nem tudom. És azt is e könyvből, a bosnyák Nedžad Brkić elmeséléséből tudom meg, valójában hogyan történt az önmegsebesítés: Tasić előbb azt kérte tőle, hogy ölje meg őt, mert már nem bírja tovább. Amikor erre ő nem volt hajlandó, maga lőtte szét lábfejét.
Mondom, már semmiben sem vagyok biztos, de amikor Tasić visszakerült a kórházból, és még erősen sántikált, gyakorta kihallgatták. Azt nyilatkozta, hogy nem sebesítette meg magát, hanem amikor őrségen állt éjszaka, mozgást hallott, kiélesítette puskáját, az meg véletlenül elsült. Csakhogy akkortájt már több ilyen lábfej-lövés történt, így hát eleve gyanús volt. Mindezt onnan tudom, hogy gépíróként én gépeltem a jegyzőkönyveket. Az egység többi tagját is kifaggatták, meséljenek Tasićról, hogyan viselkedett és a többi. Emlékezetem szerint senki sem köpte be, pedig példát szerettek volna statuálni, nehogy elterjedjen ez a módszer (nem sikerült, később egy másik bosnyák szintúgy lábon lőtte magát, s nem is a fronton). Tasićnak az volt a szerencséje, hogy egy nagydarab, mamlasz, falusi gyerek volt. És koszovói szerb. Ha valaki be is köpte, ezt mindenképpen figyelembe vették, ahogyan a besúgó nemzetiségi hovatartozása is szerepet játszott abban, az "információt" hitelesként könyvelték-e el. Képzeljük el, hogy ha a bosnyák Nedžad Brkić elmondta volna a kapitánynak, mire kérte őt meg a koszovói szerb... Minimum magát keveri bajba, miért nem jelentette előbb.
Akkortájt azonban olyan zavaros idők járták, nem csak a háború után, hogy ez az eset végül is könnyedén került ad acta. Folyamatosan szöktek el a nem szerb (bosnyák, albán, horvát, macedón) kiskatonák, de a nem szerb tisztek is elfelejtettek visszajönni a szabadságról, vagy egyszerűen ők is leléceltek. Minthogy a parancsnokságon dolgoztam, utóbbi esetekben engem is előszedtek, leszek szíves beszámolni az illető tiszttel való viszonyomról - és mi a faszt lehet ilyenkor mondani? Hogy utáltam, mint általában a tiszteket? Vagy hogy rendes ember volt? Akkor magamat keverem gyanúba. Szóval, akármit mondasz, akármit is súgsz be, nem jöhetsz ki belőle jól. Mindenki gyanús, és végül tudod, rólad is jelentenek. Mint említettem, nap mint nap láthattam, hány katona vár a kihallgatótiszt irodája előtt. Az is egy szép szokás volt, hogy a tisztek sem maradhattak ki a mókuskerékből - mi is jelentettünk róluk, ők is mirólunk, s feltételezem, egymásról is.
Nemrégiben előszedtem egykori katonanaplómat - pont akkor, amikor Günter Grass is előhozakodott azzal, hogy a Waffen SS tagja volt, de ezt mégsem merte elmondani hatvan évig. E két "eseménynek" éppen semmi köze nincs egymáshoz, mármint véletlenül szedtem elő a naplót, pont ezen írás okán. Hát, ismét csak volt mit látnom. Kb. nyolcvan oldal, A5-ös kockás lapokon. Az még csak hagyján, hogy az ember milyen éretlen volt 19-20 évesen, és a világmegváltó gondolatok (ti. hogy rögtön írok regényt is, meg egy filozófiai művet, ami új alapokra helyezi a gondolkodást) keveredtek benne azzal, hogy haza akarok menni, a barátaimmal akarok otthon kávézni, egyszerű életet szeretnék, olvasni és kocsmázni, és főleg enni és aludni, mert folyton éhes vagyok és fáradt. A feljegyzések e részében persze semmi különös sincs. Ám mégis akad pár furcsa dolog, amire már nem emlékeztem. Így arra, hogy mennyire nem érdekelt a háború (legalábbis ezt írtam), nem érdekelt a politika, a szerbek, a horvátok és a bosnyákok, mindenki menjen a fenébe, írtam, én otthon akarok lenni, és legyen vége gyorsan a háborúnak, aztán annyi. Úgy rémlett pedig, hogy anno tisztában voltam a Jugoszláv Néphadsereg szerepével, de ezek szerint nem, illetve nem érdekelt az egész háború, legalábbis a hadsereg felelőssége tekintetében.
Az viszonylag pontosan megmaradt bennem, hogyan zajlott a besúgás, az esetek többsége is megmaradt bennem, de az már egyáltalán nem, hogy már akkor is tisztában voltam azzal, én magam milyen fertőbe kerültem. Akkortájt, József Attila hatására, a naplómban ezt írtam (a dátum sem érdektelen: ekkor "szabadította fel" hadseregünk, többek közt a mi egységeink is, Vukovárt):
1991. november 21.
Egy kis szabad ötletek jegyzéke
(...)
fene vinné el
kém vagyok
beszervezett
önmagunk árulója
bűn
Isten nem bocsátja meg
mért bocsájtaná
(...)
voltam a zárkában
ahol azok élnek
kik ellen én ügynökösködök elvben
jó gyerekek
éppen csak a politika más
meg a háború
nem hibásak ők
aztán mint a szardínia a pléhdobozban
mit a minap ettem
3x3 m, ablakocska - épp beömlött a napfény
heten-nyolcan
és tengődnek
én meg ügynökösködöm
Úristen, ez olyan, mint az inkvizíció.
Teljesen.
Teljesen.
Gané ember lettem, mert beleléptem,
Még ha nem is csinálom tovább.
Nem értelmezném különösebben: a szöveg kissé nyálas, de az világosan látszik belőle, hogy egyrészt tudatában voltam annak, mi a saját szerepem, másrészt világos, hogy a bebörtönzött horvátok nem bűnös emberek (tehát a propaganda nem mosta át az agyamat), harmadrészt az utolsó mondat arra vonatkozna, hogy nem akarom tovább csinálni a spicliskedést. Azt azért hozzáfűzném, hogy ha tehettem, a börtönablakon behajítottam nekik a számukra érkezett leveleket, ami nyilván nem volt kockázatmentes dolog.
Ehhez képest valamikor december elején (a pontos dátum nem szerepel) mégis ezt írom:
December elején:
hol teljesen
benne vagyok
a spicliskedésben
végeredményben
"az én érdekem is"
ha csak pillanatnyi helyzetemmel függ is
de hogy lehet érdekem
saját lelkiismeretem
tökéletes lerombolása
Magyarán: hogy kiszállni nem lehetett, vagy nem tudtam, ugyanakkor pontosan tudtam - racionálisan, mondjuk így -, hogy a spicliskedésből haszna lehet az embernek (például a többi tiszt akár békén is hagyhatja, mint az nekem egyszer sikerült is). Hát, erre sem lehetek büszke, bár az is tény, hogy mindenki figyelt mindenkit, a bajtársiasság foka a nullához közelített, és mindenki megragadta az alkalmat, hogy befeketítse a másikat. És ez különösen nemzeti alapon ment.
Ezt aztán "legszebben" valamikor 1991 legvégén írtam le, amikor kb. ezer tartalékos katona tért haza a frontról:
Miközben a biztonsági kapitánynak dolgozom. Megtudtam ugyanis, hogy egy balfasz azzal dicsekedett, hogy a frontról hazahozott egy automata puskát 700 tölténnyel, mivel van egy magyar falu az ő falujához közel (Szaján - Idjoš), és sohasem lehet tudni...
Ez ügyben ügyködök. Eladom a lelkemet, árulkodom, berángatok ártatlan embereket is, és haszon sincs belőle.
Ehhez már kommentár sem kell. Nyilván egy szerb nemzetiségű hozta haza a fegyvert, hogy magyarok ellen használja esetleg majd fel - ezért is "nyomtam fel" -, bár fogalmam sincs, milyen ártatlan embereket rángattam bele. És hogy milyen hasznot vártam el? Ezt sem tudom. Kitüntetést? Előléptetést? Jutalom hétvégét (az úgysem volt)?
Valamivel később (dátum ismét nincs) aztán már ezt jegyezhettem fel, és besúgókarrieremnek már ez volt majdnem a vége is (legalábbis naplót később alig vezettem):
Összepolitizáltam a biztonsági kapitánnyal, az álmagyarral. Mert nem szimpatizálok a szerb félkatonai alakulatokkal, a szocialistákkal, meg hogy ezt nem tartom a magyarok (vajdaságiak) háborújának.
Aszongya, ha nem kérte volna ő a véleményemet, akkor börtönbe rakna vagy frontra küldene. Nem így fogalmazott, de ezt mondta. Szépen, szerbül. Baszom én a ---
Nos, igen. Ha csak ezt a passzust emeltem volna ki a naplómból, azt állíthatnám, micsoda vagány fickó voltam. Áldozat. Hát nem. Még ha ez a feljegyzés azzal zárult is, hogy Baszom én a ----